A Junction City-hadművelet

A Cedar Falls-művelet volumene ellenére sem hozta meg a várt eredményt: a „C” harci övezetbe néhány napon belül visszatértek a vietkong erők. Az akció során zsákmányolt nagy mennyiségű dokumentum alapján viszont az amerikaiak pontosabb képet kaphattak a körzetben működő ellenséges alakulatokról és tevékenységükről. Kiderült, hogy a 9. vietkong hadosztály és a 101. észak-vietnami ezred alapvetően a térség nyugati oldalán, a kambodzsai határtól délre, nagyjából a 4. és a 22. számú főút között állomásozik, ezért a következő csapást eleve ide tervezték. A Junction City keretében lényegében ugyanúgy a terület alapos átkutatását és megtisztítását célozták meg: a legfőbb célpont a Nemzeti Felszabadítási Front Központi Irodája (vagyis főhadiszállása) volt.

Amerikai gyalogság harcjárművek támogatásával fésüli át a körzetet

A terv szerint amerikai egységek foglalnak majd állást a műveleti terület nyugati és keleti, később az északi oldalán, patkó alakzatban. A délről, páncélos támogatással érkező alakulatok feladata lesz a körzet elsődleges átfésülése. S hogy a jövőben is szemmel tarthassák a környéket, tűztámogató bázisokat, illetve az amerikai és dél-vietnami Különleges Erőknek három, reptérrel kiegészített támaszpontot szándékoztak építeni. A Junction City során 22 amerikai és 4 dél-vietnami zászlóalj bevetését tervezték, vagyis ez volt a háború addigi legnagyobb szabású hadművelete.

"Jól nézzetek körül, fiúk, több ilyet nem fogtok látni!"

A kordon felállítása viszonylag simán ment. Az 1. és a 4. gyaloghadosztály, illetve a 196. gyalogdandár csak elvétve találkozott ellenállással a műveleti terület keleti és nyugati oldalán a Gadsden- és a Tucson-művelet keretében, február 2. és 20. között. Így február 22-én megkezdődhetett a Junction City első fázisa, melynek keretében B-52-es bombázók mértek csapást a célterület egyes körzeteire, majd az északi oldalon földet értek az 1. gyaloghadosztály és a 173. légideszant-dandár katonái. Ez utóbbi alakulat itt hajtotta végre a vietnami háború egyetlen tömeges ejtőernyős bevetését: reggel kilenc órakor 16 C-130-as gépről 845 katona ugrott le Katum környékén – nemcsak lövészek, hanem tüzérek is, akik légi úton hozták magukkal lövegeiket, lőszerüket és szállítójárműveiket. Ellenséges tűz alig zavarta a földet érést és mindössze tizenegyen szenvedtek kisebb sérülést az ugrás következtében. Egy órával később az alegységek már együtt voltak, a lövegeket felállították és a katonák nekiindultak.

Miután a patkóalakú kordon felállt, a 25. hadosztály, illetve a 11. könnyűpáncélos ezred járművei délről benyomultak a körzetbe. Ellenállást ők se nagyon tapasztaltak, így 25-én megindulhatott a terület teljes átkutatása. A Prek Klok mellett épülő amerikai támaszpont építése viszont nem ment ilyen könnyen: két támadás is érte a környéken járőröző amerikaiakat, március 10-én pedig a tábort is megrohanta két észak-vietnami zászlóalj. Az ellenük bevetett tüzérségi és légi támogatás azonban meghiúsította a kezdeményezést. Több mint 370 kommunista harcos esett itt el ezekben a napokban, míg az amerikaiak 28 halottat és 66 sebesültet veszítettek.

Ed Christansen hadnagy tűztámogatást kér

A 173-asok február 28-án egyébként megtalálták az NFF régóta keresett Központi Irodájának propagandaközpontját – legalábbis a tengernyi mennyiségű dokumentum és röplap ismeretében ezt valószínűsítették. Az itt zsákmányolt fotóanyag révén több kommunista ügynököt is azonosítottak később. A főhadiszállást viszont nem lelték; valószínűsíthető, illetve egy későbbi vietnami visszaemlékezésben utalnak arra, hogy egy informátoruk előre figyelmeztette őket a közelgő akcióra, csakúgy, mint a Cedar Falls előtt.

173-as ejtőernyősök kutatnak az ellenség után

Az akció első fázisa sikerrel járt, a második szakasz pedig március 18-án kezdődött. Az amerikai egységek ezúttal nyugat felől nyomultak előre, hogy biztosítsák a főbb utakat és ezzel lehetőség nyíljon a műszaki egységek bejövetelére, így további támaszpontok létrehozására. Többek között a 13. főút mentén, Lai Khe és Quan Loi között lett volna szükség tűztámogató bázisokra. A Vietkong viszont nem ült ölbe tett kézzel…

Március 19-én Raoul Alcala százados vezetésével Bau Bang falucskától alig másfél kilométerre, egy hatalmas tisztáson állították fel a 20. számú tűztámogató bázist. A lövegeket az 5. könnyűpáncélos ezred körkörös védelembe helyezett M-48 páncélosai, M-113-as PSZH-i és M-106-os aknavető-hordozói fedezték. Aznap tizenegy óra előtt vietkong gerillák hajtottak végre egy tapogatózó jellegű támadást északkelet felől, majd másnap hajnali három óra körül aknavetőkkel, puskagránátokkal, rakétagránátokkal és hátrasiklás nélküli páncéltörő fegyverekkel indítottak tűzcsapást a bázis ellen. A délre fekvő gumiültetvényről, illetve a nyugatra elterülő erdőségből hamarosan előbukkantak a 273. vietkong ezred katonái.

M-113-asok és M-48-asok tüzelnek a támadókra

Az amerikai járművek bekapcsolt fényszóróikkal világították meg a támadókat, és teljes tűzerejüket bevetve igyekezték visszaverni őket. A gerillák ennek ellenére több PSZH-t is felgyújtottak vagy kiiktattak. Az egyik parancsnoka ezért rádión arra kérte a harckocsikat, nyissanak tüzet ezekre a járművekre a 90 mm-es repeszgránáttal. Ebben majdnem 1300 apró acélnyilacska vagy acélgolyó húzódott meg és hatása szó szerint elsöprőnek bizonyult.

A heves rohamok ellenére a gerillák nem tudták áttörni a védvonalat. A Lai Khe mellé telepített amerikai tüzérség közben a támadók aknavetőállásait lőtte, a légierő AC-47-ese világítógyertyákat eregetett, illetve gépágyúival pásztázta a támadók sorait. Nemsokára amerikai erősítések érkeztek, így sikerült elhárítani a közvetlen veszélyt. A csata azonban nem ért még véget… Hajnali ötkor újabb rohamot indítottak ellenük. A tüzérségi és légi támogatás most is megérkezett, s az ide rendelt repülőgépek ezúttal kazettás bombákat és napalmot is lezúdítottak a támadókra. Mire felkelt a Nap, 227 halott gerilla feküdt holtan a csatatéren. Az amerikaiak veszteséglistájára 3 halott és 63 sebesült került. Az ütközet később kapta a második Ap Bau Bang-i csata nevet (mivel 1965 novemberében már került itt sor összecsapásra).

Harckocsizó tusol a művelet szünetében

Március 21-én Suoi Tre, majd április 1-jén Ap Gu mellett is hasonló tömeges vietkong támadásokra került sor, de ott is eredmény nélkül. Előbbinél szintén egy újonnan kiépített támaszpont, a Gold tűztámogató bázis volt a célpontjuk. A 272. vietkong ezred két zászlóalja is rohamra indult aznap kora reggel és át is törték a védvonalat. Az odarendelt amerikai légi támogatás csak addig nyújtott védelmet, míg a gerillák le nem lőtték az előretolt légi irányítást végző légcsavaros repülőgépet, utána a partizánok rávetették magukat az ottani ütegre. Az amerikai tüzérek ugyanazt a repeszgránátot vetették be ellenük, mint Bau Bangnál, méghozzá közvetlen közelről. Ez megakasztotta a rohamot, ám nemsokára érkezett a második, melyet azonban a frissiben érkezett megfigyelőgép által célra vezetett F-100 vadászok tizedeltek meg. Így sem adták fel, következett a harmadik hullám. Lőszerük fogytával a védők szorult helyzetbe kerültek, de szerencséjükre megérkezett a felmentés, gyalogság és harckocsik formájában, mely utóbbiak oldalba támadták a gerillaerőket és szó szerint elsöpörték őket. Nem sokon múlt, de győzelmet arattak 31 halott és 109 sebesült árán. Csaknem 650 partizán holttestét találták meg a környéken, ezenkívül nagy mennyiségű fegyverzetet is zsákmányoltak. Az egész háború alatt ez volt az egyik legmagasabb napi veszteség a Vietkong számára.

Amerikai sebesült kivonása

Április 16-án kezdődött a művelet harmadik fázisa, mely további kutatást foglalt magába az 1. hadosztály részéről. Ekkorra a Vietkong felhagyott a tömeges támadásokkal; már támaszpontjaikat sem védték, inkább visszavonultak, legfeljebb szórványos aknavető- és orvlövésztűzzel zavarták az ellenséget.

Amerikai gyalogság pihenőben

A Junction City végül május 14-én ért véget. Amerikai részről elégedettek voltak az eredményekkel: saját oldalon 282 halottat számoltak össze, s majdnem 2800 ellenséges holttestet találtak. Támaszpontjaikkal megvetették lábukat a „C” harci övezetben és sikerrel koordinálták a különböző alakulatokat egy 25 ezer főt felvonultató akcióban. Ugyanakkor az NFF Központi Irodáját nem találták meg, sőt a Vietkong ennek hatására át is telepítette azt a kambodzsai határ mögé. Ráadásul, mivel másutt is szükség volt az amerikai erőkre, egységeik többsége nem maradhatott a körzetben, így újra lehetőséget adtak az ellenfélnek a visszaszivárgásra, bázisok ide vagy oda. Westmoreland tábornok mindenesetre nagyobb hangsúlyt fektethetett ezen a környéken a pacifikálási programra a katonai műveletekkel szemben. A nagyarányú akciók száma 60 százalékkal csökkent az előző évhez képest, míg a lakosság biztosítását célzó, kis létszámú alakulatokat mozgósító kezdeményezések száma 25 százalékkal nőtt. A Fairfax-művelet keretében a 199. gyalogdandár és az 5. dél-vietnami ranger alakulat katonái vegyes összetételű rajokban hajtottak végre éjszakai lesállásokat a főváros körüli falvak körül, hogy lefüleljék a gerillák szimpatizánsait és így gyengítsék a Vietkong befolyását.

Hadizsákmány

Az NFF parancsnoksága túlzó győzelmi számokat – 13500 amerikai halottat, 800 (!) kilőtt páncélos járművet és 119 megsemmisített tüzérségi eszközt – emlegetett, ugyanakkor egymás között kénytelenek voltak elismerni, hogy az „észak-koreai stílusú” tömeges támadások nem működnek az amerikaiak tűzfölényével szemben. Thanh tábornok, aki ezt még ’66 őszén irányozta elő, most utasításba adta, hogy a következő hat hónapban tilos ezrederejű akciókat indítani. Ekkorra ő is rájött, hogy ilyen súlyos veszteségeket Hanoi képtelen lenne pótolni, márpedig a fokozódó amerikai jelenlét nyomán így is megnövekedett a kommunista erők vesztesége 1967 elejére, átlagosan havi 15 ezer főre. Az észak-vietnami vezetés pedig állítólag mindennek hatására döntött úgy 1967 közepén, hogy megváltoztatja stratégiáját és ennek értemében előkészíti az „általános felkelést”, hogy a dél-vietnami nép ezáltal megdönthesse a saigoni kormány hatalmát: hosszú távon ez vezetett az 1968 januárjában megindított Tet-offenzívához.

Látszólag tehát volt ok a reménykedésre Washingtonban és Saigonban. Westmoreland tábornok azonban már ekkor látta, hogy az aktuális amerikai stratégia hosszú távon nem hozhat győzelmet. A Junction City nagy általánosságban a vegyes eredményeket felmutató tisztogató akciókról és az ellenség által indított harcérintkezésekről szólt. A kezdeményezés tehát továbbra is a kommunista erők kezében volt, akik nyugodtan visszavonulhattak Laoszba vagy Kambodzsába, valahányszor szorult helyzetbe kerültek vagy túl nagy veszteséget szenvedtek el – az amerikaiak viszont hivatalosan nem követhették oda őket, pláne nem nagy erőkkel. Így tehát addig nem semmisíthették meg a Vietkong katonai potenciálját, míg át nem kelnek a határon, hogy az Észak-Vietnamból érkező utánpótlást biztosító, szintén határmenti Ho Si Minh-ösvény elvágásának fontosságáról ne is beszéljünk. Eközben persze az amerikai veszteségek is növekedtek, odahaza, az Egyesült Államokban pedig erősödtek a háborúellenes hangok, vagyis a hátország támogatása is egyre inkább kérdésessé vált. Westy a Guamon tartott márciusi konferencián mindezt kertelés nélkül Johnson, Thieu és a többiek elé tárta. Szavait kínos csend követte. A tábornok 1965 óta többször is szóba hozta a háború kiterjesztését a határokon túlra, de az amerikai elnök most sem engedélyezte ezt a lépést, viszont kiállt a vidéki pacifikálási program fontossága mellett, mely a megbeszélés másik fő témája volt.

Westmoreland a kongresszus előtt és a Time címoldalán

Westmoreland pár héttel később, április 28-án az amerikai kongresszus elé állt és a sikerekre koncentrálva számolt be a vietnami fejleményekről. Amit elnökének és főparancsnokának elmondhatott, itt nem tehette szóvá…

A krónika következő részében:
Ezt hallgatták '67-ben...

Forrásművek:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Sky Soldiers (írta: F. Clifton Berry Jr.; Bantam 1987)
• Vietnam: The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)