A zöldarcú ördögök 3.

SEAL-ek Vietnámban: Fegyverzet és felszerelés

A Vietnámban bevetett SEAL-alakulatok egyenruhája és felszerelése igen változatos volt. A támaszpontokon sokszor civil öltözéket vagy standard olajzöld gyakorlót viseltek, de bevetésen a különböző terepszínű ruhadarabok voltak a leggyakoribbak (főleg a tigriscsíkos, illetve az ERDL-levélminta), nemegyszer keverve. Néha zsákmányolt ellenséges egyenruhákat is használtak. A felsőt sokszor betűrték (védekezésül a piócák ellen), viszont a nadrágszár alján található szűkítőzsinórt ritkábban használták (hogy a partraszállás után a víz minél könnyebben kifolyhasson). Névszalagot, egységjelvényt vagy rendfokozati jelzést szinte sosem viseltek. 

seals_group_photo.jpg

A SEAL-eknél jól megfért egymás mellett
a farmernadrág és a terepszínű felső

A ruházat vonatkozásában több érdekes holmit is említhetünk. Az egyik a harisnya volt, amelyet egyesek a piócák ellenében viseltek a nadrágjuk alatt, a másik a farmer; a tengerészetnél ez utóbbi afféle munkaruha volt, úgyhogy használata csak elsőre meglepő, ráadásul tartósabbnak bizonyult a gyakorlónál. A kifordítható kék-sárga pólót eredetileg a kiképzésnél (állítólag a merülőgyakorlatokhoz) használták, de sokan Vietnámban is hordták, méghozzá nemcsak a támaszponton, hanem néha még bevetésen is. 

seal_gold-blue_shirt.jpg

Az ötből hárman is a kifordítható kék-sárga pólót viselik

Áttérve a zubbonyokra: a rendszeresített felsők mellett léteztek kifejezetten nekik gyártott terepszínű változatok. Ezek levegőtömlővel rendelkeztek (amelyeket vagy széndioxid-kapszulával vagy szájjal lehetett felfújni), és nagy súlyú harcfelszereléssel nyakig vízben mozogva bizony szükség is volt ezekre a segédeszközökre. Több okból döntöttek ilyen ruhadarabok gyártatása mellett: a rendszeresített mentőmellényt nem lehetett biztonságosan használni sűrű, szúrós növényzetben, az M1956-os vászon szerelék pedig átázva lényegesen nehezebb volt, és lassan száradt, továbbá súlyelosztása sem volt olyan kedvező, mint egy átalakított felsőnek. Ez utóbbi miatt aztán az extra zsebeket a karra, a mellkasra és a hát felső részére varrták fel. Ezek elhelyezése és mérete alapján többféle (lövész, gránátvetős és rádiós) zubbony is létezett. Ha mégsem álltak rendelkezésre, akkor a UDT saját felfújható mellényét alkalmazták. 

A UDT/SEAL-mentőmellény, illetve a speciálisan átalakított SEAL-zubbony 
(előbbi fotójáért köszönet illeti Beke Ferenc hagyományőrző-gyűjtőt)

Sokféle fejfedőt használtak a bozótkalaptól a terepszínű baretten át az izzadságszívó kendőig. Lábbeli terén a standard dzsungelbakancs mellett a tornacipő és a szandál is felbukkant, de esetenként mezítláb jártak ellenséges területen, hogy összezavarják az ellenséget. A búvároknak gyártott bokacipő ("Coral Creepers" vagy "Coral shoes") is használatban állt. Amellett, hogy könnyű és vékony volt, simán lehetett uszonyt is húzni rá, illetve vízkivezető nyílásai és anyaga révén gyorsabban száradt.

seal_corral_shoes.jpg

A búvárcipő
(A fotókért köszönet illeti Beke Ferenc hagyományőrző-gyűjtőt)

Akcióik jellege miatt természetesen álcafestékre is szükség volt, ezért nevezték őket ellenfeleik “zöldarcúaknak” vagy a “zöldarcú ördögöknek”. Rovarriasztót is használtak; ennek jellegzetes és erős szaga nagyjából egy óra alatt múlt el, emiatt már útnak induláskor alkalmazniuk kellett. Az sem volt ritka, hogy a terepen sárral kenték be kézfejüket és arcukat, hogy ezzel tartsák távol a szúnyogokat. 

seal_eating_c-rat.jpg

Fejadagot fogyasztó SEAL. Bozótkalapjának tetején érdekes egyéni átalakítás, egy cigarettatartó zseb. Nyilván nyakig érő vízben ez az egyetlen hely, ahol száraz maradhat a bagó. Hasonló, utólag felvart zsebek feltűntek még a nadrágszáron vagy a zubbonyok ujján is.

A málha minimális és célszerűen összeállított volt. Élelmet és esővédőt nem vittek magukkal – de rövidebb bevetéseken még kulaccsal sem bajlódtak. A felszerelést általában lőszer, gránátok, különböző színű fényjelző rakéták, kés, Claymore-akna, robbanóanyag, zseblámpa, morfiuminjekció, serkentőtabletták (például Dexedrine), illetve kommunikációs eszközök tették ki. Dögcédulát nemigen hordtak.  

seals_boarding_lssc.jpg

Az LSSC naszádba beszálló SEAL-ek felszerelése minimális és meglehetősen változatos: bozótkalap, terepszínű barett, ERDL- és tigriscsíkos gyakorló, illetve a bal oldali alakon jól látható a speciális zubbony

Fegyverek terén általában az egyén dönthetett, persze az adott raj többi harceszközének ismeretében. A lényeg az volt, hogy elegendő tűzerő és a célnak megfelelő fegyverzet álljon rendelkezésre. Ez utóbbiak között szerepeltek az akkor szolgálatban álló amerikai típusok, de néhány különleges darab is felbukkant náluk. Először is említhetjük a zsákmányolt szovjet és kínai darabokat, például az AK–47-est, amellyel harcérintkezés esetén meg is téveszthették az ellenséget. A svéd Carl Gustaf géppisztolyt, illetve ennek amerikai másolatát, vagy a hangtompítóval ellátott brit Stent is említhetjük.

m16_mod0.jpg

M–16 Mk.4 Mod 0

A SEAL-ek nemcsak a standard M–16A1 gépkarabélyt, illetve annak rövid variánsait, hanem egy módosított változatát, hivatalos nevén a Mk.4 Mod 0-t is használták. Ezt kétéltű, illetve vízi különleges műveletekhez alakítottak át. Egyfelől Mk.2 Mod hangtompítót kapott, amely kialakítása révén – a tusba fúrt apró lyukhoz hasonlóan – a víz távozását könnyítette meg, másfelől a mozgó alkatrészeit Kal-Gard bevonattal látták el.

seal_w_m16_bassac.jpg

SEAL egy hazafelé tartó naszád fedélzetén, kezében XM–16E1-gyel

Egy másik érdekes eszköz a Harrington & Richardson T223 gépkarabély, amely a német HK33 amerikai lincenszváltozata volt. Nagyjából fél kilogrammal nehezebb volt az M–16-osnál, de ugyanazt az 5,56 mm-es lőszert tüzelte. Mivel akkortájt az M–16-hoz igen nehéz volt harminclőszeres tárakat szerezni (létezett, de akkor még kis számban gyártották), komoly előnyt jelentett a HK33 esetében, hogy negyvenlőszeres tárral rendelkezett. Ráadásul tisztítása egyszerűbb volt, és jobban is bírta az őserdei viszonyokat, mint amerikai vetélytársa. Annyi hátránya volt, hogy a hosszabb tárakhoz nem passzoltak az amerikai tokok, így zsákmányolt vagy egyedileg gyártatott tártartó mellényt kellett használni hozzá. 

st2_members_extracting_w_prisoner.jpg

A foglyot kísérő SEAL-nél látható a T223-as: elsőre könnyen összekeverhető
a HK G3-mal, amely alapjául szolgált ennek a típusnak

A szintén 5,56-os M–63 Stoner jellegzetes SEAL-harceszköz volt (a tengerészgyalogság egyik Vietnámban állomásozó századánál is tesztelték élesben, de elégedetlenek voltak vele). A fegyvert ugyanaz a Eugene Stoner tervezte, aki az M–16-ost is. A cserélhető tus, cső és többféle tár egy moduláris fegyverrendszert alkotott, hogy összeállítástól függően gépkarabélyként, nehéz vagy könnyű géppuskaként is szolgálhasson. Felülről vagy alulról beilleszthető tárból, hevederből, illetve rakaszból is lehetett adagolni a lőszert. További érdekessége volt, hogy konfiguráció függvényében a felhúzókar az előágy aljában vagy tetején helyezkedett el.

Egy érdekes videó, amelyben a Stonert többféle
összeállításban is kipróbálják a lőtéren

A SEAL-ek főleg könnyű géppuskaként alkalmazták, leginkább hevederrel, 150 darabos műanyag rakasszal, de a 90 darabos csigatár is gyakran látható a fotókon. Lényegesen könnyebb volt az M-60-asnál, tűzgyorsasága pedig nagyobb; hatásos lőtávolságban ugyan elmaradt tőle, de a kis távolságból indított lesállások során ez nem volt szempont. Direkt gázelvételes szerkezete miatt fokozott tisztítást igényelt, azonban használói szakértelmének és a viszonylag rövid bevetéseknek köszönhetően ez nem okozott annyi problémát. Nem így az egyedi lőszerheveder, amelyből nem volt elég, így sokszor használt darabokat kerestek vagy loptak, amelyeket aztán kénytelenek voltak maguk megtisztítani, mielőtt újratöltötték volna őket. Thomas Keith így emlékezik:

“Sorozatlövésnél a Stoner a megtestesült pokoltűz. Tűzharcban én akartam magamnál tudni a legnagyobb, leggonoszabb fegyvert. Mikor a hadtörténetet tanulmányoztam, többek között megtanultam, hogy akinél a legnagyobb tűzerő van, szinte mindig megnyeri a csatát, az ütközetet és a háborút. A Stoner ezt nyújtotta, de hátrányai is voltak. Az első, hogy ha nem uraltad, túl sok lőszert zabált. Pár perc alatt elfogyhatott az összes muníció, és akkor szarban voltál. Vagyis komoly mennyiségű skulót kellett magaddal cipelned hegyen-völgyön, őserdőn-mocsáron át. Ennyi lőszer előbb-utóbb lelassít, és a harckészséged bánja. Másfelől, mikor létszámhátrányban voltunk, és ki kellett törnünk, a Stonerem egy pillanat alatt tűzfalat képezett, darabokra tépve a dzsungelt és azokat, akik ránk vadásztak. Gyakoroltam tehát a kezelést, annyi lőszert vittem, amennyit tudtam, és leszartam a súlyát.
A másik hátrány, hogy az M-60-ashoz hasonlóan a Stoner kezelője is elsődleges célpont volt. Ahogy tüzet nyitottam, az ellenség azonnal reagált, hogy elnémítsa a legerősebb, leghalálosabb fegyverünket. A géppuskások tehát úgy vonzották az ellenséges tüzet, mint magas fa a villámcsapást. Valakitől azt hallottam, hogy a vietkongok olyannyira a géppuskásokra koncentrálták a tüzüket, hogy onnantól fogva a várható élettartamuk másodpercekben volt mérhető.” 

seal_w_stoner_wading_ashore.jpg

Naszádról éppen leugrott és a part felé gázoló SEAL. Kezében jól látható a 150 lőszeres rakasszal ellátott Stoner, amelynek csőtorkolatát védőburkolattal látták el. A típust egészen a nyolcvanas évek elejéig használták a SEAL-alakulatoknál, utána az amerikai erőknél rendszeresített M–249 Minimi vette át a helyét, amely külsőre is hasonló, űrmérete pedig azonos. A szerelvényre rögzítve elsősegély-felszerelést, plazmaexpandert, illetve jelzőfáklyákat is láthatunk, a bal kar alatt pedig egy Claymore-tartó oldalzsák vehető ki. 

Fontos részlet, hogy mivel alapvetően éjszaka dolgoztak, a gépkarabélyok és géppuskák  tárait és hevedereit egy bizonyos módon töltötték meg: három hagyományos lőszer után egy vörös fényjelző következett. A sötétségben való célzásnál tehát nem az ilyenkor nehezen használható mechanikus irányzékra, hanem a kilőtt lövedékek rajzolta fénycsíkokra hagyatkoztak, amikor saját tüzüket korrigálták.  

Többféle maroklőfegyverük volt, legjellegzetesebb talán a 9 mm-es, nyolclőszeres tárral ellátott Smith and Wesson Mk. 22 Model O, amely a “Hush Puppy” (“Csitt, kutyus”) becenevet kapta, ugyanis eredeti funkciója az ellenséges őrkutyák elnémítása lett volna, természetesen hangtompítóval. Hogy minél csendesebb legyen a használata, szubszónikus lőszerrel alkalmazták, illetve a szánt rögzíteni lehetett, hogy elsütés után ne csússzon automatikusan hátra. Emiatt persze manuálisan kellett újratölteni, így a gyakorlati tűzgyorsaság célzott lövésenként általában 4-5 másodperc volt. Lövedéke képes volt a rohamsisakot is átütni, lőtávolsága pedig 20-25 méter volt, és lopakodós küldetések során ez elégségesnek is bizonyult. A hangtompító betétjét 6-7 lövés után cserélni kellett, de ez egy bevetéshez szinte mindig elegendő volt. 

hushpuppy.jpg

A Smith and Wesson Mk. 22 Model O

Egy másik bevált hangtompítós harceszköz volt a régi M–3 géppisztoly. Bár a hangtompító miatt viszonylag hosszú volt, maga a fegyver pedig megtöltve nehéz (nagyjából 4,5 kilogramm), megbízhatónak bizonyult, nem szorult különleges lőszerre, ráadásul a závárzat kattogását leszámítva tényleg kellően halk volt, még sorozatlövésnél is.  

m3_grease_gun.jpg

M–3A1 géppisztoly lángrejtővel és tártáskákkal
(A fotóért köszönet illeti Beke Ferenc hagyományőrző-gyűjtőt)

Szinte mindig vittek magukkal sörétes puskát (például az Ithaca Model 37-est), amely közelharcban nagyon hasznos. Ezekhez egy speciális csőtoldalékot használtak, amely a sörét szórásképét szélesítette ki, illetve laposította el. Emellett apró nyilacskákkal teli különleges lőszert is gyártattak, amelynek átütőereje és sebző hatása felülmúlta a hagyományos sörétét. 

seals_in_action_1.jpg

Két SEAL tüzel a túlparton meghúzódó gerillákra, egyikük átalakított M–60-as géppuskával, a másik M–72-es LAW-val

A nagy számban használt könnyű páncéltörő, az egyszer használatos M–72 LAW is a SEAL-ek fegyvertárába tartozott. Páncélozott járművekkel ugyan nemigen találkoztak, de épületek, védművek, teherautók vagy hajók ellen jól bevált.

seal_w_m203.jpg

Az M–16-osra rögzített M–203-as gránátvető jól bevált Vietnámban, és a mai napig használják ezt a kombinációt. A képen megfigyelhető, hogy egyesek kulacstokot használtak tártokként is.

A gránátvetők is kedvelt fegyverek voltak. Az M-16-osra csatolható korai XM–148-at, később pedig az M–203-at is használták, de érdekesebb ennél a kimondottan a SEAL-eknek készített négylövetű, alsószános gránátvető, közkeletű nevén a China Lake Model. Valamennyire hasonlított a rendszeresített M–79-re, viszont nagyobbrészt alumíniumból készült, így kifejezetten könnyű eszköz volt. Kevés példányt gyártottak belőle (egyesek szerint kevesebb, mint huszat, mások szerint legalább ötvenet), és a gépkarabéllyal kombinált gránátvetők rugalmasabb használhatósága, illetve elterjedése okán sosem rendszeresítették, sőt hivatalos megjelölést sem kapott. 

china_lake_model.jpg

A China Lake Model

Robbanóanyagot általában a Mk.138 megjelölésű oldalzsákban ("Demo Bag") vittek, amelyben a töltetek mellett egy integrált légzsák is helyet kapott. Claymore-aknát természetesen ugyanúgy alkalmaztak, mint a reguláris erők, főleg lesállásnál. A kézigránátok között létezett kis méretű, nagyjából golflabda nagyságú változat (Dutch NWM V-40), amelyekből többet is magánál tarthatott az ember, és messzebbre lehetett őket dobni, mint a hagyományos M-26-ost. Repeszgránátok mellett természetesen alkalmaztak füst-, könnygáz és foszforgránátot is. A gránátok sokszor harcérintkezés után is szerephez jutottak: a hátrahagyott holttestek közelében kifeszített botlódrót segítségével esetenként robbanócsapdákat is rögtönöztek ezek közreműködésével a helyszínre később érkező partizánoknak. 

demo_bag.jpg

A Mk.138 "Demo Bag"

Csendes munkánál mindig jól jöttek a kések, amelyekből sokféle típus megfordult náluk, de leggyakrabban a legendás Ka-bart, illetve a légierő rendszeresített túlélőkését említik. Mindkettő bowie-pengével rendelkezik, de utóbbi valamivel rövidebb, így könnyebben elővehető és rejthető. 

seal_knifes.jpg

A Ka-bart (balra) sokan a tengerészgyalogsághoz kötik, a valóságban azonban több fegyvernemnél is szolgálatban állt, illetve többféle méretben és kivitelben készül a második világháború óta. A légierő túlélőkését (jobbra) 1957-ben rendszeresítették, és évtizedeken át használták. 

A SEAL-ek állandóan kísérleteztek újfajta harceszközökkel. Ezeket részben közvetlenül a gyártó cégektől rendelték, részben viszont saját maguk állították össze. Próbát tettek például az M-16-oshoz készült hangtompítóval, de ez jelentősen növelte a fegyver hosszát, és még szubszónikus lőszerrel sem volt elég halk, ráadásul minden lövés után újra csőre kellett tölteni. Az ilyen problémák miatt is vetődött fel, hogy számszeríjat kellene használni, hiszen az majdhogynem hangtalan. Hónapokig tartott a munka, és bár pontos, elsőre hatásosnak tűnő fegyver lett a végeredmény, kérdés maradt, hogy egyetlen vessző halálos-e, és az elnémítandó ellenfél nem fog-e túl hangosan ordítani, mielőtt kiszenved. A meglevő fegyverek módosítása is napirenden volt. Az M-60-as esetében például olyan módon könnyítettek a géppuskán, hogy leszerelték a villaállványt és rövidre vágták a csövet, esetenként pedig a tus egy részét is eltávolították. Éjjellátókat is kaptak (ilyen volt az AN/PVS-1), de az akkor még kényelmetlenül nagy méret, a gyorsan kifogyó elem és az éjjeli látás elvesztése folytán ritkán alkalmazták.

Nem hagyományos harceszköz volt a CIA által kifejlesztett, nagyjából aktatáska méretű, Belgium Blue nevet kapott 903. készlet. Ez csupa olyan halálos meglepetést tartalmazott, amelyet az ellenséges területen hagytak a terepet csata után mindig átfésülő és még használható holmikra vadászó gerilláknak. Az egyik eszköz egy plasztik robbanóanyaggal töltött kulacs volt, amelynek kupakját elforgatva robbant, de ugyanilyen rendszerű zseblámpa és fényképezőgép is létezett. A módosított, de a valódihoz megszólalásig hasonló AK-lőszer elsütés esetén a fegyver csövében detonált, letépve a használó arcát vagy fejét. Az ilyen “baleseteknek” ráadásul hosszú távú következménye is volt, hiszen ahogy terjedt ezeknek a híre a partizánok között, úgy bíztak meg egyre kevésbé saját fegyvereikben, nem tudván, hogy mi okozta a problémát. 

Másféle eszköz volt egy speciális folyadék, a TIARA. A név a "Target Illumination and Recovery Aid" elnevezésből ered, amely "célmegjelölés és mentéskönnyítést" jelent. Az anyag levegővel érintkezve kékeszöldesen világított. Egyrészt ösvényeken fújták szét, hogy a belelépő gerillák világító lábnyomokat hagyjanak maguk után, másrészt éjszakai támadásnál gránát formájában a célpontot is meg tudták vele jelölni a légi támogatáshoz. 

Köszönetet mondok Beke Ferenc hagyományőrző-gyűjtő olvasónknak
a fényképekért és a kiegészítésekért.

A sorozathoz felhasznált források:
• Amerikai különleges alakulatok (írta: David Bohrer; Gulliver 2001)
• Everything We Had – An Oral History of The Vietnam War by Thirty-Three American Soldiers Who Fought It (szerkesztette: Al Santoli; Ballantine Books 1982)
• First SEAL (írta: Roy Boehm; Pocket Books 1997)
• Good to Go – The Life and Times of a Decorated Member of the US Navy’s Elite SEAL Team Two (írta: Harry Constance & Randall Fuerst; William Morrow and Company, 1997)
• Hunters & Shooters: An Oral History of the US Navy SEALS in Vietnam (szerk: Bill Fawcett; Harper 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Rogue Warrior (írta: Richard Marcinko; Pocket Books 1992)
• SEAL Warrior: The Only Easy Day Was Yesterday (írta: Thomas H. Keith; Thomas Dunne Books 2009)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• US Elite Forces – Vietnam (írta: Leroy Thompson; Squadron/Signal Publications 1985)
• US Navy SEALs in Colour Photographs (írta: Robert Genat; Europa Militaria 1998)
• US Navy Special Warfare Units in Korea and Vietnam (írta: Eugene Liptak; Osprey 2021)
• Vietnam: US Uniforms in Colour Photographs (írta: Kevin Lyles; Europa Militaria 1992)