Mi is történt a Tonkini-öbölben?

Viharos vizeken a háború felé

A vietnami amerikai szerepvállalás már tíz éve tartott, de az általuk küldött tanácsadók, pilóták és zöldsapkások jelenléte ellenére az Egyesült Államok hivatalosan még mindig nem állt hadban. Egyes otthoniak, a külföldi sajtó bizonyos orgánumai, illetve a keleti blokk politikusai ennek ellenére már évek óta hangoztatták, hogy lényegében ez a helyzet. S mivel a dél-vietnami kormány képtelen volt önállóan megbirkózni a Vietkong egyre jobban terjedő befolyásával, Hanoi pedig egyre erélyesebb lépéseket tervezett, a Fehér Házban is egyre többször került napirendre a közvetlen katonai beavatkozás kérdése. Az eseményeket aztán a Tonkini-öbölben történt incidens gyorsította fel, mely a krónikákban az amerikai háború hivatalos kezdetét jelzi.

uss_maddox.jpg

A USS Maddox romboló

1964. augusztus 2-án történt. Az amerikai flotta Maddox rombolója nemzetközi vizeken, körülbelül 45 kilométerre a Vietnami Demokratikus Köztársaság partjaitól hajózott a Tonkini-öbölben (más néven Vietnami-öbölben). Feladatuk az észak-vietnami rádióforgalmazás figyelemmel kísérése volt. 15 óra körül járt az idő, amikor a radarok három, gyorsan közeledő vízi járművet azonosítottak. Az ezt követő kitérő manőverek ellenére a három hajó továbbra is a Maddox irányába tartott, ezért a kapitány 16:45-kor jelentést tett a parancsnokságnak, másrészt légi támogatást kért. 17:05 perckor aztán három figyelmeztető (a legénység egyes tagjai szerint viszont célzott) lövésre adott parancsot – eredmény nélkül. Mivel a támadó szándék egyértelműnek látszott, a romboló lövegei tüzet nyitottak. Az egyik észak-vietnami torpedónaszádot meg is rongálták, mire a második sietve visszafordult, de két torpedót még kilőttek, melyek célt tévesztettek. A harmadik sérülései ellenére is megközelítette a Maddoxot és géppuskáival tüzelt.

pt_boats_in_attack_1.jpg

A felvételen az egyik támadó észak-vietnami naszád

A Ticonderoga repülőgép-hordozóról felszállt négy F-8 Crusader vadászgép is megérkezett, így a romboló elszakadhatott a támadóktól. A harcérintkezés alig húsz percig tartott; négy észak-vietnami matróz meghalt, hat megsebesült. A vadászpilóták jelentése szerint az egyik naszád el is süllyedt. Amerikai részről nem volt veszteség és a Maddox is mindössze egyetlen találatot szenvedett el, továbbá az egyik Crusader megrongálódott. A Hanoi Rádió tíz nappal későbbi híradása nem említette a saját veszteségeket, csak annyit közölt, hogy az amerikai „tengeri és légi kalózokat” elűzték, egy repülőt lelőttek, kettőt pedig megrongáltak.

5inch_gun_usn.jpg

A Maddox öthüvelykes lövegeinek tüzére az észak-vietnami naszádok torpedókkal és géppuskákkal feleltek

Johnson elnök az incidenst tárgyaló megbeszélésen úgy döntött, válaszcsapásra nincs szükség. Az egybegyűltek valószínűsítették, hogy egy helyi parancsnok akciójáról lehetett szó. A rákövetkező napon Johnson így is felszólította a hanoi vezetést, hogy tartsa tiszteletben a nemzetközi vizeken jogos szabad mozgást, illetve figyelmeztette őket, hogy ha további katonai lépésekre kerül sor a részükről, az Egyesült Államok nem fog késni a válasszal. Ugyanezt Hruscsovval is közölte a moszkvai „forródróton”. Eközben a Maddox visszatért a Tonkini-öbölbe a C. Turner Joy nevű romboló oldalán, hogy folytassa feladatát.

uss_turner_joy.jpg

A USS C. Turner Joy romboló

Elsőre úgy tűnhet, tévedés történt, esetleg az észak-vietnami flotta ezúttal a szokásosnál erélyesebben akart fellépni a közelben sertepertélő amerikai rombolóval szemben. A helyzet ennél bonyolultabb volt és két dolgot kell megemlítenünk ezzel kapcsolatban.

Az első az OPLAN-34A (Operation Plan 34 Alpha) néven elhíresült művelet, mely még 1963-ben vette kezdetét (bár hasonló akciók már 1954 óta folytak). Eszerint az amerikai CIA, később pedig a SOG (Studies & Obervation Group: Tanulmányi és Megfigyelő Csoport; a szelíd fedőnév valójában egy különleges műveleti csoportot takart) kiképzési és szállítási oldalról támogatta a VDK ellen indított dél-vietnami titkos akciókat, melyek során hajóról vagy repülőgépről ügynököket dobtak át északi területre. A behatolások célja elsősorban a szabotázs és a felderítés volt, de sor került parti létesítmények elleni rajtaütésekre, illetve a délre irányuló hadianyag-szállítás zavarására is. Ezek a bevetések Robert McNamara szerint teljességgel haszontalanok voltak...

„Már jóval a Tonkini-öbölben történt augusztusi események előtt sokan tudtuk, hogy a 34A-műveletek lényegében értelmetlenek. Az északra küldött legtöbb dél-vietnami ügynököt elfogták vagy megölték, a tenger felől vezetett rajtaütések pedig nagyjából egy tűszúrással voltak egyenértékűek. Feltehetnénk a kérdést, ha ez így van, miért folytatták ezeket. A válasz, azért mert a dél-vietnami kormány úgy látta, ez viszonylag olcsó módja Észak-Vietnam zaklatásának, megtorlásul a Vietkong Hanoiból érkező támogatásáért.”

A másik tényező a DESOTO-őrjáratok vezetése volt, melyek keretében különlegesen felszerelt amerikai hajók elektronikai felderítést végeztek szovjet, kínai, észak-koreai és észak-vietnami partok közelében, de még nemzetközi vizeken (ez alapvetően a rádióforgalmazás lehallgatását jelentette). A Maddox, mint már utaltunk rá, ezért hajózott a Tonkini-öbölbe, de mint utóbb kiderült, az OPLAN-34A éppen folyó műveletéhez is volt köze.

usn_at_sea.jpg

Nemzetközi vizeken, de nem éppen baráti szándékkal

Mindezek kiválthattak egy ilyen jellegű észak-vietnami választ. Július 30-án például Hon Me és Hon Ngu szigeteken kerül sor dél-vietnami rajtaütésekre, bár jelentős eredmény nélkül. Ezután az észak-vietnamiak járőrhajókat rendeltek a körzetbe, a Maddox pedig a közelben hajózott, bár valóban nemzetközi vizeken. A fentiekből érzékelhető, hogy sokkal inkább határvédelmi incidensnek tűnt az eset és nem szándékos észak-vietnami provokációnak. Az viszont meglehetősen provokatív lépés volt amerikai részről, hogy a rombolót visszaküldték a feladat folytatására, mintha bizony csalinak akarnák használni, ezzel kikényszerítve egy újabb agresszív vietnami ellenlépést. John J. Herrick, a Maddox kapitánya legszívesebben távolabb maradt volna a partoktól, de Sharp tengernagy, a csendes-óceáni amerikai flottaerők parancsnoka kifejezetten utasította, hogy folytassa a küldetést, már csak azért is, hogy elterelje a figyelmet a közelben végrehajtott dél-vietnami behatoló-akcióról.

usn_radar.jpg

Nem csoda, hogy idegesek voltak...

Augusztus 3-án este, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a heves hullámzás közepette a két amerikai romboló radarkezelői olyan radar-, szonár-, és rádiójeleket fogtak, melyek alapján újabb ellenséges támadásra következtettek. Kitérő manőverekbe kezdtek és tüzet is nyitottak a jelzések alapján, vizuális azonosítás nélkül. A Ticonderogáról idevezényelt gépek pilótái azonban nem láttak ellenséges hajókat a körzetben. A rombolók éjfél után hagytak csak fel a manőverezéssel és a tüzeléssel. S bár a tengerészek két-három megrongált észak-vietnami naszádot említettek, erre később semmilyen fizikai bizonyíték nem utalt, ahogy az amerikai hajókon sem találtak semmiféle sérülést. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a viszonylag tapasztalatlan és nyugtalan tengerészek egyszerűen túlreagálták a dolgot és az időjárástól megzavart radarok és szonárok jeleit félreértelmezték. Herrick kapitány szerint ezek a jelzések jó eséllyel a saját kormánylapátjukról verődtek vissza. A következő órákban több jelentést is küldött tehát, melyek meglehetősen zavarosak voltak és elismerte, hogy ő maga sem biztos abban, ténylegesen megtámadták-e őket. További vizsgálatokat és felderítő repüléseket javasolt.

„A kiértékelés fényében kétesnek ítélek több jelentett jelzést és kilőtt torpedót is. A kedvezőtlen időjárás befolyásolta a radarképet és a túlbuzgó szonárkezelők valószínűleg túl sok jelzést jelentettek le. A Maddoxról vizuálisan egyetlen hajót sem észleltünk. Teljes kiértékelést javaslok, mielőtt bármilyen döntést hoznánk.”

James Stockdale-t, az egyik Crusader pilótáját (akit később Észak-Vietnam felett lelőttek és utána éveken át raboskodott) a leszállás utáni kiértékelésen megkérdezték, hogy látott-e bármiféle ellenséges tevékenységet. Azt felelte:

„Semmit. Se hajót, se nyomdokvizet, se gellert, se ágyútüzet, se torpedót. Csak sötét vizet és amerikai tűzerőt.”

usn_officers.jpg

"Most akkor tudja valaki, mi történt?"

Még mielőtt továbbmennénk, tisztázzuk, mi is történt. Az aug. 2-i támadást utóbb az észak-vietnami vezetés is elismerte. A 4-i kapcsán azonban több évtizeden át spekulációk folytak. McNamara 1995-ben találkozott Giap tábornokkal, aki elmondta, hogy azon a napon nem történt támadás. Ez különösen fontos annak tudatában, hogy a Fehér Ház hogyan reagált és ez milyen következményekkel járt. Johnsonnak ugyanis elfogyott a türelme: utasítást adott megtorló légi csapásokra, Pierce Arrow fedőnéven. Nem sokkal később közölte ezt a Kremllel is, hozzátéve, hogy nem kívánja kiterjeszteni a háborút. 4-én, este fél tizenkettőkor pedig a televízióban is bejelentette a légitámadások megindítását és kijelentette, nem akar háborút provokálni, de ha kell, határozottan fellép. Az időzítés nagyon fontos volt: az eredetileg kilenc órára tervezett bejelentést azért tolták el, mert így nagyjából egy időpontra esett a tulajdonképpeni bevetés kezdetével. Az elnök nem akarta előre figyelmeztetni Hanoit a közelgő csapásra, de el akarta kerülni, hogy ők legyenek azok, akik először adnak hírt az akcióról. Emellett fontos szempont volt, hogy Pekinggel is tudassák, a Tonkini-öböl felől berepülő amerikai gépek nem Kína, hanem a VDK felé tartanak.  

A történelmi jelentőségű bejelentés

A Ticonderoga és a Constellation hordozókról felszállt gépek 5-én tehát észak-vietnami célpontokra – torpedónaszádok támaszpontjaira, illetve üzemanyag-tárolókra – csaptak le Vinh körzetében. A támadás sikerrel járt, de a légvédelem két amerikai repülőt is lelőtt.

air_raid_n_vietnam.jpg

Az amerikai flotta gépei észak-vietnami
üzemanyag-tárolókat bombáznak

Augusztus 7-én pedig kiadták a Tonkini-öböl (más néven Délkelet-ázsiai) határozatot. A szenátus 88:2 arányban, a képviselőház pedig egyhangúlag kiállt az elnök mellett és ezzel felhatalmazták őt arra, hogy belátása szerint "minden szükséges lépést megtehessen, ideértve a fegyveres erők bevetését, hogy támogassa a Délkelet-ázsiai Kollektív Védelmi Szövetség bármely tagját, mely szabadsága védelmében segítséget kér." Ez lényegében egy biankó csekk volt, melynek hosszú távú következményeit  kevesen látták előre. Az elnök szavaival: „Olyan volt, mint a nagyi hálóinge – mindent eltakart.” Ernest Gruening szenátor másképp fogalmazott: szerinte ez egy „előre keltezett hadüzenet” volt. A határozatot négy nappal később törvényerőre emelték, de tényleges hadüzenetet nem küldtek Hanoinak. Most már hivatalosan is megkezdődött a konfliktus újabb szakasza, az amerikai háború.

19640810_resolution_passed.jpg

Határozat elfogadva... 

Hanoiban is látták, mi történik. A légi támadások nyomán megkezdődött a légvédelem újraszervezése és nemsokára megérkeztek Kínából, illetve a Szovjetunióból az első MiG-vadászgépek is. Emellett óvatos béketapogatózásokat is kezdtek. A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság kanadai tagja, J. Blair Seaborn a Fehér Ház javaslatával érkezett, mely értelmében Észak-Vietnam jelentős gazdasági és egyéb támogatásra számíthat, ha felhagy a dél-vietnami beavatkozással, ugyanakkor keményen megszenvedi a következményeket, amennyiben folytatja. Pham Van Dong miniszterelnök erre dühösen kifakadt és azt ajánlotta, az amerikaiak olyasmivel álljanak inkább elő, ami az 1954-es genfi egyezménnyel összhangban van.

everett_alvarez_as_pow.jpg

A Hanoi Hilton első vendége: ifj. Everett Alvarezt, az amerikai flotta A-4-es pilótáját 1964. aug. 5-én lőtték le. Nyolc és fél évet töltött fogságban, ő volt az egyik leghosszabb ideig itt raboskodó fogoly. 

Az ENSZ főtitkára, a burmai U Thant Johnsont sürgette valamilyen megegyezésre, s közreműködésével egy rangooni találkozó lehetősége rajzolódott ki. Hruscsov a hanoi vezetést próbálta rávenni a béketárgyalások megkezdésére, márpedig a szovjet támogatásra (elsősorban a légvédelmi rakétákra) égető szüksége volt Észak-Vietnamnak, ezért belementek. Hruscsovot azonban elvtársai októberben eltávolították és a katonai segítség megérkezett. Az U Thant javaslatára megrendezendő találkozó ötletét Hanoi mindenesetre támogatta volna, viszont ezt a hírt az amerikai külügy elhallgatta Johnson elöl. 

caricature_tonkin.jpg

A történelem ismétli önmagát, ahogy erre a fenti gúnyrajz is rámutat: "A hatvanas években egy amerikai elnök hamis ürüggyel háborúba kényszerítette az országot... Mikor a dolgok rosszabbra fordultak, a hadügyminiszter azzal vádolta a médiát, hogy túlságosan negatívak... Mindez túl sok fiatal amerikai életébe került. Most helyettesítsd be az évszámot 2003-mal és olvasd el újra..."

Az incidenst később, 1967–68-ban az amerikai külkapcsolatok bizottsága vizsgálta William Fulbright szenátor vezetésével. Ekkor derült fény arra, hogy a rombolók nem éppen rutin őrjáraton voltak, hogy a 4-i harcérintkezés szinte bizonyosan meg sem történt, illetve, hogy a Tonkini-öböl határozat szövegét már hónapokkal korábban összeállították. Ez utóbbi határozottan arra utalt, hogy a kormányzat felkészült a háború kiterjesztésére, akárcsak az a tény, hogy a légi támadásokhoz az észak-vietnami katonai célpontok listáját nem augusztus első napjaiban állították össze, hanem szintén néhány hónappal korábban... 

A krónika következő részében:
Béketárgyalás vagy bombázás