Egy lovassági altábornagy visszaemlékezése

Az 1915-ös születésű Harry W.O. Kinnard huszonnégy évesen végzett a West Pointon. Ott volt a Pearl Harbor-i támadásnál, később részt vett a nyugat-európai hadjáratban: mind az Overlord-, mind a Market Garden-hadműveletben ejtőernyővel ugrott, de Bastogne védelmében is részt vett az ardenneki offenzíva során. Huszonkilenc évesen már ezredes volt. Fort Braggben a légideszant-erők kísérleti alegységét vezette, de nagyon érdekelte őt a helikopter katonai alkalmazása is. 1962-ben őt nevezték ki a légimozgékonyságú harcászat tesztelésével megbízott 11. légiroham-hadosztály élére. Amikor az alakulatot 1. lovassági hadosztályként Vietnamba küldték, Kinnard velük tartott, és vezette őket. 1969-ben szerelt le, és 2009-ben hunyt el. 

A helikopterek megszállottjának tartottak.

Annak, hogy a második világháborúban még nem használtak forgószárnyasokat, részben annak volt köszönhető, hogy akkortájt még nem voltak igazán használható állapotban. Kezdetleges masinák voltak, rengeteg karbantartást igényeltek, és minimális terhet tudtak a levegőbe emelni. De a helikopter fejlődése nem állt meg.  A történelem során először rendelkezésre állt egy olyan gép, amely embert és hadianyagot is képes szállítani; amely úgy is képes repülni, hogy közben egy helyben lebeg; ami még hátrafelé és oldalazva is tud repülni. Ha kell, repülés közben is képes embereket letenni vagy felvenni, márpedig néha erre is szükség van. Vietnamban gyakran kellett a helikoptereknek másfél-két méteres magasságban lebegniük, hogy a katonák kiugorhassanak az elefántfűbe, vagy olyan hegycsúcsokra, ahol a gép nem tudott volna leszállni. Ezenkívül arra is képes, hogy kivonja az egyenletből a terepet. Azelőtt a gyalogoskatonának az ellenséggel, az időjárással és a tereppel is meg kellett küzdenie. Most még mindig ott van az időjárás és az ellenség, de – és most direkt nagy szavakat fogok használni – a helikopter leszámol a terep zsarnokságával. A hidak, a folyók, az aknamezők meg a többi elveszti a jelentőségét. Azzal sem kell törődnöd, hogy az út sáros. Egyenesen rárepülhetsz az ellenségre.

A helikopter egyszerűen más, és nem mennyiségi, hanem minőségi vonatkozásban. Ezért mondom, hogy forradalmi találmány. Olyasvalami, mint a helikopter csak ritkán bukkan fel a történelemben, néhány száz évben csak egyszer. Vietnamban ennek köszönhettük, hogy az amerikai alakulatok képesek voltak 4,5:1 létszámarányban szembeszállni egy alapvetően gerilla jellegű haderővel, míg a gerillaháború szakértői szerint ilyenkor tizenötszörös túlerőre van szükség. És ez nagy különbség. A helikopter lehetővé tette, hogy nagyon-nagyon gyorsan reagáljunk, és a lesállások miatt ne kelljen aggódnunk, mert ilyen módon nem kellett az utakat használnunk. A francia háború idején, mikor a rosszfiúk megtámadtak egy falut, már csak a holttesteket és a füstölgő romokat találták ott az érkezők. De mi percek alatt odaérhettünk, és megváltoztathattuk az erőviszonyokat. Nem órák alatt, percek alatt. Mondhatnám, tetten érhettük őket.

A tengerészgyalogságé volt az első Vietnamba érkező amerikai alakulat, de a szárazföldiek részéről a lovasságiaké volt az első teljes hadosztály. '65 júliusában érkeztünk. A feladatom az volt, hogy akadályozzam meg az észak-vietnami reguláris erőket abban, hogy kettévágják Dél-Vietnamot. Ezért is állomásoztunk An Khében, a Pleiku és Qui Nhon közötti hegyvidéken.

A hadosztály műveleti területe hatalmas volt, több mint 25 ezer négyzetkilométer. Három tartomány tartozott bele: Pleiku, Kontum és Binh Dinh. Mindegyikben egy dandárt állomásoztattam. Meg kellett ismerjék a terepet, a földrajzi adottságokat, az ellenfelet és a szövetséges erőket. Meg kellett ismerkedniük a helyi parancsnokokkal és a kollégáikkal, kipuhatolni, hogy mennyire jók, és hogy mi mit tehetünk a támogatásukra. Utasítást adtam olyan műveletekre, amelyekben néhány katonánkat beosztjuk a vietnamiak mellé, meg helikopteres szállítást, hírszerzési anyagokat vagy mást biztosítottunk. El kellett magyarázni nekik, hogy ha bajba kerülnek, akkor mi gyorsan odaérhetünk. Más szóval éreztetni akartam a helyiekkel, hogy végre van valaki, aki tényleg a segítségükre siet szükség esetén, azért hogy magabiztosabbnak érezzék magukat, és ne féljenek harcba szállni.

Egészen addig a VKH-nak nem volt ilyen jellegű támogatása. Csak egy apró erődjük volt egy alapszintű reptérrel, és ők képviselték a törvényt An Khe körzetében. "Törvényenkívüli vidék", ahogy mi neveztük. Az ottani dél-vietnami katonák csak meghúzódtak, remélték, hogy az ellenség nem fogja őket kipécézni. Minimális volt a járőrözés, a harci szellem pedig alacsony. Egy komoly hadművelet kellett ahhoz, hogy egy konvojt eljuttassak Qui Nhonból Plei Méig. És az erődökön kívül a Vietkong teljesen szabadon mozgott éjszaka.

A harc az alaposan előkészített támadásokra korlátozódott, mikor is az ellenség kinézett egy falut vagy helyőrséget. Alaposan felderítették, majd előkészítették a csatateret, ehhez nagyon értettek. Mindent előre kijelöltek: hol legyenek az elsősegély-állomásaik, hol tárolják a lőszert és az élelmet, még azt is tudták, hova fogják a sebesülteket és a  halottakat menekíteni. Elfogtunk egyszer valakit, akinél ott volt egy megtámadandó milicista tábor alaprajza. Hihetetlen volt a részletessége. Minden szögesdrót-akadály, minden lőállás, minden részlet rajta volt. Aztán meglepetésszerűen és komoly létszámfölénnyel lecsaptak, általában éjszaka. Gyors támadás, aztán pucolás. Nem akartak ott maradni és harcolni. Az volt nekik a fontos, hogy életben maradjanak, és folytathassák a harcukat.

Csináltunk néhány rendhagyó dolgot, mikor odaértünk. Először is felhúztunk harmincöt kilométernyi védvonalat a támaszpont köré. Azért tettük, hogy minimális létszámmal védhessük, és maximális létszámmal üldözhessük közben az ellenfelet. És nem engedtem be egyetlen vietnamit sem a bázisra. Emlékszem, egyszer látogatást tettem a tengerészgyalogosoknál. Átsétáltam a tiszti szálláson, és a tisztek ágyai alatt vietnami takarítónők aludtak. Na, az 1. lovasságiaknál semmiféle vietnamit nem engedtem be. Se szakácsot, se mosónőt, se gésát, senkit. Amennyire tudtam, akár a Vietkong besúgói is lehetnek. Ezt egyértelműen le kellett fektetni. Ha azt mondod, csak akkor, ha így vagy úgy, akkor idővel mindenki beléphet. Ezért azt mondtam, soha senki. És ezért sosem kaptunk pontos aknavető-tüzet.

Egy másik dolog. Mielőtt odaértem, láttam egy fotót egy amerikai alakulatról, akik a fehér alsóneműjüket kirakták száradni. Én a második világháborúban nőttem fel, ahol nem volt fehér alsónemű, mert ha azt kilógatod, még egy repülőről is kiszúrják. Úgyhogy nálam minden katonának zöldre kellett pácolnia az alsóruháit. Még a sárga hadosztály-jelvényünket is bepácoltuk. Vietnamba érkezésem után, az első sajtótájékoztatón valami okostojás újságíró azt mondta: – Úgy hallom, tábornok, minden katonájával befesttette az alsóneműjét zöldre. – Így van. – Lefogadom, maga nem ilyet hord. – Mennyit tenne rá? – Felnyitottam az ingemet, és alatta ott volt a zöld póló. Apróság, de szerintem az ilyesmi hat az emberekre. Ettől a katona is elgondolkozik: nem engedünk be idegent a bázisra, még az alsóneműnk is olajzöld, jobb, ha én is óvatos vagyok.

Pár hónapig kisebb volumenű műveleteket végeztünk, ismerkedtünk a viszonyokkal. Végül is újak voltunk még a környéken. Aztán az észak-vietnamiak megpróbálták kettévágni az országot. Úgy tervezték, elfoglalják a Pleiku külső védelmét képező erődítményt, aztán Pleikut is, utána meg délnek fordulnak. Három ezredük hadosztályként vonult fel: a 32., a 33. és a 66. Az elfogott rádióüzenetekből tudtuk, hogy a 66-osok a Ho Si Minh-ösvényen érkeznek északról, és mikor egyesültek a 33-asokkal, tudtuk, hogy készül valami.

Kisebb akciók zajlottak, mikor megérkezett a hír, hogy a Különleges Erők Plei Me mellett táborát szorongatják. Kiderült, hogy a 32. ezredük van ott, egy vietkong gerillaezred. De ezek nem a szokásos fekete pizsamás alakok voltak: nehézfegyverzetük is volt, rakétavetők, nehézaknavetők és nehézgéppuskák, némelyiket még légvédelmi szerepkörben is lehetett használni. És közben még komolyabb fegyverzetet kaptak. A néphadseregük viszont rendes egyenruhát viselt, és több nehézfegyverrel rendelkezett. Sisakjuk meg minden más felszerelésük volt. Általában jóval agresszívebben is támadtak.

Taktikájuk a közel kerülés volt. A lehető leggyorsabban a nyakunkra próbáltak mászni, hogy ne tudjuk kihasználni ellenük a tűzerőnket. Nem is tudom, melyik volt a jobb harcos. A vietkong gerillák sok szempontból keményebbek voltak, mert mindenáron életben akartak maradni és folytatni a harcot, illetve a be- és kiszivárgás terén is nagyon találékonynak bizonyultak.

Szóval az a vietkong ezred körülvette a Plei Me-i tábort. Így kezdődött az Ia Drang-i csata, mely egy hónapig tartott. Mikor elkezdődött, nem tudtuk, hogy egy másik regimentjük, a 33-as lesállásba ment a Pleikut és Plei Mét összekötő út menti magaslatokon. Ez úgy harminc-harmincöt kilométeres távolság. Ez volt az, amit már a franciák ellen is jól ki tudtak használni. Azt tervezték, hogy a Pleikuban állomásozó jelentősebb VKH-erők majd végigjönnek az úton, hogy felmentsék a tábort, aztán persze rajtuk ütnek. De a dél-vietnamiak, akik ugyanúgy tudták, mire megy ki a játék, nem mozdultak. Csak úgy sertepertéltek arrafelé. Mi viszont odamentünk, átvettük Pleiku védelmét, hogy ne legyen kifogásuk. Akkor az egyik lábukat végre ki merték dugni onnan, de még mindig nem indultak neki. Talán okosabbak voltak, mint amilyennek mutatták magukat. Esetleg tudtak a lesállásról. Mindenesetre vonakodtak harcba szállni. Ezért velük küldtük néhány tüzérségi megfigyelőnket, és ütegeket telepítettünk olyan helyre, ahonnét támogatni tudtuk őket.

Közben Plei Me ostroma egyre jobban eldurvult. Sokan rekedtek odabent, úgy 300-400 montagnard harcos. Kemény srácok voltak, erős harcállásban. A légierőnk is támogatta őket. Szerintem a Vietkong nem akarta gyorsan lerohanni őket, inkább csalinak használni.

A VKH végül útnak indult a lesállás ellenére is. Megindították a harckocsikat, és az ellenség rajtuk ütött. De a tüzérségünk is rákezdte, és ez megváltoztatta az erőviszonyokat. A Vietkong azt hitte, csak puskával és géppuskával fognak visszalőni, most meg a 105 millis tarackjaink tüzeltek rájuk. És az más. A megfigyelőink az élen haladó járműveken ültek, ők tudták, hova kell vezetni a tüzet. A VKH-konvoj így vissza tudott húzódni. Nem tudtak áttörni a lesálláson, de el tudtak szakadni és újra összeállni.

Újabb tüzérségi csapást indítottunk. A dél-vietnamiak már sokkal jobban érezték magukat, ezért megindultak. Áttörtek a lesálláson, és elérték a tábort. A 32. ezred beszüntette a harcot, és eltűnt a dzsungelben, akárcsak a 33-asok. Mikor odaértünk a táborhoz, iszonyú sok gerilla holttestére bukkantunk. 

Eltelt egy kis idő, míg eldöntötték, mi legyen a következő lépés. Megkértem Westmoreland tábornokot, adjon specifikus bevetési parancsot. Azelőtt mindig a megérzéseire hagyatkozott, ez alapján kijelölt egy dombot, mondván, ott vannak, repüljünk oda, és maradjunk ott huszonnégy óráig. Vagy negyvennyolc óráig. Mi odamentünk, és nem találtunk semmit. A tábornok egy ideje már Vietnamban volt, komoly tudást szerzett, de egy egyhónapos hírszerzési jelentés nem ért semmit. Mondtam is Larsen tábornoknak, aki a közvetlen felettesem volt, hogy "Nem tudom, hogyan teljesítsem Westy parancsát, mikor ilyen huszonnégy órás bevetésekre ad utasítást. De ha ön azt mondja, hogy menjek, keressem meg és küzdjem le az ellenséget, azt megtehetem." Azt válaszolták, jól van, ha így akarom, menjek, és vívjak meg velük.

A lovassági zászlóaljaimmal megkezdtük egy-egy nagyobb terület átfésülését. Kerestünk egy körzetet, ahol szerintünk lenniük kellett, vagy esetleg fülest kaptunk róluk. Aztán letettünk legalább egy ütegnyi löveget. Ez egy vadonatúj tanulság volt számomra: állítsd fel a tüzérségedet, mielőtt bemerészkednél egy veszélyes körzetbe. Még akkor is, ha ehhez egy másik leszállóhelyet is ki kell alakítanod. Édesapám tüzér volt. Odavagyok a tüzérségért. És úgy voltam vele, minek erőltessem az ember-ember elleni küzdelmet, ha ott van a tüzérség. Ezt megtanítottam a fiaimnak is: használják a lehető legnagyobb vasat. Itt nem kell finomkodni Nincs abban semmi szabálytalan, hogy ha puskával lőnek rád, te meg aknavetővel, löveggel vagy akár a légierővel válaszolsz. Tehát amikor odakinn kutattunk, bevetettük a tüzérséget is, hogy fedezzék az adott területet. Ha beleütköztünk valamibe, a lövegek készenlétben álltak.

Egy másik dolog, amit megtanultunk, hogy a legjobb hírszerzési forrás a helikoptereinket érő ellenséges tűz. Az aztán egyértelműen bizonyította, hogy ellenség van ott. Tudtad, hogy ott van, méghozzá akkor – nem tegnap, nem valamikor ma, hanem pont akkor. Belevertem a fiúk fejébe, hogy a harcérintkezés a lényeg. Nem ez volt a pilóták kedvenc módszere, de bevált.

Egy másik tanulság az volt, hogy ha egy helikopteres alakulat nincs éppen harcérintkezésben, akkor de facto tartalékban van. Így nem volt szükségem külön tartalékra. A régi elv, hogy egy alegységet mindig tarts készenlétben, idejétmúlt lett. Ha egy alegység nem állt harcban, akkor gyorsan felszállhatott, és a kívánt helyre repülhetett, így ők voltak a tartalék. Ez hatalmas felfedezés volt, mivel minden hadsereg arra törekszik, hogy legyen tartalékja, amit csak vészhelyzetben dob harcba. A villámgyors szállítás lehetősége mintha egyszerre elvágta volna a pórázunkat. Így már a Vietkong nyomába eredhettünk. Ha ugyanis egy zászlóaljjal törsz át a sűrűn, nem fognak megtámadni. Túl nagy falat lennél nekik. Oda kell vetni eléjük valamit, amivel szerintük el tudnak bánni – egy szakaszt, egy századot. Így már sebezhetőnek tűnsz, az ellenség meg nem sejti, hogy a nagy testvér készenlétben várakozik.

Ez egy hónapig tartott. Rengeteg összecsapás történt. De a legnagyobb az Ia Drang-i csata volt. A 7. lovassági ezred 1. zászlóalja vett benne részt, Custer egykori alakulatának utódja. Egy remek katona, Harold Moore vezette őket. Leszálltak az X-Ray kódjelű leszállóhelyen, a Chu Pong-fennsík, vagyis egy kétezer méter magas hegy árnyékában. Az X-Ray környéke még Dél-Vietnamban feküdt, de a hegy átnyúlt Kambodzsába, ami a rosszfiúk kedvelt pihenőhelye volt. Ők uralták ezt a vidéket, azelőtt senki nem tette be oda a lábát. Kisült, hogy ez az új észak-vietnami ezred, a 66. nemrég érkezett a Ho Si Minh-ösvényen, éppen az utolsó simításokat végezték, az állományukat egészítették ki, és pihentek, mielőtt nekiindultak volna, hogy kettévágják az országot. Ki voltak éhezve a harcra. Hal Moore-ék meg a küszöbükön értek földet. Szerencsére már készenlétben állt a tüzérségünk, és a rakétával felszerelt csatahelikoptereink is gyorsan odaérhettek. Mert az észak-vietnamiak úgy rajzottak elő a dombok közül, mint a megkergült méhek. Bár Moore-nak az egész zászlóalja rendelkezésére állt, egy ezreddel kellett harcba szállniuk, vagyis háromszoros túlerővel.

Rögtön felvettük a terepet járó egyéb alegységeinket, és odarepítettük őket a csatatérre. A küzdelem úgy öt napig tartott. Az első három napon nagyon durva volt, aztán a negyediken már csak elszórt. Kemény küzdelem folyt. És a VNH-sok önteltek voltak, nagyon merész dolgokat műveltek. Az egyik szakaszunkat teljesen elvágták a többiektől, ők később mesélték, hogy az észak-vietnamiak felugrottak a bokrok mögül, eszeveszetten röhögtek, odakiabáltak nekik, aztán lebuktak. Közelharcba próbáltak bocsátkozni, hogy ne tudjuk kihasználni ellenük a tűzerőnket. És ezt nagyon okosan csinálták. Mi bevetettük az aknavetőinket, a csatahelikoptereinket meg a légierő A-7-es gépeit. Több előírást is megszegtem, amikor az előírtnál jóval több repült órát követeltem a pilótáimtól. Majdnem leszakadtak a rotorlapátok a helikoptereinkről, de szó szerint.

Míg a csata tartott, B-52-es légi csapást kértem a Chu Pong-fennsíkra, mert úgy gondoltam, tele van észak-vietnamiakkal. De csak akkor érkezett meg, amikor már késő volt. Az egész eljárás szörnyen lassú volt. Az igénylést egészen Washingtonig küldék. Szóval mire úgy öt nap múlva befutott az engedély, már elűztük az ellenséget. De mivel ilyen nehéz volt megszerezni, végigcsináltattuk. Hogy megöltünk-e valakit, már sosem fogjuk megtudni.

Nem üldöztük őket a Chu Pongra. Valószínűleg ezt kellett volna tennem. De pokoli ütközet volt, és ezt rosszul csináltam. Mire újra összeálltunk, és üldözőbe vettük őket a dél-vietnami erőkkel együtt, az ellenség már elhagyta a körzetet. A határig nyomtuk őket. Engedélyt kértem, hogy a nyomukban maradhassak, mert végleg le akartam számolni velük. Nem csak egyszerűen elverni akartam őket. Nagyobb akadály nem állt előttünk. Úgy gondoltam, simán átkelhetnénk a kambodzsai határon. Harcban álltunk, és nem akartam őket elengedni. Westy engedélyezte, Lodge nagykövet úr engedélyezte, de Washingtonban megvétózták. Megtagadták a kérésemet. A többi kitalálható: öt–hat hónap múlva ezek az ellenséges alakulatok ismét felbukkantak.

Súlyos kétségek gyötörtek, amiért nem kelhettem át Kambodzsába, Laoszba vagy Észak-Vietnamba, hogy üldözzem őket. Enélkül ugyanis úgy láttam, lehetetlen küldetés lesz megakadályozni az ellenséget abban, hogy megint kiegészítse a létszámát. Egyértelmű volt, hogy ha nem tudod elzárni azt a területet, ahol a gerillák vannak, akkor valószínűtlen, hogy nyomás alá tudod őket helyezni. Talán vissza tudod őket tartani, ha az embereid nem fáradnak bele, de leszámolni nem tudsz velük. Így hát újra és újra utadat állta a háború valósága, ahol tiszteletben kell tartanod a felezővonalat, és azon túl nem játszhatsz. Az ellenfél viszont a te térfeleden is harcba bocsátkozhat, míg te nem követheted akárhová. Ez a legjobb esetben is csak egy elhúzódó patthelyzetre elég, és az amerikaiak ebben nem jók. A demokráciák nem szeretik az elhúzódó konfliktusokat. A kommunisták ezt rég tudták. A könyveikben is leírják ezt, hisznek benne, és sajnos igazuk is van.

Nem hittem el, hogy végül ki tudjuk annyira véreztetni az ellenséget, hogy majd feladja. Először is annyira fanatikusak voltak, hogy eszembe se jutott, hogy akár a súlyos veszteségektől is kapitulálni fognak. És sosem tetszett különösebben a hullaszámlálás elve sem. Szerintem más parancsnokok is hátborzongató ostobaságnak tartották a dolgot. De Westy mindig mondogatta, hogy más módja nincs annak, hogy az ellenséges veszteséget számszerűsíthessük. Mindig úgy hittem, bár bizonyítani nem tudnám, hogy azért csinálta ezt, mert korábban a dél-vietnami haderő abszurd kijelentéseket tett az általuk megölt ellenséges katonák száma kapcsán. Végül tehát azt mondta nekik: "Hadd lássam a holttesteket, hadd lássam a zsákmányolt fegyvereket, és akkor majd elhiszem." Ez aztán átöröklődött az amerikai erőkre is.

A felmorzsolás mint elgondolás lényeges, de csak akkor, hogy ha olyan ellenfeled van, aki kevésbé kötődik a helyszínhez. Ismervén az észak-vietnami viszonyokat, és ezzel szemben az amerikai viszonyokat, meg azt, hogy ők nem tájékoztatták a katonáikat, sosem gondoltam, hogy a felmorzsolást igazán meg fogják érezni. Emellett hülyeségnek tartottam, hogy az ő szabályaik szerint játsszunk, lehetővé téve nekik, hogy gerillamódszerekkel éljenek, mikor egy Észak-Vietnamba irányuló betörés esetén rákényszeríthettük volna őket a hagyományos küzdelemre. Olyan felmorzsolásra lett volna szükség, hogy elindulunk Hanoi felé, mondván, ha nem akartok kapitulálni, ki kell állnotok elénk. Az lett volna az igazi felmorzsolás. Lefoglalhattuk volna a hadfelszerelésüket, lerohanhattuk volna a városaikat, és akkor a népük is megérezte volna, mert ott lettünk volna a hátsó udvarukban.

A franciáktól eltérően megnyerhettünk volna egy ilyen háborút, ha a saját országunk, a nép támogatott volna. A francia nép az indokínai háború vége felé már nem támogatta a katonáit. De nekik viszonylag csekély haderejük állomásozott ott, és helikopterük nemigen volt. Márpedig a helikopter volt a nagybetűs különbség. De ha mindezt szóba hoztad a feletteseid előtt, akkor azt mondogatták, hiába is beszélek, mert a szárazföldi háború szabályai így meg úgy... Szerintem azt hitték rólam, megőrültem.

A legfelsőbb katonai parancsnokok, Abrams tábornok és a többiek úgy vélték, Délkelet-Ázsiában nem lenne szabad szárazföldi háborút vívnunk. Úgy gondolták, nem is kéne ott lennünk. De ha már így alakult, szerintem szinte minden katona szerette volna átvenni a kezdeményezést. A határozatlan ideig elhúzódó korlátozott háború, amelyben csak védekezel, nem katonai elgondolás volt, hanem civil elmélet.

Az a tippem, hogy a tábornokaink ezt nem forszírozták eléggé. És hát a katonák néha túl jó fiúk. Veszik, amit kapnak, és próbálják kihozni belőle a legjobbat. Nem annyira erőszakosak, amilyennek lenniük kellene. Valószínűleg a Westmoreland tábornok szintjén állók közül néhánynak azt kellett volna mondania, csak egyféleképpen nyerhetjük meg ezt a háborút, de ha nem engedik, hogy így harcoljunk, én lemondok. Erre felfigyeltek volna.

De ilyet senki nem tett. Én sem. Sosem jutottam el odáig. Nagyon frusztrált a dolog, de sosem jutottam el odáig. Azt se szabad elfelejteni, hogy amikor a hadosztályommal ott szolgáltam, a háború még éppen csak elkezdődött. Akkortájt jól elvertük őket. És akkor még a sajtó sem rinyált állandóan. Emellett úgy vélem, hogy magammal is méltányos legyek, hogy rám hárult a feladat, hogy bizonyítsam a légimozgékonyság létjogosultságát. Nekem kellett harcban kipróbálnom és működésre bírnom egy vadonatúj taktikát. És ez hatalmas falat volt. Meggyőződésem volt, hogy a légimozgékonyság kiválóan működik. Iszonyú izgalmas dolog volt. Szóval másképp látom a dolgokat, mint mások, akik mondjuk 1970-ben érkeztek egy gyaloghadosztállyal. És most nem magamat akarom mentegetni, csak érvelek.

Miután megtagadták tőlem az átkelési engedélyt Kambodzsába, többé nem is kértem hasonlót. De tettem más javaslatokat. Azt mondtam, ha már nem nyomulhatunk be Észak-Vietnamba, legalább foglaljunk állást a demilitarizált övezet mentén, és bővítsük ki ezt Laoszon át, hogy ne tudják megkerülni. Úgy éreztem, döntő fontosságú, hogy a gerillaerők utánpótlását elvágjuk. Mert a háború olyan volt, mintha egy lyukas vödröt próbálnánk vízzel megtölteni.

Mikor a fenti ötletet megvétózták, egy utolsó javaslatot még tettem. Úgy gondoltam, senki nem fogja ellenezni, de hatalmas erőfeszítést igényelt volna. Ez már a turnusom vége felé történt, '66 tavaszán. Az ötlet szerint építettünk volna egy hatalmas kerítést Dél-Vietnam határán, pont olyat, amilyet mi az An Khe-i támaszpont körül húztunk fel. Elég jó statisztáink voltak. Olyasmire gondoltam, amit az oroszok használtak a határaikon, hogy az állampolgáraik ne tudjanak kiszökni az országból. Több sor szögesdrót, botlódrót és taposóaknák. Mellette őrtornyok, rajtuk keresőfényszóró, géppuskás kiserődök, mögöttük pedig tüzérség. A kerítés mentén pedig helikopterek és merevszárnyúak repkedhettek volna, így ha át is jutott volna valami, az csak egy csepp lett volna, nem pedig tenger.

Úgy számoltam, egy év, vagy talán másfél elég lett volna a megépítéshez. Megkértem a műszaki zászlóaljunk parancsnokát, vesse papírra a számokat, hogy legyenek becsléseink a szükséges költségekről. Azt javasoltam, hozassunk japán vagy esetleg más munkaerőt, akik kivágtak volna pár erdőt, hogy ezzel is gyorsítsák a munkát. Gondoltam, a japánoknak ez jó alkalom lenne, hogy ingyen kapjanak faanyagot. Akkoriban Alaszkában és a csendes-óceáni térség északnyugati részén dolgoztak, és a kitermelt fát hazaküldték Japánba. Alig van fájuk, így nagyon értékes alapanyag a számukra. És nagyon szorgalmas munkások, ezért gondoltam, hogy több száz japán kellene buldózerrel és láncfűrésszel. És ha egy sávot megtisztítanak, már csak őrséget kell állítani, és jöhet a többi. Ahol kész a kerítés, oda kevesebb katona is elég. Az ellenség persze megpróbálhatta volna a tömeges támadást, és egy helyen áttörhetett volna, de úgy éreztem, a megfigyelésünkre tényleg nem lehet panasz, így kiszúrhatjuk őket, mielőtt még belelendülnek.

Na, ezt is visszautasították. Pedig még egy kiselőadást is levágtam Westy vagy Larsen vagy mindkettőjük előtt. Azt gondolták, hülyeség az egész. Senki sem lelkesedett érte. Annyit se mondtak, hogy legalább a számokat szeretnék látni előbb. Még a tervezetet sem akarták elolvasni, ami engem nagyon felháborított. Semmibe sem került volna legalább feldobni az ötletet a japánoknak, megkérdezni néhány erdészeti szakértőjűket. Semmi kétségem, hogy a dél-vietnamiak belementek volna. De ez is csak egy dolog volt a sok közül, szóval nem dőltem a saját kardomba tőle.

Sosem mondogattam olyat, hogy felmondok, mert nem tetszik, ami körülöttem történik. Visszatekintve néha úgy érzem, talán jobb lett volna. Néha bántam, hogy nem tettem meg. De ez van. És mikor visszatértem Vietnamból, próbáltam jó képet vágni az interjúkban. Valószínűleg ezt is rosszul tettem. Szerintem azért csináltam, mert úgy éreztem, ki kell tartanunk, és ha azt mondtam volna, hogy vesztésre állunk, azzal csak a háborút ellenzők malmára hajtottam volna a vizet. Úgy döntöttem végül, maradok a hadseregben. El akartam jutni az előléptetésig. Szóval követtem a hivatalos irányvonalat a nyilatkozatok terén – hogy már látjuk a fényt az alagút végén meg a többi. Valamennyire el is hittem magamnak mindezt, mert amikor ott voltam, elég jól ment a dolog.

A visszaemlékezés Harry Maurer Strange Ground – An Oral History of Americans in Vietnam, 1945–1975 című kötetéből (Da Capo Press, 1998) való.