Egy vietnami nő útja a háborútól a békéig

Oliver Stone Vietnam-trilógiájának első két darabjában az amerikai oldal élményeit idézte fel a háború és a hazatérés utáni hátország poklában. A rá jellemző kritikai hangnemben azonban meglépte azt is, amit más tengerentúli rendezőtől aligha várhattunk volna el: egy teljes filmet szentelt a másik oldal bemutatásának, hogy az ő szemszögükből mutassa meg azt a konfliktust, amit a többség a nyugati médiából vagy saját nézőpontjából ismert vagy vélt ismerni.

"Ez a film a vietnami nép története. A háborúról már számtalanszor meséltek, de a két tűz közé szorult emberekről, akik a legtöbbet szenvedtek, még sosem. Ők mindig arctalan, névtelen tömegként jelentek meg. Ezért ilyen fontos ez a film."
– Joan Chen

Az esztendő legnagyobb slágerei

Idén se hagyjuk ki a múltidézésből a legnagyobb slágereket, már csak azért sem, mert ezúttal is olyan klasszikusok kerülnek majd terítékre, hogy csak na. Lássunk tehát egy válogatást az ötven évvel ezelőtti könnyűzene nemzetközi és persze magyar sikereiből.

A Doors együttes '67 januárjában adta ki első albumát, rajta a Light My Fire című dallal, amely áprilisban kislemezként is aratott: három hetet töltött el a Billboard-lista első helyén. A rákövetkező évben is szépen teljesített, miután José Feliciano feldolgozása újra népszerűvé tette. A legismertebb könnyűzenei számok között tarthatjuk számon mind a mai napig.

A hátország háborúja

Oliver Stone-nak sikerült A szakasszal elismert rendezővé előlépnie. És mivel ifjúkorának legmeghatározóbb élménye, a háború továbbra is foglalkoztatta, visszatért egy korábbi tervéhez, egy 1976-os bestsellerkötetből készült forgatókönyvhöz, mely egy hadirokkant veterán élettörténetét beszéli el.

A magyar felmenőkkel rendelkező Ron Kovic 1946-ban született, hat testvér közül a másodikként. Gyermek- és ifjúkorát alapjaiban határozta meg a hidegháború és a Kennedy-korszak, ő pedig jó hazafiként tenni akart valamit a „vörös veszedelem” ellenében. Tizennyolc évesen jelentkezett tengerészgyalogosnak, és első vietnami turnusáról épségben tért haza, hogy a hátországban töltse le négyéves szolgálati idejének maradékát. 1967-ben önként tért vissza a frontra, mert a fokozódó háborúellenes hangulat közepette is meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a kötelességét. '68 januárjában, egy tűzharcban súlyos sebet kapott, gerince megsérült. Soha többé nem tudott talpra állni. Odahaza ekkorra már komoly változások álltak be: a nemzet jelentős része szembefordult a háborús politikával és azokkal is, akik Vietnamban jártak. A gyógyulás, vagy inkább az újjászületés, a történtek átértékelése és saját szerepének értelmezése hosszú és gyötrelmes folyamat volt a számára…

Egy gyalogosból lett filmrendező visszaemlékezése

Ha már belekezdtem Oliver Stone Vietnam-trilógiájának bemutatásába, gondoltam, érdemes lenne megszólaltatni őt is, az önkéntest, a gyalogoskatonát. Ahogy már említettem, 1946-ban született, jómódú, konzervatív családban. Íróként kezdte, majd angoltanárként folytatta Saigonban, s közben az egyetemmel is próbálkozott, de az atmoszféra nem neki volt való. Inkább önként jelentkezett a hadseregbe, kifejezetten vietnami frontszolgálatra. 1968 novemberében, 15 hónap szolgálat után hagyta el az országot. A filmes szakmát választotta, s dolgozott forgatókönyvíróként, producerként, s végül rendezőként is befutott. A hidegháborús korszak történéseiből több filmet is rendezett, ezek közül három foglalkozik a vietnami traumával. A legismertebb kétségkívül A szakasz, melyben saját katonaélményeit dolgozta fel.

Nem voltam tipikus Yale-alapanyag. Sosem éreztem magam odavalónak. Kívülálló voltam. Apám azt szerette volna, ha a Wall Streetre megyek tovább és ki tudja, hogy alakult volna akkor az életem. Lehettem volna olyan, mint Charlie Sheen a Tőzsdecápákban. Idegösszeroppanást kaptam, vagy legalábbis nagyon közel kerültem hozzá. Nagyon törékenynek éreztem magam, mint Holden Caulfield, A zabhegyező főhőse.

A Yale a fehérek, a fehér fiúk világa volt. Nem is ismertem feketéket, míg meg nem érkeztem Vietnamba. Azelőtt nem hallottam Sam Cooke vagy Otis Redding dalait. Azt se tudtam, kik ők. Csak gondolkoztam, hogy mihez is kezdjek. Ez a privilegizált élet valahogy nem stimmelt nekem.

Háború talajszinten

Ha a vietnami témájú játékfilmek toplistáját állítanám össze, az élbolyban ott csücsülne három olyan film, melyet ugyanaz a direktor, a Vietnamot is megjárt Oliver Stone jegyez. Most rendezői munkásságának első ismert alkotását, a saját élményeit feldolgozó háborús drámát, A szakaszt mutatom be.

Csatahelikopterek nyergében

Csak mikor kezembe vettem ezt a kötetet, jöttem rá, hogy olvastam én már mindenféle visszaemlékezést erről a konfliktusról, de pont a helikopterpilóták eddig teljesen kimaradtak a szórásból, ég tudja, miért… (De hogy mindenkit megnyugtassak: más hasonló memoárok is pihennek itt a polcon, és ezekre még sort fogok keríteni, már csak azért is, mert szeretnék a helikopter-harcászatról is írni.) Most azonban nem volt apelláta, főleg, hogy a nemsokára kibontakozó makettrovatba is szánok egy testes AH-1-est, és bár ez a könyv csak közvetett módon lehet ebben a segítségemre, így is kíváncsi voltam rá.

Marvelék Vietnamja

Az amerikaiak évekig nem szívesen beszéltek a vietnami háborúról. Aztán mégis megindult az ezzel kapcsolatos filmek és visszaemlékezések áradata, mert igenis volt igény a trauma feldolgozására. Ennek az időszaknak a gyümölcsei között érdekes módon egy képregény-sorozat is szerepel.

Interview with Laszlo Kondor

It was in 1998 that I first heard about Laszlo Kondor when his photographs about the Vietnam War were exhibited in Budapest. A few years later I tried everywhere to contact him, but to no avail. Then, last November, I tried again and succeeded. That is how I finally met him in person after almost twenty years.

Please note: this interview was originally published here in Hungarian. At the request of several English-speaking people, we decided to publish it in English, too, to make it available to as many foreign readers as possible. This translation was made by Máté Havasi with the assistance of Linda and László Kondor.

Laszlo Kondor, combat photographer,
Americal Division, Vietnam, January 1970
(With permission of Laszlo Kondor, all rights reserved)

Talking to him is quite an experience. Laszlo is 76, but he seems to be 20 years younger. He is agile, his eyes are spirited, and when he starts telling his story, he does relive those years. He talks with élan and passion. It is impossible not to listen to him. Sometimes he switches to English from Hungarian, involuntarily or just to quote a remarkable sentence.

Charlie nyomában

Lassan másfél évtizede, nem sokkal azelőtt, hogy a vietnami témájú játékszoftverek elárasztották a piacot (hiszen ekkoriban jött ki a Men of Valor, a Battlefield Vietnam, a Conflict Vietnam és a Shellshock), született a cseh Pterodon mesterműve, mely egyjátékos vonalon szinte minden szempontból felülmúlta releváns vetélytársait, és a mai napig az általam végigjátszott legnagyobb hatású FPS-ek (sőt: PC-s játékok) közé sorolom.

A Vietcong címével ellentétben az amerikai oldalt képviseli (és sajnálatos, de csak a második részben kaphatunk egy rövidke egyjátékos hadjáratot a gerillák szemszögéből, ám erről később). A főhős egy újdonsült zöldsapkás őrmester, Stephen Hawkins, akinek kiképzése jó alkalmat biztosít a kezdő játékosoknak arra is, hogy az irányítás és a fegyverkezelés alapjait még Fort Braggben elsajátítsák, ahol a tévedés nem jár automatikusan emberhalállal. Jobb is…

Egy műszaki katona visszaemlékezése

Ha már körüljártuk a csapdák témáját, gondoltam, méltó lenne egy olyan ember visszaemlékezésével folytatni, aki robbanócsapdának esett áldozatául és túlélte. George Watkins az amerikai 196. könnyű gyalogdandár katonájaként 1968 áprilisában Quang Tri tartományban sebesült meg: mindkét lábát és mindkét szemét elveszítette. Ma a virginiai Stone Gapben él nővérével.

1967. június 19-én hívtak be. Tudtam előre, hogy nem kerülhetem el, csak idő kérdése. Pedig majdnem megúsztam. Magas vérnyomásom volt. Erre három napig a Roanoke kórházban tartottak megfigyelés alatt. Gondolom, az a három nap lazítás elég volt ahhoz, hogy a vérnyomásom lemenjen.

Nagyon keveset tudtam Vietnamról. Úgy értem, ijesztő, mit tudtam akkor és mit tudok most. Csak annyit tudtam, hogy úgymond a kommunizmus ellen harcolunk odaát. Miután besoroztak, már többet gondolkoztam rajta, próbáltam a kiképzés alatt még jobban tájékozódni, de ott ez nehezen ment.

Fort Braggbe, aztán Fort Leonard Woodba kerültem. Két hónapig tartott az utászkiképzés. Ez lett a katonai szakterületem. Mikor elindultam, azt mondták, egy pleikui műszaki zászlóaljhoz kerülök. De mikor megérkeztem Vietnamba, gondolom, kellett az ember a gyalogsághoz és mivel valahol meg kellett húzniuk a vonalat, a gyalogsághoz osztottak be. Cam Ranh-ban közölték, hogy Chu Laiba irányítanak, a 196. dandárhoz, pedig nem is vettem részt gyalogsági képzésen. Első éjszaka odaállítottak egy M-60-as géppuska mögé és kétperces gyorstalpalót kaptam: – Ez itt a biztosító, ez itt az elsütőbillentyű, ez meg a felhúzókar.

Ha már szóba kerültek a csapdák, következzen egy ötven évvel ezelőtti magyar cikk, mely részben az  ezen csapdákkal szembeni amerikai tehetetlenséget, haditechnikai fölényük hiábavalóságát, részben a már bemutatott Attleboro-hadművelet sikertelenségét hangsúlyozza ki.

Csapdák és aknák

A vietnami háború harcászati megoldásai között mindenképp be kell mutatnunk a Vietkong által használt csapdákat is, melyek alkalmazása szerves részét képezte a helyi gerilla-hadviselésnek. A partizánok komoly tapasztalatokkal bírtak ezek felállításában (őseik a korábbi konfliktusok során már sikerrel bevetették némelyiket), és ahogy látni fogjuk, számos különböző típust használtak.

Készülnek a nyárscsapdák...

A csapdák egy része a rejtett dzsungeltáborokban készült, más részét viszont a Vietkong ellenőrzése alatt álló lakosság tagjai készítették, általában adó fejében. Az eszközök többsége egyáltalán nem volt bonyolult vagy drága, viszont telepítésük és álcázásuk nem kevés tapasztalatot igényelt. A csapdaállítók kihasználták azt a tényt, hogy a reguláris dél-vietnami és amerikai erők többsége hanyag módon az ismert útvonalakra hagyatkozott, vagyis jó eséllyel eltalálták, hova érdemes ezeket elhelyezni. Ilyen helyek voltak az ösvények és az utak, illetve a gázlók és a hidak. A Vietkong alagútrendszereinek és dzsungeltáborainak környékére pedig védelmi célból kerültek csapdák.

Ellenséges területen

A releváns filmek bemutatását újfent egy kis költségvetésű filmmel folytatom, melynek címe elsőre belőlem is némi fejvakarást váltott ki, míg ki nem derült, hogy a 84 Charlie MoPic az amerikai hadseregben a katonai operatőr szakterületének kódja volt (84C, Motion Picture Cameraman). És ez már önmagában sokat elárul a történetről...

Interjú Kondor László fotográfussal

1998-ban hallottam először Kondor László nevét, amikor a Hadtörténeti Múzeumban, később pedig a Centrális Galériában kiállították Vietnamban készült képeit. Évekkel később aztán megpróbáltam vele kapcsolatba lépni, érdeklődtem mindenfelé, de eredmény nélkül. Tavaly novemberben aztán újra nekifutottam a dolognak, és sikerrel jártam, így csaknem húsz év után személyesen is találkozhattam vele.

Kondor László a 23. gyaloghadosztály
fényképészeként Vietnamban, 1970 januárjában
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Nagy élmény volt személyesen leülni vele beszélgetni. László hetvenhat éves, de simán letagadhatna akár húszat is. Mozgása energikus, tekintete élénk, ha pedig mesélni kezd, lendületesen, szenvedélyesen beszél, újra átéli azokat az éveket. Lehetetlen nem odafigyelni rá. Időnként átvált angolra, néha önkéntelenül, néha azért, hogy szó szerint idézhessen egy-egy emlékezetes mondatot.

Tábori élet

A sorozat utolsó részében tekintsük át, hogyan és hol pihentek, illetve készültek fel harcra a vietkong gerillák. A pihenők helyszínei rendszerint falvak, ideiglenes erdei táborhelyek, rejtett dzsungeltáborok vagy földalatti alagútrendszerek voltak. Általában nem töltöttek sok időt egy helyen: pár óra, pár nap vagy egy-két hét után a biztonság kedvéért átköltöztek máshova, arra viszont ügyeltek, hogy a pihenőhelyek legfeljebb egyéjszakányi járásra legyenek egymástól, így néhány óra alatt át tudjanak települni. A gerillák kimerültsége és alváshiánya egyébként nagyrészt annak volt köszönhető, hogy sok időt töltöttek mozgásban. Csak egy példa: a 263. vietkong zászlóalj öt hónap alatt hatvanháromszor költözött, átlagosan két és fél napot töltött egy helyen és bizonyos pihenőhelyeket többször is érintett.

A háború békésebb percei

Amennyiben egy faluban vertek tanyát, együtt éltek a lakossággal. Ez lehetővé tette, hogy jelenlétükkel erősítsék befolyásukat, politikai gyűléseket rendezhessenek a parasztoknak, információt cseréljenek a helyi erők ott lakó partizánjaival, és így tovább. A legrosszabbra készülve mindenesetre lövészárkokat is kiástak. Ha megerősített faluról volt szó, vagyis a települést szögesdrót és karók vették körül (melyeket általában a saigoni rezsim utasítására emeltek a lakosok), akkor könnyebben megvédhették magukat ellenséges támadás esetén.

A Vietkong vendégeként

Wilfred Burchett nevét először a nemrég bemutatott hadifogoly-visszaemlékezésben olvastam: George Smith és fogságba esett bajtársai egy nap ugyanis furcsa látogatót kaptak egy ausztrál újságíró személyében, aki később róluk is említést tett a jelen kötetben. És hogy mit keresett egy ausztrál zsurnaliszta a dél-vietnami dzsungelben?

Burchett (1911–1983) liberális szemléletű újságíró volt. A második világháború idején tudósított többek között Kínából és Burmából, illetve ő volt az első nyugati látogató az atombombától letarolt Hirosimában. '45 után több kelet-európai országban is megfordult, s ott volt például Mindszenty és Rajk koncepciós perének tárgyalásain. Itt és később is tanúságot tett túlzott kommunista szimpátiájáról (Rajkot például titóista kémnek titulálta, az '56-os forradalmat pedig elítélte). Az indokínai konfliktus is erősen foglalkoztatta. Kritikusan, sőt elítélően írt az amerikai beavatkozásról, illetve a saigoni rezsim embertelen módszereiről, de külön könyvet szentelt a laoszi válságnak is. (Magyarul négy kötetét is kiadták azokban az években, ezek antikváriumból még beszerezhetők). Bár esetenként jogos kritikát fogalmazott meg a nyugati antikommunista törekvésekkel szemben, többen szóvá tették, hogy túlzott jóindulattal, már-már naivan áll a keleti blokkhoz. A fentiek tudatában úgy vélem, nem nagyon lehetett fogalma a kommunizmus kegyetlen valóságáról annak ellenére, hogy több évet töltött a vasfüggöny túloldalán.

Egyenruha és felszerelés

Már említettük, hogy hagyományosan három szinten szervezték meg a Nemzeti Felszabadítási Front haderejét. Az általuk használt felszerelést és fegyverzetet is ennek mentén haladva érdemes megvizsgálni.

"Fekete pizsama", szandál és AK-47. Ken McFadyen,
ausztrál katonafestő így ábrázolta a tipikus vietkong gerillát.

A helyi erőkhöz tartozó gerillák lakóhelyükön vagy annak közvetlen közelében tevékenykedtek, a civil lakosság tagjaiként. Ennek megfelelően nem viseltek egyenruhát, ami nemcsak a beolvadást segítette, hanem a néppel való fizikai azonosulást is. Azonosító jelzésekre (például adott színű kendőre) viszont időnként nekik is szükségük volt. Vidéken általában a parasztok egyszerű fekete ruháját hordták, melyet a nyugati szakirodalomban „fekete pizsamának” neveznek. Ez állt egy bő, általában zseb és gallér nélküli felsőből, illetve egy hosszú vagy félhosszú, zsebes vagy zseb nélküli nadrágból. Kék és fehér ruhadarabokat is viseltek, de ezek voltak ritkábbak. Városban a nyugati stílusú ruházat is szóba jöhetett, feladattól függően.

Ha már külön sorozatot szentelek a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, illene egy vonatkozó visszaemlékezést is kiemelnem. Következzen tehát egy vietkong gerillanő memoárja. Tran Thi Gung a már sokat emlegetett Vasháromszög egyik falucskájából származott. Sok bajtársától eltérően megérte a háború végét. Duong Thanh Phong egyik fotóján ő látható, amint M-1 karabélyát célra tartja.

Mikor a forradalom kitört, még gyerek voltam. 1962-ben a bábkormány katonái megjelentek nálunk és közölték velem, hogy: "Apád vietkong volt, ezért végeztünk vele. Gyere és hozd haza a holttestet." Apám előzőleg egy találkozóra ment az elvtársaival. A déli katonák körbevették az épületet és mindenkit megöltek. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok a haláláért.
A szomszédok nyomorogtak és a rendőrség, meg a katonák állandóan erőszakoskodtak velük. Tenni akartam valamit, hogy felszabadíthassuk a hazánkat és az embereknek jusson elég élelem és ruha. Úgy hittem, küldetésem, hogy apám ügye mellé álljak, ezért 1963-ban, tizenhét éves koromban felcsaptam gerillának.

Taktika

Ezúttal is egy sokrétű téma következik, melyet szinte lehetetlen részletesen bemutatni egyetlen poszt keretei között. Ennek folytán inkább átfogóan igyekszem jellemezni, miféle politikai és harcászati módszerekkel élt a Nemzeti Felszabadítási Front.

Figyelni, készülni, kivárni majd a megfelelő pillanatban lecsapni

1960-as megalakulásától az amerikai háború hivatalos kezdetéig, vagyis 1964-65-ig az NFF egyre jelentősebb befolyásra tett szert a lakosság körében, illetve a dél-vietnami hadsereg elleni akcióik is egyre eredményesebbek voltak. A saigoni rezsim ekkor igazán gyenge lábakon állt, ám az Egyesült Államok is egyre nagyobb mértékben vállalt részt a konfliktusból, így egyértelművé vált, hogy nem lehet gyors győzelmet aratni délen. A vietnamiak azonban saját történelmükből tudták, hogy az idő nekik és nem a hódítóknak dolgozik, és ezt ki is használták. Egyszerre folytattak katonai és politikai küzdelmet. 

A Junction City-hadművelet

A Cedar Falls-művelet volumene ellenére sem hozta meg a várt eredményt: a „C” harci övezetbe néhány napon belül visszatértek a vietkong erők. Az akció során zsákmányolt nagy mennyiségű dokumentum alapján viszont az amerikaiak pontosabb képet kaphattak a körzetben működő ellenséges alakulatokról és tevékenységükről. Kiderült, hogy a 9. vietkong hadosztály és a 101. észak-vietnami ezred alapvetően a térség nyugati oldalán, a kambodzsai határtól délre, nagyjából a 4. és a 22. számú főút között állomásozik, ezért a következő csapást eleve ide tervezték. A Junction City keretében lényegében ugyanúgy a terület alapos átkutatását és megtisztítását célozták meg: a legfőbb célpont a Nemzeti Felszabadítási Front Központi Irodája (vagyis főhadiszállása) volt.

Amerikai gyalogság harcjárművek támogatásával fésüli át a körzetet