Napvilágra kerülnek a Pentagon-iratok

1971 közepén a dél-vietnámi hadszíntéren folyamatosan csökkent az amerikai részvétel mértéke. Május közepén véget ért a tengerészgyalogság utolsó nagy hadművelete, az Imperial Lake. A Quang Nam tartományban előző év szeptemberében megkezdett és a szárazföldi haderő, illetve a dél-koreai hadsereg alakulataival is támogatott akció során nagyjából 300 ellenséges katonát öltek meg, saját veszteségük 24 halott volt. Ugyanekkor a hadtest a dél-vietnámi pacifikálási programját is lezárta, sőt júliusban utolsó alakulatait is kivonta a hadszíntérről; csak a dél-vietnámiakhoz beosztott tanácsadóik maradtak az országban. Ekkortájt az amerikai kontingens 245 ezer főt számlált, egy hónappal később pedig már 236 ezret. Innentől fogva havonta átlagosan 14 ezer főt vezényeltek haza. Augusztusban Ausztrália és Új-Zéland kormánya jelentette be, hogy beszüntetik vietnámi szerepvállalásukat. A dél-vietnámi haderők január eleje óta Kambodzsában, Snoul környékén harcoló alakulatai május végén tértek vissza vietnámi területre. 

Amerikai tengerészgyalogosok az 5/1. zászlóaljból felszállásra készülnek a Que Son-hegységben

Az amerikai hátországban és a diplomáciai térfélen is zajlottak az események. Henry Kissinger májusban egy új, titkos javaslattal állt elő a párizsi béketárgyalásokon. Az amerikai hadifoglyok szabadon bocsátásáért cserébe vállalta, hogy a majdani megállapodás aláírása után hét hónapon belül kivonja az amerikai erőket. Fontos részlet, hogy a kölcsönös csapatkivonást ekkor már nem erőltette, vagyis csak annyit kért, hogy további észak-vietnámi erők ne lépjenek be dél-vietnámi területre ezek után. A tárgyalások ilyen módon végre komoly lökést kaptak, bár Le Duc Tho, a hanoi küldöttség vezetője egy az egyben ezt a javaslatot sem tudta elfogadni. A hadifoglyok kérdése komoly ütőkártya volt a kezükben, amit egyelőre nem akartak kijátszani, emellett a déli kormányzat legitimitását továbbra sem akarták elfogadni. Tho azt ajánlotta, hogy üssék nyélbe a foglyok átadását a kivonással párhuzamosan, de a Fehér Ház álljon ki Thieu déli elnök mögül. Kissinger ezt nem fogadhatta el, de összességében mégis úgy érezte, hogy jó irányba tartanak. 

Kissinger ismét Le Duc Thóval tárgyalt 

Ezúttal tehát a Thieu-rezsim életben maradása volt a probléma. Az észak-vietnámi vezetés ragaszkodott az elnök eltávolításához, sőt még olyasmit is javasoltak az amerikai diplomatáknak, hogy esetleg szervezzenek ellene merényletet. Mindez a közelgő, 1971 szeptemberére tervezett déli választások miatt is fontos volt. A hanoi küldöttség el akarta érni, hogy valóban tiszta választás legyen, de erre kevés esély volt, mert Thieu a két ellenzéki jelöltet lenullázta. Ellsworth Bunker amerikai nagykövet emiatt dühösen kilincselt Nixonnál, és követelte, hogy a Fehér Ház kényszerítse ki Thieunál a demokratikus választást. Kissingerék azonban ezt nem merték meglépni. 

A New York Times június 13-i lapszámának címoldalán két jelentős hír: Patricia Nixon férjhez ment, illetve napvilágra kerültek a Pentagon-iratok... 

Nixonnak más miatt is fájhatott a feje, ugyanis június 13-án a New York Times hasábjain hosszú részletek jelentek meg abból a dokumentumcsomagból, amelyek Pentagon-iratok néven váltak híressé. Ezt eredetileg Robert McNamara hadügyminiszter utasítására állították össze 1967-68-ban, méghozzá azzal a céllal, hogy később tanulmányozni lehessen az amerikai beavatkozás kudarcának okait. 1945-ig visszamenőleg hétezer oldalnyi anyagot gyűjtöttek össze, de minderről az elnök és a kongresszus nem tudott. Ezekből kiderült, hogy Truman óta az elnökök lényegében végig hazudtak és ferdítettek a vietnámi szerepvállalás kapcsán. Többek között napvilágra került, hogy maga az egykori hadügyminiszter, Robert McNamara már a háború korai időszakában pesszimista volt a kilátásokat illetően, hogy Kennedyt tanácsadói már 1961 végén katonai beavatkozást sürgettek, hogy a Diem-ellenes puccsban milyen komoly szerepet játszott a kormányzat, hogy Johnson elnök kampányszólamai ellenére már 1964 végén a háború kiszélesítését tervezte, hogy az atomfegyverek bevetése már korán felmerült, vagy hogy a vietnámi amerikai jelenlétet elsődlegesen a tekintélyvesztés elkerülése inspirálta, nem pedig egy szövetséges állam megsegítése vagy a kommunizmus megfékezése.

A dokumentumokat Daniel Ellsberg szivárogtatta ki a sajtónak. A Harvardon végzett és katonai szolgálatát már az ötvenes években teljesített, amúgy pedig Vietnámban is megfordult férfinak a RAND részvénytársaság elemzőjeként hozzáférése volt ezekhez a munkahelyén, korábban pedig dolgozott a Pentagonnál is. Az iratok nyilvánosságra hozatala után nyomozni kezdtek utána, ő pedig feladta magát, de a hosszas bírósági tárgyalás végén, 1973 májusában végül felmentették őt a vádak alól. (Róla és a dokumentumok háttértörténetéről egy életrajzi bejegyzésben írok részletesebben.) Az elnöki stáb haragja elsősorban ellene irányult, és erősen tartottak attól, hogy ez az akció másokat is arra ösztönöz majd, hogy államtitkokat osszanak meg a sajtóval, illetve H.R. Haldeman rámutatott arra, hogy a történtek komolyan aláássák az elnöki hitelességet:  

“Az átlagember számára mindez csak halandzsa. De ebből a halandzsából kiviláglik egyvalami: az, hogy nem bízhatsz a kormányban. Nem hiheted el, amit a kormány mond. És nem bízhatsz meg a döntéseiben. És mindebben benne foglaltatik az elnökök tévedhetetlensége, ami mostanáig elfogadott dolog volt Amerikában. Ez most súlyosan károsodik, mert kiderült, hogy az emberek elkövetnek olyasmiket, amikre az elnök utasítja őket, bár azok helytelen dolgok, és az elnök is tévedhet.” 

Karikatúra a Los Angeles Times-ban a Pentagon-iratok publikálásáról. A szöveg: "Mi ebben a szigorúan titkos, apa? Évek óta ugyanezt pofázom."

A kormányzat, majd a bíróság megtiltotta, hogy a Times folytassa az iratok leközlését, mire a Washington Post átvette tőlük a feladatot, később pedig tizenöt másik napilap is bekapcsolódott. A legfelsőbb bíróság végül meghozta döntését, ez alapján pedig a lapok folytathatták a dokumentumok publikálását. A modern média történetének jelentős állomása volt ez, amely reményt nyújtott a sajtószabadság támogatóinak. Az eset után a kormányzat még nagyobb erővel próbálta hitelteleníteni a kormányellenes megszólalókat, főleg a liberális és demokrata térfélen. 

A Washington Post tulajdonosa, Katherine Graham, illetve a főszerkesztő, Ben Bradlee megkapja a hírt arról, hogy a legfelsőbb bíróság engedélyezte a Pentagon-iratok publikálásának folytatását

Nixon egyre nehezebben viselte ezeket a támadásokat, amelyeket saját hatalmára nézve egyre veszélyesebbnek talált, és hangulatváltozásai közepette néha legbizalmasabb tanácsadóit is elborzasztotta szélsőséges ötleteivel. A Pentagon-iratok megszellőztetése folytán mindenesetre létrehozatott egy különleges csoportot (benne többek között egykori CIA- és az FBI-tagokkal), amely a “vízvezetékszerelők” nevet kapta, mivel az ő feladatuk lett volna, hogy hasonló kiszivárgásokat a jövőben megakadályozzanak. Ez a különítmény az elnök ellenségeinek életet volt hivatott megkeseríteni. Többek között betörtek Daniel Ellsberg pszichológusa, Lewis Fielding munkahelyére, hogy kiderítsék, mit osztott meg vele páciense, de két hamisított távirat szövegét is átadták a Life magazinnak, amelyek Kennedy elnököt összekötötték Diem elnök 1963-as meggyilkolásával (ezek azonban sosem jelentek meg). A leghíresebb bevetésük természetesen a demokraták országos bizottságának irodájába való behatolás volt 1972 júniusában, amelyből később a Watergate-botrány pattant ki, de erről majd később... 

A krónika következő részében:
Ezt hallgatták '71-ben

Forrásjegyzék:
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Most Dangerous: Daniel Ellsberg and the Secret History of the Vietnam War (írta: Steve Sheinkin; Roaring Book Press 2015)
• Secrets: A Memoir of Vietnam and the Pentagon Papers (írta: Daniel Ellsberg; Penguin 2003) 
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)