Aki fél karját adta – vissza a tulajdonosának
Egy rendhagyó mementó története
A háborúk története tele van tragikus és groteszk, de olykor szívmelengető és emberi anekdotákkal. Néha pedig mindezen jelzők találkoznak, ahogy a most következő esetnél is, melynek főszereplői egykori ellenfelek, akik sok évvel a háború után újra találkozhattak.
Nagyjából ötven évvel ezelőtt, 1966 októberében történt, hogy Nguyen Quang Hungot, a Vietkong harcosát egy rajtaütés során karján lövés érte, valahol An Khe mellett (ahol jelenleg is él). A sebesült gerilla egy patakon leúszva menekült, majd három napig rejtőzött egy raktárban, míg rátaláltak az amerikaiak és a Phu Catban található katonai kórházba szállították. Jobb karját amputálni kellett, utána pedig nyolc hónapig lábadozott. Bár eleinte rettegett attól, hogy mit fognak vele tenni, meglepődve tapasztalta, hogy jól bánnak vele és gondját viselik. További félévet töltött a kórházban, mint asszisztens, és ezután a városban telepedett le, ahol az egészségügyben dolgozott tovább. A történetnek azonban még nincs vége...
Axelrad és Hung 1967 elején
Jo Collins (eredeti nevén Janet Canoy) volt Az 1965-ös év playmate-je. Családja körében érte utol a telefonhívás, mely szerint repülőre kell szállnia és Vietnamba mennie, mert valami hadnagyocska a Chicago Tribune és a New York Times oldalain közzétett egy levelet, melyben kifejezi a katonák kívánságát, hogy így, az ünnepek közeledtével szeretnének végre egy igazi amerikai szépséget maguk közt látni… Hugh Hefner, a magazin szerkesztője remek reklámlehetőséget látott a dologban, bár az újság sokáig ódzkodott attól, hogy harci övezetbe engedje egyik üdvöskéjét és csak hosszas levelezés után kapott zöld utat a projekt. Jo így emlékszik:
Sok amerikai kérdezősködik a pleikui amerikai támaszpont elleni 1965. február 7-i támadásról, mert ezután rendelte el Johnson elnök az Észak-Vietnam elleni légi csapásokat és csapatnövelést. Néhányan állítják, hogy Hanoi azért adott utasítást az akcióra, hogy kiprovokálja ezeket a válaszlépéseket, meg hogy kifejezetten amerikaiakat akartunk ölni, kifejezetten akkor, amikor McGeorge Bundy [az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó] Saigonban, Alekszej Koszigin [szovjet államfő] pedig Hanoiban tartózkodott.
Az amerikai beavatkozás második legnagyobb csatájáról Harold Moore altábornagy és az ütközetben részt vett fotós, Joe Galloway írt egy testes beszámolót, We Were Soldiers Once… And Young (Egykor katonák voltunk... és fiatalok) címmel, mely először 1992-ben jelent meg. Gigantikus csataleírásról van szó, mely lényegében percről percre haladva meséli el a csata történéseit, rengeteg résztvevőt megszólaltatva. Mindazok számára, akik szeretnének elemző szemmel átlátni egy kaotikus összecsapás eseményeit, netán érdeklődnek a harcászat iránt, valóban érdekes, még ha itt-ott kissé monoton olvasmány is. Wallace, aki amúgy is odavan a heroikus történelmi témákért (lásd A rettenthetlen vagy Pearl Harbor), magára vette a Moore előszavában olvasható megjegyzést, mely szerint Hollywoodban még egyetlen igazán hiteles vietnami háborús film sem készült. (Ezzel nyilván elég sokan vitába szállhatnának, kezdve Oliver Stone-nal.) Hosszú távon ez vezetett odáig, hogy az elmaradhatatlan (és hősi szerepekben bevált/elhasznált) Mel Gibson oldalán belevágtak a megfilmesítésbe.
Bár a légideszant-egységek is nagyban függtek a helikoptertől, a légilovasság már minden téren a forgószárnyasokra támaszkodott, vagyis felderítésre, élőerő- és utánpótlás-szállításra, tűztámogatásra és sebesültkivonásra is ezt a viszonylag új harceszközt alkalmazták. 
Persze másfél évtized uniformisait képtelenség lenne felsorolni egy közepes formátumú, alig százoldalas kötetkében, arról nem is beszélve, hogy a szerző bevallottan a harcoló gyalogság és a velük közvetlen kapcsolatban álló fegyvernemek (harckocsizók, helikopter-személyzet, katonai rendészek, különleges alakulatok) képviselőire fókuszált, de amit velük kapcsolatban áttekintő jelleggel el lehet mondani, az sorra is kerül. Az oldalpárok egy-egy katonát sorakoztatnak fel, akit egy elöl- és egy hátulnézeti fotó illusztrál. A kiváló minőségű képek makulátlan állapotban mutatják a felszerelést (és annak viselőjét), hogy minél jobban megfigyelhetők legyenek a részletek. A ruházat és az egyéb eszközök eredeti darabok, nem egyszer vietnami veteránoktól kölcsönzött példányok.
Norman Morrison nem tartozott azok közé, akik hamarosan számíthattak a behívóra és nem akartak hadba vonulni. Családos ember volt, három gyerek apja, megtehette volna, hogy agitál, ír, gyűlésekre jár, röplapokat osztogat vagy egyszerűen csak belenyugszik. De másképp döntött. Számára a példa Thich Quang Duc, a dél-vietnami buddhista szerzetes volt, aki azonos módon követett el rituális öngyilkosságot Saigonban, még 1963 júniusában. Mély elkeseredettségéből fakadó tette azért is lehet elsőre furcsa, mert nem a konfliktus csúcspontján, valamikor '68–69 környékén jutott el idáig, hanem 1965 végén, mikor a háború épp csak kezdett valós formát ölteni. Még furcsább, de nem Morrison volt az egyetlen, sőt, nem is az első amerikai, aki ilyen módon fejezte ki tiltakozását. Rajta kívül még heten döntöttek a tiltakozás ezen szélsőséges formája mellett, köztük Alice Herz, egy idős detroiti kvéker asszony, aki ugyanazon év március 26-án gyújtotta fel magát, vagy Roger Allen LaPorte, aki Morrison után egy héttel, az ENSZ New York-i székháza előtt tette ugyanezt. Áldozatuk sem tudta útját állni a háborúnak...
Ngo Dinh Diem bizony vasmarokkal látott neki a déli országrész vezetéséhez, akármit is emlegettek egyes nyugati lapok arról, hogy a demokráciát építi. Így sem volt könnyű dolga, Dél-Vietnamnak ráadásul az ötvenes évek végétől egyre súlyosabb gondot okozott a Vietkong növekvő befolyása, vagyis a helyzet a jelentős amerikai támogatás ellenére sem javult. Az írót, egy fiatal nőt 1955 szeptemberében éjszakának idején tartóztatták le. Bár tényleges bizonyíték nem volt ellene, gerillatevékenységgel vádolták, mivel nem vett részt kommunistaellenes gyűléseken és nem jelentett fel senkit régi ismerősei közül. Ennek eredményeként hónapokon át szűkös börtöncellák foglya volt; ruháit elkobozták és gyakran verték, vallatták, méghozzá olyan brutális módszerekkel, amikre még a spanyol inkvizíció is büszke lett volna. Eközben tanúja lehetett számos rabtársa halálának is, ő azonban kitartott, akkor is, amikor egy börtönszigetre szállították, otthonától még távolabb…
Az 1948-as születésű Charles Henderson újságíróként kezdte és 1970-ben vonult be a tengerészgyalogsághoz. Nemcsak Vietnamban, hanem Beirútban és az 1991-es öböl-háborúban is részt vett, többféle beosztásban, összesen 23 esztendőn keresztül, s végül törzszászlósként szerelt le. Összesen öt kötetet írt a vietnami háborúról, s a leghíresebb Carlos Hathcock életrajzi regénye, A mesterlövész illetve ennek kiegészítő kötete, A csendes harcos.
1965. április 20-án Honoluluban tartottak konferenciát amerikai részről, ahol megjelent William Westmoreland tábornok, Robert McNamara hadügyminiszter, Maxwell Taylor saigoni nagykövet, John McNaughton belbiztonsági államtitkár, Earl Wheeler tábornok, vezérkari titkár és Ulysses G. Sharp tengernagy. McNamara kifejtette, hogy a háború súlypontja délen van, az Észak-Vietnam elleni légi csapások másodlagos fontosságúak: a fő cél a gerillaerők és a Vietnami Néphadsereg visszaverése. Westmoreland bővítette műveleti koncepcióját is: a Vietkong csapatkoncentrációinak szétzúzására tisztogató akciókat javasolt a Vietnami Köztársasági Hadsereggel együttműködésben az I. hadtest területén, további támaszpontok kiépítését (Chu Lai és Phu Bai), illetve mélységi felderítők kiküldését az ellenséges beszivárgási útvonalak azonosítására. További 42 ezer fő vietnami bevetését javasolták. Mindeközben növekedett a gerillatámadások száma (az amerikai bázisok ellen is), de a VKH nem jeleskedett a csaták során, ráadásul havonta átlagosan egy zászlóaljnyi katonájuk dezertált. A dél-vietnami politikai helyzet ingatag maradt, Johnson elnök pedig nem látott más lehetőséget, mint további csapatokat küldeni. Ehhez május 4-én a Kongresszustól újabb 700 millió dollárt kért a védelmi költségvetésbe, melyet két nap múlva meg is kapott.
