Isten hozott a Halál völgyében

Ha már az Ia Drang-i ütközet 50. évfordulójánál járunk, ejtsünk szót a belőle készült 2002-es filmről is, mely szép számú nézőt csábított a mozikba a rendező-producer, Randal Wallace és a főszereplő, Mel Gibson jóvoltából. 

Az amerikai beavatkozás második legnagyobb csatájáról Harold Moore altábornagy és az ütközetben részt vett fotós, Joe Galloway írt egy testes beszámolót, We Were Soldiers Once… And Young (Egykor katonák voltunk... és fiatalok) címmel, mely először 1992-ben jelent meg. Gigantikus csataleírásról van szó, mely lényegében percről percre haladva meséli el a csata történéseit, rengeteg résztvevőt megszólaltatva. Mindazok számára, akik szeretnének elemző szemmel átlátni egy kaotikus összecsapás eseményeit, netán érdeklődnek a harcászat iránt, valóban érdekes, még ha itt-ott kissé monoton olvasmány is. Wallace, aki amúgy is odavan a heroikus történelmi témákért (lásd A rettenthetlen vagy Pearl Harbor), magára vette a Moore előszavában olvasható megjegyzést, mely szerint Hollywoodban még egyetlen igazán hiteles vietnami háborús film sem készült. (Ezzel nyilván elég sokan vitába szállhatnának, kezdve Oliver Stone-nal.) Hosszú távon ez vezetett odáig, hogy az elmaradhatatlan (és hősi szerepekben bevált/elhasznált) Mel Gibson oldalán belevágtak a megfilmesítésbe.

Bizonyít a légilovasság

Alig egy hónappal a Da Nang-i partraszállás és a tengerészgyalogosok érkezése után az amerikai szárazföldi haderő első alakulatai is megérkeztek Dél-Vietnamba: a 173. légideszant-dandár, a 101. légideszant-hadosztály, majd július végén Johnson elnök bejelentette az 1. lovassági (légimozgékonyságú) hadosztály bevetését is, mely szeptemberben érkezett meg An Khe melletti támaszpontjára.

Bár a légideszant-egységek is nagyban függtek a helikoptertől, a légilovasság már minden téren a forgószárnyasokra támaszkodott, vagyis felderítésre, élőerő- és utánpótlás-szállításra, tűztámogatásra és sebesültkivonásra is ezt a viszonylag új harceszközt alkalmazták. Harry Kinnard altábornagy, a légimozgékonyságú harcászat atyja és hadosztály akkori parancsnoka fogalmazott úgy, hogy az addigi háborúkhoz képest "a helikopter volt a nagybetűs különbség.” A hadosztály több mint 400 helikopterrel érkezett meg: voltak köztük UH-1 szállító- és csatahelikopterek, OH-13 felderítők, illetve CH-47-es és CH-54-es szállítók.

A vietnami háború amerikai egyenruhái

Alaposan dokumentált témával állunk szemben, de az Europa Militaria eredetileg 1992-ben kiadott (majd többször is újranyomott) könyve akkor is dobogós helyen áll nálam, így ha már egyenruhákra kerül a sor, elsőként ezt veszem elő.

Persze másfél évtized uniformisait képtelenség lenne felsorolni egy közepes formátumú, alig százoldalas kötetkében, arról nem is beszélve, hogy a szerző bevallottan a harcoló gyalogság és a velük közvetlen kapcsolatban álló fegyvernemek (harckocsizók, helikopter-személyzet, katonai rendészek, különleges alakulatok) képviselőire fókuszált, de amit velük kapcsolatban áttekintő jelleggel el lehet mondani, az sorra is kerül. Az oldalpárok egy-egy katonát sorakoztatnak fel, akit egy elöl- és egy hátulnézeti fotó illusztrál. A kiváló minőségű képek makulátlan állapotban mutatják a felszerelést (és annak viselőjét), hogy minél jobban megfigyelhetők legyenek a részletek. A ruházat és az egyéb eszközök eredeti darabok, nem egyszer vietnami veteránoktól kölcsönzött példányok.

Miért halt meg Norman Morrison?

1965. november 2-a volt. A 31 éves férfi késő délután, fél öt táján parkolt le kocsijával nem messze a Pentagontól. Emily nevű kislányával a karján még majdnem háromnegyed órán át sétálgatott a környéken, ami tele volt hazafelé igyekvő minisztériumi dolgozókkal. Aztán talált magának egy helyet, mely tudtán kívül alig kőhajításnyira esett a védelmi miniszter, Robert McNamara irodájának ablakától. Benzinnel locsolta le saját ruháját, majd öngyújtójával meggyújtotta magát. Járókelők és a hadügyminisztérium több alkalmazottja, illetve maga McNamara is tanúja volt a fáklyaként lángoló ember kínhalálának… Gyermekét még idejében letette, neki semmi baja nem lett.

Norman Morrison nem tartozott azok közé, akik hamarosan számíthattak a behívóra és nem akartak hadba vonulni. Családos ember volt, három gyerek apja, megtehette volna, hogy agitál, ír, gyűlésekre jár, röplapokat osztogat vagy egyszerűen csak belenyugszik. De másképp döntött. Számára a példa Thich Quang Duc, a dél-vietnami buddhista szerzetes volt, aki azonos módon követett el rituális öngyilkosságot Saigonban, még 1963 júniusában. Mély elkeseredettségéből fakadó tette azért is lehet elsőre furcsa, mert nem a konfliktus csúcspontján, valamikor '68–69 környékén jutott el idáig, hanem 1965 végén, mikor a háború épp csak kezdett valós formát ölteni. Még furcsább, de nem Morrison volt az egyetlen, sőt, nem is az első amerikai, aki ilyen módon fejezte ki tiltakozását. Rajta kívül még heten döntöttek a tiltakozás ezen szélsőséges formája mellett, köztük Alice Herz, egy idős detroiti kvéker asszony, aki ugyanazon év március 26-án gyújtotta fel magát, vagy Roger Allen LaPorte, aki Morrison után egy héttel, az ENSZ New York-i székháza előtt tette ugyanezt. Áldozatuk sem tudta útját állni a háborúnak...

A diktatúra foglyaként

Antikváriumokat járva időnként még kezünkbe akadhat olyan könyv, melyet a háború idején, azaz 40-50 évvel ezelőtt adtak ki nálunk. Mondanunk sem kell, hogy miféle ideológia szolgálatában publikálták ezeket, de nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a másik oldalon is akadt bőven bírálnivaló. Jelen kötet például egy olyan dél-vietnami állampolgár börtönnaplója, aki az ország 1954-es kettéosztása után egy darabig északon élt és ez gyanússá tette a Diem-kormányzat kopói számára…

Ngo Dinh Diem bizony vasmarokkal látott neki a déli országrész vezetéséhez, akármit is emlegettek egyes nyugati lapok arról, hogy a demokráciát építi.  Így sem volt könnyű dolga, Dél-Vietnamnak ráadásul az ötvenes évek végétől egyre súlyosabb gondot okozott a Vietkong növekvő befolyása, vagyis a helyzet a jelentős amerikai támogatás ellenére sem javult. Az írót, egy fiatal nőt 1955 szeptemberében éjszakának idején tartóztatták le. Bár tényleges bizonyíték nem volt ellene, gerillatevékenységgel vádolták, mivel nem vett részt kommunistaellenes gyűléseken és nem jelentett fel senkit régi ismerősei közül. Ennek eredményeként hónapokon át szűkös börtöncellák foglya volt; ruháit elkobozták és gyakran verték, vallatták, méghozzá olyan brutális módszerekkel, amikre még a spanyol inkvizíció is büszke lett volna. Eközben tanúja lehetett számos rabtársa halálának is, ő azonban kitartott, akkor is, amikor egy börtönszigetre szállították, otthonától még távolabb…

Az első jelentős ütközet

A tengerészgyalogság feladatköre a márciusi partraszállás óta jelentősen kibővült: a támaszpontok védelme mellett a járőrözés, majd a támadó jellegű hadműveletek is sorra kerültek. A harcra kiéhezett, ellenséget eddig csak elvétve látott bőrnyakúaknak már nem kellett sokat várniuk az első nagy összecsapásra. A hírszerzési jelentések, illetve egy elfogott dezertőr beszámolója alapján ugyanis jelentős gerillatámadás volt várható a tengerészgyalogság Chu Lai-i bázisa ellen, melyet az 1. vietkong ezred hajtott volna végre 1500 fővel, s ez az alakulat valahol Van Tuong környékén készülődött. A tengerészgyalogosok végre megkapták a lehetőséget, hogy nagy erővel vágjanak oda.

Amerikai őrposzt a Márvány-hegységben, Da Nangtól délkeletre

Háborús bűntett vagy kényszerű taktika?

A vietnami háborút tévéképernyőkön vagy újságok segítségével követő átlagpolgár agyában (akár nyugaton, akár keleten) az évek során több jellegzetes kép is megragadt, melyeket onnantól fogva automatikusan összefüggésbe hozhatott a konfliktussal: a tömegesen bevetett helikopterek, a rizsföldeken átkelő gyalogosok, a bombákat vető B-52-esek vagy épp a felgyújtott falvak. Ez utóbbi a vietkong gerillákat hajszoló amerikai erők tevékenységének egyfajta tragikus metaforája lett. Ehhez pedig a Cam Ne-i incidens szolgáltatta elsőként az alapanyagot.

Lángoló kunyhók, távozó tengerészgyalogosok Cam Nében

1965. augusztus 5-én a CBS tévécsatorna esti híradójában felkavaró felvételek peregtek le, melyeken amerikai tengerészgyalogosok lángba borítanak néhány kunyhót és figyelik, ahogy egy egész falu leég, miközben a lakosok tehetetlenül nézik, hogy lesz oda hajlékuk és minden vagyonuk. A riportot Morley Safer, az alakulatot kísérő tudósító készítette. A híradást hatalmas felzúdulás követte, de ahogy a modern média történetében máskor is, többen megjegyezték, hogy a tudósítás elfogult volt…

...és jöttek a bőrnyakúak

Vietnami beszámolókból és tényregényekből nem sok akad magyar nyelven, de ha már az 1965-ös év van soron, szerencsére van hova nyúlnunk: a Gold Book kiadó pár évvel ezelőtt kiadta Charles Henderson vonatkozó köteteit, s ezek közül az egyik az amerikai tengerészgyalogosok első délkelet-ázsiai évének eseményeit eleveníti fel.

Az 1948-as születésű Charles Henderson újságíróként kezdte és 1970-ben vonult be a tengerészgyalogsághoz. Nemcsak Vietnamban, hanem Beirútban és az 1991-es öböl-háborúban is részt vett, többféle beosztásban, összesen 23 esztendőn keresztül, s végül törzszászlósként szerelt le. Összesen öt kötetet írt a vietnami háborúról, s a leghíresebb Carlos Hathcock életrajzi regénye, A mesterlövész illetve ennek kiegészítő kötete, A csendes harcos.

Az első lépések az ingoványban

1965. április 20-án Honoluluban tartottak konferenciát amerikai részről, ahol megjelent William Westmoreland tábornok, Robert McNamara hadügyminiszter, Maxwell Taylor saigoni nagykövet, John McNaughton belbiztonsági államtitkár, Earl Wheeler tábornok, vezérkari titkár és Ulysses G. Sharp tengernagy. McNamara kifejtette, hogy a háború súlypontja délen van, az Észak-Vietnam elleni légi csapások másodlagos fontosságúak: a fő cél a gerillaerők és a Vietnami Néphadsereg visszaverése. Westmoreland bővítette műveleti koncepcióját is: a Vietkong csapatkoncentrációinak szétzúzására tisztogató akciókat javasolt a Vietnami Köztársasági Hadsereggel együttműködésben az I. hadtest területén, további támaszpontok kiépítését (Chu Lai és Phu Bai), illetve mélységi felderítők kiküldését az ellenséges beszivárgási útvonalak azonosítására. További 42 ezer fő vietnami bevetését javasolták. Mindeközben növekedett a gerillatámadások száma (az amerikai bázisok ellen is), de a VKH nem jeleskedett a csaták során, ráadásul havonta átlagosan egy zászlóaljnyi katonájuk dezertált. A dél-vietnami politikai helyzet ingatag maradt, Johnson elnök pedig nem látott más lehetőséget, mint további csapatokat küldeni. Ehhez május 4-én a Kongresszustól újabb 700 millió dollárt kért a védelmi költségvetésbe, melyet két nap múlva meg is kapott.

Megkezdődik a szárazföldi háború

1965. március 8-án, nem sokkal 9 óra után az amerikai 9. tengerészgyalogos expedíciós dandár első hulláma partot ért Da Nangtól északnyugatra, a Vörös Kettes partszakaszon. Ellenállást nem tapasztaltak, ha csak nem vesszük számításba a viharos tengert. A fövenyen Da Nang polgármestere és iskolás lányok várták őket, nyakukba virágfűzért akasztottak, transzparenseiken pedig olyan lelkesítőnek szánt feliratok sorakoztak, mint például „Vietnam üdvözli az amerikai tengerészgyalogosokat”. A sajtó jelen levő tudósítói pedig szorgalmasan kattogtatták a fényképezőgépeiket.

Teljes felszerelésben, de amúgy töltetlen puskával szállnak partra
a tengerészgyalogosok egy LCM rohamcsónakból.

Egy óra múlva már 1400 bőrnyakú sorakozott a parton, akiket teherautókon és LVTP kétéltűkön vittek később a Da Nang-i légitámaszpontra. Hozzájuk a bázison csatlakozott a dandár légi úton szállított maradéka. A partraszállásra azért volt szükség, mert ez volt a leggyorsabb módszer a lehető legtöbb ember odajuttatására: a légi bázis és a kikötő akkor még nem lett volna alkalmas ennyi ember és technika (köztük M-48-as harckocsik) egyidejű fogadására. A nap végére összesen 3500 főt számláltak.

A Rolling Thunder-hadművelet

A vietnami háború egyik legjellegzetesebb eseménysora a VDK megújuló amerikai bombázása volt, mely eredetileg 1964-ben, a Tonkini-öbölbeli incidens után indult meg, 1965 elején kapott új lendületet és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1973-ig tartott.

A USS Ranger A-4 Skyhawk könnyűbombázói a levegőben

Miután az amerikai vezetés lassan, de bizonytalanul elköteleződött a jelentősebb katonai beavatkozás mellett, az elnök McGeorge Bundyt küldte Saigonba a helyzet felmérésére. A nemzetbiztonsági tanácsadó és szakértői csapata 1965 februárjának elején utazott a dél-vietnami fővárosba. Ezzel egy időben a szovjet államfő, Alekszej Koszigin is ellátogatott Hanoiba, oldalán a szovjet légierő parancsnokával és a légügyi miniszterrel. A támogatásért folyamodó észak-vietnami vezetés kérését Moszkva teljesítette, ám azt a feltételt kötötték ki, hogy nem a kínai, hanem a szovjet útmutatásokat fogják követni. Ezzel párhuzamosan azonban ők is aggódtak amiatt, hogy szélesebb háborúvá fajul a konfliktus, ami a „békés egymás mellett élés” politikáját veszélyeztette volna, ezért sürgették szövetségesüket egy tárgyalásos rendezés felé. Ami Johnsonéknak nem sikerült, az a szovjet diplomatáknak sem: Hanoi elszánta magát a háborúra és nem kereste a békés megoldást, sőt, a Kínával való kapcsolatok terén is fenntartott magának minden jogot, hiszen onnan is számíthattak némi támogatásra.

Mélyülő konfliktus

Beköszöntött 1964 ősze és Lyndon Johnsonnak, aki elődje, Kennedy váratlan halála következtében kapta posztját, fel kellett készülnie a novemberi választásra, hogy ezúttal önerőből küzdjön meg az elnöki székért. A kampányban természetesen a vietnami kérdés is napirendre került. LBJ ezen a téren ekkor még kifejezetten békepártinak érződött fő riválisa, a republikánus Barry Goldwater mellett, aki a VDK-val szembeni nyílt háborútól, sőt, az atomfegyverek bevetésétől se riadt volna vissza. Johnson azonban továbbra is visszafogott maradt és szem előtt tartotta, hogy az amerikai szerepvállalással semmiképpen sem haragíthatják magukra Kínát vagy a Szovjetuniót. Saját kampányában, melynek középpontjában a belföldi reformok álltak, kifejtette:

„Egyesek szívesen kiszélesítenék a konfliktust. Azt javasolják, hogy amerikai fiúk végezzék el az ázsiai fiúk feladatát… Az ilyesféle akció azonban távolról sem jelente megoldást Vietnam valódi problémájára. […] A dél-vietnamiak felelőssége, hogy saját szabadságukat megvédjék.”

Elsöprő győzelem: Johnson a szavazatok 61 százalékát szerezte meg

Viharos vizeken a háború felé

A vietnami amerikai szerepvállalás már tíz éve tartott, de az általuk küldött tanácsadók, pilóták és zöldsapkások jelenléte ellenére az Egyesült Államok hivatalosan még mindig nem állt hadban. Egyes otthoniak, a külföldi sajtó bizonyos orgánumai, illetve a keleti blokk politikusai ennek ellenére már évek óta hangoztatták, hogy lényegében ez a helyzet. S mivel a dél-vietnami kormány képtelen volt önállóan megbirkózni a Vietkong egyre jobban terjedő befolyásával, Hanoi pedig egyre erélyesebb lépéseket tervezett, a Fehér Házban is egyre többször került napirendre a közvetlen katonai beavatkozás kérdése. Az eseményeket aztán a Tonkini-öbölben történt incidens gyorsította fel, mely a krónikákban az amerikai háború hivatalos kezdetét jelzi.

A USS Maddox romboló

Az előretolt helyőrség 

Az 1970-es évek végén több vietnami vonatkozású amerikai film is a mozikba került: Hal Ashbytől a Hazatérés, Michael Ciminótól A szarvasvadász, Francis Ford Coppolától az Apokalipszis most, Sidney J. Furie-tól pedig A fiúk a C századból. Ezek mellett háttérbe szorult cikkünk alanya, a Vidd hírül a spártaiaknak! – úgy hiszem, okkal.

1964-ben járunk. Egy eldugott kis dél-vietnami helyőrségben szolgáló amerikai tanácsadók új embereket kapnak, ami azért is jó hír, mert nemsokára egy elhagyott francia támaszpontot kell felderíteniük és megerősíteniük a helyi erők oldalán. A parancsnok, Barker őrnagy, akinek ez a harmadik háborúja, nem lelkesedik az ötletért, még ha a hírszerzés szerint a körzet viszonylag biztonságos is... Természetesen neki lesz igaza.

Erőszakos pacifikálás 

Miután a Nemzeti Felszabadítási Front, közismertebb nevén a Vietkong 1959-ben megkezdte a "népi háborút" Dél-Vietnamban, egyre égetőbb problémává vált a lakosság védelme és az ellenőrzés fenntartása ezeken a területeken. Ngo Dinh Diem miniszterelnök nem hagyhatta, hogy a gerillák fokozatosan befolyásuk alá vonják a parasztságot, lényegében faluról falura haladva. A megoldást szolgáló terv kívülről érkezett...

Árok, karók, bambuszkerítés: stratégiai falu Cu Chi mellett (1962)

Az ötlet Sir Robert Thompsontól, a britek gerillaellenes hadviselési szakértőjétől, egyben a dél-vietnami brit tanácsadó misszió vezetőjétől származott (bár hasonló tervvel a franciák is próbálkoztak az ötvenes évek elején). A malájföldi konfliktus (1948–1960) tapasztalataira támaszkodva terjesztett elő egy javaslatot Diemnek, ott ugyanis annak idején „új falvak” néven építettek településeket, ahol aztán biztonságba helyezték a vidéki lakosságot a kommunista gerillák elől, méghozzá megfelelő életszínvonal biztosítása mellett. Az elgondolás tehát másutt már bevált, ám a maláj viszonyok sok tekintetben eltértek: például a felkelők ott elszigetelten harcoltak, külső támogatásra nemigen számíthattak, a lakosság pedig, mely etnikailag különbözött tőlük, nem szimpatizált velük, ugyanakkor kevésbé kötődött a földhöz, vagyis könnyebben lehetett őket áttelepíteni. Vietnamban mindennek éppen az ellenkezője volt igaz.