Interview with Laszlo Kondor

It was in 1998 that I first heard about Laszlo Kondor when his photographs about the Vietnam War were exhibited in Budapest. A few years later I tried everywhere to contact him, but to no avail. Then, last November, I tried again and succeeded. That is how I finally met him in person after almost twenty years.

Please note: this interview was originally published here in Hungarian. At the request of several English-speaking people, we decided to publish it in English, too, to make it available to as many foreign readers as possible. This translation was made by Máté Havasi with the assistance of Linda and László Kondor.

Laszlo Kondor, combat photographer,
Americal Division, Vietnam, January 1970
(With permission of Laszlo Kondor, all rights reserved)

Talking to him is quite an experience. Laszlo is 76, but he seems to be 20 years younger. He is agile, his eyes are spirited, and when he starts telling his story, he does relive those years. He talks with élan and passion. It is impossible not to listen to him. Sometimes he switches to English from Hungarian, involuntarily or just to quote a remarkable sentence.

Charlie nyomában

Lassan másfél évtizede, nem sokkal azelőtt, hogy a vietnami témájú játékszoftverek elárasztották a piacot (hiszen ekkoriban jött ki a Men of Valor, a Battlefield Vietnam, a Conflict Vietnam és a Shellshock), született a cseh Pterodon mesterműve, mely egyjátékos vonalon szinte minden szempontból felülmúlta releváns vetélytársait, és a mai napig az általam végigjátszott legnagyobb hatású FPS-ek (sőt: PC-s játékok) közé sorolom.

A Vietcong címével ellentétben az amerikai oldalt képviseli (és sajnálatos, de csak a második részben kaphatunk egy rövidke egyjátékos hadjáratot a gerillák szemszögéből, ám erről később). A főhős egy újdonsült zöldsapkás őrmester, Stephen Hawkins, akinek kiképzése jó alkalmat biztosít a kezdő játékosoknak arra is, hogy az irányítás és a fegyverkezelés alapjait még Fort Braggben elsajátítsák, ahol a tévedés nem jár automatikusan emberhalállal. Jobb is…

Egy műszaki katona visszaemlékezése

Ha már körüljártuk a csapdák témáját, gondoltam, méltó lenne egy olyan ember visszaemlékezésével folytatni, aki robbanócsapdának esett áldozatául és túlélte. George Watkins az amerikai 196. könnyű gyalogdandár katonájaként 1968 áprilisában Quang Tri tartományban sebesült meg: mindkét lábát és mindkét szemét elveszítette. Ma a virginiai Stone Gapben él nővérével.

1967. június 19-én hívtak be. Tudtam előre, hogy nem kerülhetem el, csak idő kérdése. Pedig majdnem megúsztam. Magas vérnyomásom volt. Erre három napig a Roanoke kórházban tartottak megfigyelés alatt. Gondolom, az a három nap lazítás elég volt ahhoz, hogy a vérnyomásom lemenjen.

Nagyon keveset tudtam Vietnamról. Úgy értem, ijesztő, mit tudtam akkor és mit tudok most. Csak annyit tudtam, hogy úgymond a kommunizmus ellen harcolunk odaát. Miután besoroztak, már többet gondolkoztam rajta, próbáltam a kiképzés alatt még jobban tájékozódni, de ott ez nehezen ment.

Fort Braggbe, aztán Fort Leonard Woodba kerültem. Két hónapig tartott az utászkiképzés. Ez lett a katonai szakterületem. Mikor elindultam, azt mondták, egy pleikui műszaki zászlóaljhoz kerülök. De mikor megérkeztem Vietnamba, gondolom, kellett az ember a gyalogsághoz és mivel valahol meg kellett húzniuk a vonalat, a gyalogsághoz osztottak be. Cam Ranh-ban közölték, hogy Chu Laiba irányítanak, a 196. dandárhoz, pedig nem is vettem részt gyalogsági képzésen. Első éjszaka odaállítottak egy M-60-as géppuska mögé és kétperces gyorstalpalót kaptam: – Ez itt a biztosító, ez itt az elsütőbillentyű, ez meg a felhúzókar.

Ha már szóba kerültek a csapdák, következzen egy ötven évvel ezelőtti magyar cikk, mely részben az  ezen csapdákkal szembeni amerikai tehetetlenséget, haditechnikai fölényük hiábavalóságát, részben a már bemutatott Attleboro-hadművelet sikertelenségét hangsúlyozza ki.

Csapdák és aknák

A vietnami háború harcászati megoldásai között mindenképp be kell mutatnunk a Vietkong által használt csapdákat is, melyek alkalmazása szerves részét képezte a helyi gerilla-hadviselésnek. A partizánok komoly tapasztalatokkal bírtak ezek felállításában (őseik a korábbi konfliktusok során már sikerrel bevetették némelyiket), és ahogy látni fogjuk, számos különböző típust használtak.

Készülnek a nyárscsapdák...

A csapdák egy része a rejtett dzsungeltáborokban készült, más részét viszont a Vietkong ellenőrzése alatt álló lakosság tagjai készítették, általában adó fejében. Az eszközök többsége egyáltalán nem volt bonyolult vagy drága, viszont telepítésük és álcázásuk nem kevés tapasztalatot igényelt. A csapdaállítók kihasználták azt a tényt, hogy a reguláris dél-vietnami és amerikai erők többsége hanyag módon az ismert útvonalakra hagyatkozott, vagyis jó eséllyel eltalálták, hova érdemes ezeket elhelyezni. Ilyen helyek voltak az ösvények és az utak, illetve a gázlók és a hidak. A Vietkong alagútrendszereinek és dzsungeltáborainak környékére pedig védelmi célból kerültek csapdák.

Ellenséges területen

A releváns filmek bemutatását újfent egy kis költségvetésű filmmel folytatom, melynek címe elsőre belőlem is némi fejvakarást váltott ki, míg ki nem derült, hogy a 84 Charlie MoPic az amerikai hadseregben a katonai operatőr szakterületének kódja volt (84C, Motion Picture Cameraman). És ez már önmagában sokat elárul a történetről...

Interjú Kondor László fotográfussal

1998-ban hallottam először Kondor László nevét, amikor a Hadtörténeti Múzeumban, később pedig a Centrális Galériában kiállították Vietnamban készült képeit. Évekkel később aztán megpróbáltam vele kapcsolatba lépni, érdeklődtem mindenfelé, de eredmény nélkül. Tavaly novemberben aztán újra nekifutottam a dolognak, és sikerrel jártam, így csaknem húsz év után személyesen is találkozhattam vele.

Kondor László a 23. gyaloghadosztály
fényképészeként Vietnamban, 1970 januárjában
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Nagy élmény volt személyesen leülni vele beszélgetni. László hetvenhat éves, de simán letagadhatna akár húszat is. Mozgása energikus, tekintete élénk, ha pedig mesélni kezd, lendületesen, szenvedélyesen beszél, újra átéli azokat az éveket. Lehetetlen nem odafigyelni rá. Időnként átvált angolra, néha önkéntelenül, néha azért, hogy szó szerint idézhessen egy-egy emlékezetes mondatot.

Tábori élet

A sorozat utolsó részében tekintsük át, hogyan és hol pihentek, illetve készültek fel harcra a vietkong gerillák. A pihenők helyszínei rendszerint falvak, ideiglenes erdei táborhelyek, rejtett dzsungeltáborok vagy földalatti alagútrendszerek voltak. Általában nem töltöttek sok időt egy helyen: pár óra, pár nap vagy egy-két hét után a biztonság kedvéért átköltöztek máshova, arra viszont ügyeltek, hogy a pihenőhelyek legfeljebb egyéjszakányi járásra legyenek egymástól, így néhány óra alatt át tudjanak települni. A gerillák kimerültsége és alváshiánya egyébként nagyrészt annak volt köszönhető, hogy sok időt töltöttek mozgásban. Csak egy példa: a 263. vietkong zászlóalj öt hónap alatt hatvanháromszor költözött, átlagosan két és fél napot töltött egy helyen és bizonyos pihenőhelyeket többször is érintett.

A háború békésebb percei

Amennyiben egy faluban vertek tanyát, együtt éltek a lakossággal. Ez lehetővé tette, hogy jelenlétükkel erősítsék befolyásukat, politikai gyűléseket rendezhessenek a parasztoknak, információt cseréljenek a helyi erők ott lakó partizánjaival, és így tovább. A legrosszabbra készülve mindenesetre lövészárkokat is kiástak. Ha megerősített faluról volt szó, vagyis a települést szögesdrót és karók vették körül (melyeket általában a saigoni rezsim utasítására emeltek a lakosok), akkor könnyebben megvédhették magukat ellenséges támadás esetén.

A Vietkong vendégeként

Wilfred Burchett nevét először a nemrég bemutatott hadifogoly-visszaemlékezésben olvastam: George Smith és fogságba esett bajtársai egy nap ugyanis furcsa látogatót kaptak egy ausztrál újságíró személyében, aki később róluk is említést tett a jelen kötetben. És hogy mit keresett egy ausztrál zsurnaliszta a dél-vietnami dzsungelben?

Burchett (1911–1983) liberális szemléletű újságíró volt. A második világháború idején tudósított többek között Kínából és Burmából, illetve ő volt az első nyugati látogató az atombombától letarolt Hirosimában. '45 után több kelet-európai országban is megfordult, s ott volt például Mindszenty és Rajk koncepciós perének tárgyalásain. Itt és később is tanúságot tett túlzott kommunista szimpátiájáról (Rajkot például titóista kémnek titulálta, az '56-os forradalmat pedig elítélte). Az indokínai konfliktus is erősen foglalkoztatta. Kritikusan, sőt elítélően írt az amerikai beavatkozásról, illetve a saigoni rezsim embertelen módszereiről, de külön könyvet szentelt a laoszi válságnak is. (Magyarul négy kötetét is kiadták azokban az években, ezek antikváriumból még beszerezhetők). Bár esetenként jogos kritikát fogalmazott meg a nyugati antikommunista törekvésekkel szemben, többen szóvá tették, hogy túlzott jóindulattal, már-már naivan áll a keleti blokkhoz. A fentiek tudatában úgy vélem, nem nagyon lehetett fogalma a kommunizmus kegyetlen valóságáról annak ellenére, hogy több évet töltött a vasfüggöny túloldalán.

Egyenruha és felszerelés

Már említettük, hogy hagyományosan három szinten szervezték meg a Nemzeti Felszabadítási Front haderejét. Az általuk használt felszerelést és fegyverzetet is ennek mentén haladva érdemes megvizsgálni.

"Fekete pizsama", szandál és AK-47. Ken McFadyen,
ausztrál katonafestő így ábrázolta a tipikus vietkong gerillát.

A helyi erőkhöz tartozó gerillák lakóhelyükön vagy annak közvetlen közelében tevékenykedtek, a civil lakosság tagjaiként. Ennek megfelelően nem viseltek egyenruhát, ami nemcsak a beolvadást segítette, hanem a néppel való fizikai azonosulást is. Azonosító jelzésekre (például adott színű kendőre) viszont időnként nekik is szükségük volt. Vidéken általában a parasztok egyszerű fekete ruháját hordták, melyet a nyugati szakirodalomban „fekete pizsamának” neveznek. Ez állt egy bő, általában zseb és gallér nélküli felsőből, illetve egy hosszú vagy félhosszú, zsebes vagy zseb nélküli nadrágból. Kék és fehér ruhadarabokat is viseltek, de ezek voltak ritkábbak. Városban a nyugati stílusú ruházat is szóba jöhetett, feladattól függően.

Ha már külön sorozatot szentelek a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, illene egy vonatkozó visszaemlékezést is kiemelnem. Következzen tehát egy vietkong gerillanő memoárja. Tran Thi Gung a már sokat emlegetett Vasháromszög egyik falucskájából származott. Sok bajtársától eltérően megérte a háború végét. Duong Thanh Phong egyik fotóján ő látható, amint M-1 karabélyát célra tartja.

Mikor a forradalom kitört, még gyerek voltam. 1962-ben a bábkormány katonái megjelentek nálunk és közölték velem, hogy: "Apád vietkong volt, ezért végeztünk vele. Gyere és hozd haza a holttestet." Apám előzőleg egy találkozóra ment az elvtársaival. A déli katonák körbevették az épületet és mindenkit megöltek. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok a haláláért.
A szomszédok nyomorogtak és a rendőrség, meg a katonák állandóan erőszakoskodtak velük. Tenni akartam valamit, hogy felszabadíthassuk a hazánkat és az embereknek jusson elég élelem és ruha. Úgy hittem, küldetésem, hogy apám ügye mellé álljak, ezért 1963-ban, tizenhét éves koromban felcsaptam gerillának.

Taktika

Ezúttal is egy sokrétű téma következik, melyet szinte lehetetlen részletesen bemutatni egyetlen poszt keretei között. Ennek folytán inkább átfogóan igyekszem jellemezni, miféle politikai és harcászati módszerekkel élt a Nemzeti Felszabadítási Front.

Figyelni, készülni, kivárni majd a megfelelő pillanatban lecsapni

1960-as megalakulásától az amerikai háború hivatalos kezdetéig, vagyis 1964-65-ig az NFF egyre jelentősebb befolyásra tett szert a lakosság körében, illetve a dél-vietnami hadsereg elleni akcióik is egyre eredményesebbek voltak. A saigoni rezsim ekkor igazán gyenge lábakon állt, ám az Egyesült Államok is egyre nagyobb mértékben vállalt részt a konfliktusból, így egyértelművé vált, hogy nem lehet gyors győzelmet aratni délen. A vietnamiak azonban saját történelmükből tudták, hogy az idő nekik és nem a hódítóknak dolgozik, és ezt ki is használták. Egyszerre folytattak katonai és politikai küzdelmet. 

A Junction City-hadművelet

A Cedar Falls-művelet volumene ellenére sem hozta meg a várt eredményt: a „C” harci övezetbe néhány napon belül visszatértek a vietkong erők. Az akció során zsákmányolt nagy mennyiségű dokumentum alapján viszont az amerikaiak pontosabb képet kaphattak a körzetben működő ellenséges alakulatokról és tevékenységükről. Kiderült, hogy a 9. vietkong hadosztály és a 101. észak-vietnami ezred alapvetően a térség nyugati oldalán, a kambodzsai határtól délre, nagyjából a 4. és a 22. számú főút között állomásozik, ezért a következő csapást eleve ide tervezték. A Junction City keretében lényegében ugyanúgy a terület alapos átkutatását és megtisztítását célozták meg: a legfőbb célpont a Nemzeti Felszabadítási Front Központi Irodája (vagyis főhadiszállása) volt.

Amerikai gyalogság harcjárművek támogatásával fésüli át a körzetet

Személyi állomány és kiképzés

Tekintsük át, hogyan és kikből állt össze a Nemzeti Felszabadítási Front ereje. A gerillák többsége vidéki származású volt és kisebbséget képeztek közöttük a városlakók. Az ok, hogy ki miért állt be az NFF kötelékébe, legalább olyan sokféle volt, mint az ezután kapott kiképzés. A csatlakozók egy része hazafias érzelmei vagy keserű tapasztalatai folytán lépett be: elegük volt a dél-vietnami vezetés korrupt húzásaiból, az erőszakos kitelepítésekből, esetleg a hadműveletek folytán veszítették el otthonukat, családjukat, illetve a többség eleve bizalmatlanul tekintett a beáramló amerikai és más külföldi katonákra, akikben a francia gyarmatosítók utódjait látták.

Egyes években és egyes falvakban a toborzás könnyen ment...

Két év a Nemzeti Felszabadítási Fronttal

Már megint egy könyv, amely a háborús években jelent meg nálunk és amelyet az antikváriumok polcairól szereztem be, gondolván addig kell lecsapni rá, amíg van még belőle olvasható példány.

A szerző, George Smith a kilátástalan szegénység elől menekült az amerikai szárazföldi haderőbe az ötvenes évek végén, ahol aztán légideszantosként szolgált. A civil élet azonban a leszerelés után sem ment neki könnyebben, így visszatért a seregbe, s ezúttal felcser lett a Különleges Erőknél. Így került Dél-Vietnamba, ahol a helyi alakulatok mellett szolgált, újra és újra elképedve az ottani állapotokon. 1963 novemberében aztán támadás érte a támaszpontjukat és több bajtársával együtt fogságba esett. Akkor még nem tudta, de két esztendőt kellett azokkal az emberekkel töltenie, akikről eleinte feltételezte, hogy rövid úton elvágják a torkát. Nem így történt, neki pedig lett oka újra és újra elképednie, de ezek után inkább pozitív értelemben…

Szervezet és hadrend

A vietnami konfliktus talán legjellegzetesebb szereplője a vietkong gerilla volt, akinek alakját a mai napig egyfajta titokzatos aura veszi körül. Az általában fekete öltözékben és zsákmányolt vagy orosz, esetleg kínai kézifegyverrel ábrázolt partizánok a dél-vietnami forradalmi küzdelem vagy felforgató tevékenység (nézőpont szerint) jelképeivé váltak. A most induló cikksorozat célja, hogy objektív képet adjon róluk, ezért szervezeti, hadrendi, fegyverzeti, taktikai és persze emberi oldalról is áttekintjük a tudnivalókat.

Vietkong tiszt tüzeli harcra embereit

Egy tengerész felcser visszaemlékezése

Gondolom, az olvasók közül sokan látták Mel Gibson legújabb rendezését, A fegyvertelen katona című filmet. A másik blogomon rövid összefoglalót is szenteltem neki, és megemlítettem, hogy bizony, a vietnami háború idején is akadtak olyanok, akik nem akartak kibújni a katonai szolgálat alól, de fegyvert sem akartak a kezükbe venni. Most egy ilyen ember visszaemlékezése következik.

Jack McCloskey 1942-ben született Philadelphiában. Édesapja szállítóhajókon szolgált, ám amikor az édesanya meghalt, a fiút árvaházba adta, ahol négy évet töltött és csak 18 esztendősen kezdhetett önálló életet. 1963-ban csapott fel a haditengerészethez. Első turnusa alatt felcserként részt vett a Santo Domingo-i rendcsinálásban mint a tengerészgyalogsághoz beosztott szanitéc [ők nem rendelkeznek saját egészségügyi alakulattal, ezeket a flottától kapják]. A következő évben leszerelt, de aktív tartalékos maradt, hogy támogatást kapjon a tanulmányaihoz. '67 júliusában újra behívták és Vietnamba vezényelték. Hazatérése után visszailleszkedési nehézségei voltak, de legendás alakja lett az egykori frontharcosoknak: a Vietnami Veteránok Háborúellenes Ligájának alapító tagja, és a Vietnami Veteránok Segélyközpontjának ötletgazdája. Négy és fél évig vezette egyik képviseletüket. A nyolcvanas évek közepén lépett ki, mikor úgy érezte, kiégett.

Amikor újra kiképzésre küldtek Camp Lejeune-be és kezembe kellett volna vennem a puskát – mert a tengerész szanitéceknek elég sok fegyveres kiképzést kellett végigcsinálniuk –, visszautasítottam. Szóval legyáváztak, kirúgtak onnan és a Námba küldtek.

Menni akartam, csak lőni nem. Szerettem felcser lenni. Ez az én korosztályom háborúja volt és bizonyos értelemben izgatott voltam, látni akartam. Azt hiszem, minden férfiban ott lappang a kérdés, hogy mire is lenne ő képes a harcban.

Na, kotorjunk bele megint abba a képzeletbeli katonaládába. Néhány furcsa, bankjegyre emlékeztető papírdarab kerülhet a kezünkbe... Dollár van ráírva, de valami nem stimmel. Ezek bizony nem valódi bankjegyek, hanem azok pótlékai, melyek annak idején fizetési igazolásként szolgáltak a Vietnamban állomásozó amerikai (sőt, ausztrál és új-zélandi) fegyveres erők tagjai számára.

Barátok és ellenségek

Az 1980-as években több B-kategóriás film is készült a vasfüggöny nyugati oldalán a vietnami háborúról, melyek nálunk pár évvel később leginkább VHS-en voltak elérhetők. Ilyen volt például a Szakaszvezető vagy az érdekes módon olasz gyártású War Bus. Meglovagolva az akkor egyre népszerűbb trendet, ezek a darabok általában nem annyira háborús filmek, mint inkább háborús hátterű akciófilmek voltak, ennek ellenére általában igyekeztek valamit visszaadni a konfliktus véres valóságából és ez mindenképp előnyükre vált, bár kétségkívül nem érnek fel a komoly alkotásokhoz.

Egy tengerészgyalogos veterán visszaemlékezése

Öt évvel ezelőtt egy barátom elújságolta, hogy munkahelyén találkozott egy amerikai vendéggel, bizonyos Dean Smith-szel akiről kiderült, hogy a vietnami háború idején tengerészgyalogosként szolgált, és nagyon kellemesen elbeszélgettek. Több sem kellett, elkértem az illető elérhetőségét, hogy írjak neki és találkozót kérjek, sőt rögtön interjút is szerettem volna készíteni vele. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy blogot vezessek a témáról, de úgy voltam vele, hogy jól jöhet a későbbiekben. Pár napon belül létre is jött a találkozó a Váci utca egyik hangulatos kávézójában, ahol másfél órán keresztül mesélt háborús élményeiről. Ezt az interjút vettem elő sok év után és végre begépeltem, hogy az utókor számára is fennmaradjon, természetesen Dean engedélyével, aki néhány fotóval is ellátott. Most tehát egy olyan visszaemlékezés következik, amit még biztos, hogy sehol senki nem olvashatott. Többek között rávilágít az ötven évvel ezelőtti motivációkra, melyek sok fiatalember számára nagyon is valóságosak voltak, illetve egy olyan veterán utóéletére, aki sikeresen feldolgozta háborús élményeit. (Az eredeti szöveget természetesen rövidítve és szerkesztve teszem közzé.)

Azt hiszem, a tapasztalataim nyomán értem fiúból férfivá. És a tengerészgyalogság jelmondata az volt akkoriban, hogy "A tengerészgyalogság férfiakat nevel". Jelentkeztem tehát hozzájuk és ezzel kifejezett célom volt: nem akartam, hogy besorozzanak. Mert akkoriban még működött a sorozás intézménye és ha a számodat kihúzták, menned kellett. Tehát vagy önként jelentkeztél valamelyik fegyvernemhez vagy besoroztak. Nem is gondolkodtam azon, hogy a szárazföldi haderőhöz menjek, mert nekem valahogy hiányzott belőle a kaland. Nem izgatott. De a tengerészgyalogság nagyon motiváló volt a számomra, méghozzá a hírneve folytán. A tengerészgyalogság akkor már majdnem kétszáz éve létezett. Nehezebbnek tűnt bekerülni oda, mint a hadseregbe. Azt beszélték, tényleg kemény alakulat. Én pedig jó gyerek voltam, sosem keveredtem zűrbe, nem voltak odahaza gondjaim, mint más kölyköknek. De mindig is törekedtem a kiváló teljesítményre. Cserkészként kiérdemeltem az Eagle Scout-jelvényt [az amerikai cserkészszövetségben ez a legmagasabb elismerés, amolyan "legkiválóbb cserkész"-minősítés], és számtalan más elismerést. És úgy döntöttem, hogy tengerészgyalogos leszek, ami nagy csalódás volt a szüleimnek. Két évről volt szó, akkoriban ennyit kellett letölteni a fegyveres erőknél, utána viszont a felsőoktatásba mehettem a GI Bill jóvoltából, mert a kormány támogatta volna a továbbtanulásomat, ami fontos, mivel a szüleim nem tudták volna ezt kipengetni.