Képes krónika a vietnami háborúról

Hazánkba csak a kilencvenes évek végén kezdtek begyűrűzni a gyűjtögetős magazinok, melyek között azonban elenyészően kevés volt a hadtörténeti témájú (a második világháborús Hadi Krónika volt tudtommal az egyetlen). A most következő darab ugyanilyen jellegű, de történetesen nem amerikai, hanem angol kiadvány és meglehetősen régen, még a nyolcvanas években látott napvilágot először.

A 19 lapszámot és több mint 600 oldalt felölelő Nam néhány oldalas cikkekből építkezve, vagyis könnyen fogyasztható formában idézi meg a konfliktus történetét az alcímből is következően 1965 és 1975 között. Ez utóbbi tény nem feltétlenül szerencsés, hiszen a ’65 előtti események döntő fontosságúak a háború és az amerikai szerepvállalás megértése szempontjából és néhány visszautalásnál bizonyosan többet érdemeltek volna.

Az ellenség nyomában

Az amerikaiak által a háború első felében követett alapvető harcászati eljárás a "kutasd-és-pusztítsd" volt. Ez a taktika az ellenséges haderő felmorzsolásáról szólt és az Ia Drang-i ütközet után Westmoreland tábornok úgy vélte, reális esély van arra, hogy ezzel a módszerrel legalább katonai oldalról célt érjenek. Az elért eredmények azonban nem ezt igazolták.

Vietkong-tábor felégetése My Tho közelében

Nem kellett sok, és a vietnami háború elleni tiltakozás egyik szimbólumává vált a sorozókártya elégetése. Ennek apropóján érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni azt a dokumentumot, melyet akkoriban a legtöbb katonaköteles korú amerikai férfi a tárcájában hordott.

1970-es kiadású sorozókártya: tulajdonosa I-A besorolást kapott, vagyis katonai szolgálatra alkalmas (lásd a kategóriákat lejjebb)

Az amerikai háborúellenes mozgalom

Egyes amerikaiak már a szárazföldi háború kezdetét megelőzően tiltakoztak az Egyesült Államok egyre szélesedő délkelet-ázsiai beavatkozása ellen, bár 1965 előtt inkább csak a liberális és békepárti csoportok emeltek szót ez ügyben. Ezt követően viszont egyre többen kapcsolódtak be a békemozgalom tevékenységébe.

"Azonnal hozzátok haza a katonákat –
Fiatalok a háború és a fasizmus ellen"

A korai demonstrációk, bár tekintélyes létszámú tiltakozót mozgósítottak, nem befolyásolták a többség véleményét: 1965 áprilisában 25 ezer fős tömeg jelent meg a Diákok a Demokratikus Társadalomért nevű szervezet hívására Washingtonban, azonban a felmérések szerint akkor még az amerikaiak 60–65 százaléka támogatta Johnson elnök vietnami politikáját és mindössze 24 százalék ellenezte. Bő két év kellett hozzá, hogy az arány érezhetően megváltozzon. Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy a fenti csoportok mellett más közösségek is bekapcsolódtak a tiltakozásba: a feketék polgárjogi mozgalma, feminista szervezetek, pacifista nőegyletek, neves politikusok és akadémisták, orvosok, írók, színészek, zenészek és más művészek, egyes veteránok, illetve a felsőoktatásban tanuló diákok tömegei.

A konfliktus krónikája

Mikor a Hajja és Fiai Kiadó még igazi nagyhatalomnak számított a hadtörténeti könyvek piacán, szerencsére megjelentettek néha a fő profiljukhoz (vagyis a második világháborúhoz) nem kötődő köteteket is. Így esett, hogy végre átfogó kiadvány jelent meg magyarul a vietnami konfliktusról, mely tulajdonképpen (és sajnos) a mai napig egyedülálló.

A gazdagon illusztrált, de egyébként végig fekete-fehér kiadvány a háborús évek, illetve az azt megelőző pár esztendő legfontosabb eseményeinek krónikája. Az egyes történéseket tehát naplószerűen listázza, hol tömören, hol bővebben. A politikai, katonai és hátországi eseményeket így követhetjük végig, míg a „mellékes” érdekességek, kiegészítések és tudnivalók külön szövegdobozokban kapnak helyet. A konfliktus kulcsszemélyiségei is ilyen módon kerülnek bemutatásra.

Egy amerikai katona visszaemlékezésében már szóba került egy apró holmi, melyet érdemes külön is bemutatni az olvasóknak a konfliktus sok más holmijával egyetemben. A Vietnamba vezényelt amerikai haderők minden egyes tagja kapott ugyanis érkezésekor egy apró kártyát, melyben a követendő szabályokat sorolták fel neki.

Egy rendhagyó mementó története

A háborúk története tele van tragikus és groteszk, de olykor szívmelengető és emberi anekdotákkal. Néha pedig mindezen jelzők találkoznak, ahogy a most következő esetnél is, melynek főszereplői egykori ellenfelek, akik sok évvel a háború után újra találkozhattak.

Nagyjából ötven évvel ezelőtt, 1966 októberében történt, hogy Nguyen Quang Hungot, a Vietkong harcosát egy rajtaütés során karján lövés érte, valahol An Khe mellett (ahol jelenleg is él). A sebesült gerilla egy patakon leúszva menekült, majd három napig rejtőzött egy raktárban, míg rátaláltak az amerikaiak és a Phu Catban található katonai kórházba szállították. Jobb karját amputálni kellett, utána pedig nyolc hónapig lábadozott. Bár eleinte rettegett attól, hogy mit fognak vele tenni, meglepődve tapasztalta, hogy jól bánnak vele és gondját viselik. További félévet töltött a kórházban, mint asszisztens, és ezután a városban telepedett le, ahol az egészségügyben dolgozott tovább. A történetnek azonban még nincs vége...

Axelrad és Hung 1967 elején

Az első playmate Vietnamban

A Playboy férfimagazin a Vietnamba vezényelt amerikai fiatalemberek mindennapjainak szerves részét képezte. És éppen a szárazföldi háború kezdetének évében, vagyis 1965-ben az újság előállt egy csábító ajánlattal: aki élethosszig tartó előfizetést vásárol, annak az első számot egy hús-vér playmate fogja házhoz vinni. Odaát, egy bizonyos John Price, a 173. légideszant-dandár hadnagya összecsődítette szakaszát és a poén kedvéért összedobtak 150 dolcsit e nemes célra, az előfizetést az 503. gyalogezred 2. zászlóalja B századának kérve. Talán ők sem hitték el, hogy majd feltűnik körükben egy szexi címlapsztár. Pedig így történt, bár az odáig vezető út korántsem volt könnyű vagy gyors…

Jo Collins (eredeti nevén Janet Canoy) volt Az 1965-ös év playmate-je. Családja körében érte utol a telefonhívás, mely szerint repülőre kell szállnia és Vietnamba mennie, mert valami hadnagyocska a Chicago Tribune és a New York Times oldalain közzétett egy levelet, melyben kifejezi a katonák kívánságát, hogy így, az ünnepek közeledtével szeretnének végre egy igazi amerikai szépséget maguk közt látni… Hugh Hefner, a magazin szerkesztője remek reklámlehetőséget látott a dologban, bár az újság sokáig ódzkodott attól, hogy harci övezetbe engedje egyik üdvöskéjét és csak hosszas levelezés után kapott zöld utat a projekt. Jo így emlékszik:

„Tizenkilenc éves voltam. Fogalmam sem volt, hol van Vietnam vagy mit fogok ott tapasztalni. Azt hittem, valahova Európába megyek majd. Minden olyan gyorsan történt, hogy még bevásárolni se volt időm. December volt. Nem tudtam, mit kéne becsomagolnom. Úgyhogy azt vittem, ami Oregonban viseltem éppen – vastag szoknyákat és pulóvereket. Nem sejtettem, milyen hőség vár Vietnamban.”

Egy észak-vietnami tiszt visszaemlékezése

Dang Vu Hiep (1928–2008) – sok más kortársához hasonlóan – mindkét indokínai háborúban részt vett. 1945-ben csatlakozott a Viet Minh mozgalomhoz és politikai tisztként szolgált a franciák elleni konfliktusban. Utána öt évig a Szovjetunióban tanult. 1964 őszén újra háborúba indult: feleségét és három gyermekét északon hagyva alezredesi rendfokozattal elindult a Ho Si Minh-ösvényen dél felé. Ott volt a Vietnami-középhegységben, amikor az első jelentős összecsapásokra sor került 1965-ben. Tíz évvel később tábornokként tért haza.

„Tíz évet töltöttem a Vietnami-középhegységben. Minden stratéga elismeri, hogy döntő fontosságú terület. Aki a Vietnami-középhegységet ellenőrzi, egész Vietnamot ellenőrzi. Tudták ezt az amerikaiak is, ezért 1965-ben, bár alakulataik még viszonylag újnak számítottak, két hadosztályt is küldtek ide. Mi három ezreddel kezdtük, 1975-re viszont már három hadosztályunk állomásozott itt.

Sok amerikai kérdezősködik a pleikui amerikai támaszpont elleni 1965. február 7-i támadásról, mert ezután rendelte el Johnson elnök az Észak-Vietnam elleni légi csapásokat és csapatnövelést. Néhányan állítják, hogy Hanoi azért adott utasítást az akcióra, hogy kiprovokálja ezeket a válaszlépéseket, meg hogy kifejezetten amerikaiakat akartunk ölni, kifejezetten akkor, amikor McGeorge Bundy [az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó] Saigonban, Alekszej Koszigin [szovjet államfő] pedig Hanoiban tartózkodott.

A rock'n'roll-háború hajnala

A vietnami háború korai időszakát felelevenítő játékfilmek között rögtön sort is keríthetünk az egyik legnépszerűbbre, melyet elsősorban a nemrég elhunyt Robin Williams játéka tesz felejthetetlenné és örökzölddé.

Saigon, 1965. Míg az Egyesült Államok egyre több és több katonát küld a fokozódó dél-vietnami krízis megoldására, megérkezik Krétáról egy sosem látott lemezlovas, aki rögvest megkezdi viharosan szórakoztató lemezlovasi pályafutását a Fegyveres Erők Rádiójának itteni állomásán. Adrien Cronauer pajzán humorával, pörgős zenei ízlésével és fergeteges nyelvezetével egy csapásra meghódítja közvetlen kollégáit és a fronton izzadó sorkatonákat – fegyelemhez szokott feletteseinek egy része viszont nem nézi jó szemmel, amit csinál…

A kor megidézése céljából érdemes néha fellapozni a korabeli újságcikkeket is. Az alábbi írás az Ifjúsági Magazinban jelent meg, 1965 novemberében.

Egy lovassági katona visszaemlékezése

Thomas Bird az 1. légimozgékonyságú hadosztály katonájaként 1965 augusztusában érkezett meg Vietnamba. A novemberben tizenkilencedik születésnapját ünneplő fiatalember saját kérésére került át a helikopteres személyzetből a lövészek közé. Nem kívánta magának a pilótaélettel járó felelősséget, ő harcolni akart, és nemsokára módja nyílt rá, bár nem úgy, ahogy számított rá. Az Ia Drang-völgyi csatában szagolt először puskaport és láthatta közelről az ellenséget. Túl közelről…

Johnson elnök televíziós sajtótájékoztatón jelentette be a légimozgékonyságú hadosztály vietnami bevetését 1965. július 28-án. Akkoriban az 1. lovassági hadosztálynál szolgáltam, Fort Benningben. A légimozgékonyságú taktika új elgondolás volt a hadviselés történetében – csapatok gyors bevetése, gyors kivonása, gyors utánpótlása, a sebesültek gyors elszállítása. Mindezek központjában a helikopterek álltak.
A reagálás a hadosztályon belül meglehetősen vegyes volt, mert amire az alakulat az utóbbi két évben készült, az most bekövetkezett. Rengeteg hivatásos katona volt ott, sokuk házas, családos ember volt. Mindannyian a georgiai Columbus környékén éltek. És most villámgyorsan kellett összekészülni és nekiindulni. Még sikerült megejtenem egy gyors eltávozást haza.

Isten hozott a Halál völgyében

Ha már az Ia Drang-i ütközet 50. évfordulójánál járunk, ejtsünk szót a belőle készült 2002-es filmről is, mely szép számú nézőt csábított a mozikba a rendező-producer, Randal Wallace és a főszereplő, Mel Gibson jóvoltából. 

Az amerikai beavatkozás második legnagyobb csatájáról Harold Moore altábornagy és az ütközetben részt vett fotós, Joe Galloway írt egy testes beszámolót, We Were Soldiers Once… And Young (Egykor katonák voltunk... és fiatalok) címmel, mely először 1992-ben jelent meg. Gigantikus csataleírásról van szó, mely lényegében percről percre haladva meséli el a csata történéseit, rengeteg résztvevőt megszólaltatva. Mindazok számára, akik szeretnének elemző szemmel átlátni egy kaotikus összecsapás eseményeit, netán érdeklődnek a harcászat iránt, valóban érdekes, még ha itt-ott kissé monoton olvasmány is. Wallace, aki amúgy is odavan a heroikus történelmi témákért (lásd A rettenthetlen vagy Pearl Harbor), magára vette a Moore előszavában olvasható megjegyzést, mely szerint Hollywoodban még egyetlen igazán hiteles vietnami háborús film sem készült. (Ezzel nyilván elég sokan vitába szállhatnának, kezdve Oliver Stone-nal.) Hosszú távon ez vezetett odáig, hogy az elmaradhatatlan (és hősi szerepekben bevált/elhasznált) Mel Gibson oldalán belevágtak a megfilmesítésbe.

Bizonyít a légilovasság

Alig egy hónappal a Da Nang-i partraszállás és a tengerészgyalogosok érkezése után az amerikai szárazföldi haderő első alakulatai is megérkeztek Dél-Vietnamba: a 173. légideszant-dandár, a 101. légideszant-hadosztály, majd július végén Johnson elnök bejelentette az 1. lovassági (légimozgékonyságú) hadosztály bevetését is, mely szeptemberben érkezett meg An Khe melletti támaszpontjára.

Bár a légideszant-egységek is nagyban függtek a helikoptertől, a légilovasság már minden téren a forgószárnyasokra támaszkodott, vagyis felderítésre, élőerő- és utánpótlás-szállításra, tűztámogatásra és sebesültkivonásra is ezt a viszonylag új harceszközt alkalmazták. Harry Kinnard altábornagy, a légimozgékonyságú harcászat atyja és hadosztály akkori parancsnoka fogalmazott úgy, hogy az addigi háborúkhoz képest "a helikopter volt a nagybetűs különbség.” A hadosztály több mint 400 helikopterrel érkezett meg: voltak köztük UH-1 szállító- és csatahelikopterek, OH-13 felderítők, illetve CH-47-es és CH-54-es szállítók.

A vietnami háború amerikai egyenruhái

Alaposan dokumentált témával állunk szemben, de az Europa Militaria eredetileg 1992-ben kiadott (majd többször is újranyomott) könyve akkor is dobogós helyen áll nálam, így ha már egyenruhákra kerül a sor, elsőként ezt veszem elő.

Persze másfél évtized uniformisait képtelenség lenne felsorolni egy közepes formátumú, alig százoldalas kötetkében, arról nem is beszélve, hogy a szerző bevallottan a harcoló gyalogság és a velük közvetlen kapcsolatban álló fegyvernemek (harckocsizók, helikopter-személyzet, katonai rendészek, különleges alakulatok) képviselőire fókuszált, de amit velük kapcsolatban áttekintő jelleggel el lehet mondani, az sorra is kerül. Az oldalpárok egy-egy katonát sorakoztatnak fel, akit egy elöl- és egy hátulnézeti fotó illusztrál. A kiváló minőségű képek makulátlan állapotban mutatják a felszerelést (és annak viselőjét), hogy minél jobban megfigyelhetők legyenek a részletek. A ruházat és az egyéb eszközök eredeti darabok, nem egyszer vietnami veteránoktól kölcsönzött példányok.

Miért halt meg Norman Morrison?

1965. november 2-a volt. A 31 éves férfi késő délután, fél öt táján parkolt le kocsijával nem messze a Pentagontól. Emily nevű kislányával a karján még majdnem háromnegyed órán át sétálgatott a környéken, ami tele volt hazafelé igyekvő minisztériumi dolgozókkal. Aztán talált magának egy helyet, mely tudtán kívül alig kőhajításnyira esett a védelmi miniszter, Robert McNamara irodájának ablakától. Benzinnel locsolta le saját ruháját, majd öngyújtójával meggyújtotta magát. Járókelők és a hadügyminisztérium több alkalmazottja, illetve maga McNamara is tanúja volt a fáklyaként lángoló ember kínhalálának… Gyermekét még idejében letette, neki semmi baja nem lett.

Norman Morrison nem tartozott azok közé, akik hamarosan számíthattak a behívóra és nem akartak hadba vonulni. Családos ember volt, három gyerek apja, megtehette volna, hogy agitál, ír, gyűlésekre jár, röplapokat osztogat vagy egyszerűen csak belenyugszik. De másképp döntött. Számára a példa Thich Quang Duc, a dél-vietnami buddhista szerzetes volt, aki azonos módon követett el rituális öngyilkosságot Saigonban, még 1963 júniusában. Mély elkeseredettségéből fakadó tette azért is lehet elsőre furcsa, mert nem a konfliktus csúcspontján, valamikor '68–69 környékén jutott el idáig, hanem 1965 végén, mikor a háború épp csak kezdett valós formát ölteni. Még furcsább, de nem Morrison volt az egyetlen, sőt, nem is az első amerikai, aki ilyen módon fejezte ki tiltakozását. Rajta kívül még heten döntöttek a tiltakozás ezen szélsőséges formája mellett, köztük Alice Herz, egy idős detroiti kvéker asszony, aki ugyanazon év március 26-án gyújtotta fel magát, vagy Roger Allen LaPorte, aki Morrison után egy héttel, az ENSZ New York-i székháza előtt tette ugyanezt. Áldozatuk sem tudta útját állni a háborúnak...

A diktatúra foglyaként

Antikváriumokat járva időnként még kezünkbe akadhat olyan könyv, melyet a háború idején, azaz 40-50 évvel ezelőtt adtak ki nálunk. Mondanunk sem kell, hogy miféle ideológia szolgálatában publikálták ezeket, de nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a másik oldalon is akadt bőven bírálnivaló. Jelen kötet például egy olyan dél-vietnami állampolgár börtönnaplója, aki az ország 1954-es kettéosztása után egy darabig északon élt és ez gyanússá tette a Diem-kormányzat kopói számára…

Ngo Dinh Diem bizony vasmarokkal látott neki a déli országrész vezetéséhez, akármit is emlegettek egyes nyugati lapok arról, hogy a demokráciát építi.  Így sem volt könnyű dolga, Dél-Vietnamnak ráadásul az ötvenes évek végétől egyre súlyosabb gondot okozott a Vietkong növekvő befolyása, vagyis a helyzet a jelentős amerikai támogatás ellenére sem javult. Az írót, egy fiatal nőt 1955 szeptemberében éjszakának idején tartóztatták le. Bár tényleges bizonyíték nem volt ellene, gerillatevékenységgel vádolták, mivel nem vett részt kommunistaellenes gyűléseken és nem jelentett fel senkit régi ismerősei közül. Ennek eredményeként hónapokon át szűkös börtöncellák foglya volt; ruháit elkobozták és gyakran verték, vallatták, méghozzá olyan brutális módszerekkel, amikre még a spanyol inkvizíció is büszke lett volna. Eközben tanúja lehetett számos rabtársa halálának is, ő azonban kitartott, akkor is, amikor egy börtönszigetre szállították, otthonától még távolabb…

Az első jelentős ütközet

A tengerészgyalogság feladatköre a márciusi partraszállás óta jelentősen kibővült: a támaszpontok védelme mellett a járőrözés, majd a támadó jellegű hadműveletek is sorra kerültek. A harcra kiéhezett, ellenséget eddig csak elvétve látott bőrnyakúaknak már nem kellett sokat várniuk az első nagy összecsapásra. A hírszerzési jelentések, illetve egy elfogott dezertőr beszámolója alapján ugyanis jelentős gerillatámadás volt várható a tengerészgyalogság Chu Lai-i bázisa ellen, melyet az 1. vietkong ezred hajtott volna végre 1500 fővel, s ez az alakulat valahol Van Tuong környékén készülődött. A tengerészgyalogosok végre megkapták a lehetőséget, hogy nagy erővel vágjanak oda.

Amerikai őrposzt a Márvány-hegységben, Da Nangtól délkeletre

Háborús bűntett vagy kényszerű taktika?

A vietnami háborút tévéképernyőkön vagy újságok segítségével követő átlagpolgár agyában (akár nyugaton, akár keleten) az évek során több jellegzetes kép is megragadt, melyeket onnantól fogva automatikusan összefüggésbe hozhatott a konfliktussal: a tömegesen bevetett helikopterek, a rizsföldeken átkelő gyalogosok, a bombákat vető B-52-esek vagy épp a felgyújtott falvak. Ez utóbbi a vietkong gerillákat hajszoló amerikai erők tevékenységének egyfajta tragikus metaforája lett. Ehhez pedig a Cam Ne-i incidens szolgáltatta elsőként az alapanyagot.

Lángoló kunyhók, távozó tengerészgyalogosok Cam Nében

1965. augusztus 5-én a CBS tévécsatorna esti híradójában felkavaró felvételek peregtek le, melyeken amerikai tengerészgyalogosok lángba borítanak néhány kunyhót és figyelik, ahogy egy egész falu leég, miközben a lakosok tehetetlenül nézik, hogy lesz oda hajlékuk és minden vagyonuk. A riportot Morley Safer, az alakulatot kísérő tudósító készítette. A híradást hatalmas felzúdulás követte, de ahogy a modern média történetében máskor is, többen megjegyezték, hogy a tudósítás elfogult volt…

...és jöttek a bőrnyakúak

Vietnami beszámolókból és tényregényekből nem sok akad magyar nyelven, de ha már az 1965-ös év van soron, szerencsére van hova nyúlnunk: a Gold Book kiadó pár évvel ezelőtt kiadta Charles Henderson vonatkozó köteteit, s ezek közül az egyik az amerikai tengerészgyalogosok első délkelet-ázsiai évének eseményeit eleveníti fel.

Az 1948-as születésű Charles Henderson újságíróként kezdte és 1970-ben vonult be a tengerészgyalogsághoz. Nemcsak Vietnamban, hanem Beirútban és az 1991-es öböl-háborúban is részt vett, többféle beosztásban, összesen 23 esztendőn keresztül, s végül törzszászlósként szerelt le. Összesen öt kötetet írt a vietnami háborúról, s a leghíresebb Carlos Hathcock életrajzi regénye, A mesterlövész illetve ennek kiegészítő kötete, A csendes harcos.