Mekong First Light (J. W. Callaway)
Egy szakaszparancsnok emlékei
A vietnami vízi hadviselés történetével kapcsolatos anyaggyűjtés során arra gondoltam, hogy a Mekong-deltában bevetett gyalogosokról sem szabad megfeledkezni, ezért megrendeltem egy ismertebb beszámolót, mely szerencsére nem is okozott csalódást.
Az alabamai Joseph Callaway már gyerekkorában sem volt kimondottan tanulós fajta, de a versenyszellem is hiányzott belőle és ez nem változott a középiskolában, sőt utána sem. A hadseregbe önként jelentkezett, remélve, hogy kifog majd magának valamilyen biztonságosabb beosztást, bár már ekkor megfordult a fejében a tisztképző gondolata is. Ez azért sem volt túlzás, mert a bevonulás során végzett tesztek megállapították, hogy iskolázatlansága ellenére is intelligens. Amikor aztán a kiképzés során rajparancsnokot csináltak belőle, meg is lepődött azon, mennyire természetesen jön nála a beosztottak vezetése, támogatása és segítése. Ez kiképzői figyelmét sem kerülte el, így valóban elküldték tisztképző iskolára, aminek a vége az lett, hogy 1966 végén, 23 éves korában egy jól összeszokott szakasz parancsnokaként Vietnamba vezényelték, az akkor reaktivált 9. gyaloghadosztályhoz. Fél év frontszolgálat után a thai hadsereg vietnami bevetésre készülő alakulatainál lett tanácsadó, majd újabb hat hónap múlva meghosszabbította turnusát és a Különleges Erőkkel dolgozott. Hazatérése után még egy ideig a hadseregnél maradt, aztán leszerelt, megházasodott és a Bostoni Egyetemen tanult.
Callaway narratívájában dominál a vezetői szemlélet, vagyis könyve nemcsak háborús beszámoló, hanem tiszti memoár, melyben a pozitív hangú anekdoták mellett őszintén sort kerít a sanyarú, nem ritkán gyászos (vagy épp gyalázatos) tapasztalatokra is: a lusta, félős tiszttársakra, a szűk látókörű felettesre, az elvesztett bajtársakra, a taktikai baklövésekre vagy az egész elhibázott vietnami stratégiára. A szerző nem hőseposzt akart írni vagy a háborút dicsőíteni, hanem saját élményeit és saját átalakulását hitelesen papírra vetni. A témában kevésbé jártas olvasókra gondolva egyébként egy rövid történelmi kitérőket is tesz, sőt, a kötet végén összefoglalja a háború politikai tanulságait, kitérve a vietnami megfontolásokra is. Ezek mellett a tiszti felelősségről, a kötelességről vagy háború - őt is befolyásoló - utóhatásairól is elmélkedik egy sort.
“Hamar rájöttem, hogy szélsőséges nyomás alatt is képes vagyok gyorsan gondolkodni és hatékonyan működni. Az igazi félelem felpörgeti az adrenalintermelést. Tűzharcban és különösen egy tűz alatt álló leszállóhelyen, mikor csapatszállítók és csatahelikopterek röpködnek feletted, a kábító érzelmi állapot már-már addiktívvá válik. Ilyen állapotban mintha géppé váltam volna és a legsanyarúbb helyzetben is tudtam gyorsan és tisztán gondolkodni, de mintha minden más lelassult volna. A tűzharc adrenalinlöketet hozott magával és ezt az állapotot nemsokára megszeretted. Előtérbe került az életben maradás, ami nem valami összetett dolog volt, hanem egyszerű, versenyszerű élethalálharc.
Mindent elkövettem, hogy a katonáimmal kapcsolatban legyek és mindenről tudjanak ők is. Azzal, hogy oktattam őket, segítettem nekik megérteni, mit és miért csinálunk, segítettem a fejlődésüket és így könnyebben elfogadták a döntéseimet is.
Úgy találtam, nagyon jól boldogulok a háborúban. Jól tudtam tüzet vezetni, átláttam a csatateret, meg tudtam jósolni az ellenséges hadmozdulatokat és tudtam követni a taktikát. A katonáim tiszteltek a bátorságom, az intelligenciám és az értékrendem miatt. De a legfontosabb, hogy tudták, tényleg törődöm velük. Azon voltam, hogy a bennem gyökerező félelem sose vegye át az irányítást felettem.
A bátorságom a katonák iránti törődésből származott és nem az egoizmusból. Minél jobban megismertem őket, annál fontosabbak voltak nekem és annál jobban hajtottam, hogy megvédjem őket. Néhány tűzharc után rájöttem, hogy azért küldtek Vietnamba, hogy vigyázzak az embereimre.”
A Hajnali Mekong a gyalogostisztek világát remekül megragadó, tömör, olvasmányos kötet. Philip Caputo vagy Karl Marlantes mellett most már Callaway nevét is felírhatom a legemlékezetesebb tiszti visszaemlékezések írói közé.
Mekong First Light
Írta: Joseph W. Callaway
Ballantine Books 2004
260 oldal