Amerika legveszélyesebb embere

Daniel Ellsberg élete

A Pentagon-iratok kiszivárogtatása kapcsán már említettem Daniel Ellsberg nevét. Ő nemcsak a szigorúan bizalmas dokumentumok nyilvánosságra hozatala révén lehet méltó a figyelemre, ugyanis felnőtt életének legtevékenyebb évtizedei szorosan egybefonódtak a hidegháború történetével, és azon amerikaiak közé tartozik, akik talán a legtájékozottabbak voltak a vietnámi konfliktussal kapcsolatban. Ismét egy nem mindennapi életút következik. 

ellsberg_1.jpg

Daniel Ellsberg

Daniel Ellsberg 1931. április 7-én született Chicagóban. Szülei kikeresztelkedett zsidók voltak, ő pedig keresztény nevelést kapott. Diákként komoly, megfontolt és csendes volt, minden érdekelte, és sportolni is nagyon szeretett. Édesanyját és húgát korán elvesztette egy autóbaleset során, amikor is apja elaludt vezetés közben a kormánynál. Gyerekkorát jelentősen formálta a felforrósodó hidegháború is, így sok más honfitársához hasonlóan abban a szellemben nőtt fel, hogy neki is szerepet kell majd vállalnia a nyugati világ védelmében. 

ellsberg_at_16.jpg

16 évesen

Kitűnő eredménnyel diplomázott a Harvard közgazdaság szakán 1952-ben. Közben meg is nősült, első felesége Carol Cummings volt, akitől rövidesen két gyermeke született. Aztán mindenki meglepetésére ‘54 májusában bevonult a tengerészgyalogsághoz, és szolgálata első napján máris egy baljós, de nagyon is profetikus mondat fogadta kiképzőjük szájából: “Tartsátok tisztán a puskátokat. Dien Bien Phu elesett.” Indokínában éppen ekkor ért gyászos véget a francia gyarmati uralom, és bár még nem tudhatta, a következmények az ő életét is nagyban befolyásolták. 

ellsberg_marine_officer.jpg

Tengerészgyalogos hadnagyként

Hároméves szolgálata során szakasz-, majd századparancsnokká léptették elő, végül főhadnagyként szerelt le. Két további évet töltött a Harvardon, és eközben kezdett dolgozni elemzőként a RAND részvénytársaságnál (amely elsősorban kormányzati, hadügyi megbízásokat teljesítő, kutatással és fejlesztéssel foglalkozó nonprofit agytröszt volt). 1959-től teljes állást kapott itt, és az atomháború témájával foglalkozott, amely akkortájt nagyon is fenyegető lehetőség volt. ‘62-ben doktorált a Harvardon, de mintha e téren is kísértette volna a jövő, ugyanis disszertációjában azzal foglalkozott, hogy a bizonytalanság hogyan befolyásolja a döntéshozatalt a gyakorlatban (ez később Ellsberg-paradoxon néven vált híressé).  

ellsberg_at_rand.jpg

A RAND elemzőjeként (a kép bal szélén)

Vietnámban először 1961-ben járt a Pentagon megbízásából egy kisebb csoporttal, és az ottani amerikai tanácsadó kontingens munkáját, illetve annak eredményességét tanulmányozták. Egy ezredes megmutatta neki jelentéseit, amelyet Ellsberg nagy érdeklődéssel olvasott. Ahogy ő fogalmazott később, “a rothadás és a kudarc szaga hatotta át őket”. A tiszt kijelentette azt is, hogy a vietnámi kommunista hatalomátvételt csak késleltetni lehet, és ezen a tényen amerikai harcoló alakulatok bevetése sem változtatna. 

“Vietnámba érve, 1961 őszén nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, valószínűtlen, hogy sikerrel járjunk. Első látogatásom során ehhez egy hét sem kellett. Megfelelő kapcsolatokkal, a megfelelő emberekkel elbeszélgetve igen hamar kikristályosodott. Nem kellett vietnámiul tudnom, esetleg behatóbban ismerni az ázsiai történelmet, filozófiát vagy kultúrát, hogy rájöjjek, semmi nem működik abból, amivel kísérletezünk, és nem is lesz jobb. Olvastam valahol egy mondást, miszerint nem kell halszakértőnek lenned, hogy tudhasd, bűzlik a hal.”

1964 nyarán lehetőséget kapott arra, hogy a Pentagonban dolgozzon, ahol McNamara hadügyminiszter helyettesének, John McNaughtonnak lett a tanácsadója, méghozzá egy döntő pillanatban: első munkanapján, augusztus 4-én történt ugyanis az állítólagos második tonkini incidens, amely nyomán az Egyesült Államok immár nyíltan is belépett a vietnámi háborúba. Amit ekkortájt látott belülről, már megelőlegezte a későbbieket: olvasta a Tonkini-öbölből származó rádióforgalmazás szövegét és a jelentéseket, amelyekből ő is ugyanazt szűrte le, amit sok más kollégája, nevezetesen, hogy teljességgel bizonytalan, hogy történt-e összecsapás. Utána a hadba lépést bejelentő Johnson elnök, illetve a válaszcsapások jogosságát védő McNamara szavaival sem értett egyet, ugyanis tudta, hogy igenis az amerikai hajók provokálták ki az észak-vietnami flotta támadását part közeli járőrözéssel, illetve dél-vietnámi beszivárgó alakulatok kirakásával. Ennek tudatában hazugság volt indokolatlannak nevezni a VDK haditengerészetének reakcióját. 

ellsberg_w_lbj.jpg

Johnson elnök társaságában 

Mégsem adta fel állását, mert tudta, hogy a politikában és a hadviselésben igen lényeges a titoktartás és a hűség. A következő hónapokban rengeteget dolgozott, nem ritkán napi 12 órát. Házassága ekkorra tönkrement, válás következett, és ezt nehezen viselte, bár tulajdonképpen szerencséje volt, hogy munkája, amely nemcsak felelőségteljes, hanem egyenesen addiktív volt, ennyire lekötötte. Számos szigorúan bizalmas dokumentum és levél ment át az asztalán az indokínai helyzet kapcsán, olyanok is, amiket beosztása alapján nem olvashatott volna el, de főnöke megengedte neki. Többek között azt is tudta, hogy bár Johnson a ‘64-es elnöki kampányban a háború kiszélesítése ellen szónokol, valójában már tisztában van azzal, hogy amerikai harcoló alakulatokat kell bevetni Dél-Vietnám megmentése érdekében, méghozzá hamarosan. Ez azonban titok volt a közvélemény előtt, és többek között ő őrizgette.  

“A [‘64. novemberi] választás napján, ahogy arra számítani lehetett, példa nélküli többséggel szavaztak az emberek Észak-Vietnam bombázása és a háború bármilyen más kiszélesítése ellen, míg mi pont ennek előkészítésén dolgoztunk. Nemigen számított, hogy a közvélemény mit gondol erről.” 

1965 januárjában aztán Johnson kénytelen volt az egyre súlyosabb vietkong aktivitás, például az amerikai támaszpontokat ért támadások okán megfontolni Észak-Vietnám bombázását. Ellsberg ekkor kapta azt a feladatot, hogy a vietkong gerillák által elkövetett atrocitásokról gyűjtsön adatokat; McNamara ezekkel a számokkal próbálta az elnököt rávenni arra, hogy rábólintson a bombázó hadjáratra. Ellsberg ugyan erős ellenérzéseket táplált a civileket is veszélyeztető légitámadásokkal szemben, de nem mondhatott nemet: így tehát egy egész éjszakát töltött azzal, hogy Vietnámban állomásozó hivatalnokokkal és tisztekkel beszélt telefonon, akiktől a leghajmeresztőbb, legbrutálisabb részleteket akarta hallani. “Vér kell” – mondta nekik. És abban nem volt hiány, hiszen a gerillák sem finomkodtak: falusi vezetők kibelezéséről vagy amerikai tanácsadók megöléséről és holttesteik megbecstelenítéséről szóló hírekből akadt elég. Reggel letisztázta a hallottakat, majd átadta a papírokat McNamarának. A nap végén a hadügyminiszter külön megköszönte a munkáját. Ellsberg viszont később azt nyilatkozta, hogy talán ezt a teljesítményét szégyelli a legjobban. Johnson elnök pedig pár nap múlva elrendelte a Rolling Thunder-hadművelet megindítását; neki is erős kételyei voltak, és a különböző forrásokból érkező jelentések is azt hangsúlyozták, hogy a légitámadások nem lesznek elegendőek a győzelemhez, de mindenáron el akarta kerülni a vereséget. Amikor pár hét múlva az első harcoló alakulatok is megérkeztek – 3500 fő, akik hivatalosan a Da Nang-i támaszpont védelmét erősítették –, McNaughton annyit mondott Ellsberg füle hallatára: “Úristen! Most meg odaküldtük a tengerészgyalogosokat! Ez annyit tesz, hogy már sose mászunk ki ebből!” Igaza is lett. Az eleinte csak a peremvonalat tartó egységek néhány hét múlva már a bázis körül járőröztek, utána pedig következtek a “korlátozott támadó műveletek”... 

sds_antiwar_rally.jpg

Bár a háború még csak néhány hónapja tartott,
jelentős megmozdulás lett az április 17-i tüntetés

1965. április 17-re jelentős háborúellenes demonstrációt készített elő az SDS (Diákok a Demokratikus Társadalomért), méghozzá Washingtonban. Ezen faramuci módon Ellsberg is részt vett, bár nem önszántából. Annyi történt, hogy egy ismerős újságíró hölgy, Patricia Marx elhívta őt egy vacsorapartira, és annyira megtetszettek egymásnak, hogy a hétvégét is együtt töltötték. A nő mindenképp ott akart lenni a szombati felvonuláson, viszont a férfi hosszú hónapok után ekkor kapott először szabadnapot (mert általában még a hétvégéken is dolgozott), és nemigen fűlött a foga ahhoz, hogy ekkor is a háborúval foglalkozzon, csak a másik oldalról. Végül mégis elkísérte Patriciát, aki interjúkat készített a 25 ezer fős tömegben. Egymásba habarodtak, és bár a háború kapcsán gyökeresen eltérő volt a véleményük, tiszteletben tartották egymás nézeteit.

patricia_marx.jpg

Patricia Marx

Ellsberg egyetemekre is ellátogatott, ahol előadásaiban a hidegháború kontextusában védte meg a vietnámi szerepvállalást. Ekkortájt azonban arra is rájött, hogy olyan dokumentumok is megfordulnak a főnöke kezében, amelyekről még ő sem tudhat. Ezeket egy külön mappában tartották, és McNaughton ifjú beosztottjának leszögezte, hogy ezekbe tényleg nem szabad belenéznie. Egyik késő este aztán Ellsberg futólag, de belekukkantott a tiltott mappába és elcsodálkozott azon, mi mindent nem tud még a témában. Másnap újra próbálkozott, de a széf számkódját addigra megváltoztatták. Főnöke pedig még aznap közölte vele, hogy szerinte túlképzett erre a munkára, és új állást ajánlott fel neki: továbbra is az alárendeltségében dolgozott, de nem a legbelsőbb körben. Sosem derült ki, hogy rájött-e beosztottja titkára, vagy csak véletlen egybeesés volt ez a fordulat.

top_secret.jpg

Sok mindent látott...

Westmoreland tábornok ekkortájt egyértelműsítette, hogy 200 ezerre kell növelni az amerikai kontingens létszámát. A döntéshozók tudták, hogy innentől fogva nincs visszaút, a győzelemig kell harcolni, hogy jelentős veszteségekre kell számítani, és hogy az amerikai haderő nem alkalmas egy ilyen jellegű konfliktus megvívására, ahogy azt is, hogy ellenfelük kész akár egy elhúzódó háborúra is, és akármilyen mértékben növelik meg az amerikai erők létszámát, a végeredményen ez nem változtat, legfeljebb elodázza. Johnson július 28-án a televízióban jelentette be a további létszámnövelést – azonban az elfogadott 200 ezerből csak 125 ezret vallott be a nézőknek, némiképp tompítva ezzel a döntés élét. 

ellsberg_w_vietnamese_children.jpg

Vietnámi gyerekekkel

Ellsberg és Patricia kapcsolata átmenetileg megromlott, így a férfinak kapóra jött a lehetőség, hogy Vietnámba menjen megfigyelőként. Akkor még nem tudta, hogy kisebb megszakításokkal két évet fog itt tölteni. Edward Lansdale tábornok alárendeltségében, hivatalosan a külügy megbízásából tartózkodott ott 1965 szeptemberétől, és számos jó ideje ott szolgáló amerikaival találkozott, akik beszélték a helyi nyelvet, akik addigra megismerték az ottani kultúrát, és akiknek véleménye összecsengett: ők voltak azok, akik minden nehézség ellenére hitték, hogy az Egyesült Államok hasznára lehet a déli országrésznek, és van remény a győzelemre. Közülük is kiemelkedett John Paul Vann, aki korábban, 1962–63-ban katonai tanácsadóként szolgált a köztársasági erőknél, és keményen kritizálta a déli és amerikai taktika visszásságait, később pedig civilként tért vissza, és 1972-ben ott is lelte halálát. Kétségtelenül az egyik legjobban informált, legsokoldalúbb és leghíresebb amerikai volt a konfliktus történetében, aki szoros barátságot kötött Ellsberggel. Vann rögtön leszögezte, hogy ott kell hagyni az irodát, ha a valós helyzet érdekli, és személyesen kell beszélnie a helyiekkel. Lényegretörő, pontos adatokkal támogatott válaszokat adott a kérdésekre, és meg is hívta Ellsberget Hau Nghia tartományba. Végül bejárták a III. hadtest teljes területét, a városoktól a menekülttáborokig, méghozzá dzsipen, ami egyáltalán nem volt veszélytelen dolog. Eközben tanúja volt a lombtalanító vegyszerek és a napalm kiterjedt használatának, a súlyos és sokszor megalapozatlanul indított bombázásoknak, a “szabad tűz-zónák” kezelésének vagy a menekülttáborok állapotának, és egyre több kétely támadt benne. Egyértelmű volt számára, hogy mindezek csak elősegítik a lakosság elidegenítését és a gerillahadsereg megerősödését, de még mindig reménykedett, hogy sikerült a problémákat megoldani.

ellsberg_w_vann_and_sv_official.jpg

Dél-vietnámi körútjának egyik állomásán John Paul Vann (középen)
és egy helyi tisztségviselő társaságában

Patriciával is levelezett, és mivel a nő nem akarta elengedni, a karácsonyi szabadságot együtt töltötték Thaiföldön és Indiában. A férfi meg is kérte a kezét, és egyértelmű különbségeik ellenére a nő igent mondott. Félév múlva találkoztak újra, amikor Patricia elutazott Saigonba, és riportokat készített, közben viszont megrémisztette, hogy a háború milyen súlyos helyzetbe hozta a helyi lakosságot. Újra egymásnak mentek a beavatkozás helyessége kapcsán, és amikor a nő hazautazott, Ellsberg úgy vette, hogy kapcsolatuknak vége.

ellsberg_w_patricia_ganghes.jpg

Fürdőzés a Gangesz vizében; Daniel itt kérte meg Patricia kezét

McNamara, aki a számok embere volt, 1966 elején már tudta, hogy a katonai győzelem további létszámnöveléssel sem lehetséges, és végső soron mindenképp diplomáciai megegyezésre lesz szükség. Johnson is olvasta a jelentéseket, de nem tért le a választott útról. Ebben az évben a kontingens létszáma elérte a 400 ezer főt, amihez a sorozást is ki kellett terjeszteni. Októberben a hadügyminiszter és helyettese Vietnámba utazott, Ellsberg pedig velük tartott. A repülőút közben volt alkalma kiélvezni, ahogy felettesei végigolvassák az általa összeállított jelentést, utána pedig másolatot kérnek belőle. A hazaúton pedig McNamara magához hívatta, és kikérte a véleményét a vietnámi helyzetről. Ellsberg őszintén azt válaszolta, hogy az lepte meg leginkább, hogy mennyire nem változott meg semmi egy év alatt. A miniszternek ugyanez volt a véleménye, ám amikor nem sokkal később leszálltak amerikai földön, és rögtönzött sajtótájékoztatót tartott, már azt szajkózta az újságíróknak, hogy a helyzet minden szempontból bíztató… (Ezt a jelenetet egy az egyben láthatjuk A Pentagon titkai című játékfilm elején, alább pedig az akkor készült archív felvétel részletét.)

Ellsberg leszerelt tengerészgyalogos tisztként a bevetésektől sem riadt vissza. ‘66 végétől kezdve számos őrjáraton részt vett, nemegyszer naponta többön, és ezt néha még egy éjszakaival is megtoldotta. A különböző alakulatok tagjai elismeréssel nézték a köztük lépkedő egyenruhás, fegyveres megfigyelőt, aki nemcsak figyelt és fényképezett, de a tűzharcokban is hasznosnak bizonyult. Egy ízben még egy zászlóalj-parancsnok is kikérte a véleményét saját tisztjeiről, ugyanis Ellsberg jobban megismerte őket pár hét alatt, amíg mellettük dolgozott. A bevetéseken meggyőződhetett arról, hogy az amerikai taktika az ellenség kezében hagyja a kezdeményezést, hogy a katonák egyre bizalmatlanabbak a lakossággal szemben, hogy a féléves turnusokra érkező tisztek többsége nem válik jó vezetővé ilyen rövid idő alatt, vagy hogy a vidéki járőrözés az esetek többségében eredménytelen és a végletekig kimerítő. Egyik alkalommal feljegyezte, hogy a tizenkét napos őrjárat mérlege amerikai részről kilenc halott és 23 sebesült volt, míg egyetlen ellenséges holttestet sem találtak. Mikor megkérdezte az egyik őrmestert, hogy nem érzi-e úgy magát, mint a brit vöröskabátosok az amerikai függetlenségi háború idején, a másik azt válaszolta, hogy egész nap ez járt a fejében.  

“Kellett egy kis idő, míg a szakasz maradéka felzárkózott, és talán 15-20 perc is eltelt, mire átértünk a facsoport túloldalára és kijutottunk a lapos rizsföldekre. Ahogy előbukkantunk, újra tüzet nyitottak ránk. De nem az előttünk száz méterre húzódó fasorból, ahol az üldözött ellenséget sejtettük. A tüzelés elölről és jobbról érkezett, a rizsföld szélén álló facsoportból, ami több száz méterre húzódott. Lehet, hogy ilyen gyorsan ilyen messzire jutottak? Vagy itt minden fedezék mögött ellenség húzódik? Mindenesetre irányt változtattunk, és megindultunk a tüzelés irányába, a szakaszparancsnok meg tüzérségi támogatást kért a facsoportra.
Félóra múlva, miután a mentőhelikopterek elszállították a sebesültjeinket, ott voltunk a célnál, a facsoportnál, de ellenség sehol. És megint tűz alá kerültünk, ezúttal elölről, balról, a rizsföldön át. Engedelmesen megindultunk arrafelé. Ez háromszor vagy négyszer megismétlődött: félóránként tüzet kaptunk, mi meg irányt váltva továbbindultunk. Eközben elég egyértelmű lett, mi is történik. Két ellenséges csoport volt előttünk, talán nem nagyobbak egy rajnál, akik ide-oda passzolgattak minket, ahogy párhuzamosan húzódtak vissza. Ahogy elértük azt a részt, ahol az egyik rejtőzött, a másik tűz alá vett minket, míg a többiek átslisszoltak a következő leshelyükre. Bár a csel egyértelmű volt, valahányszor tűzbe kerültünk, kiszámíthatóan elindultunk arrafelé, mint a bika, amelyik elé vörös posztót lógatnak. Mielőtt odaértünk volna, elhúzták a csíkot; pár perc múlva a másik irányból lövések érkeztek, hogy fedezzék a visszavonulást és megakadályozzák, hogy a nyomukba eredjünk, mi meg irányt váltottunk. Játszottak velünk, és kiválóan csinálták, valószínűleg nem először. 
A nap végére a katonáink elsajátították a lépéseket, de bele is fáradtak ebbe a táncba. Öt vagy hat sebesültünk volt, és leszámítva minket, vagyis az elővédben haladókat, senki nem látott ellenséget sem élő, sem holt állapotában. Akárkiket is üldöztünk, nem északi regulárisok voltak, nem is Saigon környéki gerillák. Helyiek voltak, akik jól ismerték ezeket a rizsföldeket.”

Egyenruhás megfigyelőként

A karácsonyi szabadságot egy megbetegedés szakította meg, így ‘67 első heteit Ellsberg hepatitisszel feküdte végig, de legalább jutott ideje arra, hogy tapasztalatait legépelje. Hazatérése után Washingtonban kilincselt fontos embereknél, például az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójánál, Walt Rostow-nál. Ők azonban nem hallgattak rá, kitartottak a kormányzati álláspont mellett. Ekkortájt már McNamara is elfogadta a tényt, hogy a győzelem lehetetlen. Utasítására elkezdték összegyűjteni a vietnámi amerikai részvétel legfontosabb dokumentumait későbbi elemzésre és a tanulságok leszűrésére. Ennek a 47 kötetes, hétezer oldalas dossziécsomagnak az összeállításában Ellsberg is részt vett. A dokumentumhalmaz hivatalos címe A vietnámi amerikai döntéshozatal története volt. A nem hivatalos címet, a Pentagon-iratokat csak évekkel később kapta. 

pp_cover_sheet.jpg

"Szigorúan bizalmas" – enyhe kifejezés

Mindehhez  Mort Halperin, a Pentagon egyik tisztségviselője állított fel munkacsoportokat, amelyek egészen 1945-ig visszamenőleg gyűjtöttek a releváns iratokat. Ezek a munkatársak teljes titokban dolgoztak, így sem az elnök, sem a kongresszus nem tudott a projektről. A hivatalos kormányzati álláspontnak ezek a dokumentumok enyhén szólva számos ponton ellentmondtak, még McNamara is úgy fogalmazott, hogy “több embert is felakaszthatnának azért, ami ezekben áll.” 

ellsberg_w_kids.jpg

Gyerekeivel a kaliforniai tengerparton 

Ellsberg nemsokára visszatért a RAND-hez, és Malibuban telepedett le, ahol gyerekeihez is közelebb lehetett. Az 1968 eleji Tet-offenzíva után rövid időre azonban Washingtonba utazott, hogy az új hadügyminiszter, Clark Clifford tanácsadói csoportjának tagjaként segédkezzen. Ilyen minőségében tudta meg, hogy Westmoreland 206 ezer további katonát kér Johnsontól, de erről a kongresszus sem tudott. Március 10-én azonban a New York Times közzétette ezt az információt, ami hatalmas felhördülést okozott minden szinten. Ellsberg számára ez volt a fordulópont:  

“Ahogy láttam, milyen hatást ér el ez a kiszivárogtatás, mintha megvilágosodtam volna. Azelőtt ösztönösen elfogadtam a munkámmal járó éthoszt, mely szerint az információk kiadása eredendően rossz, árulással felérő tett. De tévedtem. Egyértelmű, hogy hazafias és konstruktív cselekedet is lehet.”

Azonban hiába is döntött Johnson a további eszkaláció ellen, a háború még mindig nem ért véget. A párizsi béketárgyalások egyelőre megrekedtek. A békéért kiálló Martin Luther King és az elnöki székért induló, szintén békepárti Robert Kennedy két hónap eltéréssel gyilkosság áldozata lett, ami nagyon megrázta Ellsberget, aki egyre közelebb került a háborúellenes mozgalomhoz. Egy-egy rendezvényükön is részt vett, és jó pár olyan aktivistát is megismert, akik készek voltak börtönbe menni, hogy elkerüljék a bevonulást. Elkötelezettségük nagy hatással volt rá, ez pedig csak erősítette benne az érzést, hogy tennie kell valamit, ha már van rá módja. Közben egyre nehezebben ment neki a munka és elkezdett pszichológushoz járni. 

ellsberg_w_kerry.jpg

John Kerryvel, a később külügyminiszterré lett veteránnal,
aki 1971-ben a szenátus bizottsága előtt szólalt fel a háború ellen

Nixon megválasztása után Henry Kissingeren, az elnök legközelebbi tanácsadóján át próbált hatni az új vezetésre. A RAND ugyanis felkérést kapott, hogy készítsen egy elemzést a Vietnámmal kapcsolatos lehetséges politikai irányokról, és ezt Ellsberg állította össze. Miután Kissinger – aki egyébként annak idején tanára volt a Harvardon – elolvasta a dokumentumot, szóvá tette, hogy nem szerepel benne a győzelem lehetősége. A másik nyíltan megmondta, hogy szerinte nincs is ilyen lehetőség, még ha atomfegyvereket vetnének is be.

nixon_w_kissinger_talk.jpg

Nixon és Kissinger mindent elkövetett, hogy a vereség látszatát elkerüljék

Patriciával újra felmelegedett a kapcsolata, és lassanként megint közelebb kerültek egymáshoz. Közben elkészült a már említett 7000 oldalas dokumentumcsomag. Ellsberg rávette Halperint arra, hogy egy példányt kölcsönadjanak neki a tizenötből, és végül meg is kapta, majd kétszer végigolvasta. A történtek jelentős részét már ismerte, így leginkább az elnöki megtévesztés ismétlődő mintázata döbbentette meg. 

"Truman 1950-től fogva hazudott a francia beavatkozás természetét és céljait illetően, Vietnám újragyarmatosításáról, amit mi pénzeltünk és ösztönöztünk. Eisenhower hazudott Diem elnök támogatásának okai kapcsán, és arról, hogy Diem kizárólag az amerikai támogatás és az amerikai dollárok révén kerülhetett hatalomra. Kennedy hazudott a részvételünk jellegét illetően, hogy harcban is részt veszünk már, és hogy milyen javaslatokat kapott a háború kiszélesítésére. Hazudott a Diem-ellenes puccsban való részvételünk volumenét illetően is. Johnson egyre csak hazudozott a tonkini incidens előtti és utáni, észak-vietnámiakat érintő provokációink és Észak-Vietnám bombázásának tervei kapcsán, illetve az amerikai csapatnövelés jellegéről.” 

Akkor még csak négy elnök bűnlajstromát ismerte, pár év múlva, egy interjúban azonban Nixont is hozzátette. 

“Nixon, ahogy most már tudjuk, félrevezette és becsapta az amerikai közvéleményt elnöksége első hónapjaiban a kambodzsai és laoszi bombázások, a laoszi szárazföldi hadműveletek, a kambodzsai és laoszi invázió okai kapcsán, illetve a haiphongi kikötő elaknásításának kilátásairól, amely végül 1972-ben történt meg, de már 1969-ben felvetették. Öt kormány hazudozott hónapról hónapra az amerikai közvéleménynek."

A másik dolog, ami számára elképesztő volt, hogy az amerikai vezetés sosem a győzelemre játszott. Minden elnök reménykedett a győzelemben, de úgy szélesítették ki az amerikai részvételt, hogy tudták, a sikerre minimális esélyük van. Mindig a háború folytatásáról döntöttek, de sosem mentek el odáig, hogy elfogadják a hadvezetés javaslatait és ezáltal katonailag megtörhessék a patthelyzetet.  

“Egyetlen amerikai elnök, legyen republikánus vagy demokrata, sem akart az az elnök lenni, aki elveszíti a háború. De hajlandók voltak férfiakat és nőket a halálba küldeni, csak hogy ne nevezhessék őket vesztesnek. Inkább folytatták tovább, akármennyi ember is halt bele, hogy megőrizzék a tekintélyüket. Vietnám kapcsán a legfontosabb az volt, hogy ne veszítsenek.”

Az egyik legsokatmondóbb adat mégis az volt, hogy a dokumentumokból kiderült, a vietnámi amerikai részvételt mindössze 10 százalékban motiválta a helyiek megsegítésének szándéka és csak 20 százalékban a kommunizmus megfékezése: legnagyobb részben, a fennmaradó 70 százalékban a tekintélyveszteség elkerülése volt a cél. Ezzel párhuzamosan szembetűnő volt az is, hogy a döntéshozók mennyire figyelmen kívül hagyták a vietnámi áldozatok számát és a helyi szempontokat.   

"Alapvetően nem akartuk elismerni a részvételünk volumenét. Nem akartuk elfogadni, hogy ez a mi háborúnk, mert akkor el kellett volna fogadni, hogy az áldozatok mindkét oldalon miattunk haltak meg. A kérdés akkoriban az volt, hogy lehetséges-e, hogy a vietnámi háborúban a rossz oldalon állunk. De nem egyszerűen a rossz oldalon álltunk. Mi magunk voltunk a rossz oldal."

Amikor ‘69 májusában a New York Times nyilvánosságra hozta, hogy Nixon titokban utasította a légierőt kambodzsai területek bombázására, már ő is tudta, hogy az új elnök továbbra sem a kivonulást erőlteti, hanem lényegében kiszélesíti a háborút, ugyanis elődeihez hasonlóan ő sem akar vesztesként kikerülni belőle. De még a kollégái sem hittek neki, a sajtó pedig nem kapta fel a témát. Akkorra eldöntötte már, hogy valahogy megmutatja a világnak az igazságot…  

matthew_rhys_as_ellsberg.jpg

Megkezdődik a gigászi másolási munka... Képkocka A Pentagon titkai című játékfilmből. Ellsberget Matthew Rhys alakította.

1969 októberében kezdett hozzá a számára hozzáférhető dokumentumok lemásolásához egy kollégája, Anthony Russo segítségével. Ezt úgy érte el, hogy minden este magához vett annyi anyagot, amennyi a táskájába belefért, egyszerűen kisétált vele az épületből, aztán egy ismerősük irodájában lefénymásolták őket, egyelőre két példányban. Kora reggel aztán Ellsberg hazament tengerparti házába, úszott egyet, lefeküdt aludni, délután bement a munkahelyére, és este kezdte elölről az egészet. A teljes anyag lemásolása hetekig tartott, és még gyerekei is segédkeztek benne. A munka nemcsak azért volt kimerítő, mert az akkori másológépek jóval lassabbak voltak a maiaknál, és csak kézi adagolás létezett, hanem mert a “szigorúan bizalmas” feliratot is el kellett távolítani minden másolt oldalról, és persze a tárolás vagy inkább rejtegetés is problémákat vetett fel.

j_william_fulbright.jpg

Fulbright szenátor a háború egyik legaktívabb ellenzője volt,
de a Pentagon-iratok közzétételében nem akart résztvenni

1970-ben aztán Ellsberg kapcsolatba lépett néhány háborúellenes érzelmű szenátorral, köztük J. William Fulbrighttal és George McGovernnel. Célja az volt, hogy szenátusi szinten tegyék közzé a dokumentumok tartalmát, és ennek érdekében másolatokat adott át. A bizalmas iratok felhasználásától és annak következményeitől azonban minden politikus elriadt. Ráadásul az FBI tavasszal szaglászni kezdett Ellsberg után, kikérdezték például volt feleségét is arról, nem tud-e valamilyen bizalmas dokumentumról, amit ő esetleg lemásolt. Mint utóbb kiderült, a nő elkotyogott ezt-azt mostohanyjának, aki értesítette a szövetségieket. Ellsberg ekkor megbízható barátai házában rejtette el a másolatokat, otthagyta munkahelyét és az MIT-n helyezkedett el kutatóként, augusztusban pedig feleségül vette Patriciát. 

off_to_the_honeymoon.jpg

Indulás a nászútra

Újra találkozott Henry Kissingerrel, aki elárulta, hogy tud a McNamara-féle dokumentumcsomagról, de nem olvasta, és nem is áll szándékában. Ellsberg kénytelen volt tudomásul venni, hogy odafent nem akarnak elődeik hibáiból tanulni. Közben felesége is átrágta magát az anyag egy részén, és arra bátorította férjét, hogy valahogy ő maga tegye közzé. Ezért a férfi 1971 elején felkereste régi barátját, Neil Sheehant, a New York Times neves újságíróját… Bár ő eleinte nagyon lelkes volt, még hetek teltek el, míg sínre került a dolog, hiszen a főszerkesztőnek is voltak aggályai a leközlés kapcsán, ugyanis tudta, hogy az újság léte kerülhet veszélybe, ha a kormány ellenük fordul. A vezetőség végül mégis ráállt a dologra, és egy 16 fős csapat nézte át az anyagot. 

sheehan.jpg

Neil Sheehan volt a korszak egyik leghíresebb vietnámi tudósítója és az amerikai beavatkozás egyik leghangosabb kritikusa. Ez a felvétel 1963-ban, Saigonban készült róla.

1971. június 13-án a lap megkezdte a részletek leközlését. Ahogy terjedtek a hírek, illetve ahogy naponta új információkat osztott meg, úgy kapta fel a fejét egyre több ember. Nixon, aki éppen 13-án adta férjhez Patricia nevű lányát, először úgy vélte, hogy nincs veszélyben, hiszen a dokumentumok nem az ő kabinetjének tevékenységéről szóltak, de a kiszivárogtatásnak így sem örült. Környezetében, illetve a RAND berkein belül többen is gyanították, hogy Ellsberg áll az ügy mögött. Pár nap múlva már biztosak voltak benne. Kissinger ekkor mondta azt, hogy: “Daniel Ellsberg Amerikai legveszélyesebb embere. Minden áron meg kell őt állítani.”

1971_june_18_wpost.jpg

A Washington Post 1971. június 18-i számának címlapja

A Times nemsokára kormányzati tiltó felszólítást kapott, amelynek egyelőre ellenállt, de a bírósági döntés előtt már meg kellett hajolnia és fel kellett függesztenie a dokumentumok közzétételét. Ellsberg, akire akkor már az FBI vadászott, és emiatt feleségével naponta váltottak búvóhelyet, ezért a Washington Postnak is átadta az anyagot, és ez a napilap június 18-án folytatta az iratok publikálását. Mivel azonban ők is megkapták hamarosan a tiltást, további folyóiratokra maradt a feladat: június 22-én a Boston Globe jelentette meg a következő adagot. Ők is azonnal megkapták a hivatalos ukázt, de annyi más napilap volt még az országban… 

ellsberg_interview_2.jpg

Kép a CBS-interjúból; a felvételt titokban hozták össze, hiszen Ellsbergéknek ekkortájt rejtőzniük kellett

Közben a CBS tévécsatorna tető alá hozott egy interjút Ellsberggel, amit a veterán riporter, Walter Cronkite készített, és június 23-án este sugároztak. Másnap pedig a Los Angeles Times, a Philadelphia Inquirer, a Miami Herald, a Detroit Free Press és nyolc másik újság is közölt további részleteket a Pentagon-iratokból. Ugyanaznap a New York-i fellebbviteli bíróság meghozta határozatát, és a Times veszített, ugyanakkor a fővárosi bíróság a Washington Post javára döntött, így a lap folytathatta a közlést. Csak június 30-án érkezett meg a legfelsőbb bíróság végzése, amely engedélyezte, hogy a Times is folytathassa… 

wp_1_july_1971_court_rules.jpg

Címlapon a legfelsőbb bíróság döntése

Addigra Ellsberg nyilvánosan is bejelentette, hogy ő áll a dolog hátterében. Vádat emeltek ellene és kiadták a letartóztatási parancsot. Úgy döntött, hogy a még nála levő másolatokat eljuttatja néhány megbízható embernek, aztán feladja magát. Ez június 28-án meg is történt, és hatalmas tömeg fogadta őt a bostoni bíróság épületénél. Néhány szót szólt az őt körbevevő riportereknek:

“Azt hiszem, állampolgárként helyesen cselekedtem. Nem tudtam továbbra is együttműködni és titokban tartani ezeket az adatokat az amerikai nép előtt. Saját kezdeményezésemre cselekedtem, és kész vagyok vállalni a következményeket.” 

ellsberg_arriving_at_court_interview.jpg

Tömeg fogadta, amikor feladta magát

Harmincöt évi börtönbüntetésre számíthatott, de 50 ezer dolláros óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. Ezekben a hetekben több ezer levelet kapott. Egy részük hálálkodó és elismerő volt, míg mások elítélték, sőt halálos fenyegetések is érkeztek, többek között egykori kollégáitól. Sokszor állították meg az utcán, autogramot kértek tőle, az újságírók pedig a nyomában voltak. De nemcsak ők, hanem a Nixon utasítására felállított titkosszolgálati egység, a “vízvezetékszerelők” is. Ők többek között betörtek Ellsberg pszichológusának, Lewis Fieldingnek a munkahelyére, gondolván, célpontjuk biztosan megosztott bizalmas információkat vele. Csalódniuk kellett: Fielding ilyen jellegű adatokat nem jegyzett le. Másféle terveket szőttek tehát, például LSD-t akartak csempészni Ellsberg italába egy nagyobb rendezvényen, hogy aztán kábítószerfogyasztás címén lecsaphassanak rá, vagy egy háborúellenes nagygyűlésen megtámadni őt. De semmi nem jött össze ezek közül. A csoport hamarosan egyébként is új feladatot kapott: a demokrata párt bizottságának Watergate-épületbéli irodájába kellett betörniük, hogy lehallgatókat helyezzenek el. Nem meglepő módon nem jártak teljes sikerrel sem elsőre, sem másodikra. 1972. június 16-án ezért visszatértek, de ekkor lebuktak. A vizsgálat hamar megállapította a betörők kilétét, és a szálak egyértelműen Nixon felé vezettek. Ez a botrány megágyazott az elnök lemondásának, amelyre azonban csak 1974 augusztusában került sor. Egyelőre nem kellett aggódnia: az újabb választási kampányban jól állt, és a kínai nyitás, illetve az Észak-Vietnám elleni újabb bombázó hadjárat feltornázta a népszerűségét. 

miami_news_cartoon_by_don_wright_june_15_1971.jpg

Don Wright karikatúrája a Miami News 1971. június 15-i számában. A háttérben: "Istentelenül hazudni." A szöveg: "Lerántotta a leplet a titkos fegyverünkről."

A tárgyalás majdnem két évig tartott, és ahogy újabb vádakat sorakoztattak fel Ellsberg ellen, már 115 évnyi börtönbüntetésre számíthatott. A házaspár életét megkeserítette a hosszas jogi procedúra, végül azonban 1973. május 11-én, nagyrészt a Watergate-botrány kapcsán napvilágra került, kormányzati módszereket megvilágító információknak hála, mind Ellsberget, mind Tony Russót felmentették.

ellsberg_case_dismissed_1.jpg

Győztek

Ellsberg ezután Kaliforniában élt Patriciával, és egy fiuk is született. A férfi később sem hagyott fel politikai tevékenységével. Előadásokat tartott, interjúkat adott, könyveket írt és az Egyesült Államok katonai beavatkozásai ellen többször is szót emelt. Kiállt a WikiLeaks alapítójának, Julian Assange-nek letartóztatása ellen, és Edward Snowden kiszivárogtató akciója mellett. (Mások, például John Kerry, a szenátus elé kiállt háborúellenes veteránból lett külügyminiszter bezzeg árulásnak minősítette.) 

Ellsberg az elmúlt ötven évben is aktív maradt. Számos háborúellenes kezdeményezésben részt vállalt, illetve kiállt a kormányzati módszereket leleplező Edward Snowden és Julian Assange (lásd az utolsó előtti képet) mellett.

A Pentagon-iratokat kiadták könyv formájában is (2011 óta immár a teljes anyag publikus), de olvashatók online is. Ellsberg emlékiratait Secrets: A Memoir of Vietnam and the Pentagon Papers (Titkok: Vietnám és a Pentagon-iratok) címmel írta meg. A rendkívül részletes beszámoló valóban átélhető formában idézi fel életútjának legmeghatározóbb éveit. Aki valamivel könnyedebb stílusban szeretne olvasni a témáról, annak ajánlhatom Steve Sheinkin Most Dangerous: Daniel Ellsberg and The History of the Vietnam War (Rendkívül veszélyes: Daniel Ellsberg és a vietnámi háború története) című könyvet, amely apróbb hibákkal ugyan, de élvezetes, már-már regényes stílusban, hitelesen és a történetet tágabb kontextusba helyezve meséli újra Ellsberg életét. Sajnos egyik kötetet sem adták ki magyarul, ugyanakkor pár éve megjelent nálunk a Végítéletgép című munkája, amelyben az amerikai atomstratégia titkait osztja meg az olvasókkal.

ellsberg_books.jpg

Nem meglepő módon több dokumentum- és játékfilm is készült róla. A The Pentagon Papers című 2003-as tévédráma (lásd fent) kifejezetten Ellsbergre fókuszál, míg A Pentagon titkai című 2018-as Spielberg-film elsősorban a dokumentumokat nyilvánosságra hozó napilapok oldaláról mutatja be a történteket. A Hazug háború című HBO-alkotásban pedig egy mellékes karakterként, Doug Elders néven bukkan fel, akit felerészben az ő alakja inspirált, de kérésére végül fiktív nevet kapott. Dokumentumfilmekben is feltűnt, többek között a Hearts and Minds című 1974-es brit alkotásban, illetve a The Most Dangerous Man in America című, több díjat is elnyert filmben. 

Ha tetszett, és szívesen olvasnál hasonló tartalmakat, kérlek, nyomj egy lájkot, és kövesd a blogot
a Facebookon. Köszönöm.