Csak a bajtárs és a cél számít

A Linebacker II hadművelet évfordulójának apropóján eljött az idő, hogy írjak egy több mint harmincéves klasszikusról, amely sok más kortárs filmtől eltérően azt is megmutatta, hogy milyen érzés lehetett berepülni Észak-Vietnám fölé…

1972 vége. Az amerikai szárazföldi hadműveletek már véget értek Vietnámban, de a flotta és a légierő gépei továbbra is bombázzák az északi országrészt. Jake Grafton, A–6-os pilóta éjszakáról éjszakára felszáll, hogy a politikai megfontolásból kiválasztott névleges célpontokra csapjon le. Miután bombázótisztjét elveszíti egy ilyen bevetés során, elhatározza, hogy saját feje után megy, és olyasmit tesz, ami tényleg közelebb hozza a háború végét…

Karnyújtásnyira a békétől

1972 júliusában az észak-vietnámi küldöttség kénytelen volt visszatérni Párizsba, hogy folytassa a félbeszakadt béketárgyalásokat. A tavasszal megkezdett Nguyen Hué offenzívájuk csak részsikereket hozott, Dél-Vietnámot egyelőre nem sikerült legyűrni, az utánpótlásuk pedig az amerikai bombázás és aknazár miatt akadozott. A bombázó hadjárat emellett Nixon elnök elszántságát is bizonyította,  ráadásul a nyár folyamán már látható volt, hogy a novemberi választásokat is szinte bizonyosan ő fogja megnyerni, vagyis az amerikai Vietnám-politikában nem volt várható döntő változás. A Fehér Ház nyitása Kína és a Szovjetunió felé pedig ugyancsak hátrányos helyzetbe hozta a hanoi vezetést. Diplomatáik így enyhébb feltételekben egyeztek ki, és kompromisszumos megállapodást terveztek. 

Henry Kissinger és Le Duc Tho a párizsi béketárgyalások szünetében

Rick Rescorla élete 

Akadnak férfiak, akik a legembertpróbálóbb helyzetek közepette érzik csak magukat igazán elemükben, megalkuvást nem ismernek, és ha kell, akár idegen zászló alá is beállnak, hogy küzdjenek azért, amiben hisznek. Az ilyen népmesébe illő alakok közé tartozott egy rettenthetetlen cornwalli legény is.

Rick Rescorla hadnagy az Ia Drang-i ütközet során, 1965 novemberében.
Peter Arnett felvétele. 

Kedves Mindenki!

Éjfélkor befejeződött a blog hetedik születésnapja alkalmából rendezett nyereményjáték, most pedig következzen az eredményhirdetés.

Újabb év telt el, a blogon pedig a megszokott módon, bár kisebb gyakorisággal pörögnek a cikkek. Emiatt senki ne aggódjon, nem gondolkodom a visszavonuláson, egyszerűen sok más teendőm is akad. 

Záródnak az ajtók!

Az 1980-as évek B-filmes terméséből válogatva most egy igazi érdekesség következik, ugyanis a War Bus nem amerikai, hanem olasz produktum (bár angolul beszélő színészekkel készült). Akkortájt akcióműfajban bizony ők is bőségesen alkottak, és a legelvetemültebb VHS-rajongók valószínűleg a mai napig tudnának példákat mondani a hozzánk is becsempészett szalagok címeiből. 

Kissé megkésve és olvasói levelektől indíttatva jutottam el odáig, hogy egy igazi klasszikusról is írjak végre a katonaláda rovatban. Olyan tárgyról lesz tehát most szó, ami a legtöbb amerikai katona zsebében ott lapult, és ha nem veszett el az évek során, valószínűleg ma is féltve őrzött kincsként tartják számon a veteránok vagy azok még élő hozzátartozói.

A filmrendező emlékezik

Oliver Stone az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai filmrendezőjének nevezhető. Témáiban az igazság keresése és a vitaindító megközelítés dominál, amelyet az itt-ott kissé didaktikus narratíva sem tud zárójelbe tenni. Többször foglalkozott az amerikai történelem vitatott fejezeteivel (például a Kennedy-gyilkossággal, a vietnámi háborúval vagy Nixonnal), nemcsak játékfilmjeiben, hanem egy önálló dokumentumfilm-sorozatban is. Élete, pontosabban előélete pedig hasonlóan érdekes, és tavaly megjelent könyvében erről ír.

Az utolsó őrjárat

1972 nyarának eseményei között említésre méltó egy megmozdulás, amely a Vietnámi Veteránok a Háború Ellen nevű szervezethez köthető. A csoport, amelyet többek között A tél katonája-vizsgálat, illetve egy jelentős washingtoni demonstráció kapcsán már említettem, ezúttal a Miamiben megrendezett republikánus elnökjelölő gyűlésen tűnt fel, hogy a politikusok közvetlen közelében hallassa a hangját. 

Az esztendő legnagyobb slágerei

A nyári hónapok kihagyhatatlan témája itt, a blogon az adott év slágerparádéja, úgyhogy merüljünk máris el az ötven évvel ezelőtti dalok legjobbjai között. (Ezúttal is elsősorban az amerikai, illetve a magyar toplisták alapján válogattam.)

A The First Time Ever I Saw Your Face eredetileg népdalként tűnt fel 1957-ben, méghozzá egy brit énekes, Ewan MacColl jóvoltából. Sikeréből fakadóan többen feldolgozták a következő évtizedben, azonban Roberta Flack 1972-es változata hozta meg neki a globális ismertséget. Ez a verzió a Billboard-lista első helyén kötött ki, és az énekesnő még Grammy-díjat is kapott érte.

Jane Fonda hanoi látogatása 

A vietnámi beavatkozás ellen küzdő békemozgalomban számos híresség vállalt szerepet Dr. Spocktól Donald Sutherlandig. A legismertebb név talán mégis az akkor már befutott színésznőé, Jane Fondáé volt, akinek legmerészebb akciójára ötven évvel ezelőtt került sor.

Jane Fonda egy háborúellenes megmozduláson beszél 

Árral szemben

John Paul Vann élettörténete több mint tanulságos, és szerencsére voltak is az HBO-nál olyanok, akik ezt az alapanyagot filmre akarták vinni. Azonban mielőtt erre rátérnék, röviden az alapjául szolgáló gigantikus kötetet is bemutatnám.

John Paul Vann élete

Tavaly Daniel Ellsberg életrajza kapcsán már említettem valakit, aki az amerikai beavatkozás legaktívabb tíz évének fontos szereplője, emellett a konfliktus egyik legnevesebb ismerője volt, és akiről azt mondogatták, nem lehet elképzelni őt a vietnámi háború nélkül, ahogy a vietnámi háborút sem őnélküle. Egy ellentmondásos életű katonatiszt, aki civilként is visszatért Délkelet-Ázsiába, hogy aztán ilyen minőségében hadtestparancsnoki poszton is bizonyítson.

Alezredesként vietnámi szolgálata idején

ICM 1:32

Tavalyelőtt, a helikopterháborús sorozat részeként egy Huey makettjét készítettem el, de nagyon ácsingóztam egy hasonló léptékű (azaz szép nagy) AH-1-esre is. Nos, a makettpiacon minden lehetséges, ha eleget várunk, és végül az én imáim is meghallgatásra találtak. 

Egy fénykép története 

A vietnámi háború ikonikus fényképei közül többet is bemutattam már. Ilyen volt például a saigoni utcai kivégzés, a Yankee Papa 13 bevetése, de Don McCullin vagy Catherine Leroy fotói között is bőven találunk közismert darabokat, amelyek nemcsak ennek a konfliktusnak, hanem a huszadik századnak is maradandó emlékei. Mégis van egy fotográfia, amely sokak számára minden másiknál jobban egybeforrt ezzel a háborúval, mivel egyetlen képbe sűrítette azt, amit sokan éreztek – és amit sokan átéltek – ezzel kapcsolatban.

A napalm elől menekülve

Ellenséges területen

A vietnámi légi háborúról meglepően kevés játékfilm szól ahhoz képest, hogy  az amerikai szerepvállaláson belül milyen jelentős arányú volt a légi tevékenység. Jelen alkotás is csak felerészben támogatja ezt a vonalat, hiszen nagyrészt a földön játszódik, azonban a légierő is fontos szerepet játszik benne.

Az enyhülési politika és a húsvéti offenzíva

1972 elején úgy tűnt, az amerikai beavatkozás rövid időn belül már valóban lezárul: a csapatok kivonása folyamatosan zajlott, a háború vége azonban még váratott magára, Dél-Vietnám sorsa erősen kérdéses maradt, és az egyik legsúlyosabb összecsapás még hátra volt. 

Dél-vietnámi tengerészgyalogos viszi hátra bajtársa holttestét
az 1. főút környékén folyó harcok során, a húsvéti offenzíva idején

Egyetlen lövés

Már javában készült a Hazatérésről szóló bejegyzés, amikor teljesen véletlenül megtudtam, hogy ugyanazon év, vagyis 1978 másik vietnámi klasszikusa, A szarvasvadász hamarosan újra mozikba kerül nálunk, méghozzá digitálisan felújítva. Nem volt mit tenni, erről is írnom kellett. 

Egy nem mindennapi katonaélet

A Vietnámban megfordult magyar-amerikai veteránok közül fogok egy újabbat bemutatni, bár ezúttal nem interjú formájában, hanem tavaly megjelent életrajzi könyve nyomán. Olyasvalakiről lesz most szó, akinek katonai pályafutása még amerikai viszonylatban sem volt mindennapi…

Néha hazatérni se könnyű 

Az amerikai filmekben egészen a hetvenes évek végéig csak marginális szerep jutott a vietnámi háborúnak, azon belül is az egykori katonáknak. Utóbbiak esetében pedig dominált a problémás, esetleg kimondottan erőszakos veteránok szerepeltetése. 1978-ban azonban két olyan alkotás is született – A szarvasvadás és a Hazatérés –, amelyekben ők kapták a főszerepet, méghozzá igen emberi megközelítésben.