Ha már kiveséztük a vietnami karácsonyokat, most már nem megyek el szó nélkül a szilveszter mellett sem és egy olyan filmmel zárom az évet, mely nem is egy, hanem négy esztendő legutolsó napján át idézi meg a hatvanas évek közepének nyugtalan világát.

George Lucas két nagy közönségsikert is bezsebelt a hetvenes években: az egyik a ’77-es Csillagok háborúja volt, a másik pedig a ’73-as Amerikai graffiti (eredeti magyar címén Amerikai krétafirka, illetve A rock nagy évtizede), mely nemcsak kritikai sikert aratott, hanem szép summát is hozott a Universal konyhájára. A történet a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról szól, akik egy utolsó nyári éjszaka erejéig még együtt szórakoznak, másnap azonban ki kell lépniük a nagybetűs életbe...

A Csillagok háborúja következő része 1980-ban készült el, ám kevésbé ismert, hogy a másik alkotás is megkapta a maga folytatását 1979-ben, bár nem úgy, ahogy eredetileg tervezték: Lucast ugyanis egyre inkább lekötötte saját cégének vezetése, ugyanakkor A birodalom visszavág előkészítése is nagyban lefoglalta. Így hát Bill Norton forgatókönyvíró, aki korábban rendezőként is kipróbálta már magát, kapta meg a direktori széket az Amerikai graffiti második részében. Lucas kizárólag a vezető produceri szerepet vállalta magára, illetve az alapötlet, továbbá a karakterek hátterének kidolgozásában vett részt, ezenkívül pár felvételt ő készített a vietnami jelenetekhez.

A történet ugyanúgy több szálon fut, mint az első részben, ám ezúttal a több szál több idősíkot is jelent: 1964-től 1967-ig négy szilveszter eseményei rajzolódnak ki előttünk, s mindegyikben más szereplőn van a hangsúly. Az elsőben John Milneren, aki egyre komolyabb eredményeket ér el a gyorsulási versenyeken; a másodikban Terry Fields kerül középpontba, aki helikopterpilótaként szolgál Vietnamban; a harmadikban a hippikultúrában elmerülő Debbie saját zenei karrierjét, illetve semmirekellő barátjának sorsát igyekszik egyengetni; a negyedikben pedig Steve és Laurie immár kétgyerekes szülőkként próbálnak boldogulni. Az elbeszélésmód ilyen módon elsőre kissé töredezettnek hat, hiszen a film folyamán ide-oda ugrálunk az idősíkok között (ez Lucas ötlete volt, aki utóbb úgy nyilatkozott, rossz döntés volt tőle – én azonban nem értek vele egyet).

A film nemcsak a történetmesélés kapcsán volt formabontó, hanem vizuális szempontból is, hiszen mind a négy sztori látásmódja eltér, ami nem is a karakterek, hanem az alkalmazott kamera- és vágástechnika felelőssége. Például Debbie esetében gyakran bontják a képet három vagy több mezőre, egyrészt a párhuzamos események láttatására, másrészt ugyanazon tevékenység több szögből való megmutatása végett. Ez a képi megoldás nagyon is modern, videóklipszerű benyomást tesz a nézőre, időnként pedig kifejezetten humorosnak hat. A vietnami képsorokat ezzel szemben nem szélesvásznúban, hanem a haditudósítók által használt 16 mm-es kézikamerák lencséjén át, 3:4 képarányban és gyengébb minőségben látjuk, de a másik két idősíknál is eltérő képarányt és látószöget kapunk. És hogy a hangulat teljes legyen, ezt a filmet is telerakták korabeli slágerekkel Andy Williamstől Bob Dylanen át Simon és Garfunkelig, sőt, Country Joe McDonald személyesen is látható az egyik jelenetben, ahogy eldalolja háborúellenes himnuszát, az I-Feel-Like-I’m-Fixing-to-Die-Raget. Időnként pedig az első részben fontos szerepet kapó rádiós műsorvezető, Wolfman Jack hangja is felharsan a háttérben…

A vietnami konfliktus igen lényeges szerepet kap a történetben. Egyrészt Terry ottani élményei szolgáltatják a ’65-ös szilveszter sztoriját, másrészt az odahaza folyó háborúellenes diáktüntetések is kulcsfontosságúak a ’67-es szilveszter esetében, de a másik két karakternél is szóba kerül a téma. Terry helikopterpilótaként igencsak belefásult már a vérontásba és mindent megtesz, hogy élve ússza meg a húsdarálót. Az ő sztorija itt-ott némi karikaturisztikus éllel bír, melyet picit túl is húztak, ennek ellenére el-elkaptak néhány nagyon jellegzetes háborús életképet, például az ütközet közbeni sebesültkivonást vagy a sáros alakulótéren folytatott focimeccset.

A háborúellenes diákdemonstrációt taglaló jelenetekben is érezhető egyfajta kettősség: egyrészt elég hiteles módon mutatják be a kormányzat ellen fellépő fiatalok és az ellenük fellépő rendőrök küzdelmét, mely korántsem tréfadolog, ugyanakkor itt is tetten érhető némi cinikus humor (például ahogy a véleményszabadságot rendíthetetlenül hangsúlyozó Andy megpróbálja a kommunistaellenes törekvéseket hangosan védeni próbáló nővére hangját elfojtani a tömegben). A forgatókönyv ilyen módon nem köteleződik el egyik oldal mellett sem, továbbá nem alkot ítéletet senki felett, sokkal inkább a karakterek emberi mivoltát hangsúlyozza ki. Ezek megformálásánál egyébként jól érzékelhető, hogy a korszak jellegzetes figuráit szerették volna belehelyezni a történetbe, méghozzá oly módon, hogy a kettészakadt (lázadó és konzervatívabb részre oszló) amerikai társadalom arcait is láttassák. Laurie békepárti öccsével például jól ellensúlyozták Terry eleinte még kézzelfogható katonás lelkesedését, vagy a még mindig autóversenyzésben gondolkodó John és a sztriptíztáncos Debbie ellenpontjai lehetnének a családfőként feltűnő, hagyományos szerepeket felvállaló Stevennek és Laurie-nak. 

A már első részben is szerepeltett színészek szerencsére visszatértek (egyedül a Richard Dreyfuss által megformált Curt hiányzik, aki a történet szerint Kanadában él, illetve mert a színész nem vállalta): itt van a később rendezővé avanzsáló Ron Howard, Cindy Williams, Paul Le Mat és Charles Martin Smith, de apró mellékszerepekben bizony Harrison Ford (az egykori vagány immár motoros rendőr) és Bo Hopkins (a Fáraók vezére most fedélzeti géppuskás Terry helikopterén) is visszatér.

Az Amerikai krétafirka 2. annak idején érthető módon nem aratott különösebb közönségsikert, bár anyagilag nyereséges lett: míg az első rész nosztalgikusan ártatlan időutazás volt vissza a kamaszkorba, ez a rész inkább a felnőttkor illúzióvesztett léthelyzeteit hangsúlyozta ki, azokat a nyugtalan éveket felidézve, amelyekre sok amerikai nem (vagy legalábbis még nem) kívánt visszaemlékezni. Ettől függetlenül mai szemmel nézve szerintem remek kis korszakidéző darab, mely jól megragadja azon esztendők változásokkal teli atmoszféráját. Még ha nem is tudnám mindenkinek jó szívvel ajánlani, a hatvanas évek világa iránt érdeklődők számára, illetve azoknak, akiket megfogott az első film, kellemes kikapcsolódást jelenthet.

A film DVD-n kapható nálunk. A magyar, angol, lengyel, cseh, spanyol és olasz hangsáv mellé ugyanilyen és sok más feliratot kapunk, ezzel szemben semmiféle extra nem került a lemezre...

Amerikai graffiti 2.
(More American Graffiti)
Universal Pictures 1979 (110 perc)
Rendezte: Bill L. Norton
Főszereplők: Ron Howard, Cindy Williams, Paul LeMat, Candy Clark, Charles Martin Smith
Zenei szerkesztő: Eugene Finley