A magukra hagyott rokkantak
Egy másfajta csatatér
1970 májusában sokkoló képriport jelent meg a Life magazinban. A háborútól megcsömörlött és a háborút továbbra is támogató olvasók most megrázó felvételekről és egy beszámolóból értesülhettek arról, hogy egyes amerikai hadikórházakban milyen állapotok uralkodnak.
A halottak mellett ott vannak a sebesültek: jelenleg 275 ezernél tartunk. A Vietnámban megsebesülőknek kétszer annyi esélyük van a túlélésre, mint Koreában vagy a második világháborúban volt – a helikopterek ugyanis gyorsabban evakuálják a sebesülteket, sokszor percek alatt, a frontkórházakban pedig csodákat művelnek egy-egy olyan sebbel, ami a korábbi háborúkban halállal járt volna. De miután a világ legjobb katonai sebészei megmentették őket, a Vietnámban megsebesült katonák közül minden hetedik arra ítéltetett, hogy eltűnjön a hazai hadirokkant-kórházak mélyén.
Százhatvanhat intézményével az amerikai hadirokkant-gondozó rendszer a legjelentősebb a világon. Évente 800 ezer pácienst lát el, főleg a korábbi háborúkban megsebesült férfiakat, szívproblémáktól kezdve pszichiátriai esetekig. Gyalázatosan hiányos a stábjuk, így a körülmények jóval riasztóbbak, mint egy átlagos kórházban. Számos kórterem azért van zárva, mert kevés az ápoló, a többiben viszont nagy a zsúfoltság. A hosszútávú kezeléssel kapcsolatos és rehabilitációs lehetőségek – amelyek nélkülözhetetlenek az olyan bénulást okozó sebesülések miatt, amiket az ebben a háborúban megszokott aknák és robbanócsapdák okoznak – különösen korlátozottak. A miami hadirokkant-kórházban korszerű, vadonatúj gépek állnak kihasználatlanul, mivel nincs hozzájuk képzett munkaerő, miközben a betegek órákat is várhatnak a vérátömlesztésre. A rendszer kiemelt fővárosi kórházában egyetlen nővérnek egyszerre akár nyolcvan pácienst is el kell látnia. A Los Angeles-i Wadsworth hadirokkant-kórházban az orvosok a betegszobák körülményeit “középkorinak” és “mocskosnak” titulálják.
A hadirokkant-gondozási rendszer igazgatója, Donald E. Johnson hivatalosan is ragaszkodik ahhoz, hogy a veteránok “a világ legjobb ellátását” kapják. A bizonyítékok viszont egyértelműen ellene szólnak. A kaliforniai Alan Cranston vezetésével egy szenátusi albizottság öt hónapon át foglalkozott a témával, s vizsgálatuk súlyos hiányosságokat dokumentált, amelyek okaként a rendszer orvosi költségvetését ért sorozatos megszorítást nevezte meg. A büdzsé évente nagyjából 1,6 milliárd dollárra rúg, valamivel kevesebbre, mint egy hónap háborúskodás Vietnámban. A következő évre beígért további 122 millió dollár még kongresszusi jóváhagyásra vár, és segíthetne feloldani ezt a krízishelyzetet. De a következő egy évben még 16 ezer főre számítanak, akik Vietnámból térnek majd haza, és ellátásra szorulnak majd.
Khe Sanh ostroma már véget ért, és Marke Dumpert tengerészgyalogos visszatért Quang Tribe. Csak az a fojtogató érzés maradt vele, hogy hihetetlen mázlija volt. Részt vett a háború egyik legdurvább csatájában, és túlélte. A tapasztalat megkeményítette, és érzéketlenné tette. Dumpert közlegény önként jelentkezett, hogy elkísérjen egy tizedest és egy őrvezetőt egy rutinőrjáratra a frontvonalba. Három hónapja volt már Vietnámban. Aznap sebesült meg.
“Ahogy elindultunk a táborból,” emlékszik Marke, “az ajtónál ültem, az őrvezető mellettem, és a tizedes vezetett. Recsegő hangot hallottam, ilyesmi gyakori volt Khe Sanh-nál. Tudtam, ez egy olyan orosz gyártmányú rakéta, mert a hangja olyan, mint egy tehervonat becsapódása. Mikor aztán levegőt vettem… megtörtént.”
A robbanás ereje lesodorta őket az útról. Dumpert rázuhant egy szögesdrót-akadályra. Utána érkezett a teherautó, legázolta, és belegyűrte őt a drótba. Iszonyatos volt a fájdalom. Vakító forróságot érzett, mintha egy villanykörte robbant volna a szemébe. A nyaka eltört, de valamiféle csoda folytán nem vesztette el az eszméletét.
Szerencsére nem voltak még messze a tábortól, amikor ez történt, ezért a segítség gyorsan megérkezett. Kiráncigálták, kiszabadították a szögesdrótból, majd a közeli tábori kórházba szállították. Fejét két oldalról homokzsákkal támasztották ki. Egy mentőhelikopter átvitte őt egy kórházhajóra, a Dél-kínai-tengerre. Az egész epizód, a sebesüléstől a kórházhajóig csak 75 percig tartott. Négy nap múlva a sebészek megoperálták, hogy törött nyakát összeillesszék. Aztán közölték vele, hogy túléli, de nyaktól lefelé béna marad élete végéig.
A beavatkozás után Marke-ot átszállították a Philadelphiai Tengerészeti Kórházba. Ott megtanították, hogyan kell lélegeznie, aztán megkezdődött a fizikoterápia. “Remek munkát végeztek,” mesélte. “Az önkéntesek és a USO-srácok kiválók voltak. Az ott dolgozó felcserek között is érezhető volt a fegyelem. Ha nem látnak el, és panaszt teszel, az valakinek a hétvégi kimenőjébe kerülhet.”
1968 szeptemberében áthelyezték egy hadirokkant-kórházba. Dumpertnek – ahogy sok más sebesült számára – ez azt jelentette, hogy állapota annyit javult, hogy megkezdődhet az ápolás további szakasza. De a bronxi kórház súlyos csalódást okozott.
“Aznap, amikor bevittek a sötét 3-C osztályra, tudtam, hogy ismét a csatatéren vagyok,” mesélte Dumpert. “Khe Sanh minden nyomorúsága visszatért. Ott másfél hónapot töltöttem egy 2,5 x 7 méteres bunkerben. Emlékszem a többiek szagára, hogy milyen volt a vizet csak ivásra használni, mert mosásra nem volt elég, mikor szemétben éltünk, mert nem nem tudtuk kidobni az orvlövész-veszély miatt. De ott legalább lehetett rajta viccelődni. A halál ott volt körös-körül, de megvolt az esély, hogy élve jutunk ki onnét. Itt, az osztályon hat elhanyagolt sráccal élek együtt, akik nem tudnak egyedül mosakodni, akik egyetlen pohár vizet nem képesek hozni maguknak, akiket órákra magukra hagynak… émelyítő.”
“Senkinek nem szabadna ilyen körülmények közt élnie,” ismételgeti Dumpert. “Vizeletgyűjtő zacskókat kötnek ránk, de ha nincs elég ápoló, hogy kiürítsék, a tartalmuk kifolyik a padlóra. Iszonyatos a szaga. Az ápolók nem végzik szívvel-lélekkel a munkájukat, de mivel keveset keresnek, miért is lenne ez másképp? Reggel hattól délután négyig az egyik oldalamon feküdtem, nem fordítottak át, nem mosdattak meg. Mikor és ha lefürdetnek végre, visszahoznak, és visszadugnak ugyanabba az összeizzadt lepedőbe, ahonnan kivettek. Mintha börtönben lennék, vagy meg akarnának büntetni.”
A patkányok szörnyűek. “A hasamon aludtam,” emlékszik Dumpert. “Még este tizenegy se volt, de már elszundikáltam. Hirtelen arra ébredtem, hogy a kezemen egy patkány figyel. Nem tudom mozgatni a kezemet, ezért a vállamat próbáltam megrázni. Sikítoztam, és a patkány lassan leugrott az ágyamról. Mikor az ápoló megérkezett, elmondtam neki. Azt válaszolta, biztosan részeg vagyok. A mai napig senki nem tett semmit az ügyben, ezért néhány amputált, akik még tudnak valamennyire mozogni, kiraktak néhány csapdát a védelmünkre. Ha idegsérülésed van, nem érzel semmit, és éjszaka megharaphat a patkány úgy, hogy nem is tudsz róla.”
Teljes lehetetlenség kiszabadulni ebből a helyzetből. Dumpert reménykedik, hogy be tudja fejezni a középiskolát, és az az álma, hogy rokkantsága ellenére ügyvéd lesz. De küzdőszelleme komoly sebet kapott az elhanyagoltság és a csalódottság közepette. “Érzem, hogy abnormális, ahogy a vietnami veteránokkal bánnak. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de most már csak undort érzek a hazám iránt. Azelőtt gyűlöltem azokat, akik elszöktek Kanadába, hogy elkerüljék a sorozást. Most már nem utálom őket. Nem kedvelem őket, de tisztelem őket. Ha tudtam volna, amit most tudok, sosem vonultam volna be. Nem csak a sebesülésemről van szó, de az érzéketlenségről és a hiányos ellátásról. Most már csak erőszakkal tudnának besorozni. És elgondolkoztam Vietnamról. Hogy azok, akiket láttam meghalni, és azok, akik hozzám hasonlóan félholtak már, a semmiért harcoltak.”
Szöveg: Charles Childs
Fotó: Co Rentmeester
A képsorozat valóban megrázó, és összecseng mindazzal, amit például a Született július negyedikén című könyvben olvashattunk, vagy a belőle készült filmben láthattunk. Ugyanakkor a cikk megjelenése után A.M. Kleinman igazgató levelet írt a magazinnak, amelyet le is közöltek. Kifejtette, hogy az alacsony támogatás, az ember- és eszközhiány ellenére a dolgozók mindent elkövetnek az ellátás érdekében. Tételesen említett több képaláírást, amelyek szerinte teljesen félrevezetők. A nyitókép elkészülte kapcsán például az ápolók úgy emlékeztek, hogy a fényképész direkt megkérte őket arra, hogy lépjenek félre, és a fotón így magától értetődően csak az állítólag "egyedül hagyott" hadirokkant szerepelhetett, de fürdetés közben senkit nem hagynak magára, utána pedig azonnal szárazra törlik. Azt elismerte, hogy a szomszédban zajló építkezés zajai folytán gyakran menekülnek a kórházba egerek, de patkányokról mindössze egyetlen jelentésben olvasott eddig. A gyomormosásra órákat váró veteránokról szóló állítást is hamisnak nevezte; ők állítólag nem magára a gyomormosás megkezdésére vártak órákat, hanem azért töltöttek ott ennyi időt, mert ennyi kellett ahhoz, hogy megbénult testükben a gyomormosás elérje a célját. A szemetesek “szerepeltetését” is beállítottnak nevezte, mondván ezeket elfüggönyözött területen tárolják, és a fotósok húzták oda ezeket távolabbról, azt a benyomást keltve, hogy a páciensek ágyai mellett szoktak állni. Az igazgató sajnálkozott amiatt, hogy a szenzációhajhász hangvétel miatt a későbbiekben a szokottnál is nehezebb lesz ápolókat találni az ilyen intézményekbe, márpedig a létszám-, illetve a tapasztalathiány már így súlyos problémát jelent.
A szerkesztői válaszból kiderült, hogy a képriport célja arra rávilágítani, hogy e kórházak stábja hiányos, amelynek oka a költségvetés megnyírbálása volt, és az újság azért foglalkozott a témával, hogy a körülmények javuljanak. Tagadták, hogy beállítottak volna egyes felvételeket, illetve említették, hogy aláírt beleegyezésekkel rendelkeznek a kérdéses páciensektől. A fürdőben egyedül hagyott hadirokkant története mellett kitartottak.
Természetesen olvasói levelek is érkeztek akkoriban, s akadt köztük mindenféle. Többen felháborodottságuknak adtak hangot, mondván ilyen kórházban dolgoznak, vagy ott kaptak kezelést, és még ha bőven van javítanivaló is a rendszeren, több tiszteletet érdemelnek az ottaniak. Mások megdöbbenésükről számoltak be, de olyan is volt, aki a fotók hatására felajánlotta segítségét.
Az is hozzátartozik a történethez, hogy valóban nem minden hadikórház nézett ki így akkoriban. Olyan veteránt is találhatunk, aki visszaemlékezésében kiemelte, hogy az ő kórházi tartózkodása egyáltalán nem ilyen volt. A valóság minden bizonnyal a kettő között van valahol, vagyis az intézmények ellátottsága és a betegellátás színvonala gyökeresen eltérhetett. Ron Kovic könyvében is említi, hogy több kórházban is feküdt, de nem mindegyik kapcsán volt panasza. Ami pedig a cikkben említett megbénult veteránt, Marke Dumpertet illeti, Kovic szerint a képriport megjelenése után életveszélyes fenyegetéseket kapott, így kénytelen volt hazaköltözni a szüleihez, Chicagóba. A történtek annyira megviselték, hogy 1971-ben önkezűleg vetett véget életének.