Határ menti csaták

1967 őszén nemcsak a demilitarizált övezetben súlyosbodtak a harcok: a Vietnami Néphadsereg a határ több pontján is támadásba lendült. Ahogy már említettük, ezen hadműveletek célja az amerikai és dél-vietnami erők elcsalogatása volt a nagyvárosok környékéről, előkészítendő a következő év elejére tervezett Tet-offenzívát. A nyugati határvidéken, a Közép-vietnámi-felföldön három nagyobb összecsapás is zajlott ekkoriban.

Már nem sokáig kellett keresniük az ellenséget...

A vietnami beavatkozással kapcsolatos, ötven évvel ezelőtti magyar újságcikkek közül ezúttal egy olyat emelnék ki, mely az amerikai ifjúság és különösen a színesbőrű sorozottak szembehelyezkedésére fókuszál, megemlítve például Cassius Clay nagy port kavart szolgálatmegtagadását. (A négyoldalas cikk megnyitásához kattintsunk az alábbi galériára.)

Ilyen a háború

Hogy milyen hadba vonulni, katonaként élni és túlélni, embert ölni, aztán jó esetben hazatérni és folytatni tovább, csak azok tudhatják, akik maguk is végigcsinálták mindezt. A modern nyugati társadalmakban szerencsére egyre kevesebben tudják, milyen is lehet, ennek ellenére továbbra is szükség van emberekre, akik adott esetben fegyvert fognak – és legalább ennyien vannak, akik ugyan nem, de kíváncsiak rá. Karl Marlantes pár évvel Matterhorn című regényének elsöprő sikere után újra nekiveselkedett, hogy kiírja magából tapasztalatait, ezúttal azonban egészen másféle megközelítésben…

"A háború viszont elválasztja a biztonság illúzióját a haláltól. Egy vaktában kilőtt lövedék is megölhet, nem számít, milyen jó katona vagy. A modern háborúban a halált vagy a sebesülést megúszni sokkal inkább szerencse – vagy épp isteni kegyelem – dolga, és ez jelentős különbség a kezdetleges hadviseléshez képest. Odakinn, a lövészgödrödben hirtelen felébredsz és azonnal tudatában vagy, hogy ez lehet az utolsó alkalom, hogy felébredtél és egyszerre vagy hálás, hogy még élsz és térdig beszarva, mert még mindig ugyanabban a helyzetben vagy. A legtöbb veteránban továbbra is megvan ez a tudatosság – hogy a halál ott figyel a sarkon túl. Tudjuk, hogy mikor az autópályán robogunk munkába, egy óra múlva talán már halottak leszünk. Csak az esélyek változtak meg jelentősen a mi javunkra ahhoz képest, mikor még harcban álltunk. A halállal kapcsolatos esélyekben megmutatkozó különbség az, amitől a küzdelem ráébreszt saját halandóságunkra, és ami az autópályán tudat alatt, de velünk van."

A Ho Si Minh-ösvény

Az eddigi posztokban már többször szóba került a vietnami háború egyik legjelentősebb „szereplője”, mely döntő szerepet játszott a konfliktus történetében, és lényegében a Dél-Vietnamban harcoló kommunista erők harckészségének záloga volt. Jelen cikk ezt a sokat emlegetett stratégiai útvonalat mutatja be.

Észak-vietnami katonák ereszkednek le
egy sziklafalra épült lépcsősoron

Catherine Leroy élete

A vietnami konfliktust dokumentáló számos fényképész közül kettőt már megidéztem, de a sor még rengeteg nagy nevet tartalmaz, ezért következzen most egy újabb rettenhetetlen hölgy, aki kétségtelenül rajta hagyta névjegyét a háborút megörökítő gigantikus fotóanyagon.

Dzsungelgyakorló és ejtőernyős jelvény: Leroy mindkettőt kiérdemelte

Harc a hegycsúcsokért

A demilitarizált övezetben vívott ütközetek történetének margójára mindenképpen odakívánkozik egy viszonylag új – szerencsére nálunk is kiadott – regény, mely megjelenése után nem sokkal sikerkönyv lett az Egyesült Államokban. Ez nem is csoda, hiszen írója egykor ott harcolt a ködös vietnami hegycsúcsokon és bőven volt mit papírra vetnie az átélt élményekből…

„A Matterhorn az én személyes metaforám a vietnami háborúra – megépítettük, elhagytuk, megrohamoztuk, elveszítettük és újra elhagytuk.”

A McNamara-vonal

A demilitarizált övezetben folyó harcok kapcsán már említettem azt a műszaki zárat, mely a sajtóban hamar megkapta a McNamara-vonal titulust. Erre pedig érdemes bővebben is kitérni, mivel érdekes példaként szolgál arra, hogy milyen – esetenként teljesen működésképtelen – technikai jellegű ötletek vetődtek fel az otthoni szakértők részéről…

Amerikai munkagép dolgozik a műszaki zár felhúzásán

Orvosként a háborúban

Véletlen egybeesés, hogy pont a demilitarizált övezettel kapcsolatos cikk írása közben néztem újra ezt a filmet, mely többek között a Con Thien-i határcsatát is felvillantja, bár fő vonalát mégis az egészségügyiek vietnami mindennapjai adják. Ez utóbbi sem gyakori téma a háborús darabok körében, bár időről időre készülnek örvendetes kivételek.

Don Jardian az amerikai flotta orvostisztje, aki nap mint nap sebesült tengerészgyalogosokat lát el a frontkórház viszonylagos biztonságában. Ezzel meg is elégedhetne, de neki több izgalom kell, így az sincs ellenére, ha néha a csatatérre vezénylik. Közben megismerkedik egy csinos nővérrel is, akibe persze beleszeret, és aki képes kicsit más irányba terelni ezt a kalandor lelket...

Harcok a demilitarizált övezetben

Sok ütközetet említettünk már, de eddig nem volt még szó a két Vietnamot elválasztó, a 17. szélességi körnél húzódó demilitarizált övezet környékén dúló harcokról. Ez a terület elkeseredett küzdelem színtere volt 1967–68-ban és komoly figyelmet kapott az amerikai sajtóban is.

A Con Thien-i támaszpont peremsávján...

Ahogy az észak-vietnami reguláris erők 1966 folyamán egyre nagyobb létszámban avatkoztak be a délen folyó háborúba, úgy nehezedett egyre nagyobb nyomás a nyolc kilométer mély – és csak nevében – demilitarizált övezetre is. Júliusban az itt felderítést végző tengerészgyalogosok észak-vietnami erőkkel csaptak össze. Ezt követően, a július 7-től augusztus 2-ig tartó Hastings-hadművelet keretében számos harcérintkezés kialakult a körzetben, minek következtében még több amerikai és dél-vietnami zászlóaljat irányítottak ide.

Interview with a one-man modelling company

Coming back to scale models, we should take a look at an enterprise producing mostly Vietnam related kits. To make it more interesting, this small company, BRAVO-6 (a suggestive name, for sure) is the work of one man, Vladimir Demchenko of Russia, but his products are well-known among modelers all over the world. Now you can read an exclusive interview with him.

Please note: this interview was originally published here in Hungarian. As it may be interesting to foreign modelers, as well, it is hereby published in English, too.

How did it all start and what was your motivation to do Vietnam War model figures?

Although I got started as an aircraft modeler in the late 1980s, I was always interested in the Vietnam War. I can remember two main key points that turned my mind then: the first was the Oliver Stone movie, ‘Platoon’, the second was a Verlinden catalogue that I occasionally saw in our local modeling club. After that I had no doubts about my future!
In the mid-1990s I seriously began to work with dioramas and vignettes. Of course, I wanted to concentrate on my favourite theme, but as you remember, the range of Nam figures was so scant those days – I can remember just old-fashioned Verlinden figures and some Dragon kits. So I was haunted by my old dream about a wide and interesting range of Nam figures.

Interjú egy egyszemélyes makettgyártóval

Ha már belevágtunk a makettezés témakörébe is, gondoltam, érdemes lenne bemutatni egy olyan vállalkozást, mely túlnyomórészt a vietnami háború által inspirált makettkészleteket gyárt. Hogy még érdekesebb legyen, elárulom, hogy ezen aprócska cég, a BRAVO-6 mögött mindössze egyetlen ember, az orosz Vlagyimir Demcsenko áll, munkásságát azonban túlzás nélkül már az egész világon ismerik a makettezők. Következzék tehát egy vele készült exkluzív interjú, melyet néhány nap múlva angolul is közzéteszünk itt, a blogon.

Hogy kezdődött ez az egész? Mi ösztönzött arra, hogy vietnami témájú figurákat gyárts?

Bár repülőgép-makettezőként kezdtem a nyolcvanas évek végén, mindig is érdekelt a vietnami háború. Két lényeges mozzanat irányította rá a figyelmemet. Az első Oliver Stone filmje, A szakasz volt, a második egy Verlinden-katalógus, mely a helyi makettező klubban került a kezembe. Ezután nem volt kétségem a jövőt illetően...
A kilencvenes évek közepén egyre komolyabban foglalkoztam diorámák és kiskompozíciók építésével. Természetesen kedvenc témámra akartam koncentrálni, de ahogy arra ti is emlékezhettek, akkoriban nagyon kevés releváns készlet volt kapható – csak a régi Verlinden-figurákra és a Dragon makettjeire emlékszem. Régi álmom kísértett, hogy mindenféle érdekes vietnami vonatkozású figurát kellene készítenem.

Patkányok, előre!

Most, hogy a végére értünk a vietkong alagútrendszereket bemutató sorozatnak, vegyük elő a témához kapcsolódó egyetlen játékfilmet. Ugyanis ezek a földalatti járatok több releváns alkotásban is felbukkannak, de csak egy olyan készült, mely kifejezetten az itt zajló küzdelmet mutatja be, méghozzá az elsősorban videójáték-feldolgozásairól és horrorjairól ismert Uwe Boll rendezésében.

A forgatókönyv jól érzékelhetően nem annyira a karakterekre összpontosít, sokkal inkább az alagutakra és a földalatti közelharc szörnyűségeire. Így tehát, bár mindkét oldal képviselői megjelennek, igazából semelyikük személyisége nem kap hangsúlyt. Gondolhatnánk tehát, hogy sokkal inkább akciófilmet látunk, mint háborús filmet, de nem így van: a drámai hangvétel végig érezhető, még ha a színészek egy része enyhén szólva nem is az az őstehetség. Annyit viszont érdemes hozzátenni, hogy a legtöbb dialógus rögtönzött, ami talán nem feltétlenül baj, bár az is tény, hogy ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Tunnel Rats olyan kritikákat kapjon később, amilyeneket. A járatokban folytatott észveszejtő küzdelem, a kíméletlen csapdák, a bezártságérzet viszont kétségkívül hatásos elegyet ad ki és még ha filmként nem is tudnám agyondicsérni, elismerem, hogy megvannak a maga pillanatai, amelyekért legalább a téma iránt érdeklődőknek ajánlhatom.

Alagútpatkányok bevetésen

A vietnami hadszíntérre érkező amerikaiaknak idő kellett, míg szembesültek a vietkong alagútrendszerek jelentette fenyegetés nagyságával, annak ellenére, hogy a hatvanas évek elején itt tevékenykedő tanácsadóik már tudtak ezekről a komplexumukról, ugyanis a dél-vietnami erők vonatkozó jelentéseit ők is olvashatták. A 25. amerikai gyaloghadosztály Cu Chi-i támaszpontját például vietkong járatok felett építették fel. Az első meglepetésre nem kellett sokat várni, ugyanis három merész gerilla rejtőzött a föld alatt; éjszakánként előbújtak, élelmet loptak és bombákat robbantottak, ellenfeleik pedig azt hitték, aknavető-támadás érte őket. A partizánok később is visszatértek, de nagyobb létszámmal, az amerikaiak pedig az itteni földalatti járatokat csak később fedezték fel.

Az 1. lovassági hadosztály egyik felderítő szakaszának tagjai társukat húzzák ki egy alagútból Duc Pho környékén, 1967. ápr. 24-én. Valószínűleg a háttérben látható friss földhányás nyomán találtak rá a lejáratra...

A Mobil Gerillaerőkkel Vietnamban

A Vietnamban harcoló különleges alakulatok tevékenységét eddig még nemigen érintettem, így igencsak aktuális volt már elővenni legalább egy témába vágó kötetet, mely ráadásul épp egy ötven évvel ezelőtti ütközetet elevenít fel, méghozzá egy olyan katona tollából, aki ott volt a csata kellős közepén.

Jim Donahue azok közé a nyughatatlan fenegyerekek közé tartozott, akiknek a katonáskodás ifjúkori lételemük... 17 évesen csapott fel a tengerészgyalogsághoz, ahol öt évet húzott le az ötvenes és hatvanas évek fordulóján. Leszerelése után nem sokkal ismét bevonult, ezúttal a hadsereghez, ahol a Különleges Erőkhöz jelentkezett. Zöldsapkásként többek között Vietnamban szolgált, s ottani tapasztalatai nyomán később három könyvet is írt, melyek az amerikai szervezésű, de állományukat tekintve vegyes Mobil Gerillaerők tevékenységéről szólnak. Ezek az alakulatok a Különleges Erők alárendeltségében dolgozva lényegében ugyanazzal a taktikával dolgoztak, mint a Vietkong. Általában kis létszámú őrjáratokban mozogtak, megfigyelést és felderítést végeztek, csapdákat állítottak vagy lesállásokat hajtottak végre. Soraikban kambodzsai, kínai és a vietnami hegyvidék őslakosai közül való katonák is harcoltak.

A Vietkong alagútrendszerei

Ideje végre önálló cikket szentelni ennek a korábban már többször érintett altémának, melynek révén megint csak közelebb kerülhetünk azon kérdés megválaszolásához, hogyan volt képes a Vietkong olyan sokáig hatékonyan harcolni az ellenség közelsége, megsemmisítő tűzereje és technikai fölénye ellenére. A válasz ezúttal a föld alatt húzódik meg…

Elrejtőzni, pihenni, felkészülni, majd támadásra indulni

A dél-vietnami alagútrendszerek kiépítését még a francia háború idején, a negyvenes évek végén kezdték meg a Viet Minh katonái, majd az amerikai háború idején a Vietkong gerillái folytatták a munkát. Eleinte falusi óvóhelyekről kiinduló, a falvakat összekötő járatokat, illetve rejtett fegyverraktárakat és ideiglenes búvóhelyeket ástak. Az újabb konfliktus kiszélesedésével azonban az alagutak is kibővültek. Például Cu Chi körzetében, melyet a Vasháromszög kapcsán már említettünk, 1954-ben durván 48 kilométernyi járat létezett; mire az amerikai harcoló alakulatok 1965-ben megérkeztek, már 200 kilométernyi volt kiásva, három évvel később pedig már 250 kilométer. A Vietkong számára ez a környék létfontosságú volt, amolyan előretolt bázisterület, ugyanis közel esett a déli fővároshoz, Saigonhoz és nem volt messze a kambodzsai határtól sem, ahonnan 1960 után az utánpótlás érkezett. Szimbolikus és gyakorlati oldalról is jelentős fegyvertény volt, hogy a dél-vietnami és amerikai parancsnokság közelében képesek voltak ilyen hosszú ideig megmaradni és hatékonyan tevékenykedni.

Verlinden 1:15

Úgy gondoltam, sok más mellett a vietnami háborúval kapcsolatos maketteknek is adhatok teret ezen a blogon, s ennek megfelelően most egy figurával jelentkezem, mely több mint negyedszázada kapható a Verlinden kínálatában. Jómagam már a kilencvenes évek elején szemeztem vele, de csak pár évvel ezelőtt szerezhettem be a hivatalos nevén US Airborne GI Vietnam (n.466) megjelölésű készletet, melyet másik blogomon már bemutattam.

Egy vietnami nő útja a háborútól a békéig

Oliver Stone Vietnam-trilógiájának első két darabjában az amerikai oldal élményeit idézte fel a háború és a hazatérés utáni hátország poklában. A rá jellemző kritikai hangnemben azonban meglépte azt is, amit más tengerentúli rendezőtől aligha várhattunk volna el: egy teljes filmet szentelt a másik oldal bemutatásának, hogy az ő szemszögükből mutassa meg azt a konfliktust, amit a többség a nyugati médiából vagy saját nézőpontjából ismert vagy vélt ismerni.

"Ez a film a vietnami nép története. A háborúról már számtalanszor meséltek, de a két tűz közé szorult emberekről, akik a legtöbbet szenvedtek, még sosem. Ők mindig arctalan, névtelen tömegként jelentek meg. Ezért ilyen fontos ez a film."
– Joan Chen

Az esztendő legnagyobb slágerei

Idén se hagyjuk ki a múltidézésből a legnagyobb slágereket, már csak azért sem, mert ezúttal is olyan klasszikusok kerülnek majd terítékre, hogy csak na. Lássunk tehát egy válogatást az ötven évvel ezelőtti könnyűzene nemzetközi és persze magyar sikereiből.

A Doors együttes '67 januárjában adta ki első albumát, rajta a Light My Fire című dallal, amely áprilisban kislemezként is aratott: három hetet töltött el a Billboard-lista első helyén. A rákövetkező évben is szépen teljesített, miután José Feliciano feldolgozása újra népszerűvé tette. A legismertebb könnyűzenei számok között tarthatjuk számon mind a mai napig.

A hátország háborúja

Oliver Stone-nak sikerült A szakasszal elismert rendezővé előlépnie. És mivel ifjúkorának legmeghatározóbb élménye, a háború továbbra is foglalkoztatta, visszatért egy korábbi tervéhez, egy 1976-os bestsellerkötetből készült forgatókönyvhöz, mely egy hadirokkant veterán élettörténetét beszéli el.

A magyar felmenőkkel rendelkező Ron Kovic 1946-ban született, hat testvér közül a másodikként. Gyermek- és ifjúkorát alapjaiban határozta meg a hidegháború és a Kennedy-korszak, ő pedig jó hazafiként tenni akart valamit a „vörös veszedelem” ellenében. Tizennyolc évesen jelentkezett tengerészgyalogosnak, és első vietnami turnusáról épségben tért haza, hogy a hátországban töltse le négyéves szolgálati idejének maradékát. 1967-ben önként tért vissza a frontra, mert a fokozódó háborúellenes hangulat közepette is meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a kötelességét. '68 januárjában, egy tűzharcban súlyos sebet kapott, gerince megsérült. Soha többé nem tudott talpra állni. Odahaza ekkorra már komoly változások álltak be: a nemzet jelentős része szembefordult a háborús politikával és azokkal is, akik Vietnamban jártak. A gyógyulás, vagy inkább az újjászületés, a történtek átértékelése és saját szerepének értelmezése hosszú és gyötrelmes folyamat volt a számára…

Egy gyalogosból lett filmrendező visszaemlékezése

Ha már belekezdtem Oliver Stone Vietnam-trilógiájának bemutatásába, gondoltam, érdemes lenne megszólaltatni őt is, az önkéntest, a gyalogoskatonát. Ahogy már említettem, 1946-ban született, jómódú, konzervatív családban. Íróként kezdte, majd angoltanárként folytatta Saigonban, s közben az egyetemmel is próbálkozott, de az atmoszféra nem neki volt való. Inkább önként jelentkezett a hadseregbe, kifejezetten vietnami frontszolgálatra. 1968 novemberében, 15 hónap szolgálat után hagyta el az országot. A filmes szakmát választotta, s dolgozott forgatókönyvíróként, producerként, s végül rendezőként is befutott. A hidegháborús korszak történéseiből több filmet is rendezett, ezek közül három foglalkozik a vietnami traumával. A legismertebb kétségkívül A szakasz, melyben saját katonaélményeit dolgozta fel.

Nem voltam tipikus Yale-alapanyag. Sosem éreztem magam odavalónak. Kívülálló voltam. Apám azt szerette volna, ha a Wall Streetre megyek tovább és ki tudja, hogy alakult volna akkor az életem. Lehettem volna olyan, mint Charlie Sheen a Tőzsdecápákban. Idegösszeroppanást kaptam, vagy legalábbis nagyon közel kerültem hozzá. Nagyon törékenynek éreztem magam, mint Holden Caulfield, A zabhegyező főhőse.

A Yale a fehérek, a fehér fiúk világa volt. Nem is ismertem feketéket, míg meg nem érkeztem Vietnamba. Azelőtt nem hallottam Sam Cooke vagy Otis Redding dalait. Azt se tudtam, kik ők. Csak gondolkoztam, hogy mihez is kezdjek. Ez a privilegizált élet valahogy nem stimmelt nekem.