Véget ér Khe Sanh ostroma

Khe Sanh körzetében a küzdelem még hetekkel azután is tartott, hogy a Tet-offenzíva véget ért. A Vietnami Néphadsereg jó darabig az országos támadás kudarca ellenére sem adta fel az ostromot.

Tengerészgyalogosok őrségben

1968 januárjának utolsó napjaiban Westmoreland tábornok parancsot adott a Niagara-hadművelet megkezdésére, melynek tervei már az offenzíva előtt készen álltak: a művelet a légierők és a tüzérség összehangolt működését irányozta elő, egyrészt a támaszpont támogatására, másrészt a Khe Sanh körzetében tartózkodó ellenséges alakulatok és összpontosítási körzetek elpusztítására, valamint utánpótlási vonalaik elvágására. Ennek keretében a flotta, a tengerészgyalogság és a légierő vadászbombázóinak, valamint a Camp Carroll és Rockpile támaszpontok lövegeinek tüze szinte gyűrűt vont a bázis köré. Még a Stratégiai Légi Parancsnokság B-52-eseit is bevetették az ellenséges csapatösszevonások elpusztítására.

Napalmcsapás

A művelet első fázisa, a Niagara I. a célpontok felkutatását és azonosítását szolgálta, míg a második fázis, a Niagara II. nagy erejű légi és tüzérségi bombázással járt, miután az ostrom megkezdődött. Még a Vietnami Néphadsereg főparancsnoka, Giap tábornok is, aki a körzetben tartózkodott szemlekörútján, majdnem odaveszett, mikor főhadiszállása környékét egy B-52-es bombázta, miután Westmoreland hírét vette, hogy egy fontos északi vezető jelent meg a körzetben.

Légi csapás a peremsáv közelében

A Niagara főpróbájára február 5-én került sor. A támaszpont körül telepített UGS (Unattended Ground Sensor: önműködő talajszenzor) és ADSIDS (Air Delivered Seismic Intrusion Device: repülőgépről telepíthető szeizmikus behatolásjelző) szenzoroknak köszönhetően a védők a peremsáv felé irányuló ellenséges mozgást érzékeltek kora reggel. A terv bevált: az alapos légi és tüzérségi támadás után mindössze egyetlen ellenséges zászlóaljnak maradt ereje támadást indítani, ezt pedig visszavetették. Egy újabb híres dátum lett március 13-a (a Dien Bien Phu-i ostrom kezdetének 14. évfordulója), mikor is egy észak-vietnami összpontosítási és raktárkörzetet söpört el a Niagara ereje. Az észak-vietnamiaknak viszont még így is jutott erejük arra, hogy néhány rajtaütésszerű rohamot indítsanak, melyek heves közelharccá fajultak a peremsávon. Ezenkívül több kiküldött tengerészgyalogos felderítő őrjáratot megtizedeltek. Mindeközben a támaszpont körül fekvő gyönyörű táj fokozatosan átalakult gránáttépte vörös pusztasággá.

„Engem nem érdekel, mit mondanak odahaza, én azt mondom, Isten áldja a Dow Vegyi Műveket!*”
– Gunn tengerészgyalogos százados egy Khe Sanh melletti napalmtámadásról

*a napalm fő gyártója

A helyzet súlyosbodott, mikor február 7-én a Különleges Erők néhány kilométerre délnyugatra fekvő Lang Vei-i táborát lerohanták. Ebben a támadásban az volt a rendkívüli, hogy az észak-vietnamiak lángszórókat és 11 szovjet gyártmányú PT-76-os könnyűpáncélost vetettek be; ez utóbbiak nem számítottak igazán korszerű harcjárműnek, a megjelenésükkel járó sokkhatás viszont vitathatatlan volt.

Festmény Lang Vei ostromáról

Az amerikai támaszpontok tüzérsége, illetve a légierő támogatást nyújtott a védőknek, erősítést viszont az éjszaka közepén nem küldhettek, hiszen a VNH bizonyosan számított erre a manőverre és rajtuk ütött volna, ha megpróbálják… Lang Vei tehát elesett. 14 amerikai jutott el a Khe Sanh-i bázisig, úgy 6000 menekült (köztük sok laoszi, illetve dél-vietnami milicista és a helyi különleges erők tagjai) kíséretében… Abban, hogy ezután mi történt, a források nem értenek egyet. Az egyik változat szerint a zöldsapkások segítségével végül átkutatták és azonosították a civileket, majd repülőgépen elszállították őket... Robert Pisor összefoglalója szerint viszont a támaszpont parancsnoka, Lownds ezredes most sem volt hajlandó beengedni a tömeget a peremsávon belülre, mivel nem bízott meg bennük (főleg, hogy sokuknál fegyver volt) és nem tudhatta, van-e közöttük ellenséges ügynök. (Ehhez annyit, hogy míg a Lang Veiben állomásozó zöldsapkások eredeti funkciójuknak megfelelően régóta együttműködtek a helyiekkel, a tengerészgyalogosok nem dolgoztak velük, sőt a támaszponton belül még a dél-vietnami katonákat is kitiltották a bázis nagyobb részéből; ez részben a bizalmatlanság, részben a már említett biztonsági problémák miatt alakult így.) Lownds végül lefegyvereztette és szélnek eresztette őket… Két és fél ezer laoszi egyszerűen visszaindult a határ felé, míg a dél-vietnami milicisták inkább Quang Tri városa felé vették az irányt. Az ellenséget kereső amerikai vadászbombázók tévedésből lecsaptak a menekülők egyik csoportjára és csak egy légcsavaros gépben ülő előretolt légi irányítónak köszönhető, hogy több ilyen eset nem történt.

A légi felvételen az egyik kilőtt PT-76-os látszik

A Lang Vei-i katasztrófa híre gyorsan elterjedt és az ellenséges páncélosroham komolyan megrendítette az amerikai katonák harci kedvét, illetve felrázta a hadvezetést. Ez volt az első eset, hogy az észak-vietnami erők páncélozott harcjárművet alkalmaztak délen, bár az is igaz, hogy a következő ilyen alkalomra egy évet kellett várni, a rákövetkezőre pedig újabb hármat.

„Jézusom, tankjaik voltak. Tankjaik! Lang Vei után hogy is nézhettél ki a lövészgödrödből úgy, hogy ne halld önkéntelenül is a lánctalpak csikorgását?”
– Michael Herr

Kiállított PT-76-os Lang Veiben, napjainkban

Másnap, február 8-án a fennsík nyugati oldalán, a 9/1-es tengerészgyalogosok védvonalát érte támadás. A peremsávot az észak-vietnami rohamutászok át is törték és több bunkert felrobbantottak. Páncélosokkal megerősített gyalogsággal és légi csapásokkal tudták csak visszaverni őket. Komoly gyalogsági támadásra került sor február 29-e éjszakáján is, mikor egy észak-vietnami zászlóalj rohamozta meg a dél-vietnami rangerek vonalát, de nem tudták áttörni a védelmet.

Kivonásra váró tengerészgyalogosok

Más veszély is fenyegetett: a pletykák szerint az ellenség alagutakat ásott a támaszpont alá. (Ez az eljárás igen hatékony volt Dien Bien Phúnál.) Lownds ezredes tehát csoportokat szervezett, akiknek feladata az volt, hogy a talajt, illetve földbe szúrt fémkarók felületét sztetoszkóppal hallgassák, kezdetleges szenzorokként használva ezeket, hogy ily módon érzékeljék az ásással járó rezgést. A valóságban viszont mindössze egyetlen alagút épült, méghozzá a 861. dombnál, de ezt is szinte azonnal elhárították a védők.

Ásnak vagy nem ásnak?

Ennél súlyosabb problémát jelentett a víz. Mivel a támaszpont a fennsíkon feküdt, a tengerészgyalogosoknak mindig gondot okozott a vízszerzés a környező folyókból és patakokból. A támaszpont vízlelőhelye a peremsávon kívül, attól durván 100 méterre esett, egy pataknál. Lownds ezredes tudta, hogy gyakorlatilag lehetetlen volna a bázist kizárólag a levegőből ellátni vízzel és aggódott, hogy az ellenség megmérgezi a kutat. Nem így történt, annak ellenére, hogy ez általában bevett eljárás volt az ostromok történetében.

Tábori mise

Ezalatt az észak-vietnamiak egy lövészárok-rendszert ástak ki, amely egyre közelebb és közelebb húzódott a peremsávhoz (egy éjszaka alatt akár 100 métert is előrehaladhattak). A védők állandóan őrjáratokat küldtek ki, hogy megzavarják az ellenséget a munkában; ezek a rajtaütések gyakran véres tűzharcokat eredményeztek.

Élet a bunkerben

Az észak-vietnami tüzérség tüze továbbra sem csillapodott: a legsúlyosabb tüzérségi támadásra február 23-án került sor, mikor 1307 gránát zúdult Khe Sanh-ra. A nem szűnő bombázás miatt az egyik legkomolyabb gond a bázison belül a harctéri kimerültség volt. Február végén már gyakori volt az idegösszeroppanás is. A bunkerek és óvóhelyek fizikai védelmet nyújtottak csak, de a stresszt nem oldották. A vizet is szigorúan be kellett osztani, ergo mosakodásra és mosásra nem is jutott már (sokan ezért esővizet vagy harmatot gyűjtöttek). A néha csak szűkösen rendelkezésre álló konzerv fejadagok jelentette étrendet szerencsére időnként feldobták az otthonról küldött csomagokban érkező édességek. Mivel szervezett szórakozási lehetőségre nem volt mód, a bakák maguknak szerveztek. A morbidabbak közé tartoztak a tüzérségi támadás alatti labdázás vagy frizbizés – az ügyetlenebb játékosoknak rendre ki kellett rohanniuk a pergőtűzbe, hogy visszaszerezzék a labdát vagy a korongot –, de a patkányölő versenyek is. 

Újabb nap, újabb tüzérségi támadás

Zajlott még egy másféle küzdelem is védők és támadók között, méghozzá egy sokkal „intimebb”: a mesterlövészek háborúja. Egyes esetekben a gyengén teljesítő észak-vietnami lövészekkel nem végeztek, mivel nem volt értelme lelövésükkel okot adni az ellenségnek nagyobb tudású katonát odahelyezni. William Dabney százados, a 881.D dombot védő 26/3-as I század parancsnoka, emlékszik, hogy éppen kilőni készültek egy ellenséges lövészt, mikor is:

…Egy fiatal közlegény kúszott oda hozzám … Már egy hete figyelte ezt a mesterlövészt. A fickó legalább ugyanannyi lövést adott le, mint elődei, de francot se talált el. A katona azt javasolta, egyelőre hagyjuk békén. Ha végzünk vele, az észak-vietnamiak lehet, hogy ügyesebb embert küldenek helyette. […] Ott is maradt a csata végéig – úgy két hónapig – rendszeresen tüzelt, de soha senkit sem talált el.

M-40-es puskával felszerelt mesterlövész és figyelői a peremsávon

A mesterlövész-tevékenység nemcsak az ellenség harci szellemét csökkentette, de unaloműzésre is kiváló volt, ami pedig a morál fenntartása végett volt fontos.

Éjjellátóval ellátott M-16-os gépkarabélyokkal
figyelik az ellenséges lövészárkokat

Március közepére az ellenséges fenyegetés csökkent. A felderítő járőrök, bár többször is összecsaptak még a VNH-val, jelentették, hogy az észak-vietnami alakulatok visszahúzódnak. A rég várt döntő rohamra nem került sor…

Az 1. lovassági hadosztály katonái menetben
a Pegasus-hadművelet során

A támaszpontot végül április 7-én mentették fel, az 1-jén megindított Pegasus-hadművelet keretében, melyet az 1. lovassági hadosztály, a 3. tengerészgyalogos hadosztály egyes egységei és dél-vietnami légideszant-alakulatok hajtották végre, akik a 9. főút mentén érkeztek. Több száz holttestet és sírgödröt találtak a bázison kívül, továbbá több mint 550 kézifegyvert, 200-nál is több nehézfegyvert, számos légvédelmi ágyút, 20 járművet, többtonnányi lőszert, élelmet és egyéb felszerelést. Lang Veit április 10-én foglalták vissza. Mikor a tengerészgyalogosok április 14-én visszavették a 881.É dombot, a csata hivatalosan is véget ért.

Lövegszállítás a Pegazus-hadművelet folyamán

A 77 napos Khe Sanh-i csata egy buddhista ünnep, a holdújév előtt kezdődött, és egy keresztény ünnepen, húsvétvasárnap fejeződött be. A tengerészgyalogosok 205 halottat és 830 sebesültet vesztettek (bár sokan állítják, hogy az elesettek száma 400 felett volt; így például Ray. W. Stubbe tiszteletes, aki elmondta, hogy csak a csata során 441 halottért mondott imát), míg az észak-vietnami veszteségek 10 ezer és 15 ezer fő közé tehetőek. A Pegasus-hadművelet során az amerikaiak és a dél-vietnamiak 126 halottat és 370 sebesültet vesztettek, míg a VNH 1304 biztos (és további 3500 valószínűsíthető) halottat és 21 foglyot. A hivatalos veszteséglistákból általában kifelejtik a montagnard-okat, akik közül sokan Lang Veiben, vagy annak környékén estek el; számuk 1000-1500 körül lehetett.

A hátrahagyott ellenséges felszerelések összegyűjtése a 9. főút mellett

Összességében a csata semmiképpen sem volt egy második Dien Bien Phu. A sikeres védelem legfontosabb tényezői a légihíd, az elhelyezkedés és a tűzerő voltak. A franciáktól eltérően az amerikaiak képesek voltak megoldani a légi utánpótlást, mely végig működött, annak ellenére, hogy az észak-vietnamiak légvédelmi ágyúkat állítottak fel a körzetben. Míg a franciák naponta 100 tonna utánpótlást dobtak le körülbelül 13 ezer embernek, addig az amerikaiak napi 300 tonnát, bő 6000 főnek. Mikor a kifutópálya megrongálódott, helikopterek – olyan eszköz, mely nem állt a franciák rendelkezésére 1954-ben (bár már létezett) – hozták az ellátmányt a szállítógépek helyett. A súlyos sebesültek kivonása ráadásul megoldható volt az amerikaiak számára. A környező dombokon elhelyezkedő állások szintén létfontosságúak voltak: a franciák egy sokkal sebezhetőbb, völgyben fekvő bázist védtek, körülöttük pedig az összes magaslat az ellenség kezére került. Khe Sanh-nál erre nem került sor, továbbá a védők a közeli támaszpontok támogató tüzére is számíthattak. Nem mellékes, hogy a legközelebbi bázisuk alig 45 kilométerre volt, míg a franciák sokkal jobban el voltak szigetelve annak idején, őket 200 kilométer választotta el a következő támaszpontjuktól. A büszke tengerészgyalogosok még azt is tagadták, hogy ez a csata valójában ostrom lett volna, éppen azért, mert egyszer sem vesztették el a kapcsolatot a környező dombokra telepített állásokkal, továbbá az utánpótlást hozó bajtársaikkal. Végül, de nem utolsósorban, az észak-vietnami nem ért a Viet Minh által felvonultatott tüzérség nyomába. Ezzel szemben az amerikaiak olyan tűzerőt vetettek be, mely a franciák számára csak álom volt: durván 100 ezer tonna bomba és 150 ezer tüzérségi gránát hullott le a körzetben fekvő ellenséges állásokra, így Khe Sanh lett Will Fowler szavaival „a hadtörténelem legsúlyosabb bombázását elszenvedő célpontja”. Ahogy a U.S. News and World Report 1968. május 6-i számában olvasható, „tankönyvbe illő példája volt annak, amit katonai kifejezéssel élve úgy neveznek: egy adott terület elfoglalása tűzerő által. A légierő hívei szerint először aratott győzelmet légierő földi alakulatok felett.”

Lewis W. Walt tengerészgyalogos tábornok Khe Sanh-t a háború legfontosabb csatájának nevezte. Westmoreland tábornok szerint ez volt „az egyik legsúlyosabb egyoldalú vereség”, amit az észak-vietnamiak valaha is elszenvedtek, továbbá az a pont, mikor „Giap tábornok katonai zsenialitásának mítosza odalett.” Ugyanakkor találhatunk más véleményeket is: Victor H. Krulak tengerészgyalogos tábornok szerint Khe Sanh „pofon volt a levegőbe.”

Valóban csatát nyert az amerikai tűzerő?

Mindenesetre, ha az ostromot szélesebb összefüggéseiben vizsgáljuk, vagyis mint az offenzíva egy epizódját, egyet kell értenünk Johnson elnökkel és Westmoreland tábornokkal, akik rámutattak, hogy az elhúzódó ostrom  révén sikerült elérni, hogy a Khe Sanh-i körzetben harcoló kommunista erők ne kapcsolódhassanak be a harcokba például Huénál, vagy hogy komolyan veszélyeztessék az amerikai támaszpontokat a Rockpile-nál, Con Thiennél, Dong Hánál és Phu Bainál. Azon újságírók tehát, akik azt ismételgették, hogy több mint 6000 tengerészgyalogost kötnek le az észak-vietnamiak Khe Sanh-nál, nem vették figyelembe, hogy valójában ez a 6000 fő kötött le minimum két hadosztályt, a becslések szerint összesen 15-20 ezer embert, nem is beszélve a számukra szükséges hadianyagról.

Ez volt az a csata, amelynek során először vették fontolóra taktikai atomfegyver bevetését; az első alkalom, hogy B-52-es bombázókat folyamatosan alkalmaztak közeltámogató-feladatra; végezetül ez volt az első alkalom, hogy egy amerikai elnök írásos megerősítést kért tábornokaitól, arra nézve, hogy a csata megnyerhető. Az ostrom történetének végére 1968. május 23-a tett pontot, mikor is Lownds ezredes a Fehér Házban átvette Johnson elnöktől az alakulatnak szóló elnöki dicséretet (Presidential Unit Citation) a 26. tengerészgyalogos ezred számára, Khe Sanh sikeres védelméért.

A Khe Sanh-i támaszpont további sorsa azonban ugyancsak komoly vitákat gerjesztett, megkérdőjelezve a bázis és az ostrom alatti kitartás jelentőségét is; erre egy másik cikkben térek majd ki.

A krónika következő részében:
A csapatnöveléstől a vietnamizálásig

Forrásjegyzék:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Battlefront Vietnam (írta: Tom Carhart; Warner Books 1984)
• Khe Sanh 1967-68 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2005)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Nam – The Vietnam War in the Words of the Men and Women Who Fought There (szerkesztette: Mark Baker; Abacus 1987)
• The End of The Line – The Siege of Khe Sanh (írta: Robert Pisor; Ballantine Books 1985)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Marines (írta: E.H. Simmons Bantam 1987)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Victory in Vietnam (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)