A dél-vietnámi haderők 1.

Hadrend és történelem

A konfliktus hadseregeit bemutató sorozatban most a háború egyik legritkábban emlegetett és leglenézettebb haderejét, a Vietnámi Köztársaság fegyveres erőit fogjuk megvizsgálni. A rövid életű, húsz évig létező Dél-Vietnám katonasága fennállása során rengeteg problémával szembesült, és ugyanennyi kritikát kapott, méghozzá nem ok nélkül. Talán ezért is él a köztudatban az az általánosítás, hogy egy korrupt vezetéssel megvert gyenge hadseregről van szó, amely eleve vereségre volt ítélve. A valóság azonban jóval összetettebb, ezért igyekszem kitérni a kevésbé ismert részletekre is. 

arvn_w_us_advisor.jpg

Dél-vietnámi raj, oldalukon egy amerikai tanácsadóval
siet a kivonást végző helikopter felé

A történet az 1946-tól 1954-ig tartó indokínai vagy francia háború során kezdődött, amely bizonyos értelemben ugyanúgy testvérháborúnak nevezhető, mint a későbbi, hiszen vietnámi katonák már a Francia Távol-keleti Expedíciós Hadtestben is szolgáltak és küzdöttek a Viet Minh ellen. 1953-ra 53 ezer fővel csaknem egyharmadát adták a 175 ezer fős kontingensnek. Emellett került sor az önálló Vietnámi Nemzeti Hadsereg (franciául: L’Armée Nationale Vietnamienne) felállítására 1951-ben, amely hivatalosan már a vietnámi hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozott. Mindez annak volt köszönhető, hogy addigra a franciák is felismerték, hogy kénytelenek lesznek nagyobb önállóságot adni indokínai gyarmataiknak, így 1949-ben Vietnám, Laosz és Kambodzsa kvázi független státuszt kapott a Francia Unión belül. A helyi hadsereg harcba állításával igyekeztek a Viet Minh támogatását gyengíteni, és sok vietnámi, aki sem a gyarmatosítókkal, sem a kommunistákkal nem szimpatizált, köztes megoldásként támogatta a franciák által támogatott Bao Dai császárt és rendszerét, illetve katonaságát.  

indochina_war_vietminh_prisoner_w_colonial_paratrooper.jpg

A testvérháború egy emberibb pillanata: egy francia gyarmati ejtőernyős
alakulat vietnámi katonája sebesült Vietminh-foglyát kíséri hátra

Hadszervezeti oldalról a 160 ezer fős Vietnámi Nemzeti Hadsereg nem volt igazi haderőnek nevezhető: tüzérséggel, páncélos járművekkel, logisztikai háttérrel, illetve saját vezérkarral nem rendelkezett, ezenkívül önálló századokból és zászlóaljakból állt, amelyeket az első években francia ezredekbe illesztettek, ahol francia parancsnokaik voltak. 1953-ra váltak csak ki tőlük, de közben új egységek is jöttek létre, amelyeknél francia tanácsadó tisztek szolgáltak. Ezen formációk harctéri teljesítménye meglehetősen eltérő volt, ahogy etnikai összetételük is, ráadásul a francia kivonulással párhuzamosan számos vietnámi egységet le is szereltek.

diem_in_a_crowd.jpg

Egy huszadik századi mandarin: Ngo Dinh Diem

Az 1955-ös genfi megállapodást követően Vietnám elnyerte ugyan függetlenségét, de egyelőre két részre osztották: északon a kommunista Vietnámi Demokratikus Köztársaság, délen pedig a Nyugat-barát Vietnámi Köztársaság jött létre. A déli országrész új államfője, Ngo Dinh Diem lett, aki megakadályozta az ‘56-os egyesítési népszavazást, mivel joggal tartott a karizmatikus Ho Si Minh győzelmétől, aki kommunista vezetés alatt egyesítette volna az országot. Emellett siettette a francia kivonulást, és jobban kívánt támaszkodni az amerikai támogatásra. Az ezt követő hat évben országa nagyjából egymilliárd dollár támogatást kapott az Egyesült Államoktól, ennek csaknem 80 százaléka a haderő fejlesztésére ment, amelyet hivatalosan 1955. december 30-ával hoztak létre, Vietnámi Köztársasági Hadsereg néven.  

Hogy a külföldi szakirodalomban előkerülő megnevezésekkel is tisztában legyünk, a szárazföldi haderő angol neve Army of the Republic of Vietnam, rövidítve ARVN (kiejtve "arvin") volt. Ezt a köznyelvben sokszor szinonímaként használták a teljes dél-vietnámi katonaságra, de az átfogó hivatalos megnevezés a Republic of Vietnam Armed Forces (RVNAF) volt, amelybe természetesen beletartozott a légierő (VNAF), a haditengerészet (VNN) és a tengerészgyalogság (VNMD vagy VNMC), lásd később. 

A korai éveket az átszervezések, illetve a francia befolyás megszűnésével párhuzamosan jelentkező logisztikai problémák jellemezték. Négy hadosztályt, hat könnyűhadosztályt, illetve különböző területvédelmi ezredeket állítottak fel. (A hagyományos hadosztályok 8100 fővel, komolyabb jármű- és tüzérségi támogatással rendelkeztek, nyílt terepen végzett hadviselésre szánták őket a part menti területeken, reguláris erőkkel szemben, míg a könnyűhadosztályok egyenként 5800 katonát számláltak, könnyű felszereléssel rendelkeztek, és hegyi, illetve őserdei harcra képezték ki őket.) 

vietnamese_training.jpg

Kiképzés

A hadseregfejlesztés komoly vitákat generált. Az amerikai tanácsadók észak-koreai jellegű inváziót vizionáltak, amelynek elhárítására hagyományos haderőt javasoltak létrehozni, a kommunista gerillaerők tevékenységét pedig figyelemelterésként értelmezték. Hiába kardoskodtak egyes déli tábornokok, sőt maga Diem elnök is amellett, hogy a területvédelmi, mobilis, zászlóaljerejű alakulatokra kellene alapozni, amelyek tagjai kötődnek az adott régióhoz, így helyismeretüket is ki lehet használni a gerillaellenes műveletek során. (Nem mellékes, hogy egy fejlődő ország számára egy ilyen hadsereg könnyebben fenn is tartható.) Diem komoly dilemmát élt meg: aggasztotta a növekvő amerikai befolyás, és alapvetően ő sem akart mindenáron amerikai mintájú hadsereget látni, sőt még olyat is mondott, hogy nekik ugyanúgy gerillahadviselést kellene folytatniuk, mint ellenfeleiknek – azonban szüksége volt szövetségese anyagi támogatására, ezért végső soron beleegyezett a kéréseikbe. 

diem_inspecting_troops.jpg

Diem elnök ellép a díszsorfal előtt

Az ötvenes évek végén azonban egyre erősödött a kommunista gerillák tevékenysége, illetve a hadurak és vallási szekták fegyvereseivel is meg kellett küzdeni. Ekkor már egyértelmű volt, hogy invázióra egyelőre nem kell számítani, és a felkeléselfojtó feladatokra kell helyezni a hangsúlyt, de addigra jelentős időt veszítettek. Ráadásul a népszerűtlen rezsim jelentős reformok hiányában elidegenítette magától a lakosság jelentős részét, míg a Vietkong egyre nagyobb befolyásra tett szert a vidéki területeken. Emiatt az addig elhanyagolt paramilitáris egységek felállítása is nagyobb figyelmet kapott. 

1960-ban egységesítették a hadosztály-szervezetet. Innentől fogva mindegyik három gyalogezredet, egy tüzér-, egy aknavető- és egy műszaki (illetve 1965 után még egy könnyűpáncélos) zászlóaljat tartalmazott, továbbá századerejű támogató alakulatokat. Az ezredek három (egyes időszakokban négy) zászlóaljat tömörítettek, amit esetenként egy felderítő század is kiegészített. A felkeléselfojtó hadműveletekre mindegyik gyalogzászlóalj kiegészült egy  könnyűgyalogos jellegű elit rangerszázaddal (Biet-Dong-Quan, röviden BDQ; jelentése egyébként “különleges mobil erők”; a korabeli magyar szakirodalom “partizánvadászként” emlegette őket, ami technikailag korrekt megnevezés, ugyanakkor tagadhatatlanul ideológiai töltetű). Ezen kilencezer katona képzettsége a gyakorlatban eleinte nem sokkal haladta meg az átlagos gyalogosokét, később azonban, részben az amerikai szervezésű rangeriskoláknak hála, valóban nagyobb harcértéket képviseltek. Párhuzamosan a Különleges Erők (Luc Luong Dac Biet – LLDB) is felállításra kerültek. Rájuk is gerillaellenes szerepkörben volt szükség, létszámuk azonban eleinte jóval alacsonyabb volt, 600 fő körül, a későbbi években viszont 3000 fölé emelkedett. 

us_advisor_w_vietnamese_artyman.jpg

Amerikai tanácsadó egy vietnámi tüzéralakulatnál

Technikai és logisztikai hátterüket is nagyban fejlesztették, illetve a katonai képzés érdekében addigra több oktatási intézményt is létrehoztak, ilyen volt a katonai akadémia Da Latban, a műszaki iskola Vung Tauban vagy a katonai rendész iskola Da Nangban, egyes katonák pedig az Egyesült Államokban kaptak továbbképzést. Ekkoriban összesen hét, egyenként 10450 fős hadosztály létezett, továbbá öt légideszant-zászlóalj, négy könnyűpáncélos-ezred, illetve 90 ezer milicista állt szolgálatban. 

arvn_parade.jpg

Szemle egy gépesített alakulatnál

A felsőbb hadvezetés már a korai években számos problémával küzdött. A parancsnoki láncolat nem volt egyértelmű, a különböző részlegek és ügynökségek pedig sokszor nem az együttműködésre, hanem saját érdekeik érvényesítésére törekedtek, ráadásul földrajzilag is szét voltak szórva. Emiatt a különböző szinteken működő vezetők egymásnak ellentmondó utasításokat kaphattak a hadosztály- vagy hadtestparancsnoktól, a tartományi vezetőktől, néha viszont közvetlenül Diem elnöktől, akinek egyébként kapóra jött ez a megosztottság, mivel szigorú kontroll alatt akarta tartani a haderőt. A mindent átható politika és korrupció egyébként állandóan jelen volt a hadsereg berkein belül. Ennek köszönhetően tűntek el fegyver-, gyógyszer- vagy egyenruhaszállítmányok, vagy éppen így jutott az ellenség kezére egy-egy hadműveleti terv, de a hatvanas években nem egy államcsíny is a vezérkaron belül kezdődött. Diem pedig annyira nem érezte magát biztonságban, hogy a katonaságot elsődlegesen a puccsok elhárítására tartotta, és emiatt utolsó éveiben nem is forszírozta az agresszív gerillaellenes műveleteket. Egyébként az egyre súlyosabb belpolitikai helyzet ellenére is el akarta kerülni a külföldi erők tömeges vietnámi bevetését, részben, mert tudta, hogy a kommunista propaganda ezt könnyedén kihasználhatná (ahogy az meg is történt később), de az amerikai tanácsadók növekvő létszáma és minden tartományra kiterjedő jelenléte is aggasztotta, ugyanis úgy vélte, hogy emiatt hosszút távon az ország önállósága és a nemzeti büszkeség is veszélybe kerül.

green_beret_w_viet_gunner.jpg

Amerikai zöldsapkás a géppuska kezelését oktatja

Az 1950-ben, eredetileg a francia kontingens támogatására létrehozott amerikai katonai tanácsadó csoport (korai nevén: Military Assistance Advisory Group Vietnam, röviden MAAG-V) 1956-tól több szinten is részt vett a helyi erők kiképzésében. Működésük és hatékonyságuk ellentmondásos volt (ez részben a nyelvi és kulturális korlátok miatt alakult így, illetve a délieket sem készítették fel az ilyen jellegű kooperációra), de tény, hogy egyes alakulatokban (például a légideszant-egységeknél) kimondottan eredményesen működtek. Tevékenységüket az is aláásta, hogy egy adott alakulatnál egy tanácsadó 6–12 hónapot töltött csak el, így, mire kialakult a megfelelő munkakapcsolat, leváltották, és jött a következő, akinek nemcsak személyisége, hanem hozzáállása is gyökeresen eltérő lehetett. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak zöldsapkások voltak köztük, hanem mindenféle hátterű altiszt és tiszt. A Különleges Erők katonái többek között a hegyi törzsek körében végeztek polgári műveleteket, a hadsereg és a tengerészgyalogság pilótái légi szállítási manővereknél segédkeztek, a gyalogostisztek nemegyszer ott voltak a terepre induló szakaszok oldalán, a légierő pilótái pedig éles bevetésekre is elkísérték a helyi repülőket. 1965-ben azonban, az amerikai eszkaláció révén a hozzáállás jelentősen megváltozott: a tisztek szívesebben szolgáltak saját alakulataiknál, a tanácsadói szolgálat és a pacifikálás kevésbé izgatta őket. Ettől függetlenül továbbra is ott voltak tanácsadóik a déli haderő minden szintjén, s feladataik közé tartozott a tűztámogatás koordinálása, a kiképzésben való asszisztálás vagy kommunikációs, illetve összekötő tevékenységek. Nem szabad elfeledkezni az ausztrálok 1962-ben érkezett hasonló missziójáról sem, az AATTV-ről (Australian Army Training Team Vietnam), akik kisebb, százfős létszámmal ugyan, és kizárólag az északi tartományokban, de szintén részt vettek a tanácsadásban és kiképzésben. A többek között Malájföldön szerzett gerillaellenes tapasztalataik révén mind az amerikaiak, mind a vietnámiak felnéztek rájuk. 

downed_choppers_at_ap_bac.jpg

Földre kényszerített helikopterek az Ap Bac-i csata után

1962-ben a déli erők átmenetileg előnyhöz jutottak a növekvő amerikai támogatás következtében, és harci szellemük is nőtt. Ebben komoly szerepe volt a harcjárműveknek és a helikoptereknek, amelyek olyan mozgékonysághoz juttatták őket, amire a Vietkong eleinte nem tudott mit lépni. Mindez azonban nem tartott sokáig, ugyanis a gerillák hamar kitapasztalták a páncélosok és a forgószárnyasok gyenge pontjait, az 1963. januári Ap Bac-i csatában pedig megmutatták, hogy ki is tudják őket használni… Emellett a vidéki lakosság biztosítását egy kicsit sem lendítette előre a haditechnikai fölény, sőt a növekvő arányú légi és tüzérségi támogatás nagyobb veszélyt hozott a civilek fejére, vagyis ilyen értelemben visszaütött. A kezdeményezés tehát rövid időn belül újra a Vietkongé volt. 

terkep_vk.jpg

Dél-Vietnám katonai régiói. Az I. hadtest a Da Nangtól északra fekvő területeket foglalta magába egészen a demilitarizált övezetig, a II. hadtest a Közép-vietnámi-felföldet, a III. hadtest a főváros tágabb környékét, az 1963-ban létrehozott IV. pedig a Mekong-deltát. Ezeken belül hadosztályi műveleti területeket is kijelöltek, ezek azonban nem tartoztak automatikusan egy adott hadosztályhoz, mindössze további felosztást jelentettek. 1970 júliusában Thieu elnök utasítására a hadtestek területeit katonai körzetekre nevezték át, ezzel visszatértek a francia háború idején használt terminushoz. (A part közeli vizeket ugyanilyen elven osztották fel négy "part menti körzetre".)

1963 végére a haderők létszáma 219 ezer főre rúgott, a paramilitáris alakulatok pedig 190 ezer főt számoltak. Az ország területét négy régióra (I–IV. hadtest), illetve a Saigon környékét lefedő Fővárosi Katonai Körzetre osztották. Ezekben kilenc hadosztály, egy légideszant-dandár, egy különleges műveleti csoport, három önálló ezred, egy területvédelmi ezred, 86 rangerszázad és 19 önálló zászlóalj működött. Az alakulatok általában maradtak egy bizonyos hadtest műveleti területén, vagyis ilyen értelemben közelebb álltak egy klasszikus területvédelmi haderőhöz, mint egy nagyobbrészt mobil, bárhol bevethető hadsereghez. Mozgékony tartalékként később lényegében csak az 1. légideszant-hadosztály és az 1. tengerészgyalogos hadosztály, továbbá néhány rangeralakulat volt elérhető. 

Fontos megemlíteni, hogy a katonasághoz nemcsak a szárazföldiek tartoztak, hiszen léteztek egyéb fegyvernemek is, illetve területvédelmi erők. Térjünk is ki rájuk.  

patch_vnn.jpgA dél-vietnámi flotta létrehozását még a franciák kezdeményezték. Ennek értelmében 1953-ban alakították az első tengerészeti alakulatokat, amelyeket egyelőre francia tisztek vezettek. Két évvel később önállósulhatott a fegyvernem. Ekkor durván 2000 főt és 200 hajót foglalt magába. Folyami, illetve part menti flottaként üzemelt, és ezen a későbbi fejlesztések sem változtattak érdemben. 1966-ra csaknem 16 ezer embert foglalt magába, azonban a képzési hiányosságok és a technikai szakértők hiánya számos problémát okozott. Három csoportra volt bontható. A dzsunka flotta afféle “vízi milícia” volt, partközelben és a folyótorkolatokban járőrözött, elsősorban a hajóforgalmat ellenőrizte. A folyami flotta a folyókon működött, és csapatszállítást, járőrözést, illetve támadó műveleket végzett. A tengeri flotta nagyobb hajókkal a tengerpart mentén működött. A létszám 1969-ben ugrott meg 30 ezer főre a vietnamizálás következtében. Három évvel később már 42 ezer ember szolgált, és több mint 1500 vízi járművel rendelkeztek, köztük például hét fregatt, két kísérőromboló és öt aknaszedő. Mindez azt jelentette, hogy a fejlődő országok egyik legerősebb hadiflottájával bírtak, ám az elapadó amerikai támogatás őket is érzékenyen érintette. 1975-ben minimális szerep jutott nekik a déli országrész védelmében: az esetenkénti tűztámogatás mellett inkább az összeomlást kísérő menekülésben segédkeztek. 

patch_vnmd.jpgA vietnámi tengerészgyalogságot 1954 őszén alapították. Első tagjai a régi francia folyami századokból, illetve szárazföldi vagy tengerészeti rohamcsapatokból kerültek ki. Eleinte durván 2400 főt számláltak egyetlen zászlóaljban, illetve szétszórtan működő századokban, később azonban körülbelül 1800 főre csökkentették őket, és két harcoló zászlóalj, illetve támogató századok alkották. Bevetették őket a Mekong-deltában a kormányellenes szekták ellen folytatott műveletekben, később pedig a vietkong gerillák ellen. Hatékonyságuk meggyőzte a hadvezetést, így 1965-re dandárerejű formációvá duzzasztották, bő 6500 fővel (benne saját tüzér-, kétéltű és műszaki egységgel). A légideszant-alakulatokkal együtt a haderő mobil tartalékjához csatolták őket, amelyet bárhol az országban be lehetett vetni. Partraszálló, illetve légimozgékonyságú műveleteket is végrehajtottak (nemegyszer amerikai erők oldalán), sőt a ‘63-as Diem-ellenes puccsban is alkalmazták őket. 1968-ra már több mint 7300 fővel működtek, és ebben az évben komoly szerep hárult rájuk a Tet-offenzíva visszaverésében is. A vietnamizálással párhuzamosan a tengerészgyalogság hadosztályerejűvé vált (három dandárban kilenc zászlóaljjal, 12–14 ezer fővel), és bevetették őket minden nagyobb műveletben, sokszor a szárazföldiek parancsnoksága alatt, többek között a Lam Son 719, illetve az 1972-es húsvéti offenzíva során, de gerillaellenes akciókat is vezettek egészen az 1975-ös összeomlásig.  

patch_vnaf.jpgA dél-vietnámi légierőt is francia hatásra, 1951-ben hozták létre, de önálló alakulatokat csak 1954-ben alakítottak. Ekkor mindössze 58 repülőgép és 1350 fő személyzet tartozott hozzá. Az amerikai támogatás nyomán azonban jelentős bővülés történt a következő két évben, amellyel 4100 fő fölé emelkedett a létszám, és a hadrendben egy vadászszázad (F-8F gépekkel), két szállítószázad (C-47-esekkel), két felderítőszázad (L-19-esekkel), illetve néhány H-19 helikopter szerepelt. 1960-ban került sor a következő bővítésre, mikor AD-6 vadászok és H-34-es helikopterek érkeztek, később pedig T-28-asok, A-1H-k, illetve RC-45-ösök. (Sajátosság, hogy a dél-vietnámi rendszerben a helikoptereket nem a szárazföldiekhez sorolták, hanem a légierőhöz.) A kiképzés során komolyan támaszkodtak az amerikai pilóták asszisztenciájára. 1963-ban már havi 800-900 bevetést repültek a földi csapatok támogatására. Az észak-vietnámi célpontok elleni 1964–65-ös támadásokban a dél-vietnámi légierő is részt vett, később azonban felhagytak ezzel. 1967-re a létszám elérte a 16 ezer főt, ráadásul ekkor jelent meg az első sugárhajtású típus, az F-5. 1968 elején több ezer bevetést hajtottak végre a Tet-offenzíva visszaverésére. 1970-re 700 gép állt szolgálatban, a létszám pedig 40 ezer emberre duzzadt. A vietnamizálással párhuzamosan a dél-vietnámi légi műveleteknek immár 70 százalékát ők végezték. Az 1972-es húsvéti offenzíva során több mint 6000 bevetést hajtottak végre, és a támadás elhárításában komoly szerep jutott nekik. Ugyanakkor a csökkenő külső támogatás folytán több századot is le kellett szerelni, emellett az észak-vietnámi csapatok légvédelmi eszközei is egyre komolyabb veszteségeket okoztak. Az 1975-ös összeomlás során is több ezer bevetést repültek még, de a főbb repterek elvesztésével párhuzamosan a légierő is összeomlott. 

A területvédelmi erőkre is jelentős szerep hárult (volna) létszámuk, illetve az országban tapasztalható fokozott gerillatevékenység miatt. 1948 óta léteztek ilyenek, és nemcsak a helyi biztonság fenntartásában számítottak rájuk, hanem a reguláris alakulatok támogatása terén, illetve a lélektani műveletekben. 1960 után egyre nagyobb figyelmet kaptak, de továbbra is csak mostohagyermeknek számítottak a hadsereg mellett. Ráadásul szervezetileg a tartományi és körzeti vezetés alá tartoztak, a kiképzést viszont elvileg a katonaságnak kellett volna megszerveznie, ők azonban se ezt, se a tisztállományt nem tudták biztosítani. Ezen alakulatok teljesítménye és a lakossághoz fűződő viszonya sokszínű volt. Többféle is létezett ezekből a formációkból.

sv_militia.jpg

Falusi milicisták

Az önvédelmi erők a falvak védelmét szolgálták, de 1955 tavaszán létrehozták a polgárőrséget (Bao An) is, amely század- és zászlóalj-szintű alakulatokkal rendőri és katonai feladatokat látott el a tartományfőnök alárendeltségében. A polgárőrséget később átnevezték regionális erőkre (Dia Phuong Quan, angolul Regional Forces, röviden RF), az önvédelmi erőket pedig népi erőkre (Nghia Quan, angolul Popular Forces, vagy PF). Előbbiek tartományon belül működtek, önkéntes jelleggel, lövész-, folyami vagy támogató századokban; utóbbiak önkéntesekből álló rajokban és szakaszokban harcoltak, elsősorban falusi biztonsági alakulatként. Kiképzési színvonaluk, felszereltségük és kihasználtságuk eleinte elégtelen volt, némelyik egység pedig korrupt körzeti vezetők magánhadseregévé silányult. Harcértékük csak 1960-tól kezdve nőtt meg, részben az amerikai tanácsadók tevékenysége folytán. Mivel ezen alakulatokat elvileg csak saját tartományukban és körzetükben vetették be, 1966-ig az ottani parancsnokságok alá tartoztak, bár a reguláris haderő is hasznukat vette. 1970-ben aztán gyalogságként besorolták őket a VKH-ba, de azután is saját körzetükben maradtak. Kis intenzitású, de állandó harcot folytattak. 1975-ben a regionális erők 312 ezer főt számláltak, a népi erők pedig majdnem 221 ezret. 

A népi önvédelmi erőket (Nhan Dan Tu Ve, angolul People’s Self-Defense Force, PSDF) amolyan falusi milíciák voltak. Raj- és szakaszszinten dolgoztak részidőben, és ezért fizetést kaptak. Egyenruhát nem viseltek, fegyverzetük inkább kiszuperált darabokból állt. 

cidg_patrol.jpg

CIDG-járőr ausztrál parancsnokkal a terepen

Bár csak tágabb értelemben tartozott a déli haderő alá, az amerikai szervezésű CIDG-programról is említést kell tenni, amely 1961-ben vette kezdetét. A betűszó az angol Civilian Irregular Defense Groupot (irreguláris polgári önvédelmi csoport) takarja, ahova a határvidéken őshonos kisebbségek (hegyi törzsek, laosziak, kambodzsaiak, stb.) tagjai közül toboroztak. Működésük nemcsak azt szolgálta, hogy a nehezen megközelíthető területeken is meg tudják magukat védeni az ottani lakosok ezáltal valamennyire tehermentesítve az amúgy oda küldendő reguláris csapatokat, hanem korlátozott támadó műveleteket is végeztek. Egy ilyen egység egyrészt állt a könnyűfegyverzetű, zsoldot nem kapó falusi önvédelmi csoportok, illetve egy fizetett, helyiekből álló portyázó alakulatból, amely utóbbi akár más falvak segítségére is bevethető volt az adott körzetben. 1963-ra hivatalosan már 60 ezer ilyen milicista volt állományban, akiket az amerikai és dél-vietnami Különleges Erők katonái képeztek ki, s velük később is együtt dolgoztak. Idővel tevékenységi körük is bővült: határőrként, mélységi felderítőként és a Ho Si Minh-ösvény forgalmának zavarására, illetve a Mekong-delta megtisztítására, sőt a Tet-offenzíva idején még városi küzdelemben is bevetették őket, de nem ritkán az általuk szerzett hírszerzési adatok nyomán dobtak harcba reguláris erőket. Hatékonyságuk folytán komoly hírnevet szereztek, emiatt pedig ellátásuk is magasabb szintű volt. Közülük válogatták ki a Mobil Csapásmérő Erők (MIKE Force) tagjait, akik még komolyabb kiképzést és fegyverzetet kaptak. 1970-től azonban az amerikaiak távozásával párhuzamosan a CIDG alakulatait beolvaszották a dél-vietnámi haderőbe.  

Ugyan hivatalosan nem tartoztak a hadszervezethez, de megemlíthetők még a rendőrség 1966-ban létrehozott paramilitáris egységei, akik szorosan együttműködtek a területvédelmi erőkkel. Tagjai között nemcsak rendőrök, hanem kiszolgált katonák is voltak. Egy tartományba egy század tartozott, amely a kerületek számától függő szakaszt állított ki. Külsőre inkább katonának tűntek, ugyanis zöld vagy terepszínű egyenruhát és fekete barettet viseltek, illetve ugyanazokat a kézifegyvereket használták, mint a hadsereg, viszont minimális járműtámogatással bírtak. Mind a vidéki területeken, mind a városokban működtek, többek között felkeléselfojtó, hírszerző, biztosítási, testőr- vagy akár tüntetés-feloszlató feladatokkal.

A haderőt három szinten szervezték. A mobil vagy főerők a hadtest-parancsnokságok alá tartoztak, míg a regionális erők a tartományi és körzeti parancsnokságok alá, a népi erők (más néven a falusi önvédelmi alakulatok) pedig a kerületi parancsnokságokhoz. Itt is kiütközik, hogy alapvetően a hagyományos területi felosztás mentén próbálták működtetni a fegyveres erőket. Ennek megfelelően a tartományi és kerületi főnökök katonatisztek voltak (általában alezredesek, illetve századosok vagy hadnagyok), és egyszerre töltöttek be katonai, illetve politikai funkciókat. 

another_coup.jpg

Egy újabb puccs... A hadsereg láthatóan ebben is részt vett.

Diem elnököt növekvő népszerűtlensége folytán végül az 1963 novemberében lezajlott puccs során távolították el. Az ezt követő bő másfél évben nyolc másik államcsínyre is sor került, s ezekben is szerephez jutott a hadsereg, amelynek harci szelleme azonban folyamatosan romlott a belháború, az erősődő ellenséges befolyás, a reaktív jellegű harctevékenység és az általános bizonytalanság miatt. A folyamatos torzsalkodás persze Hanoi malmára hajtotta a vizet, ahol ekkor már javában készültek a déli országrész elfoglalására, a Vietkong gerillái pedig egyre merészebb akciókat hajtottak végre. A dél-vietnámi helyzet minden szempontból olyan riasztó volt, hogy az Egyesült Államok vezetése 1964-ben a katonai beavatkozás mellett döntött, amelynek folytán megkezdődött az észak-vietnámi területek bombázása, illetve 1965 márciusában az első szárazföldi alakulataik is megérkeztek. Nagyon valószínű, hogy enélkül az országrész egy-két éven belül elesett volna, főleg, hogy a Vietnámi Néphadsereg alakulatai is megjelentek, illetve az NFF is fokozta tevékenységét a köztársasági főerők felmorzsolására. A déli oldalon egyelőre csak a vereségek száma nőtt, moráljuk pedig tovább zuhant. Ennek következtében a növekvő amerikai kontingens feladata a kezdeti bázisvédelemről áthelyeződött az offenzív tevékenységekre, illetve a dél-vietnámi erők támogatására. Mindez lényegében kivette a helyiek kezéből a háború vezetését. A vietnámi katonák rossz néven vették, hogy a hadsereg többségét másodlagos (alapvetően pacifikálási és biztosítási) feladatokra kárhoztatják, és mindössze tizenegy zászlóaljuk (a mobil tartalék egységei) vehet részt támadó hadműveletekben. Az amerikai főparancsnok, Westmoreland tábornok szemében viszont mindez logikus volt, ugyanis a dél-vietnámi alakulatok elvileg jobban szót értettek a helyi lakossággal, illetve nem álltak még készen az észak-vietnámi reguláris egységekkel való küzdelemre, ugyanakkor több szempontból is visszaütött a gyakorlatban. A köztársasági katonák így egyelőre nem tudtak kellő harci tapasztalatokat szerezni, sőt meggyőződésük volt, hogy saját kormányuk, illetve szövetségeseik lenézik őket, a parancsnokok pedig csak kisebb léptékű műveleteket vezethettek. A folyamat az amerikaiak számára is kontraproduktív volt: katonáik úgy érezték, hogy ők kapják a nehezét, míg a déliek a biztonságosabb pacifikálási feladatokat végzik, de magasabb szinten is súlyos problémát okozott, hiszen ezzel az Egyesült Államok is egyre inkább belemélyedt a konfliktusba, emiatt viszont az észak-vietnámi vezetés is növelte a délre küldött katonái számát, ami újra csak a külföldi kontingensek bővítését eredményezte, amelynek folytán még jobban háttérbe szorultak a dél-vietnámi erők. 

sv_marine_w_prisoners.jpg

Dél-vietnámi katona foglyaival

Miután 1965 közepén Nguyen Cao Ky és Nguyen van Thieu került került az ország élére (előbbi miniszterelnökként, utóbbi államfőként, de két évvel később már ő lett az elnök), a belpolitikai helyzet valamennyire stabilizálódott, ám a legfelső szinteken folyó hatalmi játszmák nyomán a hadsereg vezetése továbbra is megosztott maradt, és a korrupció mértéke sem csökkent. Továbbra is hiányzott egy karizmatikus, népszerű, vízióját átadni képes vezető az élről. Eközben újabb bővítések zajlottak. A zászlóaljak száma 149-re nőtt, a milíciák létszáma már meghaladta a 300 ezret, a rangerszázadokat pedig zászlóaljakká szervezték. 1966-ban a reguláris haderő papírforma szerint 315 ezer felett volt, míg a területvédelmiek 318 ezer felett. Mindezen számok azonban nem tükrözik a tényleges adatokat, ugyanis a veszteségek és a dezertálás, illetve a felszereléshiány következtében egyes időszakokban jóval kevesebb katona állt rendelkezésre. 

thieu_ky.jpg

Thieu (balra) és Ky (napszemüvegben, középtájt) katonatisztből lettek a köztársaság vezetői. Előbbi a hadseregben, utóbbi a légierőben szolgált. A haderőkre is kiterjedő hatalmi vetélkedésüket a származásukkal kapcsolatos különbségek is fokozták: Thieu déli származású volt, míg Ky északon született.

A dél-vietnami haderő szerepe 1967-re némileg megváltozott. Egyre több hadműveletben vehettek részt, nemegyszer amerikai erők oldalán, olykor önállóan is, teljesítményük pedig fokozatosan javult, időnként még az ellenséget is meglepték harciasságukkal. Ez azonban valamelyest csalóka volt, hiszen leginkább helyi gerillaalakulatokkal csaptak össze a vidéki területeken, és egyelőre nemigen mérhették össze tudásukat a Vietkong főerőivel, illetve a Vietnámi Néphadsereggel (bár erre is volt példa, például a Dak Tó-i csatában). 

arvn_w_wounded_tet_68.jpg

Dél-vietnámi rangerek sebesültet helyeznek biztonságba
az 1968-as Tet-offenzíva utcai harcai idején

Az 1968 elején megindított átfogó kommunista támadás, a Tet-offenzíva újabb változást hozott. Nemcsak a települések elleni támadások változtatták meg a háború arcát, de a déliek harci szelleme is lökést kapott. Felháborodással fogadták ugyanis az előre megállapított tűzszünet felrúgását vagy a tömeges atrocitásokat, így a katonák meglepően nagy elánnal harcoltak, a haderőkbe pedig jelentős számú, durván 800 ezer férfi jelentkezett ebben az évben. Mivel az amerikaiak nem sokkal ezután kezdték meg a vietnamizálást, illetve mert a béketárgyalások is lendületet kaptak, egyértelmű volt, hogy mostantól a helyi erőknek egyre nagyobb részt kell vállalniuk a harcokból. Ez vegyes érzéseket váltott ki. Már maga a “vietnamizálás” is visszatetsző elnevezés volt azoknak, akik jóval régebben harcoltak itt, mint az amerikaiak. Mindenesetre sokan örültek annak, hogy végre lehetőséget kap a hazai haderő a bizonyításra, és talán elszakadhatnak az amerikai stílusú hadviseléstől. Mások azonban tisztában voltak azzal, hogy szövetségesük lényegében magukra hagyja őket, és miután éveken át másodlagos szerepre voltak kárhoztatva, túlságosan is későn kapják a kezükbe a háború vezetését. A kommunista erők diktálták a feltételeket a csatatéren, és a vidéki területek biztosítása önmagában már nem volt elég a győzelemhez, hiszen a Vietnámi Néphadsereg és a benne feloldódó Nemzeti Felszabadítási Front egyre inkább hagyományos, hadosztály-, sőt hadtest-szintű műveletekben gondolkodott. Észak-Vietnám fokozódó amerikai bombázása a déli háború alakulására pedig csekély hatást gyakorolt.

arvn_w_captured_aaa_gun_cambodia_1970.jpg

Dél-vietnámi katonák az 1970-es kambodzsai behatolás során
egy zsákmányolt légvédelmi gépágyúval

A következő két évben újra tovább nőtt a köztársasági erők létszáma, a regulárisoknál elérte a 355 ezret, az irregulárisoknál pedig a 400 ezret, illetve egyre korszerűbb harceszközöket vehettek át az amerikaiaktól, akik részben távozó alakulataik felszerelését adták át. A bővítés során egyébként nagy hangsúlyt kapott a támogató és kiszolgáló egységek felállítása, a területvédelmi erők fejlesztése, illetve a légi kapacitás növelése, hiszen ez utóbbit addig túlnyomórészt az amerikaiak biztosították; ennek köszönhetően például a déli helikopterflotta 500 darabosra duzzadt, ami világszinten is jelentős erőt jelentett, legalábbis papíron. A kiképzés és a vezetés minősége viszont nemigen nőtt. 1970-ben részt vettek a kambodzsai behatolásban, ahol immár önálló erőként harcoltak. 1971-ben a Lam Son 719-hadművelet keretében szintén önállóan keltek át Laoszba, hogy elvágják a Ho Si Minh-ösvényt. Az önállóság viszont azt is jelentette, hogy túlnyomórészt tanácsadóik segítsége és az amerikai légi támogatás nélkül kellett boldogulniuk, amelyekhez már túlontúl hozzászoktak. A fenti két akció valamennyire elodázta az újabb északi támadást, és az alakulatok értékes tapasztalatokra tettek szert, de teljesítményük továbbra is ingadozó volt, és erősen kiütközött, hogy a parancsnokok még mindig csak ismerkednek a nagy volumenű műveletek vezetésével, amelyre azelőtt ritkán volt lehetőségük. Az 1972 tavaszán induló, többirányú észak-vietnámi offenzíva eleinte jelentős területvesztéssel járt a déliek számára, ám a többhetes harcok során mind a reguláris, mind a területvédelmi erők keményen ellenálltak, és végül sikerült visszaverniük a támadást, bár ebben az egyelőre még elérhető amerikai légi támogatásnak is jelentős szerepe volt. 

t54_captured_by_1st_inf_div_in_dong_ha_1972.jpg

Az 1. gyaloghadosztály katonái zsákmányolt T-54-essel
Dong Ha környékén, 1972-ben

1972 végén, mikorra a dél-vietnámi haderők szinte teljesen magukra maradtak, 11 hadosztály, hét rangercsoport, négy páncélosdandár, egy légideszant-hadosztály, illetve határvédelmi erők képezték a reguláris hadsereget, amely a légierővel és a haditengerészettel együtt több mint félmillió embert számlált, míg a területvédelmi erők és a milíciák nagyjából 550 ezer főt. A fokozatosan csökkenő amerikai támogatás azonban 1974-re jelentősen meggyengítette a teljesítményüket, így létszámuk ellenére sem volt esélyük hosszú távon a Vietnámi Néphadsereggel szemben. A lőszer-, üzemanyag-, pótalkatrész- és gyógyszer-utánpótlás elapadásával a légierő gépei egyre ritkábban szállhattak fel, a gépesített erők mobilitása drasztikusan lecsökkent, a folyami erők nagy részét le kellett szerelni, és volt olyan időszak, amikor egy gyalogos katonának mindössze egyetlen kézigránát és 85 puskalőszer jutott – havonta. A globális helyzet sem kedvezett az országnak: az egész Ázsiát érintő ‘72-es aszályból következő rizshiány vagy a ‘73-as olajválság komolyan éreztette a hatását, akárcsak az amerikai kontingens kivonása, amely fokozta a munkanélküliséget és az inflációt. Eközben a belpolitikai helyzet is elmérgesedett, mivel Thieu elnököt egyre több oldalról szorongatták. Ráadásul, mivel Nixon elnöknek az 1974-es Watergate-botrány miatt le kellett mondania, immár arra az ígéretére sem lehetett támaszkodni, hogy a fegyverszüneti megállapodás megsértése esetén Dél-Vietnám segítségére siet majd.

arvn_under_fire.jpg

Támadás alatt

Az 1975 elején induló észak-vietnámi offenzíva ellenében így lényegében esélyük sem volt. Az egyre szorongatottabb helyzetben levő Thieu ez év márciusban egy enklávé-stratégia mellett döntött: ennek értelmében a köztársasági erőket visszavonták a tengerpartra (a Hué és Da Nang közötti, illetve a Tam Ky és Chu Lai közötti területre, továbbá Quang Ngai városába) és az ország déli felébe (Nha Trang és Ban Me Thuot vonalától délre). Azonban az üzemanyaghiány miatt a parti enklávék elérése és támogatása egyre nehezebbé vált, illetve ezeket az előrenyomuló néphadsereg amúgy is könnyedén elszigetelhette és megkerülhette. Thieu és egyes déli vezetők bíztak abban, hogy az utolsó pillanatban az Egyesült Államok újra hadba lép, de ez nem történt meg. Itt-ott, például Xuan Locnál volt példa heves ellenállásra, de ez csak kicsivel késleltette az elkerülhetetlent. Saigon áprilisi elestével és a köztársaság összeomlásával a dél-vietnámi haderő is megszűnt létezni.   

saigon_cemetery.jpg

Saigon ostrom alatt

A déli erők több mint 250 ezer halottat és bő 499 ezer sebesültet számoltak el 1955 és 1975 között. Nem szenvedtek tehát olyan veszteséget, mint ellenfeleik, de jóval több emberük került a veszteséglistára, mint például a szintén nagy számban itt harcoló amerikaiak közül. A '75-ös vereség után az egykori katonákra nehéz sors várt, akárcsak a civil tisztségviselőkre: részt kellett venniük az új rendszer által szervezett politikai átnevelésen. A legénységi állomány és az altisztek számára ez mindössze egy-két hetes távollétet jelentett, utána hazatérhettek, ám a tisztek általában évekre eltűntek az átnevelő és kényszermunka-táborok mélyén, ahol sanyarú körülmények között próbáltak életben maradni. Ezek után sem voltak könnyű helyzetben, és nemcsak azért, mert az ország újjáépítése – részben az embargó, részben az amúgy is sanyarú általános helyzet miatt – lassan haladt: nehezen találtak munkát, nyugdíjat nem kaptak, így nem csoda, hogy közülük is sokan próbáltak külföldre menekülni. Ausztráliában, és az Egyesült Államokban jelentős vietnámi kisebbség él, akiknek egy része,  különösen az idősebbek közül a mai napig nem tudja elfogadni, hogy a köztársaság elesett, ők pedig kénytelenek voltak másutt letelepedni. 

arvn_veterans_in_australia.jpg

Vietnámi veteránok vonulnak fel Ausztrália katonai ünnepén, az április 25-i ANZAC-napon. Az ország nemcsak befogadta őket, hanem katonai érdemeik, illetve az egykori szövetség elismeréseképpen meghívják őket az ilyen alkalmakra. Az ausztrál parlamentben egyébként többször folytak viták arról, hogy milyen juttatásokra jogosultak, végül azonban a pozitív hangok győzedelmeskedtek.

Mi minden vezetett a vereséghez? A legfontosabb ok a politikai vezetés érzéketlensége lehetett. Diem elnök vasmarokkal próbálta az országrészt irányítani. Gyanakvó, öntelt ember volt, aki nem törődött a népével, ráadásul külföldről hazatért katolikusként eleve ellenszenves volt a buddhista többség szemében. (Ezzel szemben Ho Si Minh szerény, elszánt, harcos és hazafias szellemiségű vezető volt, aki minden lehetőséget megragadott arra, hogy közvetlen kapcsolatot építsen ki az egyszerű emberekkel is. Még ha kommunista diktatúra élén is állt, kultuszát elsősorban nem a propagandának köszönhette, hanem valós teljesítményeinek.) Az utódok, Ky és Thieu alatt valamivel javult a belpolitikai helyzet, de ők is későn léptek meg bizonyos reformokat. A nemzeti összefogást elérni és a mindenki számára vállalható politikai célokat felvázolni egyik kormány sem volt képes, és ez amúgy sem lett volna könnyű egy etnikailag, társadalmilag és vallásilag ilyen sokszínű országban. A kormányzatban és a katonaságnál virágzó vetélkedés és korrupció sem segített sem a lakosság életszínvonalának, sem a haderő hatékonyságának növelésében. A politikai játszmák ráadásul sokszor nagyobb figyelmet kaptak, mint a katonai műveletek. Ilyenformán a kezdeményezőkész, bátor parancsnokok egyszerűen háttérbe szorultak, de ahogy már említettem, a parancsnoki rendszer nehézkessége sem segített. Ironikus módon az amerikai támogatás is nehezítette bizonyos értelemben a helyzetet; említhető a déliekre ráerőszakolt hadszervezeti jelleg, az amerikai taktikai megoldások újszerűsége és nehéz adaptálhatósága, de nagyon fontos még, hogy a nagy létszámú külföldi kontingens jelenléte erősítette bennük a “minek harcolni, ha mások megteszik helyettünk?” érzését, illetve éveken át másodlagos szerepre kárhoztatta őket, valamelyest alátámasztva a másik oldal vádjait azzal kapcsolatban, hogy a saigoni rezsim valójában “bábkormány”, semmi több. Említhetjük még a mindvégig kettős amerikai–vietnámi parancsnoki rendszert, amely ugyan koordinálta a közös műveleteket, de az egységes hadvezetést nem pótolta. A kiképzés szükséges színvonalát sem sikerült biztosítani, s a haderő állandó bővítése is csak egy ördögi kört eredményezett, ugyanis minél nagyobb lett, annál több pénzt kellett az amerikai segélyből ráfordítani. Emellett a helyi GDP 15 százalékát is a katonaságra fordították, de még ez sem volt elegendő. (Ezen okok egy részével a cikksorozat további részeiben még részletesebben is foglalkozunk.)

A köztársaság egykori katonái odahaza nem kaphattak emlékművet, de Ausztráliában és az Egyesült Államokban több emlékhelyen is megtalálhatjuk szobraikat és emléktábláikat.

A következő részben a személyi állománnyal és a kiképzéssel foglalkozunk.


A sorozathoz felhasznált források:

A Bright Shining Lie: John Paul Vann and America in Vietnam (írta: Neil Sheehan; Vintage Books, 1989)
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
Armies of The Vietnam War 1962–75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
Army of the Republic of Vietnam 1955–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2010)
ARVN – Life and Death in the South Vietnamese Army (írta: Robert K. Brigham; University Press of Kansas 2006) 
In Pharaoh’s Army – Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
South Vietnamese Soldiers – Memories of the Vietnam War and After (írta: Nathalie Huynh Chau Nguyen; Praeger 2016)
The ARVN (Viet-Nam Info Series 20, The Armed Forces of RVN 12-69)
The Tragedy of the Vietnam War: A South Vietnamese Officer’s Analyis (írta: Van Nguyen Duong; Macfarland & Company 2008) 268 o.
The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
Tiger Stripe (cikk a Combat & Survival 2005. szeptemberi számából)
Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
Vietnam’s Forgotten Army: Heroism and Betrayal in the ARVN (írta: Andrew Wiest; New York University Press 2008)
Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
Vietnam Airborne (írta Gordon L. Rottman; Osprey 1997)
Vietnam Marines 1965–1973 (írta: Charles D. Melson; Osprey 1992)
Vietnam Studies: The Development and Training of the South Vietnamese Army 1950–1972 (írta: James Lawton Collins, Jr.; Department of the Army, 1975)
Vietnam War US & Allied Combat Equipments (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2017)
Voices from the Second Republic of South Vietnam (1961–1975) (szerkesztette: K. W. Taylor; Cornell Southeast Asia Program Publications 2014)