Dzsungelháború Dau Tiengnél

Miközben az amerikai erők egyre nagyobb számban indítottak hadműveleteket Dél-Vietnamban, Hanoiban folyt a megfelelő stratégia és taktika kidolgozása. Az előző esztendő számos tanulságot hordozott és a csapatnövelések folytán fokozódó amerikai jelenlétre és harctevékenységre kellett számítani. Nguyen Chi Thanh tábornok, a Vietkong-erők parancsnoka heves vitát folytatott Giap tábornokkal (egyben észak-vietnami hadügyminiszterrel), aki kifogásolta, hogy gerillaerőit a hagyományos partizántaktika helyett nagyobb veszteségekkel járó, klasszikus ütközetekben veti be. Thanh azonban lényegileg ugyanolyan elgondolást dédelgetett, mint ellenlábasaik a Pentagonban: akkora élőerő-veszteséget akart kierőszakolni amerikai oldalon, ami az otthoni közvéleményt a háború lezárására fogja sarkallni.

A Vietnami Néphadsereg északról érkező alakulatait
több esetben is besorolták a Vietkong hadrendjébe

Thanh tábornok Saigontól északnyugatra, Tay Ninh tartományban szándékozott offenzívát indítani 1966 novemberében. A vidék már a francia háború idején fontos összpontosítási körzet volt. Az itt harcoló 9. vietkong hadosztály feladata a dél-vietnami kormány helyi törekvéseinek akadályozása, a raktárak védelme és persze az ellenséges alakulatok megsemmisítése volt. Az egység parancsnokának, Hoang Cam ezredesnek kellett Thanh tábornok elméletét a gyakorlatban is kipróbálni, elsődleges célpontjai pedig a frissen érkezett, tapasztalatlan amerikai alakulat, a 196. könnyű gyalogdandár, illetve a dél-vietnami milícia és különleges alakulataik támaszpontjai lettek volna. A helyi erők mellett a 271. és a 272. vietkong ezred, illetve a melléjük besorolt 101. észak-vietnami ezred is részt vett a majdani műveletben.

Eközben az amerikaiak folytatták a „C” harci övezet megtisztítását. A 196. könnyű gyalogdandár parancsnoka Edward H. de Saussure dandártábornok volt, akit értesítettek a fokozódó ellenséges tevékenységről, de a készülő offenzíváról nem tudtak. A terület átfésülése mindenesetre lehetőséget biztosított arra, hogy harci tapasztalatokat szerezzenek és hozzászokjanak a dzsungelháborús viszonyokhoz. Így vette kezdetét az Attleboro-hadművelet 1966. szeptember 14-én. Az első fázis a ritkán lakott dzsungel átfésülésével telt Tay Ninh városától keletre. A hőségtől szédelgő amerikai katonák találtak itt-ott ellenséges raktárakat, sőt időnként a gerillákkal is összecsaptak, de csak októberben lelték meg, amiért odaindultak, Dau Tiengtől délre. Hatalmas rizs- és lőszerraktárakra leltek, s az itt talált készletek (csak rizsből 843 tonna) elszállításához Chinook helikoptereket kellett igénybe venni. Kezükre jutott még több bizalmas dokumentum is. Egyikből kiderült, hogy Dau Tiengtől mindössze hét kilométerre található egy másik jelentős raktárkomplexum. Ennek nyomán a parancsnokság dandárszintű tisztogató akciót kezdeményezett. Ez vezette be az Attleboro második, jóval véresebb szakaszát.

Az ellenséget először meg kellett találni...

De Saussure meglehetősen összetett tervet dolgozott ki, ehhez négy zászlóaljat tervezett bevetni: a 196-osoktól hármat, a 25. hadosztálytól egyet. Részletesebben: az 1. gyalogezred 2. zászlóalját (Charles Weddle alezredes), a 31. gyalogezred 4. zászlóalját (Hugh Lynch alezredes), a 21. gyalogezred 3. zászlóalját (Charles Nulsen alezredes), illetve a 27. gyalogezred 1. zászlóalját (Guy Meloy őrnagy). Nekik kellett volna a sűrű dzsungelben kisebb egységekre szakadva megtalálni és megsemmisíteni az ottani gerillaerőket. Meloy őrnagy hevesen tiltakozott az ötlet ellen, mondván ilyen terepen, több kilométeres réseket hagyva az egyes alakulatok között képtelenség lesz megfelelő vezetést és kölcsönös támogatást biztosítani. De Saussure azonban nem hallgatott rá…

Amerikai gyalogosok szállnak ki egy UH-1D helikopterből
az Attleboro-művelet során

1966. november 3-án, reggel kilenckor Weddle és Lynch zászlóalja nekiindult a sűrűnek; fél tíz előtt a Don Dien-i ültetvénytől nyugatra pedig gond nélkül földet ért a 27/1-esek előőrse. A második hullámban érkező helikoptereket azonban erős tűz fogadta: a vietkong gerillák álcázott lőállásokból szögezték oda az amerikaiakat a nyílt területre. Erősítéseket küldtek nekik légi és földi úton, de a gyalogság csak a sötétség leple alatt tudott újjászerveződni, és az éjszaka folyamán is vissza kellett verniük pár támadást.

Amerikai sebesült kivonása

Komoly taktikai baklövésnek bizonyult, hogy Meloy más zászlóaljakhoz tartozó századokat kapott erősítésként, melyekkel még sosem dolgozott együtt. Az őrnagynak ráadásul igaza lett, mivel a sűrű növényzetben a nagyrészt tapasztalatlan szakaszok és századok könnyen eltévedtek és elszakadtak egymástól, vagyis a szokásos tüzérségi támogatást sok esetben nem lehetett alkalmazni, mivel nem mindig tudhatták, hol vannak épp a többiek. A vietkong erők pedig nemcsak elszántan küzdöttek, de jól kiépített védművekkel (többek között betonbunkerekkel) rendelkeztek. De Saussure ezt hallva valamennyi maradék századát harcba küldte Lynch alezredes vezényletével, hogy gyűrűbe zárja az ellenséges erőket. A fejlemények ismeretében a vietnami Cam ezredes is megváltoztatta tervét: eredetileg az amerikai és dél-vietnami támaszpontok elleni támadásban gondolkodott, de most már úgy vélte, a rengetegben fogja felaprítani az amerikaiakat.

Meloy őrnagy sebesülten is tovább irányította a 27-eseket.
A kép a csata második napján, november 4-én készült.

A 27/1-eseknek a következő napon is nehéz dolguk volt: ahogy nekivágtak a sűrűnek, hogy a partizánok oldalába kerüljenek, belesétáltak a 101. észak-vietnami ezred állásaiba. Heves közelharc kezdődött és a tüzérségi tűz fedezete alatt Meloy két oldalazó támadást is megindított, mindkettőt sikertelenül. Az észak-vietnamiak nemsokára tömeges rohamokba kezdtek: a küzdelem olyan elkeseredett volt, hogy Meloy és parancsnoki karának majdnem összes tagja is megsebesült. Az őrnagy, látva az összevisszaságot, már nem mert tüzérségi vagy légi támogatást vezetni, helyette erősítéseket kért a körzetbe, lehetőleg az ellenség oldalába vagy mögé.

Nagy volt a zűrzavar...

A 27-esek C százada szűk fél kilométerre az észak-vietnamiak jobb szárnyától ért földet, de őket is szinte azonnal leszögezte a fákon meghúzódó mesterlövészek, illetve a sűrű fűben kialakított géppuskaállások tüze. Képtelenek voltak előrenyomulni, ráadásul nemcsak a századparancsnok, hanem az őt kísérő zászlóaljparancsnok is elesett. A mentésre indult század tehát csapdába esett és Meloy megpróbálta ugyan felmenteni őket, de nem járt sikerrel. Annyit tehetett csak, hogy az éjszaka során tüzérségi tűzzel próbálta az ellenséget távol tartani tőlük. Reggel pedig a 27-esek A százada kísérelt meg átjutni a C-hez: súlyos közelharcot vívtak az észak-vietnami bunkerek között. Robert Foley százados, a 25 éves századparancsnok sebesülten is három ellenséges lőállást iktatott ki, míg John Baker közlegény több mesterlövésszel végzett és négy bunkert is megsemmisített; bátorságukért később mindketten megkapták a Kongresszusi Becsületrendet. A felmentés azonban így is meghiúsult: ez a feladat a 196-osokra maradt. Robert Garett százados, akinek mostanáig az „üllő” statikus szerepe jutott, két századdal megindult és november 5-én délre végre eljutott a C századig. Ellenállásba nemigen ütköztek; az ellenséges erők addigra visszahúzódtak és eltűntek.

Robert Foley százados és az akkorra őrmesterré előléptetett John Baker hónapokkal később vehette át a Kongresszusi Becsületrendet Johnson elnöktől. A 155 centiméter magas, de oroszlánszívű Baker nemcsak a 195 centis bajtársa mellett tűnt alacsonynak... Ezidőtájt már Fort Jacksonban tevékenykedett, kiképzőként.

Aznap az akciót irányító Edward DeSaussure dandártábornokot leváltották: a korábban tüzérként szolgáló parancsnok nem vált be gyalogsági tisztként, koncepciója pedig teljesen hibásnak bizonyult. Helyére az 1. hadosztály parancsnoka, William DePuy vezérőrnagy került, aki először is visszavonta az összekeveredett egységeket a dzsungelből, hogy szétválogassa és saját alakulataikban küldje vissza őket. A katonák keserű szájízzel gondoltak vissza erre a három napra: 60 halottat, továbbá 159 sebesültet veszítettek és úgy érezték, vereséget szenvedtek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a heves harcok a másik oldalt sem kímélték: mint az később, zsákmányolt dokumentumok alapján kiderült, a már említett 101. észak-vietnami ezred 5-én délelőtt azért nem tanúsított ellenállást, mert súlyos veszteségeik nyomán parancs hiányában is visszavonultak és néhány napig még feletteseik sem tudták, merre járnak. A kommunista erők számszerűleg 200 főt veszíthettek ebben a három napban. A csata azonban még nem ért véget.

Vissza a bázisra

DePuy a 4. és a 25. gyaloghadosztályok, illetve a 173. légideszant-dandár egyes egységeit, sőt dél-vietnami alakulatokat is a körzetbe irányított, hogy megtalálja a 9. vietkong-hadosztály maradékát. November 6-ára már összesen bő 22 ezer fő harcolt, így az Attleboro lett az addigi legjelentősebb hadművelet a háború történetében. Az amerikai és dél-vietnami erők innentől fogva átvették a kezdeményezést: a gerillaerők és az észak-vietnami alakulatok egyre jelentősebb veszteségeket szenvedtek. Fel kellett adniuk a körzetet, benne támaszpontjaikkal és raktáraikkal, majd visszahúzódtak a kambodzsai határ mögé.

Az 1. gyaloghadosztály katonái a tüzérségi becsapódásokat figyelik

Az Attleboro november 25-én ért véget. Az amerikaiak 1106 elesett gerillát számoltak össze a csatatéren, 44-et fogságba ejtettek és valóban jelentős mennyiségű készletet zsákmányoltak három hónap alatt. Ők maguk 155 halottat és 494 sebesültet veszítettek, továbbá számos gyengeségükre fény derült: magasabb szinten nem minden parancsnok volt tisztában azzal, hogy milyen körülmények uralkodnak a terepen és ilyen helyzetben mire képes a gyalogság, pláne a jól felkészült, mozgékony és találékony ellenséggel szemben; nem gondoskodtak elegendő hírszerzési adatról a vietkong alakulatok erejét illetően; a parancsnoki kommunikáció nem működött megfelelően, ráadásul De Saussure inkompetenciája miatt előfordult, hogy egyik zászlóaljparancsnoka 11 századot irányított, míg egy másik épp egyet sem. A Pentagonban mindenesetre úgy látták, az ellenséges támaszpontok környéke megfelelő helyszínt jelent a kommunista erők felmorzsolására. Ráadásul a saigoni folyosóban tervezett vietkong offenzíva ezzel meghiúsult és a következő időszakban nem is került sor hasonlóra. Más szóval keserű győzelem volt ez az amerikaiak számára, de mégiscsak győzelem.

A krónika következő részében:
Boldog karácsonyt, katonák!

Forrásművek:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London)
• Vietnam: The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)