"Talajszinten láttam a háborút..."

Egy gyalogosból lett filmrendező visszaemlékezése

Ha már belekezdtem Oliver Stone Vietnam-trilógiájának bemutatásába, gondoltam, érdemes lenne megszólaltatni őt is, az önkéntest, a gyalogoskatonát. Ahogy már említettem, 1946-ban született, jómódú, konzervatív családban. Íróként kezdte, majd angoltanárként folytatta Saigonban, s közben az egyetemmel is próbálkozott, de az atmoszféra nem neki volt való. Inkább önként jelentkezett a hadseregbe, kifejezetten vietnami frontszolgálatra. 1968 novemberében, 15 hónap szolgálat után hagyta el az országot. A filmes szakmát választotta, s dolgozott forgatókönyvíróként, producerként, s végül rendezőként is befutott. A hidegháborús korszak történéseiből több filmet is rendezett, ezek közül három foglalkozik a vietnami traumával. A legismertebb kétségkívül A szakasz, melyben saját katonaélményeit dolgozta fel.

stone_in_vietnam1.jpgNem voltam tipikus Yale-alapanyag. Sosem éreztem magam odavalónak. Kívülálló voltam. Apám azt szerette volna, ha a Wall Streetre megyek tovább és ki tudja, hogy alakult volna akkor az életem. Lehettem volna olyan, mint Charlie Sheen a Tőzsdecápákban. Idegösszeroppanást kaptam, vagy legalábbis nagyon közel kerültem hozzá. Nagyon törékenynek éreztem magam, mint Holden Caulfield, A zabhegyező főhőse.

A Yale a fehérek, a fehér fiúk világa volt. Nem is ismertem feketéket, míg meg nem érkeztem Vietnamba. Azelőtt nem hallottam Sam Cooke vagy Otis Redding dalait. Azt se tudtam, kik ők. Csak gondolkoztam, hogy mihez is kezdjek. Ez a privilegizált élet valahogy nem stimmelt nekem.

Elolvastam Joseph Conrad egyik könyvét, a Lord Jimet és nagy hatással volt rám. Azt gondoltam, az ott Ázsiában egy egészen más, egzotikus világ. Valaki azt javasolta, folyamodjak állásért a Free Pacific Institute-hoz. Ők készséggel felfogadtak tanárnak bárkit, aki ki tudta pengetni a repülőjegy árát és beszélt angolul. Több száz tanítványom volt és keményen güriztem. Ez Cholonban történt, Saigon kínai negyedében. Pár papot leszámítva én voltam az egyetlen fehér ott. Később már gyanakodtam, hogy az egész szervezetet a CIA pénzeli. Mintha én lettem volna "a csendes amerikai", ahogy Graham Green megírta, aki "kis barna testvéreinknek" ingujjban tanítja az amerikai kultúrát.

Hogy rövidre fogjam, utána megint tettem egy próbát a Yale-en, de besokalltam, elegem lett az egészből és úgy döntöttem, gyökeres változásokra van szükségem: kockára akartam tenni az életem. A vietnami háború akkor már a végéhez közeledett, legalábbis, ha lehetett hinni Henry Luce-nak, a Time és a Life kiadójának, ezért gyalogsági frontszolgálatra jelentkeztem. Nem akartam tisztképzőt végezni és azzal vacakolni. A legaljára akartam kerülni. És ez volt az az alkalom, amikor meg is kaptam, amit kértem. A lehető legközelebbről láttam a nemzedékem háborúját.

Teljesen névtelen alak voltam, egy srác, aki keveset beszélt és igyekezett minél gyorsabban tanulni. Még a keresztnevemet se tudták, egyszerűen csak "Stone" voltam. Körülöttem csupa bepöccent figura, én meg próbáltam kimaradni a zűrből, mert újonc voltam, pótlás egy demoralizálódott alakulatban, ahol mindenki csak a hátralevő napjait számlálta. Próbáltam nem feltűnősködni. Tettem a dolgom és befogtam a szám, nehogy kiszúrjon valaki. Ezt jól is tettem, mert pár másik új gyerek nagyon felhúzta őket, és higgyék el nekem, ha még új vagy, a többiek simán kinyírnak. Nem érdekled őket, mert még csak mazsola vagy. Állandóan elővédnek állítanak, és ha nem tudod, mi a pálya, véged van. És ha tényleg ki akarnak tolni veled, kiraknak figyelőszolgálatra, ami iszonyú kísérteties, mert ketten vagytok odakinn, a peremsávon kívül.

Az öregkatonák úgy bántak az újakkal, mint a friss hússal: feláldozhatók voltak. Úgy érezted, annak, aki három hónappal régebben van ott, több joga van az élethez, mint neked. Menet közben kellett tanulni: "Itt a bozótvágó, fiacskám, vágd az ösvényt." Tanulsz, ha tudsz, ha nem, halott vagy. Márpedig az újak sokszor nem húzták sokáig. A többiek nem akartak a közelükben lenni, mert nagyon könnyen aknára léphettek vagy olyan hibát véthettek, amibe ők is belehaltak. Úgy gondoltuk, ha valaki az első pár hetet végigcsinálja, akkor már oké. A túlélésen kívül senkit sem motivált semmi. A túlélés volt a cél. Nem volt valami romantikus.

stone_in_vietnam3.jpg

Már az első napon elővédnek állítottak. Kemény volt. Majdnem elájultam, a hátamon meg 22 kilogrammnyi felszerelés. Egy hét is eltelt, mire történt valami. Aznap éjjel én voltam a második őr. A szúnyogoktól megőrültem, aztán elaludtam. Elbóbiskoltam. Cserbenhagytam a bajtársaim. Mikor felébredtem, feltűntek a vietkongok. Csak úgy megjelentek. Lefagytam és térdig beszartam. Az összes kiképzés, amit kaptam, befuccsolt. Szerencsére a szomszédos állásban valaki meglátta őket és tüzet nyitott. Eszméletlen volt a tűzharc. A nyakam hátulján sebesültem meg – ha bő két centivel odébb megy, meghalok –, a mellettem fekvő srác meg a karját vesztette el. Én teljesen lefagytam. Utána szarul is éreztem magam miatta, és valahogy jó érzés volt, hogy megsebesültem, mert nem kellett a többiek gúnyolódását hallgatnom.

Ezután egyre jobban ment a dolog. Először nem tudod azt sem, hogy a tűz a tiétek vagy az övék. Nem tudod, hol vannak a többiek. Nagy a zűrzavar, előfordulhat, hogy a bajtársaid lőnek le. Kell egy kis idő, míg ráérzel, de minden egyes bevetésen jobban ment, mint korábban.

Nehéz volt az élet odakinn a terepen. A srácok mindig kifogásokat kerestek a harc alól. Sokan szúnyogriasztót fújtak a lábfejükre, amitől az bedagadt, így nem tudtak járni. A kórházakban meg szigorúan álltak hozzánk. Bevittek, aztán visszaküldtek amilyen gyorsan csak lehetett. Vietnami időszakom, ahogy én emlékszem, olyan volt, mintha egy évig alig aludtam volna. Hihetetlen... Úgy alszol, hogy félig ébren vagy. Mivel bármikor fel kell tudnod ébredni, nem tudsz rendesen kikapcsolni. De rá is hangolódsz erre: egyfajta radart növesztesz. Mindig tudsz reagálni. Ez a lényeg. Hallgatózol, szaglászol és figyelsz. Így maradsz életben. Gyalogosként nem az agyadat kell használnod. Hatodik érzék kell hozzá. Ilyen a háború művészete.

Az amerikai média szinte csak az I. hadtesttel [Dél-Vietnam északi régiójával] foglalkozott. Hogy a tengerészgyalogság, hogy a Rockpile-támaszpont, hogy a demilitarizált övezet, Khe Sanh, így meg úgy... A kambodzsai határnál csatázó 25. és 1. gyaloghadosztályról sosem lehetett hallani. Nem is emlékszem, hogy akár egyetlen kibaszott újságíró is megfordult volna a 25-ösöknél. Dicsőséget hiába is keresgéltek volna arrafelé. A III. hadtest, ahol én szolgáltam, elvileg a második vonal lett volna, de inkább az arcvonal volt. Az I. hadtest kapta a jobbegyenest. Az igazi ütést – a jobb horgot – a Ho Si Minh-ösvényen át a III. hadtest szenvedte el, benne Saigonnal, az volt a fej. Ha a fejet levágod, a kígyó elpusztul. Az alagútjaik, a báziskomplexumaik, a kémeik, minden fontos dolog Saigon körül összpontosult.

stone_in_vietnam_4.jpg

Nagyon kemény ellenfelek voltak. Semmi nem kerülte el a figyelmüket. Mikor 1968. január 1-jén ránk csaptak a Burt tűztámogató bázison, másnap az ellenséges holttestek zsebeiben megtaláltuk a támaszpontról készült rajzaikat, rajtuk az egyes lövészgödreink közötti távolsággal és lényegében minden védművel, amink csak volt. Tudták, mit csinálnak. Mint a kibaszott hangyák. Ezt az összecsapást elevenítettem fel A szakasz végén. RPG-kkel szórtak meg minket. Csak azért éltem túl, mert a századomat a második vonalba rendelték. Ha a C századba kerülök, ott maradok. Őket teljesen lerohanták; gyalogsági ásókkal próbáltak védekezni. Aznap éjjel kaptam a fenekembe egy speciális, tűkkel teli élőerő elleni gránátot – az aztán kíméletlen dolog. A páncélosaink a peremsáv belsejéből eregették ezeket a sárgákra és nem törődtek vele, ki van még ott. A robbanás felemelt és harminc méterrel odébb értem földet. Legalább egy óráig nem is voltam magamnál.

Kétszer sebesültem a 25-ösöknél, vagyis ezután hátországi szolgálatot kaptam. Saigonba kerültem egy kisegítő katonai rendész alakulathoz. A létező legunalmasabb meló, mégsem lehetett közben elbóbiskolni, mivel egy gerilla bármikor végigsétálhatott az utcán és felrobbanthatott, ezért idegőrlő volt. Egy idő után begolyóztál ettől. A végén megjártam a szokásos miatt. Mindig ment a küzdelem a második lépcsős anyaszomorítók és a frontharcosok között, mert mikor visszatérünk, valami seggfej mindig ránk pirított, hogy "fényesítsétek ki a bakancsot, tűrjétek be a nadrágot, borotválkozzatok". Erre én annyit mondtam, hogy nyalják ki a seggem. Lenéztem őket, mert a legtöbb nem is járt a dzsungelben. Gyűlöltem a rohadékokat, mert közben fiatal srácok estek el odakint.

Parancsmegtagadásért akartak vádat emelni ellenem, de kiegyeztem velük. Azt mondtam, küldjenek vissza egy harcoló alakulathoz, akkor megszabadulnak tőlem, és amúgy is szívesebben lennék ott. Igazság szerint hiányzott az adrenalin. De ami fontosabb, hogy látni akartam, jobb munkát tudok-e végezni, mint mikor először voltam ott.

Az 1. lovasságiak mélységi felderítőihez küldtek. A mélységiek magas fokon képzett specialisták. Négy-öt fős járőrökben dobták őket le és felderítést végeztek. Aztán elhúzzátok a csíkot. Nem harcoltok, csak felderítetek. Ott találkoztam Eliasszel. Úgy 23 éves lehetett, volt benne spanyol és apacs vér is. Jóképű, energikus alak volt. Minden, amit később Jim Morrisonban imádtunk, megvolt benne. Mint egy rocksztár, de katonában. Az igazi veszélytől indult be. Mindenki szerette őt, kivéve a továbbszolgálók, meg ezek a második lépcsős feketézők, akik kitoltak az igazi frontkatonákkal. Ők voltak a vietnami háború hulladéka, ha engem kérdez. Az olyanok, mint Elias, idegesítették őket, mert füvet szívott és nem érdekelte, ha mások megtudják. És 1968-ban még az ment, hogy a fű a buziknak, a hippiknek és a Fekete Párducoknak való. Gyűlölték. Mielőtt hazamentem volna, jött a hír, hogy meghalt. Állítólag egy saját gránátunk robbanása ölte meg. Ez nekem valahogy nem klappolt. Elias túl jó katona volt ehhez. Talán az egyik haragosa ölte meg. Sosem derült ki, de a szívem megszakadt, mikor megkaptam a hírt.

Nem hinném, hogy eleinte nagyon jó katona lettem volna. Olyan voltam, mint Charlie Sheen A szakaszban. De mindig tanultam valamit. Mikor az 1. lovasságiakhoz kerültem, már jobban ment. Nem voltam kiváló, de jobban rá tudtam hangolódni az őserdőre. A szagokra, a látványra, a benyomásokra. Egyszer elővédként, teli zsákkal, 25 kilós cuccal, a kezemben bozótvágóval becserkésztem egy szarvast és csak akkor szúrt ki, mikor már a közvetlen közelében jártam. Akkorra már része lettem a dzsungelnek.

stone_in_vietnam_2.jpg

Összeakasztottam a bajszom egy másik hivatásos őrmesterrel, akinek nem tetszett a hozzáállásom és áthelyeztek a felderítőktől, így átkerültem a 9. lovasezred 1. zászlóaljához. Ott töltöttem az utolsó négy-öt hónapomat mint gyalogos. Ebben az egységben szolgált az igazi Barnes-karakter. Iszonyú jó őrmester volt, elképesztő harcos, jéghideg tekintettel, amivel a frászt hozta rám. Hatszor vagy hétszer sebesült már meg és mindig túlélte. Bizonyos értelemben lenyűgözte az embert. Általában csendes volt és sosem beszélt a sebeiről. Megtudtam, hogy egy japán nőt vett feleségül, akivel a kórházban találkozott, de erről se beszélt. Pókerezés közben néha beivott és akkor egyszer-egyszer elmosolyodott, de sosem engedett magához közel senkit.

Tudta, hogyan kell ölni és elkapni őket. Emlékszem, egy hajnalon odalopakodtunk néhány reggeliző vietkong közelébe. Ritka volt, hogy így be tudtuk őket cserkészni, de Barnes kiszagolta a halfej illatát. Végzett is velük, mielőtt a szájukig jutott volna a falat. A fickó imádta a gyilkolászást. Gyűlölte őket, de rettenetesen. Az arca csupa sebhely volt és azért élt, hogy ölhessen. Igazi Ahab kapitány [a Moby Dickből].

Vietnamban kellett rájönnöm az állandó gondolkodás negatív oldalára. Meg kellett tanulnom, hogy nem szabad kétkednem. A szakaszban a főhős eleinte leveleket ír haza, de ahogy a történet kibontakozik, a kommentárjai ritkulnak, mert frontkatonaként nemigen gondolkodsz vagy írogatsz. Könnyebb életben maradni a Barnes-üzemmódban. Gépként. Egy gép része vagy, a gép pedig működik.

A harc valószínűleg a legfelfokozottabb elmeállapot, amit az ember elérhet. Van benne valami... Az adrenalin száguld, minden másodperc hangsúlyosabb, olyan, mint egy lelassított Hithchock-filmben. Élénk, intenzív érzés. Még most is bennem él. Ezt sosem lehet elfelejteni. Beleégett az agyamba.

A 9/1-eseknél kaptam meg a Bronz Csillagot. Bevetésen voltunk. Katasztrofális helyzetbe kerültünk. Tűz alatt álltunk, egyre többen kapták be és nagy volt a fejetlenség. Senki nem tudta, merre tartunk, az alegységek meg összekeveredtek. Kibaszott nagy zűrzavar volt, egy faluban, úgy hat kilométerre a tengerparttól. A hadnagy és az őrmester elesett. Mindenfelől orvlövészek tüzeltek. Egy ilyen feldugta a fejét közöttünk és tüzelni kezdett. Nem talált el senkit, de csak idő kérdése volt. A lövészgödre körül voltunk szétszóródva, vagyis nem lőhettünk vissza anélkül, hogy veszélyeztettük volna a többieket. Elbaszott egy helyzet. Felpattantam és futás közben odavágtam egy gránátot. Elsőre beletaláltam a gödörbe. Bolond dolog volt, mert csekély esélyem volt rá, de sikerült. Ha elvétem, a gránát begurult volna a bajtársaim közé. Egyszerűen elszakadt a cérnám. Nagyon hasonlított arra a helyzetre, amikor nem tudtam reagálni az első tűzharcom alatt, de most tettem valamit. Egyik esetben sem volt tudatos választás, egyszerűen lefagytam és nem cselekedtem az egyikben, a másikban meg igen. Szerintem a félelem és a bátorság ugyanannak az érzelemnek a két oldala. Szóval rázós volt, de jól éreztem magam tőle, mert azt hiszem, megmentettem ezzel néhány embert. Jó pár embert megmentettem, míg ott voltam. Valakit a megfulladástól. Néhány falusit a haláltól vagy az erőszaktól.

Néhány falut felégettünk, hatalmas károkat okoztunk. Nem My Lai-i szinten, de állandó jelleggel. Voltak napok, amikor teljesen bepöccentünk. Besétáltunk egy faluba, és egy öreg néni ott ment előttünk az ösvényen. Valaki odaszólt neki, hogy "Hé, te sárga, gyere ide!" Nem hallotta meg, vagy csak félt visszafordulni és ment tovább. A srác nem mondta még egyszer: csak felemelte az M-16-osát és agyonlőtte. Csak mert nem jött oda, amikor hívta. Sokan úgy álltak hozzá, hogy "csak a halott sárga jó sárga". És ez vonatkozott a nőkre és gyerekekre is. Az, akiről Tapsit mintáztam, valóban megölt egy nőt. A puskatussal leütötte és felgyújtotta a kunyhóját. A falu különálló részén történt, senki nem látta. Agyonverte ezt a nénit, aztán ezzel dicsekedett később. Ártatlan embereket öltünk. Sosem készültünk rá, sosem kaptunk rá parancsot, csak úgy megtörtént.

A gödröktől mindig ideges lettem, mert nem tudhattam, mi van odalent. Ilyenkor ordítottam, hogy "Gyere ki onnan, baszd meg!" Odalent néha fegyvereket és rizst találtál, amit a Vietkong rejtett el. Bármi megeshetett. Akkor történt, hogy elveszítettem a fejem és egy öregember lába elé lőttem. Szóltam, hogy jöjjön elő. Nem jött elő, csak vigyorgott. Bekattantam és megtáncoltattam. Rá akartam ijeszteni. Szívem szerint meg is öltem volna, de nem tudtam magam rávenni. Majdnem lelőttem. Megúszhattam volna. Megölhettem volna és senki nem tudja meg. Annyira örülök most, hogy nem tettem meg. Sajnáltam a civileket, mert tudtam, hogy mindkét oldalról nagy nyomás nehezedik rájuk. Ahogy minket, őket is a túlélési ösztön hajtotta.

stone_in_vietnam4.jpg

Nem bírom, mikor veteránok azt mondják, hogy "Hát, háborúban megtehetsz bármit. Akkora kupleráj az, hogy ti civilek sosem értitek meg." Ezt a szarságot nem veszem be. Annyira fárasztó ezeket az idiótákat hallani arról, hogy háborúban bárkit lelőhetsz. Még ha a háború ki is hozza az emberből a legrosszabbat, létezik egy erkölcsi korlát. Veszítenünk kellett, mert ebben a háborúban nem volt erkölcsi cél és tisztességtelen eszközökkel vívtuk.

A fényképezés számomra áthidaló megoldás volt. Vietnamban nem írhattál, mert a papír szétázott, ezért fotózni kezdtem, ami beindított valamit bennem. Akkor kezdtem használni a szemem, a vizuális érzékemet. Sosem szerettem bele igazán a fotográfiába, de az utolsó három hónapom alatt készítettem pár remek képet. Azok viszonylag nyugis hónapok voltak az 1. lovasságiaknál. Jártunk az Ashau-völgyben, Hué közelében, a tengerparton, meg Camp Evansben. Mikor a tekercsek nem áztak el, nagyon szép fotók lettek. Így hát képekkel és nem írásban mondtam el egy-egy történetet. Már azelőtt író voltam, de a vietnami háborút akkor kezdtem el vizualizálni.

Talajszinten láttam a háborút. Láttam embereket meghalni. Öltem. Majdnem megöltek. Rájöttem, hogy a harc véletlenen múlik. Semmi köze a hősiességhez. Gyávaság és hősiesség ugyanaz az érzelem, félelem, amit ki-ki másként mutat. Az élet szerencse dolga. Két katona egymástól fél méterre áll. Az egyik meghal, a másik él. Sohasem voltam vallásos. Protestánsnak neveltek, apám és anyám vallása között kompromisszumként. De Vietnamban vallásos lettem. Életben maradtam egy küldetésért. Hogy írjak róla. Hogy filmet csináljak róla.

Pár éve ellátogattam a vietnami Dau Tiengbe. Egy ideig ott állomásoztam 1967-ben. Kerestem a régi repterünket, és aztán rádöbbentem, hogy rajta állok és még csak észre sem vettem. Teljesen benőtte a növényzet. Végigsétáltam az úton és találtam egy átlyuggatott sisakot. Vajon hogy maradhatott ott ennyi éven át? Ahogy körbesétáltam a falucskán, amely katonai múltunk maradványait fedi, rájöttem, hogy sohasem váltunk részévé ennek az országnak. Nem számít, mit szajkózott Johnson vagy Westmoreland, mindig csak kísértetek voltunk ezen a vidéken.

A visszaemlékezés szövege részben C.G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből, részben James Riordan Stone (Hyperion 1995) című könyvéből való.