Patkányok, előre!

Most, hogy a végére értünk a vietkong alagútrendszereket bemutató sorozatnak, vegyük elő a témához kapcsolódó egyetlen játékfilmet. Ugyanis ezek a földalatti járatok több releváns alkotásban is felbukkannak, de csak egy olyan készült, mely kifejezetten az itt zajló küzdelmet mutatja be, méghozzá az elsősorban videójáték-feldolgozásairól és horrorjairól ismert Uwe Boll rendezésében.

A forgatókönyv jól érzékelhetően nem annyira a karakterekre összpontosít, sokkal inkább az alagutakra és a földalatti közelharc szörnyűségeire. Így tehát, bár mindkét oldal képviselői megjelennek, igazából semelyikük személyisége nem kap hangsúlyt. Gondolhatnánk tehát, hogy sokkal inkább akciófilmet látunk, mint háborús filmet, de nem így van: a drámai hangvétel végig érezhető, még ha a színészek egy része enyhén szólva nem is az az őstehetség. Annyit viszont érdemes hozzátenni, hogy a legtöbb dialógus rögtönzött, ami talán nem feltétlenül baj, bár az is tény, hogy ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Tunnel Rats olyan kritikákat kapjon később, amilyeneket. A járatokban folytatott észveszejtő küzdelem, a kíméletlen csapdák, a bezártságérzet viszont kétségkívül hatásos elegyet ad ki és még ha filmként nem is tudnám agyondicsérni, elismerem, hogy megvannak a maga pillanatai, amelyekért legalább a téma iránt érdeklődőknek ajánlhatom.

Alagútpatkányok bevetésen

A vietnami hadszíntérre érkező amerikaiaknak idő kellett, míg szembesültek a vietkong alagútrendszerek jelentette fenyegetés nagyságával, annak ellenére, hogy a hatvanas évek elején itt tevékenykedő tanácsadóik már tudtak ezekről a komplexumukról, ugyanis a dél-vietnami erők vonatkozó jelentéseit ők is olvashatták. A 25. amerikai gyaloghadosztály Cu Chi-i támaszpontját például vietkong járatok felett építették fel. Az első meglepetésre nem kellett sokat várni, ugyanis három merész gerilla rejtőzött a föld alatt; éjszakánként előbújtak, élelmet loptak és bombákat robbantottak, ellenfeleik pedig azt hitték, aknavető-támadás érte őket. A partizánok később is visszatértek, de nagyobb létszámmal, az amerikaiak pedig az itteni földalatti járatokat csak később fedezték fel.

Az 1. lovassági hadosztály egyik felderítő szakaszának tagjai társukat húzzák ki egy alagútból Duc Pho környékén, 1967. ápr. 24-én. Valószínűleg a háttérben látható friss földhányás nyomán találtak rá a lejáratra...

A Mobil Gerillaerőkkel Vietnamban

A Vietnamban harcoló különleges alakulatok tevékenységét eddig még nemigen érintettem, így igencsak aktuális volt már elővenni legalább egy témába vágó kötetet, mely ráadásul épp egy ötven évvel ezelőtti ütközetet elevenít fel, méghozzá egy olyan katona tollából, aki ott volt a csata kellős közepén.

Jim Donahue azok közé a nyughatatlan fenegyerekek közé tartozott, akiknek a katonáskodás ifjúkori lételemük... 17 évesen csapott fel a tengerészgyalogsághoz, ahol öt évet húzott le az ötvenes és hatvanas évek fordulóján. Leszerelése után nem sokkal ismét bevonult, ezúttal a hadsereghez, ahol a Különleges Erőkhöz jelentkezett. Zöldsapkásként többek között Vietnamban szolgált, s ottani tapasztalatai nyomán később három könyvet is írt, melyek az amerikai szervezésű, de állományukat tekintve vegyes Mobil Gerillaerők tevékenységéről szólnak. Ezek az alakulatok a Különleges Erők alárendeltségében dolgozva lényegében ugyanazzal a taktikával dolgoztak, mint a Vietkong. Általában kis létszámú őrjáratokban mozogtak, megfigyelést és felderítést végeztek, csapdákat állítottak vagy lesállásokat hajtottak végre. Soraikban kambodzsai, kínai és a vietnami hegyvidék őslakosai közül való katonák is harcoltak.

A Vietkong alagútrendszerei

Ideje végre önálló cikket szentelni ennek a korábban már többször érintett altémának, melynek révén megint csak közelebb kerülhetünk azon kérdés megválaszolásához, hogyan volt képes a Vietkong olyan sokáig hatékonyan harcolni az ellenség közelsége, megsemmisítő tűzereje és technikai fölénye ellenére. A válasz ezúttal a föld alatt húzódik meg…

Elrejtőzni, pihenni, felkészülni, majd támadásra indulni

A dél-vietnami alagútrendszerek kiépítését még a francia háború idején, a negyvenes évek végén kezdték meg a Viet Minh katonái, majd az amerikai háború idején a Vietkong gerillái folytatták a munkát. Eleinte falusi óvóhelyekről kiinduló, a falvakat összekötő járatokat, illetve rejtett fegyverraktárakat és ideiglenes búvóhelyeket ástak. Az újabb konfliktus kiszélesedésével azonban az alagutak is kibővültek. Például Cu Chi körzetében, melyet a Vasháromszög kapcsán már említettünk, 1954-ben durván 48 kilométernyi járat létezett; mire az amerikai harcoló alakulatok 1965-ben megérkeztek, már 200 kilométernyi volt kiásva, három évvel később pedig már 250 kilométer. A Vietkong számára ez a környék létfontosságú volt, amolyan előretolt bázisterület, ugyanis közel esett a déli fővároshoz, Saigonhoz és nem volt messze a kambodzsai határtól sem, ahonnan 1960 után az utánpótlás érkezett. Szimbolikus és gyakorlati oldalról is jelentős fegyvertény volt, hogy a dél-vietnami és amerikai parancsnokság közelében képesek voltak ilyen hosszú ideig megmaradni és hatékonyan tevékenykedni.

Verlinden 1:15

Úgy gondoltam, sok más mellett a vietnami háborúval kapcsolatos maketteknek is adhatok teret ezen a blogon, s ennek megfelelően most egy figurával jelentkezem, mely több mint negyedszázada kapható a Verlinden kínálatában. Jómagam már a kilencvenes évek elején szemeztem vele, de csak pár évvel ezelőtt szerezhettem be a hivatalos nevén US Airborne GI Vietnam (n.466) megjelölésű készletet, melyet másik blogomon már bemutattam.

Egy vietnami nő útja a háborútól a békéig

Oliver Stone Vietnam-trilógiájának első két darabjában az amerikai oldal élményeit idézte fel a háború és a hazatérés utáni hátország poklában. A rá jellemző kritikai hangnemben azonban meglépte azt is, amit más tengerentúli rendezőtől aligha várhattunk volna el: egy teljes filmet szentelt a másik oldal bemutatásának, hogy az ő szemszögükből mutassa meg azt a konfliktust, amit a többség a nyugati médiából vagy saját nézőpontjából ismert vagy vélt ismerni.

"Ez a film a vietnami nép története. A háborúról már számtalanszor meséltek, de a két tűz közé szorult emberekről, akik a legtöbbet szenvedtek, még sosem. Ők mindig arctalan, névtelen tömegként jelentek meg. Ezért ilyen fontos ez a film."
– Joan Chen

Az esztendő legnagyobb slágerei

Idén se hagyjuk ki a múltidézésből a legnagyobb slágereket, már csak azért sem, mert ezúttal is olyan klasszikusok kerülnek majd terítékre, hogy csak na. Lássunk tehát egy válogatást az ötven évvel ezelőtti könnyűzene nemzetközi és persze magyar sikereiből.

A Doors együttes '67 januárjában adta ki első albumát, rajta a Light My Fire című dallal, amely áprilisban kislemezként is aratott: három hetet töltött el a Billboard-lista első helyén. A rákövetkező évben is szépen teljesített, miután José Feliciano feldolgozása újra népszerűvé tette. A legismertebb könnyűzenei számok között tarthatjuk számon mind a mai napig.

A hátország háborúja

Oliver Stone-nak sikerült A szakasszal elismert rendezővé előlépnie. És mivel ifjúkorának legmeghatározóbb élménye, a háború továbbra is foglalkoztatta, visszatért egy korábbi tervéhez, egy 1976-os bestsellerkötetből készült forgatókönyvhöz, mely egy hadirokkant veterán élettörténetét beszéli el.

A magyar felmenőkkel rendelkező Ron Kovic 1946-ban született, hat testvér közül a másodikként. Gyermek- és ifjúkorát alapjaiban határozta meg a hidegháború és a Kennedy-korszak, ő pedig jó hazafiként tenni akart valamit a „vörös veszedelem” ellenében. Tizennyolc évesen jelentkezett tengerészgyalogosnak, és első vietnami turnusáról épségben tért haza, hogy a hátországban töltse le négyéves szolgálati idejének maradékát. 1967-ben önként tért vissza a frontra, mert a fokozódó háborúellenes hangulat közepette is meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a kötelességét. '68 januárjában, egy tűzharcban súlyos sebet kapott, gerince megsérült. Soha többé nem tudott talpra állni. Odahaza ekkorra már komoly változások álltak be: a nemzet jelentős része szembefordult a háborús politikával és azokkal is, akik Vietnamban jártak. A gyógyulás, vagy inkább az újjászületés, a történtek átértékelése és saját szerepének értelmezése hosszú és gyötrelmes folyamat volt a számára…

Egy gyalogosból lett filmrendező visszaemlékezése

Ha már belekezdtem Oliver Stone Vietnam-trilógiájának bemutatásába, gondoltam, érdemes lenne megszólaltatni őt is, az önkéntest, a gyalogoskatonát. Ahogy már említettem, 1946-ban született, jómódú, konzervatív családban. Íróként kezdte, majd angoltanárként folytatta Saigonban, s közben az egyetemmel is próbálkozott, de az atmoszféra nem neki volt való. Inkább önként jelentkezett a hadseregbe, kifejezetten vietnami frontszolgálatra. 1968 novemberében, 15 hónap szolgálat után hagyta el az országot. A filmes szakmát választotta, s dolgozott forgatókönyvíróként, producerként, s végül rendezőként is befutott. A hidegháborús korszak történéseiből több filmet is rendezett, ezek közül három foglalkozik a vietnami traumával. A legismertebb kétségkívül A szakasz, melyben saját katonaélményeit dolgozta fel.

Nem voltam tipikus Yale-alapanyag. Sosem éreztem magam odavalónak. Kívülálló voltam. Apám azt szerette volna, ha a Wall Streetre megyek tovább és ki tudja, hogy alakult volna akkor az életem. Lehettem volna olyan, mint Charlie Sheen a Tőzsdecápákban. Idegösszeroppanást kaptam, vagy legalábbis nagyon közel kerültem hozzá. Nagyon törékenynek éreztem magam, mint Holden Caulfield, A zabhegyező főhőse.

A Yale a fehérek, a fehér fiúk világa volt. Nem is ismertem feketéket, míg meg nem érkeztem Vietnamba. Azelőtt nem hallottam Sam Cooke vagy Otis Redding dalait. Azt se tudtam, kik ők. Csak gondolkoztam, hogy mihez is kezdjek. Ez a privilegizált élet valahogy nem stimmelt nekem.

Háború talajszinten

Ha a vietnami témájú játékfilmek toplistáját állítanám össze, az élbolyban ott csücsülne három olyan film, melyet ugyanaz a direktor, a Vietnamot is megjárt Oliver Stone jegyez. Most rendezői munkásságának első ismert alkotását, a saját élményeit feldolgozó háborús drámát, A szakaszt mutatom be.

Csatahelikopterek nyergében

Csak mikor kezembe vettem ezt a kötetet, jöttem rá, hogy olvastam én már mindenféle visszaemlékezést erről a konfliktusról, de pont a helikopterpilóták eddig teljesen kimaradtak a szórásból, ég tudja, miért… (De hogy mindenkit megnyugtassak: más hasonló memoárok is pihennek itt a polcon, és ezekre még sort fogok keríteni, már csak azért is, mert szeretnék a helikopter-harcászatról is írni.) Most azonban nem volt apelláta, főleg, hogy a nemsokára kibontakozó makettrovatba is szánok egy testes AH-1-est, és bár ez a könyv csak közvetett módon lehet ebben a segítségemre, így is kíváncsi voltam rá.

Marvelék Vietnamja

Az amerikaiak évekig nem szívesen beszéltek a vietnami háborúról. Aztán mégis megindult az ezzel kapcsolatos filmek és visszaemlékezések áradata, mert igenis volt igény a trauma feldolgozására. Ennek az időszaknak a gyümölcsei között érdekes módon egy képregény-sorozat is szerepel.

Interview with Laszlo Kondor

It was in 1998 that I first heard about Laszlo Kondor when his photographs about the Vietnam War were exhibited in Budapest. A few years later I tried everywhere to contact him, but to no avail. Then, last November, I tried again and succeeded. That is how I finally met him in person after almost twenty years.

Please note: this interview was originally published here in Hungarian. At the request of several English-speaking people, we decided to publish it in English, too, to make it available to as many foreign readers as possible. This translation was made by Máté Havasi with the assistance of Linda and László Kondor.

Laszlo Kondor, combat photographer,
Americal Division, Vietnam, January 1970
(With permission of Laszlo Kondor, all rights reserved)

Talking to him is quite an experience. Laszlo is 76, but he seems to be 20 years younger. He is agile, his eyes are spirited, and when he starts telling his story, he does relive those years. He talks with élan and passion. It is impossible not to listen to him. Sometimes he switches to English from Hungarian, involuntarily or just to quote a remarkable sentence.

Charlie nyomában

Lassan másfél évtizede, nem sokkal azelőtt, hogy a vietnami témájú játékszoftverek elárasztották a piacot (hiszen ekkoriban jött ki a Men of Valor, a Battlefield Vietnam, a Conflict Vietnam és a Shellshock), született a cseh Pterodon mesterműve, mely egyjátékos vonalon szinte minden szempontból felülmúlta releváns vetélytársait, és a mai napig az általam végigjátszott legnagyobb hatású FPS-ek (sőt: PC-s játékok) közé sorolom.

A Vietcong címével ellentétben az amerikai oldalt képviseli (és sajnálatos, de csak a második részben kaphatunk egy rövidke egyjátékos hadjáratot a gerillák szemszögéből, ám erről később). A főhős egy újdonsült zöldsapkás őrmester, Stephen Hawkins, akinek kiképzése jó alkalmat biztosít a kezdő játékosoknak arra is, hogy az irányítás és a fegyverkezelés alapjait még Fort Braggben elsajátítsák, ahol a tévedés nem jár automatikusan emberhalállal. Jobb is…

Egy műszaki katona visszaemlékezése

Ha már körüljártuk a csapdák témáját, gondoltam, méltó lenne egy olyan ember visszaemlékezésével folytatni, aki robbanócsapdának esett áldozatául és túlélte. George Watkins az amerikai 196. könnyű gyalogdandár katonájaként 1968 áprilisában Quang Tri tartományban sebesült meg: mindkét lábát és mindkét szemét elveszítette. Ma a virginiai Stone Gapben él nővérével.

1967. június 19-én hívtak be. Tudtam előre, hogy nem kerülhetem el, csak idő kérdése. Pedig majdnem megúsztam. Magas vérnyomásom volt. Erre három napig a Roanoke kórházban tartottak megfigyelés alatt. Gondolom, az a három nap lazítás elég volt ahhoz, hogy a vérnyomásom lemenjen.

Nagyon keveset tudtam Vietnamról. Úgy értem, ijesztő, mit tudtam akkor és mit tudok most. Csak annyit tudtam, hogy úgymond a kommunizmus ellen harcolunk odaát. Miután besoroztak, már többet gondolkoztam rajta, próbáltam a kiképzés alatt még jobban tájékozódni, de ott ez nehezen ment.

Fort Braggbe, aztán Fort Leonard Woodba kerültem. Két hónapig tartott az utászkiképzés. Ez lett a katonai szakterületem. Mikor elindultam, azt mondták, egy pleikui műszaki zászlóaljhoz kerülök. De mikor megérkeztem Vietnamba, gondolom, kellett az ember a gyalogsághoz és mivel valahol meg kellett húzniuk a vonalat, a gyalogsághoz osztottak be. Cam Ranh-ban közölték, hogy Chu Laiba irányítanak, a 196. dandárhoz, pedig nem is vettem részt gyalogsági képzésen. Első éjszaka odaállítottak egy M-60-as géppuska mögé és kétperces gyorstalpalót kaptam: – Ez itt a biztosító, ez itt az elsütőbillentyű, ez meg a felhúzókar.

Ha már szóba kerültek a csapdák, következzen egy ötven évvel ezelőtti magyar cikk, mely részben az  ezen csapdákkal szembeni amerikai tehetetlenséget, haditechnikai fölényük hiábavalóságát, részben a már bemutatott Attleboro-hadművelet sikertelenségét hangsúlyozza ki.

Csapdák és aknák

A vietnami háború harcászati megoldásai között mindenképp be kell mutatnunk a Vietkong által használt csapdákat is, melyek alkalmazása szerves részét képezte a helyi gerilla-hadviselésnek. A partizánok komoly tapasztalatokkal bírtak ezek felállításában (őseik a korábbi konfliktusok során már sikerrel bevetették némelyiket), és ahogy látni fogjuk, számos különböző típust használtak.

Készülnek a nyárscsapdák...

A csapdák egy része a rejtett dzsungeltáborokban készült, más részét viszont a Vietkong ellenőrzése alatt álló lakosság tagjai készítették, általában adó fejében. Az eszközök többsége egyáltalán nem volt bonyolult vagy drága, viszont telepítésük és álcázásuk nem kevés tapasztalatot igényelt. A csapdaállítók kihasználták azt a tényt, hogy a reguláris dél-vietnami és amerikai erők többsége hanyag módon az ismert útvonalakra hagyatkozott, vagyis jó eséllyel eltalálták, hova érdemes ezeket elhelyezni. Ilyen helyek voltak az ösvények és az utak, illetve a gázlók és a hidak. A Vietkong alagútrendszereinek és dzsungeltáborainak környékére pedig védelmi célból kerültek csapdák.

Ellenséges területen

A releváns filmek bemutatását újfent egy kis költségvetésű filmmel folytatom, melynek címe elsőre belőlem is némi fejvakarást váltott ki, míg ki nem derült, hogy a 84 Charlie MoPic az amerikai hadseregben a katonai operatőr szakterületének kódja volt (84C, Motion Picture Cameraman). És ez már önmagában sokat elárul a történetről...

Interjú Kondor László fotográfussal

1998-ban hallottam először Kondor László nevét, amikor a Hadtörténeti Múzeumban, később pedig a Centrális Galériában kiállították Vietnamban készült képeit. Évekkel később aztán megpróbáltam vele kapcsolatba lépni, érdeklődtem mindenfelé, de eredmény nélkül. Tavaly novemberben aztán újra nekifutottam a dolognak, és sikerrel jártam, így csaknem húsz év után személyesen is találkozhattam vele.

Kondor László a 23. gyaloghadosztály
fényképészeként Vietnamban, 1970 januárjában
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Nagy élmény volt személyesen leülni vele beszélgetni. László hetvenhat éves, de simán letagadhatna akár húszat is. Mozgása energikus, tekintete élénk, ha pedig mesélni kezd, lendületesen, szenvedélyesen beszél, újra átéli azokat az éveket. Lehetetlen nem odafigyelni rá. Időnként átvált angolra, néha önkéntelenül, néha azért, hogy szó szerint idézhessen egy-egy emlékezetes mondatot.

Tábori élet

A sorozat utolsó részében tekintsük át, hogyan és hol pihentek, illetve készültek fel harcra a vietkong gerillák. A pihenők helyszínei rendszerint falvak, ideiglenes erdei táborhelyek, rejtett dzsungeltáborok vagy földalatti alagútrendszerek voltak. Általában nem töltöttek sok időt egy helyen: pár óra, pár nap vagy egy-két hét után a biztonság kedvéért átköltöztek máshova, arra viszont ügyeltek, hogy a pihenőhelyek legfeljebb egyéjszakányi járásra legyenek egymástól, így néhány óra alatt át tudjanak települni. A gerillák kimerültsége és alváshiánya egyébként nagyrészt annak volt köszönhető, hogy sok időt töltöttek mozgásban. Csak egy példa: a 263. vietkong zászlóalj öt hónap alatt hatvanháromszor költözött, átlagosan két és fél napot töltött egy helyen és bizonyos pihenőhelyeket többször is érintett.

A háború békésebb percei

Amennyiben egy faluban vertek tanyát, együtt éltek a lakossággal. Ez lehetővé tette, hogy jelenlétükkel erősítsék befolyásukat, politikai gyűléseket rendezhessenek a parasztoknak, információt cseréljenek a helyi erők ott lakó partizánjaival, és így tovább. A legrosszabbra készülve mindenesetre lövészárkokat is kiástak. Ha megerősített faluról volt szó, vagyis a települést szögesdrót és karók vették körül (melyeket általában a saigoni rezsim utasítására emeltek a lakosok), akkor könnyebben megvédhették magukat ellenséges támadás esetén.