Mesterlövészként a vietnami háborúban

Érdekes látni a vietnami vonatkozású amerikai visszaemlékezésekben a számos eltérő motivációt, tapasztalatot és hangvételt – de persze egyáltalán nem meglepő. Most egy olyan egykori tengerészgyalogos visszaemlékezése következik, akinek lelkesedését nem csappantotta meg a vietnami hadszíntér, sőt, ugyanakkor megkerülhetetlenül őrá is hatottak a háború borzalmai.

Ed Kugler már ifjúkorában komolyan szemezett a tengerészgyalogsággal és felnőve, szülei tanácsa ellenére is felcsapott. Első harci tapasztalatait a dominikai rendcsinálás során szerezte 1965 tavaszán, ahol egyszerű lövészként nagyon megrázta a háborús élethelyzettel járó kiszolgáltatottság. Amikor aztán 1966 elején megérkezett Vietnamba, azonnal jelentkezett mesterlövész-kiképzésre. Úgy gondolta, a kis létszámú, elit osztagok összességében nagyobb biztonságot jelentenek számára. Akkoriban került felállításra a 4. tengerészgyalogos ezred önálló mesterlövész alakulata, és a létszámigény kielégítésére nemcsak a veteránok, hanem az újoncok közül is toboroztak. A lőgyakorlatokat speciális tréningek (például csapdaállítás és -elhárítás) követték, ő pedig kíváncsian és továbbra is lelkesen szívta magába a tudást, melyre szüksége is volt, mikor először terepre ment...

„Szinte élvezet volt csinálni. Csaknem költői, egyfajta művészet. Nem kellett sok idő, hogy tízből kilencszer eltaláljuk a lerakott konzervdobozt négyszáz méterről. Aztán ötszáz, hatszáz és hétszáz méterről. A puskáink hatszázra voltak belőve. Közelebbi célnál tehát alátartottunk, távolabbi célnál pedig fölé. Hamar megtanultam, hogy a mesterlövészet legalább annyira művészet, mint amennyire tudomány. A fegyverek a legmodernebbek voltak és kiváló kiegészítők álltak rendelkezésre hozzájuk. Ahhoz, hogy szakértőkké váljunk, meg kellett tanulnunk megfelelően használni őket, művészien és szakszerűen. Nem dicsekedni akartunk azzal, hogy mesterlövészek vagyunk, mi egyszerűen ki akartunk menni és távolról kézbesíteni a halálos csomagot. Megtanultuk, hogyan működjünk együtt az időjárással. A legnehezebben a szelet lehetett kiküszöbölni, de a hőség is jelentős szerepet játszott.”

Az átlagos katonákhoz képest másfajta tapasztalatokat szerzett. Általában néhányfős vagy páros küldetéseket teljesített, nappal és éjszaka egyaránt. Az eredmények pedig nem várattak magukra, ráadásul bajtársaival is jól összekovácsolódott, önbizalma és profizmusa folytán pedig nem a túlélés gondolata uralta az elméjét. Mindennek köszönhetően többször is meghosszabbította turnusát és végül két és fél évet töltött Vietnamban, 1968 közepéig, így éppen azt az időszakot látta, amikor a háború kiszélesedett. Kétségkívül szerette a hivatását, ez azonban nem azt jelenti, hogy élvezetből ölt. Tette a dolgát, akkor is, amikor már látta, hogyan változik meg belülről...

„Már én sem voltam ugyanaz, ezt egyértelműen éreztem. Valahányszor a halállal játszol, egy kis darab belőled is meghal. Nem tudom, miben rejlik az élet ereje, a vallásnak pedig sohasem vettem hasznát. Csak azt tudom, hogy háborúban a benned izzó fény mindig halványabb lesz, valahányszor ölnöd kell. Egy nap ez a fény is megremeg, aztán ellobban. Onnantól kezdve nem érzel semmit, de egyáltalán semmit.”

Ed Kugler részletekbe menően, de összességében nagyon olvasmányos módon tálalja tengerészgyalogosként szerzett élményeit. Szimpatikus, önmagát a lehető legobjektívabban bemutató egyéniség, akinek visszaemlékezése valószínűleg akkor is érdekfeszítő volna, ha nem egy viszonylag szűk csoportot, a katonai mesterlövészekét képviselné. Magyarul persze és sajnos nem jelent meg...

Végül szerepeljen itt egy hosszabb részlet egy félresikerült éjszakai akcióról, melyben fontos szerepet kap az újonnan érkezett M-16-os gépkarabélyok megbízhatatlansága, melyet egy korábbi cikkben már említettem.

”Istenem, hogy utáltam a dűnéket! De erről az őrjáratról nem tudtam volna meglógni. Azok a rohadt homokdűnék! Odakint olyan óvatosan kellett járnunk, mintha még lábnyomokat se akarnánk hagyni. Úgy értem, a vietkongok teleszórták robbanócsapdákkal a környéket. És homokban iszonyú nehéz kiszúrni ezeket a szarokat. Láttam már, hogy nagy gáz lesz ebből. Akkoriban hallottam, hogy a bakáink új puskát kapnak, az M-16-ost. A régi M-14-es mindent kibírt és mindig működött. Hallottam, hogy az M-16 könnyen elakad, és porban-homokban egy kanyit sem ér. Na, valami fejes odaát Washingtonban biztosan jobban tudta… Tuti, hogy nem valami frontkatona találta ki. Szegény lövészeink egy négyórás kiképzést kaptak, és annyi. Négy óra képzés, aztán hajrá, lődd szét a dzsungelt! Hát ilyet… És velük fogok kimenni. Ráadásul éjszaka! Ezek után valószínűleg az is igaz, hogy új mesterlövészpuskát kapunk, a Remington 700-ast. Minek leváltani, ami jó?
A balszerencse megajándékozott még egy új mesterlövésszel is. Nevadai kölyök, a neve Cash volt. Rendes gyereknek látszott, de a fenébe is, bevetésre menni, mikor még csak két hónapja van a Námban… Új srác mellettem, új fegyverek a bakák kezében, az egész dolog katasztrofálisnak ígérkezett. És a dűnék felé tartottunk, éjszaka. Homok, ameddig a szem ellát, meg baljós külsejű falvak, ennek nem lesz jó vége… Mikor legutóbb erre jártam, csak úgy röpködtek szerencsétlen embereink, akik robbanócsapdára léptek. Enyhén szólva elbaszta a délutánomat.
Lassan beesteledett, mi pedig teherautóra szálltunk, hogy az 1-es főúthoz hajtsunk. Éppen besötétedett, mikor leszálltunk és a dűnék felé indultunk. Izzott a levegő, mi pedig már most hullafáradtak voltunk. Látszólag kilométer hosszúságban húzódtunk szét, abban a reményben, hogy észrevétlenül be tudunk jutni a körzetbe. A parancsnokságon úgy gondolták, a környéken hemzsegnek a sárgák. Reménykedtem, hogy aznap éjjel nem riasztjuk fel őket. Az nem vezetne jóra.
Cash és én az egyik lövészszázadhoz voltunk kijelölve. Stu és Crud egy másikhoz, Görög és Gyuzsi egy harmadikhoz. Hat mesterlövész ballagott bele a sötétbe és a rettegésbe. A rettegés a velünk tartó bakák nyugtalanságából fakadt. Nem igazán rajongtak az új M-16-osért – igazán várhattak volna még a kiosztásával. Mintha ez lett volna a fegyver harctéri próbája. Ami remekül hangzik, ha fegyvermérnök vagy Washingtonban, de szívás, ha te vagy a tesztelő, odakint a homokon.
Igyekeztem a haragot és a félelmet kordában tartani. Már egy éve voltam a Námban és mostanra kifejlesztettem valamiféle hatodik érzéket. És az előérzetem határozottan rossz volt. Miféle beteg termékbemutató folyik itt? Valahogy éreztem, hogy odahaza valami seggfej önkényesen kijelölt egy határidőt, mondván „kiosztjátok a katonáknak az új fegyvert, vagy megnézhetitek magatokat.” Biztos az a baromállat McNamara volt.
Cash mögöttem gyalogolt, és úgy 23 óra körül járt az idő. Négy vagy öt kilométert tehettünk meg eddig. Izzadtam, mint a ló, szomjaztam, egy kis pihenő jólesett volna. Milyen jó lenne egy kis… Afffffene!... AK-k!... Rajtaütés! Bummm! Körülöttünk elszabadult a pokol. Az elővéd kapta a nagyját, de a menetoszlop közepén mi is megéreztük. Az éjszakát fényjelző lövedékek, kézigránátok és aknák robbanásai világították meg. A kézifegyverek ropogása és a robbanások folyamatosan követték egymást. Szinte megsiketültünk.
A rajtaütés kettévágta a századot. Elvágták tőlünk az elővédet. Igyekeztünk újra felvenni velük a kapcsolatot. A közelben fekvő százados éppen a rádióba ordított, segítséget kért. De a többi századot is támadás érte. A helikopteres készenléti századot ráadásul az utolsó pillanatban hozzánk csapták, vagyis rájuk sem számíthattunk. Hát nem megmondtam! Új puskákkal jöttünk, és akkor meg ez a szar! Nem tudtam, kijutunk-e még élve innen. Kegyetlen egy éjszaka volt. Cash olyan ijedt képpel bámult, hogy a Kaszás tapsikolt volna örömében. Térdig beszart szegény. Mindketten a homokban hasaltunk. Elsöprő ellenséges tűz zúdult ránk, széttépve fiatal tengerészgyalogosokat és a környező növényzetet. A csata rémisztő zajai körülvettek minket, mintha egy gyorsvonat alatt feküdtünk volna. Egyre kevesebb felcserünk volt, aki a sebesülteket elláthatta. Csak arra tudtam gondolni, mi a fenét keresek én itt, miközben viszonoztam a tüzet. Kurvára örültem, hogy a mesterlövészpuskám mellett magammal hoztam az M-14-esemet is. Ki gondolta volna, hogy szükségem lesz rá?
Ott hasaltam, az adrenalinszintem az egekben, a helyzet meg egyre durvább lett. Minden oldalról tüzeltek ránk, úgy tűnt, a rosszfiúk nyerésre állnak, minket meg elkalapálnak. Nehéz volt kitartani. Hallottuk, ahogy körülöttünk sárgák rohangálnak, és mindenfelől kiáltozás hallatszott. A sebesültek üvöltései törték át az éjszakát, mi pedig nem tudtunk segíteni. Az idegeinket lassan kikezdte mindez. Koncentrálj, Kug! Összpontosíts! Csináld már!
Csak egy rutinőrjárat, mi? Elképzelhető, hogy ellenség is van a körzetben, mi? Ennél még az út mentén seftelő vágott szemű kiskölyköktől is pontosabb adatokat kaphattam volna. Valaki elszólta magát: az ellenség várt ránk.
A százados átküldte kettőnket a bal szárny védelmére. Laposkúszásban indultunk neki. Cash nagyon félt, és én sem álltam a helyzet magaslatán. Miatta is aggódtam, meg magam miatt is. Én kúsztam elöl. Laposkúszás – hogy utáltuk ezt az alapkiképzésen. De repkedett ott rendesen az ólom, az éjszaka vad táncot járt körülöttünk. Nehezünkre esett a mozgás. A sárgák olyan közel voltak már, hogy tisztán láttuk a torkolattüzüket és hallottuk a kiáltásaikat.
Találtunk egy lőállásnak valót és bevackoltuk magunkat, onnan tüzeltünk a sötétségbe. A sárgák tüze nem enyhült, de láttuk, hogy a támadás nem a mi oldalunkra összpontosul. Örültünk is neki, mivel arrafelé már csak kevesen maradtunk, közülünk is sok volt a sebesült. Még mindig heves tűz alatt álltunk, bár egy kicsit enyhült.
Hátrakúsztam azokhoz, akik mellett az előbb elhaladtunk. Már alig volt lőszerem az M-14-eshez, és el akartam marni az egyik sebesült M-16-osát. A puska szépen elakadt. Cash egy másikkal egy egész tárat eldurrogtatott, mielőtt beragadt volna. Micsoda vacak játékpuska! Bassza meg! Az egyik tengerészgyalogoshoz épp időben értem oda, hogy lássam kiszenvedni. Sötétben az arcát nem láttam, de halott volt. Visszakúsztam Cash-hez, aki épp egy torkolattüzet próbált belőni.
Közelebb húzódtunk a jobbra kucorgó csoporthoz. Két tengerészgyalogoshoz kúsztam oda, de mikor odaértem, láttam, hogy mindkettő halott. Ez bizony gyászt és gyötrelmet jelent a gyanútlan hozzátartozóknak… Halott tengerészgyalogosok mindenfelé. Aztán újra felénk összpontosították a tüzet, és mi a holttestek mögött kerestünk fedezéket. Néhány perce még hozzám hasonló kölykök voltak ők is, most pedig egyszerű hullák a homokban, golyófogók. Micsoda elbaszott éjszaka!
Cash és én kitartottunk. A küzdelem, a sikoltozás, a fájdalom és a rémület csaknem hajnalig húzódott. Aztán úgy tűnt, véget ért. Úgy fejeződött be, ahogy elkezdődött, hirtelen, váratlanul. A lövedékek vijjogását a halál csendje váltotta fel. Csend. Kibaszott nagy csend. Körös-körül. Ahogy a felkelő nap korongja megjelent, a baljós éjszaka hevessége is elenyészett a visszavonuló ellenség nyomában. Az éjszaka harcosai eltűntek a reggeli fényben. Mi pedig ott maradtunk, hogy szembesüljünk a vérfürdő valódi méreteivel.
Mi, túlélők szorongástól vergődtünk. Aznap mindenki arcán a hitetlenkedés látszott, szinte mindenki kikészült. A valóság jól pofán csapott, minket, „győzteseket”. Nem tudtam biztosan, érdemes-e élni aznap.
Cash-t utasítottam, hogy maradjon és figyelje a peremsávot. Nem érezte jól magát a halott bakák tekintetétől övezve, de ez nem hatott meg: elég holttestet csomagoltam már hullazsákba, hogy tudjam, hálás kell legyél, amiért nem te fekszel ott. Hátulról parancsok hangzottak, arrafelé tartottam. Reméltem, hogy a százados az. Valakinek egyben kellett tartania a századot. A túlélők összevissza járkáltak, én pedig helikopterek hangját hallottam a távolból. Tudtam, merre tartanak.
Körös-körül dűnék, bozót és bokrok. A nyílt terepen kaptak el minket, egy falu mellett. Néhány raj éppen átkutatta a települést. Már most megmondhattam volna, hogy a civilek persze semmit sem tudnak az egészről. Hazug mocskok, fel kéne gyújtani az egészet, akkor megtalálnánk az alagutakat, a csapdákat, meg a többit. Szemét, mocskos állatok! Pokolba velük, meg a bölényeikkel!
Körülöttem holttestek, tengerészgyalogosok hullái. Nem hittem a szememnek. Halál mindenfelé, ezen a forró reggelen, húszezer kilométerre a hazától. Sok család számára a háború holnaptól nem egyszerű tévés közvetítés lesz. Ott lesz velük, mikor a fiukat koporsóban kapják vissza.
Megtaláltam a századost. Arra kért minket, segítsünk a hullák összegyűjtésében. Megkerestük a cuccunkat, leraktuk és beálltunk segíteni. Tudtam, hogy sietnünk kell: egyre durvább lesz a meleg, úgyhogy a holttestekkel igyekezni kell. Cash-nek gondja támadt. Azt mondtam neki:
– Figyelj, jól csináltad. Örülök, hogy velem voltál. Örülj, hogy nem téged kaparnak most össze.
Megértette, de ez nem könnyítette meg a feladatot. Mert az bizony gyászos volt. Sietni kellett, mielőtt a testek megfőnek a napon. Egyiket a másik után szedtük fel. Három óra telt el így, miközben megérkeztek a mentőhelikopterek, mi pedig a leszállóhelyre cipeltük a hullákat. Ha épp nem volt ott a madár, sorba raktuk őket. Cash teljesen kiszáradt, szünetet kellett tartanunk. Nem tudom, miért, de nekem sosem okozott gondot, ha halottakkal kellett foglalkoznom. Húszévesen túl fiatal voltam, hogy meghaljak. Egyszerűen tudtam, nem fogok kinyiffani. Még mindig győzelemre álltam, mert életben voltam. Mikor egy vagy két sorban feküdtek a hullák, valaki azt mondta, hogy harmincöt halottunk van, de ki tudhatta biztosan?
Micsoda háború… és mivégre? Mikor az utolsó holttestet is bezsákolták, a szomorúságom átcsapott haragba. Miért kellett ezeknek a srácoknak így meghalniuk? Szinte mindegyik halott az M-16-osát markolta. Némelyik szerencsétlennél a lábuk között találtuk a fegyvert, szétszedve: a csata kellős közepén szerelték szét, hogy megtisztítsák. Micsoda kibaszott rábaszás. Hol van most McNamara meg a mindentudó tanácsadói? Kurva bürokrata szarrágás, amiatt volt ez az egész! Miért nem próbálták ki előbb az új puskájukat? Ebbe bele is lehet halni – és kibaszott rossz dolog meghalni, ha még élhettél volna.
Valahogy mindegyik mesterlövészünk túlélte az éjszakát. Sohasem felejtem el, ahogy azt sem, hogyan engedte a felsőbb vezetés mindezt megtörténni. Holttestek, hozzám hasonló kölykök szerteszét. Mindez csak azért, hogy valaki valahol jelenthesse, hogy az új, könnyű, 5,56-os puskáink időben megérkeztek a fiúkhoz Vietnamba, ahogy ígérték…”

Dead Center
Írta: Ed Kugler
Ballantine Books 1999
374 oldal