A Cedar Falls-hadművelet

Az új évben kettős feladat várt a dél-vietnami, amerikai és egyéb szövetséges erőkre: egyrészt el kellett vágniuk, vagy legalábbis akadályozniuk a délre irányuló észak-vietnami csapaterősítéseket, másrészt az itt található ellenséges támaszpontokat kellett megtalálniuk és megsemmisíteniük. Várható eredménye mindennek az lett volna, hogy a kommunista erők utánpótlását elvágják, illetve a vidéki települések pacifikálását érdemben is megkezdhetik végre.

Amerikai tiszt egy helyi lakost kérdez ki tolmács segítségével
a Cedar Falls-művelet során

A Saigon melletti Vasháromszög, mely régóta a Vietkong egyik hírhedt erőssége és felvonulási körzete volt, továbbra is fejtörést okozott Westmoreland tábornoknak. A 155 négyzetkilométeres területet délnyugatról a Saigon folyó, északon a Than Dien erdősége, keletre pedig a Thi Tinh folyó határolta. 1965-ben a 173. légideszant már megpróbálta átfésülni a környéket, de kudarcot vallott; az amerikai légierő B-52-esei majdnem félmillió tonna bombát szórtak le itt 1966 során, de a gerillatevékenységet ez nem befolyásolta; a ’66 őszén folyó Attleboro-művelet során komoly csapást mértek az itt működő vietkong és észak-vietnami alakulatokra, de a kiűzött egységek később visszatértek és folytatták ott, ahol abbahagyták. A következő lépésnek tehát drasztikusabbnak és eredményesebbnek kellett lennie.

Ha már kiveséztük a vietnami karácsonyokat, most már nem megyek el szó nélkül a szilveszter mellett sem és egy olyan filmmel zárom az évet, mely nem is egy, hanem négy esztendő legutolsó napján át idézi meg a hatvanas évek közepének nyugtalan világát.

George Lucas két nagy közönségsikert is bezsebelt a hetvenes években: az egyik a ’77-es Csillagok háborúja volt, a másik pedig a ’73-as Amerikai graffiti (eredeti magyar címén Amerikai krétafirka, illetve A rock nagy évtizede), mely nemcsak kritikai sikert aratott, hanem szép summát is hozott a Universal konyhájára. A történet a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról szól, akik egy utolsó nyári éjszaka erejéig még együtt szórakoznak, másnap azonban ki kell lépniük a nagybetűs életbe...

Bob Hope vietnami turnéi

A monszun-időszakot leszámítva egyetlen dolog volt, amire a Vietnamban harcoló amerikaiak bizton számíthattak, ez pedig Bob Hope turnéja. A híres komikus 1964-től 1972-ig, vagyis az amerikai háború minden egyes karácsonyi időszakában fellépett nemcsak a nagyobb távol-keleti vagy európai támaszpontokon, hanem Dél-Vietnam több pontján is.

Egy amerikai legenda teszi a dolgát

Persze nem ő volt az egyetlen, aki a csapatok szórakoztatására külföldre utazott a USO szervezésében. A USO, vagyis a United Service Organizations nonprofit szervezet, mely a második világháború óta szervez kikapcsolódási lehetőségeket, programokat és élő fellépéseket a fegyveres erők, illetve családtagjaik szórakoztatására, harci szellemük javítására. Kiemelendő tevékenységük volt még a pihenésre alkalmas helyszínek kiépítése is, ahol aztán a katonáknak táncmulatságokat vagy filmvetítéseket lehetett rendezni, és ahol ingyen hozzá lehetett jutni némi kávéhoz és fánkhoz. Vietnamban ezeket a lehetőségeket kiegészítették hazatelefonálási és fotó-előhívási lehetőséggel, tusolóval, borbélyüzlettel és ajándékbolttal, mely utóbbiakat amerikai civil önkéntesek működtettek. Mottójuk jól kifejezi tevékenységük lényegét: "Míg mindenki haza nem tér."

A legutóbbi cikkhez hasonlóan most is egy magyar tudósító, Fábián Ferenc helyszíni riportja következik ötven évvel ezelőttről, melynek központi témája a VDK fokozódó bombázása mellett megint az észak-vietnami nép kitartása. Szóba kerül még a légvédelem fejlesztése, illetve eredményei, s a képanyag is ezt a részletet húzza alá. (Aki ez utóbbiról szeretne többet megtudni, annak ajánlom a Rolling Thunder-hadműveletről szóló cikket.)

Egy Puerto Ricó-i vagány visszaemlékezése

Angel Quintana egyike volt az amerikai hadsereg spanyolajkú katonáinak. A középiskola elvégzése után bejutott ugyan a főiskolára, de nem sokat törődött a jegyeivel és kibukott, mire besorozták. Lelkes fiatalemberként még ez sem zavarta, bár angolul is alig tudott és még évekkel később is csak nehezen beszélte a nyelvet. A háború súlyos sebeket hagyott benne. 1967-ben tért haza és alkoholista lett. Végül egy pszichológus segítségével mászott ki a gödörből. Később a vietnami veteránok newarki segélyközpontjában lett tanácsadó. Négyszer házasodott és több gyereke is született. Visszaemlékezéséből kirajzolódnak az egyszerű gyalogos mindennapjai...

Az első találkozásom az amerikaiakkal a hadsereg volt. Bár mondták nekem, hogy az amerikaiak fajgyűlölők, előtte soha nem tapasztaltam. De kezdtem megtanulni. Egy Puerto Ricó-inak az alapkiképzés egyáltalán nem olyan, mint egy fehér amerikainak. Nem tudtunk angolul, és így gond volt egymás megértésével. Ezért seggbe rugdostak és kaptuk a sok hülye jelzőt. Ha spanyolul hallottak beszélni, megbüntettek. Azt mondták: „Most az amerikai hadseregben vagytok. Angolul kell beszélnetek.” Aztán még akkor is beosztottak külön munkára meg konyhaszolgálatra vagy őrségbe, amikor nem mi voltunk soron.

Fura érzés, amikor egy képregény csaknem akkora hatással van az emberre, mint egy jól megírt regény vagy film. Márpedig vannak ilyenek (nem véletlenül szerepel a Watchmen című klasszikus képtörténet a Time magazin "A 100 legjobb angol nyelvű regény"-listáján), és aki jobban elmerült a képes műfajban, valószínűleg egyetért velem. Ilyen kaliberű alkotás következik most, melyet beszerzése óta, vagyis kilenc év alatt számtalanszor kezembe vettem, és még most is a hatása alatt vagyok.

A Jason Aaron által írt és Cameron Stewart, illetve Dave McCaig által rajzolt The Other Side (A másik oldal) két egyszerű bakát állít a középpontba: Bill Everette amerikai tengerészgyalogost, aki felsőbb utasításra vonul be, bár esze ágában se volna háborúzni, illetve Vo Binh Dai észak-vietnami katonát, aki szorongva ugyan, de hazafias kötelességét átérezve indul Dél-Vietnamba. Személyes történeteik párhuzamosan futnak, míg össze nem találkoznak egymással a csata terén. Addig viszont ők is megjárják a frontharcosok veszéllyel, rettegéssel, kétkedéssel és tapasztalatszerzéssel teli kálváriáját és végső soron elfogadják sorsukat, akármi is lesz az.

Dzsungelháború Dau Tiengnél

Miközben az amerikai erők egyre nagyobb számban indítottak hadműveleteket Dél-Vietnamban, Hanoiban folyt a megfelelő stratégia és taktika kidolgozása. Az előző esztendő számos tanulságot hordozott és a csapatnövelések folytán fokozódó amerikai jelenlétre és harctevékenységre kellett számítani. Nguyen Chi Thanh tábornok, a Vietkong-erők parancsnoka heves vitát folytatott Giap tábornokkal (egyben észak-vietnami hadügyminiszterrel), aki kifogásolta, hogy gerillaerőit a hagyományos partizántaktika helyett nagyobb veszteségekkel járó, klasszikus ütközetekben veti be. Thanh azonban lényegileg ugyanolyan elgondolást dédelgetett, mint ellenlábasaik a Pentagonban: akkora élőerő-veszteséget akart kierőszakolni amerikai oldalon, ami az otthoni közvéleményt a háború lezárására fogja sarkallni.

A Vietnami Néphadsereg északról érkező alakulatait
több esetben is besorolták a Vietkong hadrendjébe

Thanh tábornok Saigontól északnyugatra, Tay Ninh tartományban szándékozott offenzívát indítani 1966 novemberében. A vidék már a francia háború idején fontos összpontosítási körzet volt. Az itt harcoló 9. vietkong hadosztály feladata a dél-vietnami kormány helyi törekvéseinek akadályozása, a raktárak védelme és persze az ellenséges alakulatok megsemmisítése volt. Az egység parancsnokának, Hoang Cam ezredesnek kellett Thanh tábornok elméletét a gyakorlatban is kipróbálni, elsődleges célpontjai pedig a frissen érkezett, tapasztalatlan amerikai alakulat, a 196. könnyű gyalogdandár, illetve a dél-vietnami milícia és különleges alakulataik támaszpontjai lettek volna. A helyi erők mellett a 271. és a 272. vietkong ezred, illetve a melléjük besorolt 101. észak-vietnami ezred is részt vett a majdani műveletben.

Incidens a 192. dombon

A vietnami témájú játékfilmek egy részét nem meglepő módon valós események inspirálták. Brian DePalma 1987-es rendezése az egyszerű katona morális kötelességeit boncolgatja és egy olyan esetet dolgoz fel, mely éppen ötven évvel ezelőtt, 1966 novemberében történt.

Eriksson közlegény alig pár hete van csak Vietnamban, de már sikeresen túljutott a tűzkeresztségen, bár ez részben őrmestere, Meserve érdeme, aki (szó szerint) kihúzta őt egy szorult helyzetből. Zöldfülűként nincs sok beleszólása a dolgokba, akkor sem, amikor parancsnoka egy felderítő őrjáratot azzal indít, hogy elrabol egy fiatal vietnami lányt, azzal a kifejezett szándékkal, hogy katonáival együtt kedvét lelje benne odakinn a dzsungelben. Eriksson azonban kiáll amellett, hogy ilyet nem tehetnek és ezzel magára haragítja bajtársait…

Gyorsan elszaladt az első esztendő… Még emlékszem, tavaly ősszel kissé szorongva kezdtem neki a munkának (melyet valójában persze már évekkel ezelőtt elkezdtem, csak akkor még nem így neveztem), mondván, nem biztos, hogy lesz elég időm ilyesmire a mindennapok gyakorlatában… Mégis hajtott a tudat, hogy ezzel nemcsak saját releváns tudásomat rendszerezhetem és bővíthetem, hanem tehetek valamit a hazai ismeretterjesztésért is egy ritkán emlegetett és számos tévhittel átitatott téma kapcsán.

Változó háború

Az amerikai főparancsnokság számára 1966 a csapatnövelés mellett a megfelelő harceljárások kikísérletezéséről szólt. Ekkorra már volt bőven tapasztalatuk mind a Vietnami Néphadsereg, mind a Vietkong alapvető taktikáját illetően. Tisztában voltak azzal, hogy hagyományos ütközetekben nem tudják majd harcra kényszeríteni ellenfeleiket, ugyanakkor klasszikus frontvonalak híján állandó készenlétben kellett állniuk, hogy lényegében bárhol, bármikor felléphessenek ellenük.

Sebesült amerikai tengerészgyalogost cipelnek bajtársai a mentőhelikopter felé. Jobbra, a háttérben Catherine Leroy francia fényképész látható.

Westmoreland tábornok feladata az AB-141 kódjelű, közös amerikai-vietnami műveleti terv értelmében egyes dél-vietnami térségek (ideértve például Saigont és a Mekong-deltát) biztosítása volt, hogy ezután a nagyobb offenzívák megindulhassanak. Mindeközben a lakosság biztosításához nagy szükség lett volna a dél-vietnami haderőre is, ám az ingatag helyi viszonyok nyomán a hadsereg enyhén szólva nem volt alkalmas feladatai ellátására: a korrupció, a parancsnoki hiányosságok és az általános demoralizáltság folyamatosan éreztette hatását. Mindennek következtében az amerikaiak és egyéb szövetségeseik voltak kénytelenek nagyobb részt vállalni a súlyosbodó küzdelemből. ’66 elején durván 158 ezer amerikai katona és tengerészgyalogos volt bevethető Dél-Vietnamban, de ez a szám az év végéig 390 ezerre nőtt, s rajtuk kívül érkeztek még dél-koreai és ausztrál alakulatok is.

Dickey Chapelle élete és halála

A vietnami konfliktus eseményeit és arcait számtalan fényképész dokumentálta. Sokuk nevére a mai napig emlékszünk, Larry Burrows-tól Kondor Lászlón át Catherine Leroy-ig. Akad köztük viszont olyan is, akit kivételes élettörténete ellenére is félig-meddig elfeledett a világ. Most egy ilyen történet következik, a főszerepben egy olyan rettenhetetlen hölggyel, aki a második világháborútól Vietnamig hat konfliktusról tudósított, és aki 1956-ban az ÁVH börtönét is megjárta.

Dickey ezt a portréját szerette legjobban, amely 1958-ban, egy partraszállási gyakorlat tudósítása közben készült róla

Tábori élet

A katonaéletnek is nélkülözhetetlen része a pihenés és a töltődés, és hogy mindezt hogyan csinálják, szintén sokat elmond egy-egy hadseregről. Ezúttal tehát azt vizsgáljuk, hol és hogyan kapcsolódtak ki a vietnami harcok szünetében az ANZAC-katonák.

Messze a hazától

A háború idején több alkalommal is utaztak Észak-Vietnamba magyar tudósítók. Közülük volt, aki újságcikkekben, volt, aki könyvalakban írta meg benyomásait és tapasztalatait. Ezek mindegyikében központi szerepet kaptak a kitartó és hangyaszorgalommal dolgozó, harcoló és újjáépítő helyi lakosok, akik valóban sokszorosan embert próbáló körülmények között élték mindennapjaikat. Az alábbi, ötven évvel ezelőtt megjelent írás közülük is kiemeli az ifjúsági brigádok tagjait, akik elsősorban kétkezi munkájukkal járultak hozzá a küzdelemhez.

Egyenruha és felszerelés

Egy-egy hadsereg vagy alakulat bemutatása nem lehet teljes az alkalmazott felszerelés áttekintése nélkül. Részletekbe menően persze nem elemezhetjük a témát, de átfogóan minden ilyen sorozatban szeretnék kitérni erre is. Lássuk tehát, hogy mit viseltek az ausztrál és új-zélandi katonák.

A 7. zászlóalj néhány katonájának csoportképe
a Coburg hadművelet előtt

Egyenruha és felszerelés terén egyértelmű keveredésről beszélhetünk, hiszen a brit hagyományokat követő ausztrál haderőre nagy hatással volt a szövetséges amerikaiak viselete is, már az 1960-as évek elején, mikor még csak tanácsadóik voltak jelen Vietnamban. Így a brit, ausztrál és amerikai felszerelési tárgyak kavalkádja volt megfigyelhető a konfliktus legnagyobb részében. Katonáiknak azonban szerencséjük volt, mivel feletteseik mindaddig szemet hunytak efelett, míg harckészségüket ez nem rontotta. Ráadásul az ANZAC-alakulatok mindezek ellenére végig megőrizték katonás megjelenésüket (ami nem volt elmondható az amerikaiakról). Így szinte semmiféle felesleges ékszer, dekoráció vagy egyéni felirat nem volt jellemző rájuk a konfliktus késői éveiben sem. Még azok a sorozott katonák sem próbáltak ilyen módon kitűnni, akik amúgy ellenezték a háborút, és ez egy újabb jelentős különbség a két haderő között. A terepen viselt egyenruhán az ausztrálok nem viseltek se rendfokozati, se egységjelvényeket (az új-zélandiak néha). Az egyetlen rikító kivétel az azonosításra időnként használt élénk színű nyak- vagy fejkendő, illetve a fejfedőre rögzített színes pánt volt.  

Pilóták háborúja

Az interneten, egész pontosan a moly.hu című kiváló könyves honlapon nézelődve bukkantam rá erre a rövidke regényre, mely a háború idején nálunk is kiadott néhány vietnami irodalmi mű közé tartozik, és ahogy az kitalálható, a VDK vadászpilótáinak állít emléket.

A történet a frissen kiképzett és lelkesen szolgálatba álló Luong és bajtársainak élethalálharcát állítja a középpontba, akik nap mint nap a reptér betonján várják a felszállási parancsot és a lehetőséget, hogy odapörköljenek az Észak-Vietnam fölé berepülő amerikai gépeknek. Fegyelmezettek, fiatalok, szerények, de elszántak, családjukat régen látták és kevés esélyük van arra, hogy a jövőben gyakrabban találkozhassanak velük, mert a háború, az bizony még sokáig el fog tartani...

Taktika

Korábban már érintettük az ausztrál harcászati eljárásokat, most azonban részletesebben is megvizsgáljuk harctevékenységüket és küzdelmes mindennapjaikat.

Ausztrál gyalogság amerikai M-113-as páncélozott járműveken

„Mikor rosszfiúk járják a sűrűt, a gyalogos, a bokorugró, az egyszerű katona az, akinek a feladata megtalálni és megölni őket.
Az ausztrál gyalogosok mindig is ezt csinálták. Gallipoli vízmosásaitól Tobruk bolháktól hemzsegő lövészgödrein át Kokoda borzalmas dzsungeléig, összeszorított fogakkal küzdöttek és általában győztek is. Ugyanez a felállás ígérkezett Vietnamban is. Végső soron ez a gyalogosok háborúja volt… Manapság „aszimmetrikus hadviselésnek” nevezik, ahol is az egyik fél technológiai és számbeli fölényt élvez, míg a gyengébb fél ezt az előnyt a módszerek és a csatatér megválasztásával ellensúlyozza.”
– Michael Caulfield

Fura dolog történt, mikor a néhány héttel ezelőtt itt bemutatott IM-cikkben, a Kotorék katonában említett Allen Owennek utánanéztem volna az interneten... Aki nem olvasta volna, szóba került benne a közmondásos alacsony srác, aki olyan apró, hogy sokáig biztonságban érezhette magát a katonai behívó elől, de az "alagútpatkány" alakulatok bevetésével ez is megváltozott, most már őrá is szüksége van az amerikai hazának... A gúnyos felhangot tessék hozzáképzelni.

Na, kérem, kijelenthetjük, hogy az Ifjúsági Magazin akkori írása az itt következő eredeti amerikai forrás ki- és nem lefordításának tekinthető (persze az is lehet, hogy egy liberális nyugat-európai sajtóorgánum facsarta ki a sztorit és a magyar szerkesztők azt vették át). Allen Owen ugyanis nem egy közmondásos kategória volt, hanem egy hús-vér ember, aki 132 centiméteres testmagassága ellenére önként jelentkezett tengerészgyalogosnak. És bizony, a képeken őt láthattuk, de az előző mondatból már kiderülhetett, nem kényszerből, hanem önszántából állt oda a magas fiúk mellé...

Személyi állomány és kiképzés

Az összefoglaló és leghíresebb csatájuk bemutatása után most már vizsgáljuk meg részletesebben is az ANZAC-kontingens világát. A témát boncolgató sorozatunk következő részeiben tehát emberállományukról, felkészítésükről, vietnami életmódjukról, taktikájukról és felszerelésükről lesz szó.

Bevetés előtt...

Az ANZAC-alakulatok katonáinak ifjúkora nem sokban tért el amerikai kor- és bajtársaikétól. Ők is a második világháborút megvívó nemzedék gyermekei voltak, akik már egy modernizálódó és a hidegháború ellenére is biztonságosabb közegben nőhettek fel. Életszínvonaluk jóval magasabb volt, mint szüleiké, és fontos részlet, hogy lényegesen többen mehettek közülük tovább a felsőoktatásba. Az amerikai populáris kultúra gyümölcseit, a rock ’n’ roll-zenét vagy az onnan érkező játékfilmeket ők is ismerték és szerették, s többek között ezek révén ragadta magukkal őket a lázadás szelleme. Ez pedig nemcsak akkor jelentkezett, amikor kamaszkorukban gyorshajtásra adták a fejüket, hanem akkor is, amikor besorozták őket és voltak, akik nemet mondtak rá.

Mesterlövészként a vietnami háborúban

Érdekes látni a vietnami vonatkozású amerikai visszaemlékezésekben a számos eltérő motivációt, tapasztalatot és hangvételt – de persze egyáltalán nem meglepő. Most egy olyan egykori tengerészgyalogos visszaemlékezése következik, akinek lelkesedését nem csappantotta meg a vietnami hadszíntér, sőt, ugyanakkor megkerülhetetlenül őrá is hatottak a háború borzalmai.

Ed Kugler már ifjúkorában komolyan szemezett a tengerészgyalogsággal és felnőve, szülei tanácsa ellenére is felcsapott. Első harci tapasztalatait a dominikai rendcsinálás során szerezte 1965 tavaszán, ahol egyszerű lövészként nagyon megrázta a háborús élethelyzettel járó kiszolgáltatottság. Amikor aztán 1966 elején megérkezett Vietnamba, azonnal jelentkezett mesterlövész-kiképzésre. Úgy gondolta, a kis létszámú, elit osztagok összességében nagyobb biztonságot jelentenek számára. Akkoriban került felállításra a 4. tengerészgyalogos ezred önálló mesterlövész alakulata, és a létszámigény kielégítésére nemcsak a veteránok, hanem az újoncok közül is toboroztak. A lőgyakorlatokat speciális tréningek (például csapdaállítás és -elhárítás) követték, ő pedig kíváncsian és továbbra is lelkesen szívta magába a tudást, melyre szüksége is volt, mikor először terepre ment...

Elsöprő túlerő ellenében

Összesen tízéves vietnami jelenlétük alatt az ausztrál katonák több alkalommal is bebizonyították, hogy milyen kemény fából faragták őket. Ilyen volt a Long Tannál vívott csata is, mely nem a legjelentősebb összecsapásuk volt a konfliktus során, mégis olyan szimbolikus esemény marad hadtörténelmi krónikáikban, mint Gallipoli vagy Kokoda.

Járőrözés Phuoc Tuy tartományban

Ahogy már említettük, az ausztrálok 1966 májusában saját műveleti területet kaptak Saigontól délkeletre. Phuoc Tuy tartomány változatos terepadottságokkal bíró tengerparti régió volt. A körülbelül 100 ezer fős lakosság vagy semleges volt, vagy a Vietkonghoz húzott az 1940-es évek óta tapasztalható kommunista befolyás révén. A dél-vietnamiak és szövetségesek a körzet megtisztítására korábban nem tettek még kísérletet.