Alagútpatkányok bevetésen

A vietnami hadszíntérre érkező amerikaiaknak idő kellett, míg szembesültek a vietkong alagútrendszerek jelentette fenyegetés nagyságával, annak ellenére, hogy a hatvanas évek elején itt tevékenykedő tanácsadóik már tudtak ezekről a komplexumukról, ugyanis a dél-vietnami erők vonatkozó jelentéseit ők is olvashatták. A 25. amerikai gyaloghadosztály Cu Chi-i támaszpontját például vietkong járatok felett építették fel. Az első meglepetésre nem kellett sokat várni, ugyanis három merész gerilla rejtőzött a föld alatt; éjszakánként előbújtak, élelmet loptak és bombákat robbantottak, ellenfeleik pedig azt hitték, aknavető-támadás érte őket. A partizánok később is visszatértek, de nagyobb létszámmal, az amerikaiak pedig az itteni földalatti járatokat csak később fedezték fel.

Az 1. lovassági hadosztály egyik felderítő szakaszának tagjai társukat húzzák ki egy alagútból Duc Pho környékén, 1967. ápr. 24-én. Valószínűleg a háttérben látható friss földhányás nyomán találtak rá a lejáratra...

Ütközetben először 1966 januárjában, a Crimp-művelet keretében kerültek szembe alagutakból harcoló partizánokkal,  mikor is amerikai és ausztrál alakulatok csaptak le a gerillák erősségeként ismert Ho Bo-erdőre. 8000 katonát, helikoptereket, harckocsikat, illetve egyéb páncélozott járműveket mozgósítottak, és számos nyomát lelték annak, hogy a körzet állandó támaszpontul szolgál a Vietkong számára: aknamezőket, lövészárkokat, álcázott élelmiszerraktárakat és alagutakat fedeztek fel. Ám a dzsungelt átfésülő katonák alig-alig találkoztak partizánokkal, soraikat azonban így is orvlövészek tüze ritkította és nemcsak elöl, hanem a már megtisztítottnak vélt területen is. Nguyen Than Linh hadnagy, egy helyi gerillaparancsnok így emlékezik:

„Nem voltak hagyományos összecsapások, de aki el tudott nálunk sütni egy puskát, az használta. Meglepetésszerű és állandó jellegű orvlövész-tevékenységet folytattunk, de ami még fontosabb, megfigyelést végeztünk. Az alagutaknak hála, ott voltunk az amerikaiak közelében, láttuk, hogyan viselkednek és hogyan reagálnak, hol hibáznak. A feletteseim még korábban utasítottak, hogy gyűjtsek információt az amerikai taktikáról és az alagutak ezt lehetővé is tették.
A csapataik helikopteren érkeztek. Nem támadtak azonnal. Állásokat és parancsnoki központot építettek ki, aztán a katonáik előrenyomultak a falusi ösvényeken. Két-három ember elöl, a többiek mögöttük. Vártunk, míg közel nem értek. Mi álcázott lőállásainkban voltunk – az amerikaiak nem is láttak minket. Kiadtam a tűzparancsot, egy amerikai összerogyott, a többiek meg csak bámulták. Úgy megzavarodtak, hogy nem is bújtak le, nem vettek fel védelmi alakzatot. Nem is tudták, honnan jön a tűz. Csak néztek körbe-körbe. Nagyon naivak és nagyon bátrak voltak. Bár egyre több bajtársuk esett el, nyomultak tovább. Vissza kellett volna vonulniuk. Aztán tüzérségi tüzet kértek. Mikor az első gránátok becsapódtak, visszahúzódtunk az átjárókba és átmentünk máshova. Az amerikaiak továbbnyomultak, de mi eltűntünk. Ez volt a rutin.”

Az orvlövésztűz egyik áldozata George Eyster alezredes, az 1. gyaloghadosztály egyik zászlóalj-parancsnoka volt: lövést kapott a mellkasába. Mikor hordágyra rakták, odaszólt a mellette álló újságírónak: „Mielőtt kipurcanok, szívesen találkoznék azzal a fickóval, aki ezeket a hihetetlen harcosokat vezeti odalent, az alagutakban.” Kívánsága nem teljesült: nemsokára belehalt sérülésébe.

Négy nap elteltével az amerikaiak már tudatosan keresték a lejáratokat. Egyikük, Stewart Green egymaga ereszkedett le egy alagútba. Két és fél kilométert tett meg odalent két és fél óra alatt, de ellenséggel nem találkozott. Egy kisebb csoporttal, iránytűvel, tábori telefonnal, gázálarccal és gázgránátokkal tért vissza nemsokára: ekkor az ellenséggel is összecsaptak és harcolva vonultak vissza a felszínre. Mire újra lementek, a gerillák felszívódtak. Másnap alapos kutatás következett és két újabb szintet fedeztek fel a már bejárt alagutak alatt, illetve menekülőjáratokat, melyek olyan kis átmérőjűek voltak, hogy csak vietnamiak tudták őket használni.

Az 1. gyaloghadosztály katonái egy lejárat berobbantására készülnek

A műveletben részt vevő ausztrálok eleinte gáz beszivattyúzásával igyekeztek rátalálni egy-egy alagút mindegyik kijáratára, ám a gáz nem oszlott el gyorsan a föld alatt, így a behatoló katonáknak a fulladás lehetőségével is számolniuk kellett. Egyébként ők vetették fel az ötletet, amit az amerikaiak eleinte őrültségnek tartottak, nevezetesen, hogy zseblámpával és pisztollyal, illetve a derékra erősített kötéllel kellene embereket leküldeni oda… Később ez lett az alapfelszerelés az „alagútpatkányoknál”, vagy ahogy az ausztrálok hívták őket, az „alagútmenyéteknél”. Ez azonban akkor még a jövő zenéje volt, hiszen épp csak ízelítőt kaptak az alagút-hadviselésből: egyelőre nem is nagyon gondoltak arra, hogy a járatok bejárása közben a potenciálisan feltűnő és nem eltűnő gerillákkal is meg kell majd küzdeni. Mindenesetre több részletes jelentés is készült ekkor az alagútrendszerekről, megemlítve a jellegzetes lejárók kialakítását, a védelmi csapdákat és a méreteket érintő információkat. A 173-asok jelentéséből idézünk:

„A műveleti területen talált védműrendszer volt a legkiterjedtebb és legkidolgozottabb, amivel a dandár állománya találkozott. Ide tartoztak egymást támogató lövészárkok és bunkerek, illetve egy többszintes alagútrendszer; némelyik kiépítéséhez acélt és betont is felhasználtak. A járatokat távirányítású, Claymore-jellegű aknák védték, az odavezető ösvényeket és bejáratokat pedig csapdákkal biztosították. Az árokrendszerek közül több is akár egy teljes vietkong zászlóaljat képes lett volna befogadni. Az alagutakat évek hosszú sora alatt építették ki, a tüzérségi és légi csapásoknak pedig ellenálltak – kivéve telitalálat esetén. Olyan kiterjedésűek voltak és olyan sok bejárattal rendelkeztek, hogy teljes lerombolásukhoz nagy létszámú alakulatokkal is legalább egy hónap kellett volna, nagy mennyiségű tömegoszlató gáz és robbanóanyag bevetésével.”

Pár hónappal később az amerikai parancsnokság kiadott egy bizalmas jelentést Alagútrendszerek elleni műveletek címmel, melyet minden alakulatuk parancsnoka megkapott. Ebben jól összefoglalták a lényeget:

„Ezek a komplexumok jelentős és fenyegető akadályt jelentenek jelenlegi műveleteink számára, s ezt szisztematikus, óvatos és professzionális módszerekkel kell leküzdenünk. […] A foglyoktól szerzett információk szerint számos alagútrendszer összeköttetésben áll, ám az összekötő járatokat álcázott csapóajtók, esetleg akár egy méter vastag földréteg rejti, s ezeket csak egyes személyek ismerik és kizárólag vészhelyzetben használják őket. Más jelek arra utalnak, hogy hosszú, akár 5-7 km hosszúságú összekötő járatok is húzódnak odalenn, melyek révén viszonylag nagy csapattesteket is áthelyezhetnek egyik területről a másikra. […] A harcra szánt komplexumok jól kiépített bunkerrendszerekben végződnek, melyek sok esetben potenciális leszállóhelyeket fedeznek. […] Egy hadműveleti területen vagy annak közelében meghúzódó alagútrendszer állandó fenyegetést jelentenek a körzetben állomásozó összes emberünkre. Az a terület, ahol alagútkomplexum található, soha nem tekinthető teljesen biztonságosnak.”

Egy vietkong dezertőr, Ngo Van Giang elárulta, hogy van mód az alagutak megtalálására. A jól képzett felderítők ki tudták szúrni a letaposott füvet, a letört ágakat vagy a gyanúsan gyakori buckákat, a szellőzőkön át távozó ételszagot, de a falvaktól távolabb eső, magányos sírok is sokszor lejáratokat rejtettek. Más kérdés, hogy a lejáratok felfedezése önmagában még nem jelentett teljes sikert, hiszen az odalent bujkáló partizán ettől még nem jött ki automatikusan, feltartott kézzel…

Az "óriáskukac" elnevezésű légszivattyú,
mellyel az alagutak elgázosítását végezték

Az amerikaiak eleinte gáz beszivattyúzásával, majd berobbantással vagy a kijáratok ledózerolásával igyekeztek semlegesíteni a megtalált alagutakat. A gázt azonban általában megállították a speciális vízzárak, illetve a szinteket összekötő csapóajtók (lásd az előző részt), a robbantások pedig ritkán okoztak helyrehozhatatlan pusztítást: legfeljebb földalatti kráterek keletkeztek, az alagutak fala megrepedt, de az agyagtalaj rendszerint elég stabil volt ahhoz, hogy a járatok megmaradjanak, ha pedig egyes szakaszok mégis bedőltek, azt néhány nap vagy néhány hét alatt helyre lehetett hozni. És akkor még nem is szóltunk az ilyen műveletek hatalmas anyagigényéről. Egy 500 méter hosszú járat beomlasztásához például a következőkre volt szükség:

– 10 generátor
– 140 kg kalcium-karbid (vízzel keverve ebből állítható elő az acetilén)
– 190 liter víz
– 9 tizennyolc kilogrammos robbanótöltet
– 4 láda dinamit
– 300 kilogramm egyéb robbanóanyag

A "római ekének" nevezett katonai buldózer

Felmerült még a járatok elárasztásának ötlete is. 1967. december 3-án a 27. gyalogezred próbálkozott ezzel a módszerrel egy korábban felfedezett komplexumnál. A közeli Saigon folyó vizét buldózerrel kiásott csatorna, illetve robbantás segítségével kötötték össze az egyik lejárattal, majd szivattyúk segítségével percenként 3000 litert pumpáltak le, 38 órán keresztül. A víz nagy része azonban egyszerűen elszivárgott a talajba, ráadásul ez éppen a száraz évszakban történt. Ezenfelül a már említett csapóajtók megbízhatóan működtek, vagyis az alsóbb szinteket nem is érintette az elárasztás. Az itt bevetett amerikaiak ezért ismét a berobbantáshoz folyamodtak, de ezzel csak egyes járatokat és lejárókat tudtak átmenetileg használhatatlanná tenni.

Kísérleteztek még hangosbeszélőkkel is, melyekkel a lent tartózkodó gerillákat próbálták megadásra bírni. Nem lehet csodálkozni azon, hogy egyszer sem jártak sikerrel: rendszerint még a sarokba szorított partizánok is inkább meghaltak, minthogy feladják. Próbálkoztak kutyák leküldésével is, de szerencsétlen ebeket a telepített csapdák gyorsan harcképtelenné tették. Az egyszerű gyalogoskatona pedig szintén nem volt felkészítve arra a lelki és fizikai nyomásra, illetve arra a sajátos küzdelemre, amit az alagút-hadviselés jelentett. Így merült fel az igény speciálisan képzett harcosokra, az „alagútpatkányokra”, akik később az 1. és a 25. gyaloghadosztály állományában szolgáltak.

Egy falusi kút falába rejtett lejárat

A jelentkezőket speciális iskolára küldték. A Cu Chi-i támaszpont nyugati felén, egy sűrű őserdővel borított területen az amerikaiak meghagytak körülbelül 150 méternyi felfedezett alagutat, sőt ezt karban is tartották kiképzési célokra. A jelöltek itt kapták az első adagot a bezártságból és a csapdákból – a legtöbbjük pár percig bírta csak odalent. A lemorzsolódási arány már a kiképzés alatt tekintélyes, esetenként 90 százalékos volt.

„Különleges embert igényelt a feladat. Kíváncsinak, bátornak és elszántnak kellett lennie, hogy tudja, mihez és mihez nem érhet hozzá – mert odalent nagyon könnyen felrobbanthatod magad, ha nem vigyázol.”
– Herbert Thornton százados

Kizárólag önkénteseket fogadtak soraikba Emellett persze a szempontok között szerepelt a testmagasság és a testalkat: alacsony és vékony katonákra volt szükség. Nagy részük fehér vagy spanyolajkú volt. Közös jellemzőjük, hogy mindegyikükben élt egyfajta vagányság és őrültség, mely arra sarkallta őket, hogy részt vegyenek a legrettenetesebb küzdelemben, amit ember el tud képzelni. Emellett azonban a legtöbbjük inkább csendes típus volt; szexmániákusokat, kábszereseket és harsány fickókat nem lehetett köztük találni. Hírnevük és rettenthetetlenségük a mélységi felderítőkéhez vagy a helikopterpilótákéhoz volt hasonlítható. Még saját jelvényt is készítettek maguknak, melyen egy pisztolyos-zseblámpás rágcsáló látható, illetve latin nyelvű mottójuk: „Non Gratum Anus Rodentum” (szabad fordításban: „patkányszart sem érünk”).

 Korabeli oktatófilm az alagút-hadviselésről

Az alagútpatkányok kis létszámú rajokban működtek és mindig igény szerint vitték ki őket egy-egy helyszínre. Ha tehát a dzsungelben őrjáratozó alakulatok lejáratot találtak, először is körkörös védelmet alakítottak ki, majd óvatosan átfésülték a környéket csapdák után kutatva. Az alagútpatkányokat helikopteren hozták, csak ők ereszkedtek le a föld alá. Ezt megelőzően viszont időnként ledobtak néhány gránátot vagy robbanótöltetet is, hogy a kijárat közelébe telepített belső csapdákat semlegesítsék, néha pedig azért, hogy kitágítsák a lejáratot. Ha rendelkezésre állt elég idő és a megfelelő eszközök, akkor gázt (például könnygázt) is befújtak a szintén helikopterrel odaszállított szivattyúval. Ez utóbbi sokszor lehetővé tette, hogy a környező lejáratokat is megtalálják, hiszen a gáz ott potenciálisan a felszínre tört. Adott idő után ki is szivattyúzhatták a nagy részét, és ekkor kezdődött a patkányok akciója.

Mi vár odalenn?

A leereszkedő specialisták derekára vagy bokájára kötelet erősítettek: halál vagy sebesülés esetén ezzel tudták őket – jó esetben – kihúzni. Általában csak pisztolyt, kést és zseblámpát (illetve időnként tábori telefont vagy adóvevőt) vittek magukkal – a szűk járatokban minden más csak akadályozta volna őket. Egyedül, párban vagy kis csoportban működtek. Nem számíthattak az amerikai katonák számára szinte természetes tüzérségi és légi támogatásra, helikopteres kivonásra vagy a haditechnika egyéb vívmányaira. Elsődleges feladatuk az alagutak megtisztítása volt, másodlagos feladatuk a hírszerzési szempontból fontos ellenséges dokumentumok zsákmányolása. Időnként a komplexumok feltérképezésével is próbálkoztak, de ez rendkívül idő- és emberigényes feladat volt. A nagyobb alagútrendszerek bejárására általában nem is vállalkozhattak, viszont fontos volt, hogy legalább nagyjából felmérhessék, mekkora létesítményről van szó. Később a járatok berobbantásában is segédkeztek.

Robbantáshoz készülnek

Az egyes alakulatok módszerei eltérhettek egymástól, de voltak általános szabályok: a lejáratnál mindig kellett valakinek maradnia, hogy le tudjon adni további felszerelést, vagy hogy le tudja ereszteni, illetve ki tudja húzni a bajtársakat. A kis csoportban leereszkedők elővédje öt méternél nem távolodhatott el jobban a többiektől. Lassan haladtak, módszeresen átfésülve a járatokat, ügyelve a csapdákra és a rejtőzködő gerillákra.

Ehhez a tevékenységhez újra kellett tanulniuk a fegyvertelen közelharc módszereit és a földalatti küzdelem számtalan apró fogását. Ilyen volt például a zseblámpa izzójának gyors és vaksötétben végzett cseréje, a pisztoly vakon történő megtisztítása, vagy az ezzel végzett tüzelés, mely szerint háromnál több lövést nem volt tanácsos leadni vele, mert az újratöltés idejére sebezhetővé váltak. Rá kellett hangolniuk hallásukat is az apró zörejekre, szaglásukat pedig a jellegzetes szagokra… Volt olyan parancsnok, aki megtiltotta embereinek a dohányzást, a rágózást, a cukorka szopogatását, esetleg az arcszesz használatát ugyanis az ezzel járó szagok árulkodók lehettek az ellenség számára, míg a dohányzás magát a szaglást is gyengíti.

„A szag alapján meg tudtad mondani, van-e valaki az alagútban. Idővel annyira ráhangolódtunk erre a környezetre, hogy ha valaki csak pislantott a szemével a sötétben, már tudtam, hogy ott van a sarokban, már nem rejtőzik, hanem ül és vár...”
– Arnold Gutierrez

Egyik kézben zseblámpa, a másikban pisztoly

Az alagutak sok emberre, néha még képzett patkányokra is ráhozták a frászt. Ha valaki pánikba esett, azonnal fel kellett küldeni és nem is engedték vissza többé, ha csak nem kért ő maga még egy lehetőséget. Mások viszont szó szerint beleszerettek ebbe a küzdelembe. William Pelfrey őrnagy szerint a 25. hadosztályhoz tartozó Short közlegény ilyen volt.

„Cu Chitól északra történt. Találtunk egy bunkerrendszert. Először lyukat robbantottunk és Short lement, hogy szétnézzen. Bő tíz méter után talált is egy csapóajtót, ami egy másik szintre vezetett. Felemelte, mire egy robbanócsapda működésbe lépett és a járat ráomlott. Arccal lefelé temette be a föld. Lekúsztunk, kötelet hurkoltunk a lábára, megpróbáltuk kirángatni, de nem ment. Úgyhogy felülről kellett kiásnunk. Úgy három és fél méter mélyen lehetett. Félórányi eszeveszett ásás következett. Mikor megláttuk a lábát fentről, még mozgott. Maradt egy kis levegője, mert a keze az arca előtt volt, mikor az omlás megtörtént. Mikor kiszedtük, félig eszméletlen volt. Kórházba vitték, de ő önhatalmúlag lelépett. Azt hitték, megszökött és katonai rendészeket küldtek utána. Valójában egyenesen rohant vissza az alakulathoz. Számára a kikapcsolódás az volt, hogy velem jött járőrbe. Képtelenség volt visszatartani őt az alagutaktól.”

A kubai származású Pete Rejo is beírta magát a legendás patkányok közé. Először is háromszor lépett aknára úgy, hogy a szerkezet nem robbant fel – a hajmeresztő ebben, hogy utóbb megvizsgálta mind a hármat és még csak nem is hibás példányokról volt szó. Ezután viszont kifejlesztett egy hatodik érzéket, mellyel szó szerint kiszagolta az aknákat, ezzel több bajtársa és persze saját életét megmentve. Ha tehette, egyedül ereszkedett le a föld alá.

"Imádtam. Az ellenség ránk csapott, aztán lehúzódott az alagútjaiba, és tudtam, hogy utánuk fogunk menni. Nagyon élveztem. Nagyon. Mikor szóltak, hogy van odalent egy kong, bepörögtem. Csak úgy repültem oda. Mintha vadászni indultam volna. Én akartam az első lenni. Le akartam ereszkedni és nem fent vacakolni, el akartam őket kapni."

Hitt a demokráciában és a kommunizmus elleni harc fontosságában. Végül egy helyett három évet töltött Vietnamban, és csak azért nem többet, mert az amerikai részvétel a végéhez közeledett és az alagútpatkány alakulatokat feloszlatták. Ekkor átkérte magát fedélzeti géppuskásnak egy csapatrepülő egységhez, de közölték vele, hogy a feladatát elvégezte, most már menjen szépen haza. Megkapta az áhított állampolgárságot, de a nyugodt civil élet nem ment neki: háromszor házasodott és háromszor vált el. Vietnami tapasztalatairól nem szeretett beszélni, annál inkább szarvasra vadászni. Egyedül, természetesen.

A túlélők számos hajmeresztő esetről beszámoltak, és ezek egy részében nem is maguk a gerillák jelentették a fenyegetést...

"Vettek egy kígyót, amit mi egylépéses, kétlépéses vagy háromlépéses kígyónak hívtunk, egyébként bambuszviperák voltak. Nem nagyok, de a marásuk halálos: ha megmart, egy vagy két lépést tudtál még tenni, aztán annyi. A vietnamiak valahogy beletuszkolták a kígyót egy bambuszcsőbe, rákötöttek egy madzagot és ahogy az alagútpatkány végigkúszott a járaton, meghúzta ezt a mazdagot, a kígyó kiszabadult és arcon vagy nyakon marta a katonát, ahonnan a vér nagyon gyorsan eljut a szívig. Ezért odalent nemcsak két oldalra kellett figyelni, hanem felfelé is."
– Jack Flowers hadnagy

"Az a lyuk sötétebb volt, mint bármely másik, és egy pillanatra azt hittem, elvesztettem az egyensúlyomat, mert úgy tűnt, mintha a lyuk felém közeledne. Ahogy körbevilágítottam, rájöttem, hogy irdatlan mennyiségű pókot látok. Az üreg, a falak és a mennyezet egyetlen nagy fekete, mozgó póktömeg volt. Fekete pókok, lilás vagy kék pöttyökkel, akkorák, mint a hüvelykujjam. Rám is került belőlük, de ha meg is martak, nem tudhatom, mert semmi bajom nem lett."
– Robert Baer törzsőrmester

"Leginkább az a rohadt százlábú aggasztott, de ez nem is százlábú volt. Nem tudom... Rá kellett lőnöm, valahányszor ilyet láttam. Nem kígyó volt, hiszen lábai voltak, mint a százlábúnak. Úgy 15 centi hosszú, zöldes színű. Mindig lőttem rájuk. Nem akartam, hogy a közelembe kerüljenek."
– Pedro Rejo-Ruiz törzsőrmester

"Megmart egyszer egy százlábú. A rohadék legalább húszcentis volt és azt hittem, belehalok. Azt hittem, megmérgezett: a teljes karom elzsibbadt. Kikúsztam onnan és felcserért kiáltottam. Biztosra vettem, hogy belehalok."
– Bill Wilson őrmester

„Se azelőtt, se azóta nem éreztem ilyen félelmet. A vietkongok magukkal vitték a halottaikat egy-egy csata után, mert tudták, hogy összeszámoljuk a holttesteket. Nem volt kellemes, mikor ráakadtam egy tetemre. Még rosszabb volt, ha már egy hete ott feküdt – na, az aztán bűzlött rendesen! Minden gyorsan elrohadt abban a nedvességben. Engem mondjuk nem akasztott ki. Vadállat voltam – emberi lény biztosan nem csinálná, amit én. Ölsz vagy téged ölnek, erre képeztek ki. Visszatekintve elhinni is nehéz. Még egyszer eszembe sem jutott volna ilyet csinálni.”
– Harold Ropper őrvezető

Ha viszont végre szembetalálták magukat az ellenséggel, a lehető leggyorsabban kellett reagálniuk. (Ezekről az összecsapásokról a legtöbb alagútpatkány érthető módon nem nagyon szokott beszélni, így a most következőkben én sem tudok túl sok példát hozni.)

"Ha ráakadtál valamelyik gerillára, rögtön rálőttél. Néhányuk ilyenkor habozott, nem tudom miért. Talán annyira megdöbbentek. Egyszer viszont az egyik rám ugrott, meglepett, de sikerült lelőnöm. Előre megérezhetted a sárgák szagát. Izzadság és fűszerek keverékéből állt. Mert nagyon sok fűszert fogyasztottak."
– Billy Heflin

"A zseblámpával végigvilágítottam az üregen és három vietkong várt ott. Egyenesen ránk néztek. Tüzet is nyitottak. Aztán már csak zöld, sárga és vörös villanásokat láttam. Előkaptam a 45-ösömet és visszalőttem. Rájuk ürítettem a teljes tárat. Csend lett. Odafordultam Johnhoz. Nem mozdult. Rátettem a kezem a mellkasára és a szíve már nem dobogott. Halott volt."
– Art Tejeda

"Egy kisebb teremben kötöttem ki, ahol gerillák pihentek. A fegyvereik a falnál sorakoztak. Ahogy a lámpám fénye szétterült, ők a puskájukért kaptak, én meg tüzet nyitottam. Villanás villanás hátán, az emberek ordítoztak, visszalőttek, a szívem meg majdnem kiugrott a helyéről. Természetes reakció ez, nem gondolkozol, csak tüzelsz. Ha habozol vagy gondolkodni kezdesz, valószínűleg te harapsz fűbe. Lőttem, aztán amilyen gyorsan tudtam, elhúztam a csíkot."
– C. W. Bowman

Mocskosan és izzadtan, de élve tért vissza a felszínre

A veszélyek sora nem ért véget az alagutakból való feljövetellel, hiszen a lyukból kiemelkedő, koszos, sisak nélküli, vékony testalkatú katonákat könnyen össze lehetett volna téveszteni a partizánokkal. Feljövetelkor ezért vörös szűrővel ellátott zseblámpával villantottak felfelé, hogy így azonosítsák magukat, de az is létfontosságú volt, hogy a környéken bevetett alakulatok mindegyike tudjon arról, bajtársaik odalent vannak és bárhol felbukkanhatnak…

„Elkezdtük az alagutak ellenőrzését és megtörtént, hogy megyünk lefelé, mikor a vietkongok másutt bukkannak a felszínre és hallottuk, hogy odafent lövöldöznek. Ilyenkor azon gondolkozol, hogy ha feljössz te is, akkor valami bajtársad talán lepuffant. Ezért megmondtuk nekik, hogy ne lőjenek, ha egy másik lyukból bukkanunk elő. Lementem és a vietek a közelben voltak. Meleg ételt, dokumentumokat találtam, még egy naplót is, benne aznapi dátummal, na, az elég közel lehetett. De igazság szerint jobb volt kikergetni őket, minthogy odalent összetalálkozzak velük.”
– Bernard Justen őrmester

Voltak, akik egy idő után nem bírták a földalatti küzdelmet...

Halottaikat és sebesültjeiket mindig igyekeztek felhozni a felszínre, még ha ez további veszélyt is jelentett. Ilyenkor általában összekötözték a holttest vagy a sebesült két csuklóját és a még élő bajtárs nyakába akasztották, így araszolt kifelé a járaton.

Egy-egy alagút megtisztítását a nap végére mindenképp be kellett fejezni, vagy fel kellett függeszteni: a patkányok éjszakára visszatértek támaszpontjukra, vagy legalábbis áttelepültek a kísérő gyalogság éjszakai védőállásába. Ha vissza akartak menni másnap ugyanoda, hintőporral szórták be a lejárat környékét, hogy reggel lássák, járt-e ott az ellenség.

Az alagútpatkány kezében egy hangtompítós Smith & Wesson 38

A használt pisztolyok megválasztása terén a patkányok teljes szabadságot kaptak. Volt, aki ragaszkodott a hangtompítóhoz, mivel zárt térben egy lőfegyver dörrenése fülsiketítő is lehet, míg mások lemondtak róla, mivel a fegyver hosszát jelentősen megnövelte, ezzel pedig csak nehezítette a mozgást, illetve az elővételt. A 45-ös Colt számos felvételen látható, de népszerűbb volt a Smith & Wesson 38-as forgópisztoly, sőt rövid sörétes puskák is előfordultak náluk. Flo Rivera szerint ez utóbbi „nagyon hasznos volt, a zajától a dobhártyád is beszakadt, viszont ha volt valaki előtted, biztosan eltrafáltad vele.” Olyan is akadt, aki előrehajtható válltámaszos, régi M-2 karabélyt vitt magával, míg mások a zsákmányolt AK-47-hez ragaszkodtak, mellyel akár meg is téveszthették a rájuk váró gerillákat. A kés még a lőfegyvernél is fontosabb eszköznek bizonyult, hiszen nemcsak közelharcban lehetett szükség rá, hanem a botlódrótok és csapdák észlelésénél, de adott esetben egy szűkebb járat kitágítására is alkalmas volt.

A 25-ösök egyik alagútpatkánya gázálarcban indul bevetésre
(Cu Chi, 1966. április)

Ha gáz befújása előzte meg a behatolást, akkor a patkányok általában gázálarcot húztak, mivel azonban ez még jobban korlátozta a látótávolságot és csak növelte a bezártságérzetet, sokan inkább lemondtak róla és megvárták, míg nagyjából eloszlik a gáz, vagy míg kiszivattyúzzák. Ami a kommunikációs eszközöket (vezetékes vagy vezeték nélküli adóvevőket) illeti, nagy részük nem használta őket, mások egyszerűen nem is vittek magukkal ilyesmit. Ott, ahol a halk beszéd is ordításnak hallatszik, mire mentek volna vele? Azonban akadt olyan, aki a kapcsológomb ismételt működtetésével küldött üzeneteket várakozó társainak, miután megbeszélték, hogy adott számú kattintás mit jelent. A spártai alapfelszerelést persze időnként kiegészítették mással is: bőrkesztyűvel, térdvédővel, füldugóval, iránytűvel, különböző típusú kézigránátokkal vagy épp rovarriasztóval.

Odahaza hatalmas üzlet volt a háborús igények kielégítése, de talán az amerikai innovációt is dicséri, hogy igyekeztek gyorsan reagálni a harcoló alakulatoktól beérkező jelentésekre és javítani, modernizálni a felszereléseken. A Marylandben 1962-ben létrehozott Korlátozott Hadviselési Laboratórium számos újítással előállt ezekben az években, ezek egy része az alagútpatkányok részére készült. 1966 augusztusában érkezett meg tőlük csapatpróbára az ún. alagút-felfedező készlet (Tunnel Exploration Kit). Ehhez tartozott először is egy átalakított sapka, rajta egy fejlámpa, melyet a szájhoz vezetett kapcsolóval lehetett működtetni. A kommunikációt gégemikrofon és fülhallgató, illetve egy hosszú tekercs drót segítette, mely utóbbi visszavezetett a felszínre. Fegyverként egy testes hangtompítóval ellátott 38-as revolver szolgált, melyre egy apró reflexirányzék is felkerült. További extraként füldugót is mellékeltek.

A készlet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A lámpa kapcsolója megbízhatatlanul működött; maga a fejlámpa hajlamos volt félrecsúszni, ahogy a katona feje megizzadt, illetve ahogy a járat falának ütődött. A fülhallgató előszeretettel esett ki, a kommunikációs drót pedig mindenbe beleakadt. A revolver kényelmetlenül nagynak bizonyult, akárcsak maga az elővétel; a hangtompító nem sokat ért, ahogy az irányzék fénye is túl gyenge volt. Az egész csomag ment a kukába… A kommunikációs eszközök terén mindenesetre tettek még egy próbát 1969-ben, alagút-felfedező, helymeghatározó és kommunikációs rendszer (TELACS: Tunnel Explorer, Locator & Communications System) néven. Ez a drót nélküli adóvevő nemcsak a párbeszédet tette volna lehetővé, hanem az odalent tevékenykedő patkány mozgásának követését is. Két gond volt vele: a hangot általában nagyon eltorzította, ezenkívül olyan nagy volt, hogy sokszor a csapóajtókon se fért át… A szintén ’69-ben érkezett, sörétes lőszert füst és torkolati láng nélkül (!) tüzelő Smith & Wesson 44-es kaliberű Magnum 29-es revolvert is visszautasították, mivel pontatlannak bizonyult és stophatásban nem múlta felül a sörétes puskát, noha azt szándékozták kiváltani vele. A patkányok ezért egy idő után szkeptikusan fogadtak mindenféle újítást. Addigra már a saját kárukon tanulták meg, hogy a legalapvetőbb eszközöknél nem kellenek jobbak.

Hadizsákmány: amerikai gyártmányú kézifegyverek, gránátok és lőszer

Ott, ahol alagútpatkányok nem álltak rendelkezésre, a legtöbb gyalogsági tiszt nem is kísérletezett a járatok megtisztításával, de akadt kivétel. Egy tengerészgyalogos tiszt, Oliver alezredes 1967 augusztusában az I. hadtest területén (vagyis Dél-Vietnam északi régiójában) tevékenykedett. Zászlóalja egy helyi vietkong század nyomában járt, melyet egyszerűen képtelenek voltak megtalálni. Egy nap azonban felfedeztek egy alagútrendszert, mely az említett partizánalakulathoz tartozott. Oliver nem támaszkodhatott specialistákra (hiszen azok a hadsereg 1. és 25. hadosztályához tartoztak és jóval délebbre működtek), így gyorstalpaló kurzust tartott emberei számára, hogy minél könnyebben felismerjék a rejtett védművekre utaló nyomokat, miközben felderíttette az egész környéket. A körzetet ezután körülvették és szigorúan őrizték, miközben a zászlóalj lassan, centiről centire haladva átfésülte a vidéket. Teljes sikerrel jártak és a háború történetében egyedülálló eredményt értek el: az összes bunkert és lejáratot megtalálták és kifüstölték. A vietkong század 89 embere került fogságba, sebesült meg vagy esett el a kialakuló tűzharcokban. Oliver alezredest ezután felkérték, hogy hozzon létre egy alagút-felszámoló iskolát. Ennek azonban nem volt nagy jelentősége ezen a vidéken, ahol más jellegű csaták folytak, mint a III. hadtest területén.

Flo Rivera törzsőrmester kezében zsákmányolt géppisztoly és zászló

Összességében megállapítható, hogy az amerikaiak a különböző technikai jellegű próbálkozások mellett egy, legalább részben működő megoldást is találták az alagútpatkány-alakulatok felállításával: ugyanúgy az emberi tényezőt állították ennek középpontjába, ahogy ellenfeleik is az egyszerű parasztharcosok kitartására alapoztak. Ugyanakkor soha nem állt rendelkezésre elegendő számú patkány és elegendő idő ahhoz, hogy az évek alatt kidolgozott alagútrendszerekben helyrehozhatatlan károkat tegyenek és teljesen felszámolhassák ezeket. Richard Knowles dandártábornok, a 196. dandár parancsnoka hozzátette még, hogy az amerikaiak karaktere eleve nem volt alkalmas arra, hogy hosszasan szöszmötöljenek odalenn a föld alatt: ehhez türelemre lett volna szükség, ráadásul való igaz, hogy a III. hadtest területén mindig akadt más teendő is, például a lakosság pacifikálása és Saigon védelme.

"Olyan, mintha egy 15 hektáros mezőt egyetlen finggal próbálnál megtrágyázni, vagy mintha egyetlen vasvillával akarnád betemetni a Grand Canyont. Csak csinálod és csinálod és csinálod, robbantasz, csinálod tovább, és az alagútrendszer még mindig ott van. Olyan nagy kiterjedésűek és mélyek voltak, és annyi volt belőlük, hogy fizikailag megoldhatatlan volt a dolog."
– Ellis W. Williamson, a 173. légideszant-dandár parancsnoka

Korabeli kisfilm az alagútpatkányok tevékenységéről

Cu Chi és a Vasháromszög alagútjainak fontos szerep jutott a kommunista erők 1968 januárjában megindított Tet-offenzívájának előkészítésében és végrehajtásában. Ennek folyamán azonban a Vietkong erői súlyos veszteségeket szenvedtek, melyeket már nem tudtak kiheverni. Ráadásul a lombtalanító vegyszerek és a lakosság kitelepítése révén az amerikaiak addigra pusztasággá változtatták ezt a környéket, emellett '68 októberétől az addig Észak-Vietnamot bombázó B-52-eseket itt is bevetették. Az általuk leszórt bombák akár húsz méter mély krátereket is kivájhattak és ezzel bizony számos alagutat eltüntettek. Egyes hadtörténészek szerint ez volt az a módszer, amellyel valóban le lehetett volna sújtani a föld alatt megbújó partizánokra. Az itteni gerillaerők maradéka ezért áttelepült a kambodzsai határ mögé vagy pedig északabbra húzódott. A háború jellege addigra amúgy is megváltozott: a hagyományosabb taktikával harcoló Vietnami Néphadsereg egyre nagyobb létszámban harcolt délen, s a Vietkong élőerejének egyre nagyobb részét ők adták már; a Johnson elnököt '69 elején leváltó Richard Nixon bejelentette, hogy hamarosan megkezdi az amerikai csapatlétszám-csökkentést; a béketárgyalásokon pedig lassan, nagyon lassan kikristályosodott a fegyverszüneti megállapodás...

Összegzésképpen megállapítható, hogy a Vietkong földalatti komplexumainak kiépítése és használata az adott körzetekben nagyban hozzájárult a kommunista erők harckészségének és politikai befolyásának fenntartásához, egyszersmind a szövetséges erők harci szellemének aláásásához. Nem véletlen, hogy miután a háború 1975-ben véget ért és a két országrész egyesült, az említett régió elismerésként megkapta a „Cu Chi-i vastartomány” titulust. Az alagút-hadviselés emellett nem egyszerűen harcászati megoldás volt: tipikus példája annak, hogy mi mindenre volt kész és képes az egyszerű gerilla a túlélés és a győzelem érdekében. Ahogy Tom Mangold fogalmazott: „A primitív módszerek rendkívüli diadala volt ez abban az évtizedben, amikor az ember a Holdra lépett.”

Az egykori vietkong védművek nagy része mára eltűnt – visszahódította őket a dzsungel. Cu Chiban és Vinh Mocban azonban megtalálhatók a gerillák alagútjait bemutató múzeumok, ahol a kíváncsi turista leereszkedhet a földalatti járatokba. Ezeket természetesen a nyugati emberek testméreteinek ismeretében kicsit kitágították, de állítólag így sem klausztrofóbiásoknak valók…

A krónika következő részében:
Földi pokol az angyalok dombjain

Forrásművek:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Tunnel Warfare (írta: T. Mangold és J. Penycate; Bantam 1987)
• The Tunnels of Cu Chi (írta: T. Mangold és J. Penycate; Pan Books 1985)
• Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2006)