Egy amerikai politikus visszaemlékezése

Morton Halperin amerikai külügyi szakértő, aki a Johnson-kabinet utolsó időszakában hadügyminiszteri másodtitkár volt. Ekkor történt az éles szemléletváltás, mikor is McNamara utódja, Clark Clifford immár amellett állt ki, hogy a háború megnyerhetetlen. Nixon megválasztása után Henry Kissinger beválogatta Halperint, akit már ismert a Harvardról, a Nemzetbiztonsági Tanácsba. Új főnöke, illetve elnöke politikai húzásai azonban gyorsan megingatták a bizalmát, és ’69 szeptemberében lemondott. Politikai pályája azonban nem ért véget, hiszen a Clinton- és Obama-kabinetben is dolgozott, ezenfelül több neves egyetemen tanított.

Aláírtam egy háborúpárti reklámot, ami a New York Timesban jelent meg ’65-ben, a Harvardon pedig még utoljára részt vettem egy vitában, amely a vietnami háborúról szólt. Vitapartnerem Norman Thomas [háborúellenes aktivista és szocialista elnökjelölt] volt. Ki lehet találni, melyik oldalt képviselte Thomas, és abból kikövetkeztethető, hogy melyiket én. Más szóval eleinte támogattam a háborút. De mire bekerültem az apparátusba ’67 tavaszán, már rájöttem, hogy nem győzhetünk, és hogy ki kellene vonulnunk.

Két oldal közt őrlődve 

A most bemutatásra kerülő kötet több szempontból is unikum. Először is azért, mert vietnami ember tollából született, másodszor mert hazánkban is megjelent, méghozzá az első angol nyelvű kiadás után viszonylag gyorsan, harmadszor, mert szemszögét tekintve korántsem egyoldalú. 

A főhős, egy francia-vietnami félvér a Vietnami Köztársasági Hadsereg századosa, aki egyben a Vietkong ügynöke is. A fiatalember egy tábornok bizalmasaként 1975 tavaszán az utolsók között hagyja el Saigont, hogy végül az Egyesült Államokban telepedjen le, ahol feladata nem ér véget: a vietnami emigráció kulcsfiguráit és eseményeit ugyanúgy meg kell figyelnie, illetve jelentéseket írni róluk. A hosszúra nyúlt háború így folytatódik számára békeidőben is. 

Az országunk is átkozott volt, fattyúsorba taszították, északra és délre osztották fel, és ha azt mondták rólunk, hogy a megosztottságot és a halált választottuk a mi kicsit sem polgári háborúnkban, ez is csak részben volt igaz. Nem mi akartuk, hogy a franciák lealacsonyítsanak minket, felosszanak a cseppet sem szent háromságra, északra, középre és délre, majd átadják ezeket a kapitalizmus és a kommunizmus nagyhatalmainak további kettévágásra, majd nekik adja az összecsapó hadseregek szerepét a hidegháborús sakkjátszmában, amit légkondicionált termekben játszanak öltönyt és hazugságokat viselő fehér emberek. Nem, ahogy az én megtiport nemzedékem már születése előtt ketté volt osztva, én születésemkor lettem megosztott, megérkeztem egy világba, ahol szinte senki nem fogadott el annak, ami vagyok, és mindig arra kényszerítettek, hogy válasszak a két oldalam között. Ez nem egyszerűen nehéz dolog – nem, igazából lehetetlen, mert ugyan kit választhatnék önmagam helyett? 

Csak ül, és mesél

Tavaly volt huszonöt éve annak, hogy a mozikba került a kilencvenes évek egyik legnagyobb sikerének bizonyuló Forrest Gump. A film nemcsak egy lassú felfogású, de következetes és kitartó fiatalember élettörténete, de egy egész korszak lenyomata.

Békét, de milyet?

Míg Richard Nixon eleinte kimondott népszerűségnek örvendett választási ígéreteinek köszönhetően, hivatali idejének első féléve elégedetlenséggel töltötte el ellenzékét, illetve a ‘68-as demonstrációk után újra erőre kapó háborúellenes mozgalmat. Az elnök kétféle módszert látott ekkoriban megvalósíthatónak a vietnami helyzet rendezésére: az egyik a tárgyalásos, a másik az erőszakos megoldás volt. 

Tárgyalás vagy bombázás? A kérdés újra aktuális volt,
ezúttal Nixon és Kissinger számára.

Kedves Mindenki!

Éjfélkor befejeződött a blog negyedik születésnapja alkalmából rendezett nyereményjáték. Most következzen az eredményhirdetés.

Az őserdőtől az ausztrál külvárosokig

Három évvel ezelőtt, az ANZAC-kontingenst bemutató cikksorozat részeként kellett volna erről a könyvről írnom, de végül valahogy elmaradt a dolog. Most, a Danger Close című film apropóján azonban megragadom az alkalmat, és végre beszámolok erről a kötetről.

A mű szerzője, Michael Caulfield zenész, zeneszerző, illetve filmproducer. Ez utóbbi minőségében elmerült nemcsak a vietnami konfliktus, hanem a tágabb ausztrál hadtörténet témájában is. Ennek eredményeként nevéhez több dokumentumfilm, illetve könyv fűződik, köztük ez is, mely már alcímében is jelzi, hogy nem kizárólagosan a katonák világát akarja bemutatni, hanem a hátország életét is, sőt az egész korszakot, méghozzá bevallottan ausztrál szemmel.

Ezt a csatát csak együtt élhették túl

Az ausztrál filmgyártás a hetvenes évek vége óta foglalkozik komolyabban a háborús témával, s olyan felejthetetlen művek fűződnek a nevükhöz, mint a Gallipoli, vagy az azonos című 2015-ös tévésorozat, esetleg a Beneath Hill 60 és a Kokoda. Vietnami témában utoljára 1987-ben készült náluk egy tízrészes széria, de most, az ötvenedik évforduló kapcsán végre bemutattak egy vadonatúj alkotást, amely legnevesebb győzelmüket eleveníti fel.

Négy év, bő kétszáz poszt. Itt tartok jelenleg, s bár a negyedik születésnap ténye sem elhanyagolható, egy másik évfordulóról is szólnom kell, ugyanis húsz évvel ezelőtt, friss egyetemistaként kezdtem el komolyabban foglalkozni a vietnami háborúval, egész pontosan az ELTE-BTK angol könyvtárának polcain talált köteteken keresztül. Akkor vettem először kézbe Stanley Karnow átfogó munkáját vagy Harry Maureer Strange Groundját – ez utóbbiból akkor fordítottam először visszaemlékezéseket, melyek némelyike már utat talált ide is –, s öt évvel később szintén egy vietnami vonatkozású diplomamunkával fejeztem be egyetemi tanulmányaimat – ennek meg épp tizenöt éve. Hát innen indult az egész…

Tábori élet

Már volt szó arról, hogy hogyan és mivel harcolt a Vietnami Néphadsereg, de most már vizsgáljuk meg közelebbről azt is, hogyan és hol pihenték ki a küzdelem fáradalmait. A cikksorozat utolsó részéhez érkezve tehát tekintsük át a tábori élet témáját.

Észak-vietnami tiszt magyarázza a hadi helyzetet két tudósítónak.
Ban Don, 1971.

Ma már jóval könnyebb dolga van annak, aki a Vietnami Néphadsereg témájában szeretne olvasni, hiszen az elmúlt évtizedekben több kötet is megjelent, igaz, túlnyomórészt nyugati részről. A vonatkozó cikksorozat elkészítéséhez felhasznált forrásaim közül most a legfontosabbakat szeretném bemutatni.

Az Osprey kiadó Elite szériájában már viszonylag korán, a 31. kötetben – melynek címe The NVA and the Vietcong – foglalkoztak a témával. Az egyik szerző, Kenneth Conboy a washingtoni Ázsiai Tanulmányok Központjának munkatársa volt, míg a másik, Kenneth Bowra a Különleges Erők tisztjeként Kambodzsában, illetve Dél-Vietnamban tevékenykedett. Bemutatják az 1940 és 1990 közötti időszakot, s ennek megfelelően röviden kitérnek a néphadsereg megalakítására, a francia háborúra, bővebben az amerikai háborúra, majd az ún. harmadik indokínai háború történetére is. Ez az átfogó jelleg a kötet igazi erőssége, noha kétségtelen, hogy szűk harminc év elteltével a szövegre ráférne némi javítás és kiegészítés. Érthető módon nagyon szűk terjedelem maradt a hadfelszerelések taglalására, inkább a szervezeti és történeti oldalra összpontosít a szöveg. Az illusztrációkat Simon McCouaig készítette, s ez utóbbiak változó színvonalat képviselnek (némelyik póz eléggé semleges, illetve nem értem, hogy miféle koncepció szerint kellett arcképeket festetni vele a haderő három tábornokáról, amikor őket fényképen jóval egyszerűbb bemutatni). Ugyanez mondható el a fotóanyagról is, de mivel a kötet először 1991-ben került kiadásra, ez végül is elnézhető.

Fegyverzet és felszerelés

Egy-egy hadsereg bemutatásánál nem mehetünk el szó nélkül az alkalmazott fegyverzet és felszerelés mellett, hiszen ezek is jelentősen befolyásolják a katonák teljesítményét. Természetesen a Vietnami Néphadsereg esetében sem teszünk kivételt.

Az észak-vietnami felszerelés legjellegzetesebb darabjai az egyszínű egyenruha és a trópusi sisak voltak

A kisemberek háborúja

A Vietnami Néphadsereget bemutató sorozat mellé mindenképpen akartam prezentálni egy vonatkozó játékfilmet is, és az interneten keresgélve szerencsére találtam is ilyet, méghozzá egy néhány évvel ezelőtt készült alkotást.

1969. Az észak-vietnami hadvezetésben döntés születik egy délre vezető benzinvezeték lefektetéséről, mely a későbbi hadműveletekhez elengedhetetlen lesz. A Ho Si Minh-ösvényen ekkor elinduló katonák és tisztek ugyanazokkal a veszélyekkel dacolva haladnak az úton, összefonódó sorsukon keresztül pedig megelevenednek a háborús hétköznapok.

Taktika

Ahogy a stratégia kapcsán már említettem, a Vietnami Néphadsereg célja a VDK védelmén túl a déli országrész felszabadítása (vagy elfoglalása), illetve az ott állomásozó külföldi haderők kiűzése volt. Hanoi szóhasználatával élve “népi háború” folyt délen. Ennek a hadviselési formának fontos jellemzője, hogy egyesül benne hagyományos és a gerillahadviselés, s ez utóbbit nemcsak a Nemzeti Felszabadítási Front, hanem a Vietnami Néphadsereg harcászati megoldásai is alátámasztották.

Indulásra készen

Egy észak-vietnami katona visszaemlékezése

A Vietnami Néphadseregben nemcsak harcoló alakulatok szolgáltak, hanem az őket kiszolgáló egyéb egységek, köztük művészek is, akiknek feladata elsősorban a szórakoztatás és a propaganda volt. Most egy ilyen katona, név szerint Vu Hy Thieu visszaemlékezése következik, aki kilenc évet töltött Dél-Vietnamban.

"Miután lediplomáztam a Hanoi Művészeti Iskolán, megkaptam a lehetőséget, hogy a Szovjetunióban tanulhassak, de visszautasítottam, hogy délre mehessek. Azokban az időkben mindenki meg akarta tenni a magáét a hazáért. Többször is kellett jelentkeznem, mert minden tartományból csak egy művészt választottak ki. A két fő szempont a tehetség és a politikai hűség volt. Végül elfogadták a jelentkezésemet.

A csoportunkban tíz művész és száz orvos, illetve nővér volt. A kiképzésünk alapvetően nem különbözött az egyszerű katonáétól. Három hónapig gyakorlatoztunk a Luong Son-hegységben. Minden nap fel kellett cipelnem a hegyre egy harmincöt kilós, kővel és homokkal töltött hátizsákot. Akkoriban ötvenkét kilót nyomtam.

Személyi állomány és kiképzés

A Vietnami Néphadsereg katonáiról szólva érdemes rögtön a történelmi előzményekkel kezdeni. Vietnam népének a történelem során számos alkalommal kellett fegyvert ragadnia és idegen hatalmak ellen küzdenie. A kínaiak, a mongolok, a japánok, a franciák mind figyelemreméltó erővel rendelkeztek, mégis sikerült őket kiűzni, még akkor is, ha hosszas megszállás előzte meg a felszabadulást. A kitartás, az önfeláldozás, az összefogás és az elszántság végül mindig meghozta gyümölcsét, s az 1954-es francia vereség immár azt is bebizonyította, hogy egy nyugati hatalommal szemben is van esélyük.

Önkéntesek vonulnak be Thanh Liem körzet egyik falujából

Hosszú az út hazáig

Míg amerikai visszaemlékezésekkel tele az angol nyelvű könyvpiac, a vietnami oldalról kimondottan kevés memoár született. Ennek nyilvánvalóan gyakorlati és politikai okai vannak, hiszen a háború után lassan újjáépülő, számos gazdasági és társadalmi problémával viaskodó országban hosszú ideig nem az volt a legfontosabb, hogy a túlélők írásba foglalják emlékeiket. Nem is csoda, hogy eleinte csak a Nyugaton letelepedett vietnamiak (például Le Ly Hayslip) fogtak tollat, akik számára az írást és a publikálást politikai oldalról sem akadályozhatta semmi. Hoang Phuong, szerzői álnevén Bao Ninh azonban a mai napig Hanoiban él, regényét eredetileg itt adták ki 1990-ben, angolul pedig először négy évvel később. Nemcsak díjat nyert vele, de könyve a legnagyobb példányszámban eladott vietnami mű lett. Számos nyelvre lefordították, köztük franciára, japánra és kínaira.

Stratégia és hadrend

A vietnami kommunista oldal hadereje kapcsán sokan kizárólag a Vietkongot, hivatalos elnevezésével a Nemzeti Felszabadítási Frontot ismerik, ezért úgy gondolják, a győzelmet ez a gerillahadsereg vívta ki. Noha fontos szerep jutott nekik, kiváltképp a délen zajló háború korai szakaszában, még ennél is nagyobb súllyal esett latba a Vietnami Néphadsereg, melyet a szokásos ötrészes sorozatban fogok bemutatni.  

Harcra készen

Az első vértől az utolsóig

Eleddig nem érintettem önálló cikkben azt a vietnami vonatkozású karaktert, aki nem is annyira történelmi, mint inkább mozitörténeti, illetve társadalmi szempontból kívánkozik erre a blogra. Most viszont, hogy megérkezett az ötödik (és most már tényleg a legutolsó) Rambo-film, megragadom az alkalmat, hogy írjak Sylvester Stallone egyik legnépszerűbb szerepéről és hatásáról.

Őrjáraton a tiltott övezetben

Már bő két éve annak, hogy James Donahue, egykori zöldsapkás beszámolójáról írtam, mely az amerikai szervezésű, de nagyrészt vegyes állományú Mobil Gerillaerők egyik csatájáról szólt. A szóban forgó műnek azonban van egy kvázi előzménykötete is, melyet már akkoriban kinéztem magamnak, de csak nemrég szereztem be.

A Különleges Erők több akciót is kezdeményeztek 1967 májusában a Saigontól északnyugatra fekvő "D" harci övezetben. Kambodzsai legénységből álló, amerikai vezetésű, gerillamódszereket alkalmazó alakulataik hamarosan szembesültek azzal, hogy a 9. vietkong hadosztály ezredei is a körzetben vannak, így újra és újra vissza kellett térniük, hogy az ellenséges bázisokat és raktárakat felszámolhassák. Bár taktikájuk jelentős előnyhöz juttatta őket, saját bőrükön tapasztalták meg, hogy miért hívják ellenfeleik ezt a vidéket "tiltott övezetnek"...

Egy énekes visszaemlékezése

Az 50 évvel ezelőtti woodstocki fesztivál egyik fellépői között szerepelt Country Joe McDonald is, aki egy korábban írt dalával itt tudta leginkább megérinteni a közönséget. Ez volt a Fixin’-to-Die-Rag, mely a mai napig a korszak egyik legismertebb háborúellenes száma. (Címe nagyjából annyit tesz, hogy „Hamarosan kipurcanok”, a „rag” utótag pedig arra utal, hogy zeneileg az évtizedekkel korábban népszerű ragtime stílusát követi.) A zenész egyébként 1942-ben született és Kaliforniában nőtt fel. 17 évesen lépett be a haditengerészethez, három évig szolgált, zenei karrierje pedig csak a hatvanas években kezdődött meg. Együttesével, majd később önállóan dolgozott, és a mai napig aktív.