Kedves Mindenki!

Éjfélkor befejeződött a blog ötödik születésnapja alkalmából rendezett nyereményjáték, most pedig következzen az eredményhirdetés.

Figyel a világ!

A Netflix néhány év alatt tekintélyes nevet szerzett magának a tévésorozatok rajongói körében. Egyre-másra jelentkeznek igényes szériákkal, időnként pedig saját játékfilmekkel is. Nos, ez utóbbiak kapcsán már vegyesebbek a vélemények. Idén három filmjüket is láttam, és úgy érzem, e téren a színvonal igencsak hullámzó. Ezek közé tartozik a szóban forgó alkotás is, amelyet néhány héttel ezelőtt mutattak be. 

1969 őszén bíróság elé állítottak hét, pontosabban nyolc olyan személyt, akiket összeesküvéssel vádoltak az 1968. augusztusi chicagói tüntetések megindítása kapcsán. Köztük voltak az SDS (Diákok a Demokratikus Társadalomért) vezetői, Tom Hayden és Rennie Davis, a yippik vezérei, Abbie Hoffman és Jerry Rubin, illetve Bobby Seale, a Fekete Párducok feje. Az öt és fél hónapig húzódó jogi procedúrát vezető bíró meglehetősen elfogultan állt a tárgyaláshoz, így sokakban azt az érzést keltette, hogy valójában koncepciós per folyik…

Öt esztendő, bő 240 bejegyzés, százezres nagyságrendű olvasottság és egy szerző, aki örül, hogy a gondolat, amely öt éve ilyenkor hónapokon át motoszkált benne, végül szárba szökkent, és ez lett belőle. Egy blog, amin érdemes dolgozni, és amit a statisztikák szerint valóban olvasnak, amit meg is köszönök minden kedves érdeklődőnek. 

Emlékek egy háborúról

Érdekes fordulat, hogy hosszú várakozás után pár hét eltéréssel két könyv is megjelent magyarul a vietnámi katonaíró, Bao Ninh tollából: A háború szomorúsága a Zrínyi Kiadótól, a szóban forgó novelláskötet pedig az Ab Art Kiadó jóvoltából. Ha hozzávesszük ehhez a Magyar katonák Dél-Vietnamban című missziós összefoglalót, akkor megállapíthatjuk, hogy ebben az esztendőben rekordmennyiségű kiadvány jött ki nálunk a témában. 

A kötetke tíz hosszabb-rövidebb elbeszélést tartalmaz, amelyek lazábban vagy szorosabban kötődnek a konfliktushoz. Némelyik kifejezetten az egykori katonák élményeiből válogatva ragadja meg a háborús évek emlékeit, míg mások már az újjáépült Vietnám újabb nemzedékeinek szemén keresztül láttatják egy jelentős, de nem mindenki számára egyformán meghatározó történelmi esemény utóhatásait. A kötetre nagy általánosságban jellemző, hogy bár megrázó momentumai is vannak, egészében mégis nagyobb hangsúlyt kapnak benne a békésebb pillanatok, és összhatásában jóval optimistább kicsengésű, mint A háború szomorúsága. 

Interview with Dr. Eugene Megyesy

I happened to have the opportunity to interview another Hungarian-American veteran. This is always very interesting, as apart from the war, we also talk about the experiences of a well travelled fellow citizen. Dr. Eugene Megyesy was born in 1945, and like many of his peers, left the country after the 1956 Revolution. After a few years in Austria, he settled down in the United States. He had to suspend his university studies to go to Vietnam, and finally graduated after his service years. Afterwards, he worked as a lawyer for decades and had an active role in NGOs and charity organizations. From 2010 he was Senior Advisor to the Prime Minister of Hungary dealing with North American issues and the Hungarian Diaspora for eight years. He was also a member of the board of Friends of Hungary Foundation, the Democracy Center and the 1956 Memorial Committee. 

Eugene Megyesy at Long Binh post

Interjú dr. Megyesy Jenő jogásszal

Úgy hozta a sors, hogy ismét egy amerikai magyar veteránnal ülhettem le interjút készíteni. Az ilyen beszélgetések kétszeresen is érdekesek, hiszen a háborús téma mellett egy világlátott honfitársunk élettapasztalatai is megkerülhetetlenül főszerepet kapnak. Dr. Megyesy Jenő 1945-ben született, és számos kortársához hasonlóan 1956-ban hagyta el az országot. Ausztria után az Egyesült Államokban telepedett le. Egyetemi éveit szakította meg a vietnámi szolgálat, így csak leszerelése után diplomázott, majd jogászként dolgozott évtizedeken át, illetve nonprofit és jótékonysági szervezetekben is tevékenykedett. 2010-től nyolc éven át Magyarország miniszterelnökének észak-amerikai és diaszpórai magyar kapcsolatokkal foglalkozó főtanácsadója volt, emellett a Magyarország Barátai Alapítvány és a Demokrácia Központ kuratóriumok tagja, illetve az 1956-os Emlékbizottság állandó tagja.

Megyesy Jenő a Long Binh-i támaszponton

Művészből közellenség

A popzene, illetve az ezen keresztül is működő háborúellenes hangulatkeltés megkerülhetetlen témája a vietnámi konfliktus, illetve tágabb értelemben a hatvanas-hetvenes évek történetének (nem csoda, hogy már én is többször foglalkoztam vele itt). David Leaf és John Scheinfeld dokumentumfilmje pedig az egyik legnevesebb békepárti aktivistát és zenészt, John Lennont állítja a középpontba.

Hadseregek, katonák

Olyan univerzális kötetet mutatok most be, amelyet már többször is felhasználtam a különböző témák kapcsán – most éppen a VKH-ról szóló cikksorozat apropóján olvasgattam –, de egészen mostanáig nem írtam róla összefoglalót.

A szerző, Leroy Thompson neve ismerősen csenghet a hadtörténet iránt érdeklődők számára, hiszen számos, a modern hadviseléshez kapcsolódó kötetet írt (egy-kettőt magyarul is kiadtak), nem mellesleg szolgált Vietnámban is, méghozzá az amerikai légierő biztonsági alakulatánál. A címből adódóan ebben a művében arra a nem csekély feladatra vállalkozott, hogy az indokínai és a vietnami háború hadviselő feleinek egyenruháit és felszerelését bemutassa – azonban a valóságban ennél továbbment, ezért nem is tartanám túlzásnak, ha a cím úgy szólna, hogy Az indokínai és a vietnámi háború hadseregei. Thompson ugyanis minden fejezet elején kitér az adott haderő vagy fegyvernem vietnámi bevetésének okaira, körülményeire, történelmi hátterére, és csak ezek után következik a hadfelszerelések taglalása. Ez igazából annak fényében nagy szó, hogy a ritkábban tárgyalt országok is sorra kerülnek itt, bár eltérő részletességgel. 

Podkaszt a vietnámi háborús filmekről

Azok, akik a blog Facebook-oldalát is követik, már olvashattak arról a kezdeményezésről, amelynek révén elkészülhetett egy ötrészes rádiós podkaszt, amelyben a leghíresebb és legfontosabb vietnámi vonatkozású játékfilmeket járjuk körül. 

A háború még nem ért véget

Az afroamerikai katonák vietnámi élményei már számos kötet témájául szolgáltak, de a téma valamiért nemigen kapott önálló játékfilmet, bár tény, hogy több olyan alkotás is akad (például a Hamburger Hill), ahol a készítőknek sikerült mellékesen belesimítaniuk a forgatókönyvbe ezt a vonalat is. Spike Lee rendező, író és színész, aki már számos filmjében foglalkozott a fekete közösségekkel, a rasszizmussal és a kapcsolódó politikai kérdésekkel, legújabb darabjában azonban kimondottan erre fókuszál.

Négy egykori bajtárs érkezik a jelenkori Vietnámba, akiknek feltett szándéka, hogy megtalálják egykori őrmesterük földi maradványait, nem mellékesen pedig az általuk annak idején talált és elásott láda aranyrudat. A múltban gyökerező összetartozásuk azonban nem óvja meg őket a belső viszályoktól, ráadásul az, amire készülnek, kétesélyes, sőt veszélyes...

Az esztendő legnagyobb slágerei

Ezen a nyáron sem maradhat el az ötven évvel ezelőtti dalkínálat legnépszerűbb darabjainak felidézése. Merüljünk el tehát a zenei örökzöldekben.

Nemcsak az év, hanem az évtized egyik legmaradandóbb slágere volt Simon és Garfunkel utolsó közös nagylemezének címadó dala, a Bridge Over Troubled Water, érdekes ellenpontjaként egy viharos korszak közhangulatának. A páros ikonikus dala lett, de kislemezeik között is ez fogyott a legjobban. Az amerikai toplista mellett több országban, például Kanadában és Franciaországban is a listák csúcsára jutott. Több mint ötven más énekes (köztük Elvis Presley, Johnny Cash vagy Aretha Franklin) is feldolgozta, így lett a huszadik század egyik legtöbbször előadott könnyűzenei alkotása.

Akik nem adták fel

A múlt heti képösszeállítás után egy hasonlóan megrendítő olvasmány következik, amely a hadirokkant-kórházak és a megtört veteránok belső világát mutatja be, szerzője pedig Ron Kovic, a Született július negyedikén írója. 

Kovic már a hetvenes évek közepén megírta saját önéletrajzi könyvét, amely nagy sikert és elismerést hozott, sőt később játékfilm is készült belőle Oliver Stone rendezésében, Tom Cruise főszereplésével. A 2016-ban megjelent Hurricane Street kiegészítője lehetne a fent említett klasszikusnak, de jóval szűkebb időtartamra fókuszál, egészen pontosan az 1973-74-es időszakra. Az író ekkoriban, öt évvel saját sebesülése után is orvosi kezelésekre kellett, hogy járjon, ugyanis állapota időnként rosszabbodott. Elhűlve tapasztalta, hogy az intézményi körülmények ugyanolyan elkeserítők, mint amikor a bronxi kórházban feküdt, nem sokkal hazatérése után. A kórtermek zsúfoltak és mocskosak voltak, ápolóból nem jutott elég, ráadásul az ott dolgozók egy része is majdhogynem terrorizálta a magatehetetlen rokkantakat. Előfordult, hogy némelyik egyszerűen közölte valamelyik veteránnal, hogy mostantól igényt tart a rokkantnyugdíja negyedére, és ha ellenáll, akkor az egészet megtartja magának. Mások a hangosabb betegeket azzal fenyegették, hogy ha nem hagyják abba az elégedetlenkedést, átviszik őket az elmeosztályra az őrültek közé, esetleg eltávolíttatják a homloklebenyüket, hogy ne legyen velük több gond. Állítólag volt, akivel ezt tényleg meg is tették… 

Egy másfajta csatatér

1970 májusában sokkoló képriport jelent meg a Life magazinban. A háborútól megcsömörlött és a háborút továbbra is támogató olvasók most megrázó felvételekről és egy beszámolóból értesülhettek arról, hogy egyes amerikai hadikórházakban milyen állapotok uralkodnak. 

A halottak mellett ott vannak a sebesültek: jelenleg 275 ezernél tartunk. A Vietnámban megsebesülőknek kétszer annyi esélyük van a túlélésre, mint Koreában vagy a második világháborúban volt – a helikopterek ugyanis gyorsabban evakuálják a sebesülteket, sokszor percek alatt, a frontkórházakban pedig csodákat művelnek egy-egy olyan sebbel, ami a korábbi háborúkban halállal járt volna. De miután a világ legjobb katonai sebészei megmentették őket, a Vietnámban megsebesült katonák közül minden hetedik arra ítéltetett, hogy eltűnjön a hazai hadirokkant-kórházak mélyén. 

Egyes vietnami vonatkozású altémáktól eltérően a helikopterharcászat kimondottan alaposan dokumentált szegmense a konfliktusnak, így az érdeklődők bőséges szakirodalomból tudnak válogatni. Most, a széria lezárásaképpen a cikksorozathoz felhasznált legfontosabb műveket fogom röviden áttekinteni. 

Academy 1:35

Makettezőként többféle műfajban kipróbáltam magam, de a helikopterek sokáig elkerültek, pedig jó pár számomra is szimpatikus típus létezik. Vietnami vonatkozásban persze megkerülhetetlen téma a forgószárnyas, ezért előbb-utóbb én is el kellett, hogy csábuljak, de akkor gondoltam egy merészet, és elhatároztam, hogy a kisebb gépek esetén rögtön az 1:35-ös és 1:32-es változatokhoz nyúlok. 

A helikopterpilóták kapcsán kitértem a felszerelésükre is, és erről jutott eszembe, hogy a ritkásan jelentkező katonaláda rovatban is villantani kellene valamit a témában. Elővettem hát egy füzetkét, amely az amerikai SPH-4-es pilótasisak új tulajdonosainak osztogattak ötven évvel ezelőtt. 

Egy helikopterpilóta visszaemlékezése

Bár a helikopterháborús cikkekben többször is előkerültek a pilóták rövidebb megszólalásai, egy teljesebb visszaemlékezést is szerettem volna szerepeltetni a sorozatban, ehhez pedig Larry Brown zászlósét választottam, aki először 1967–68-ban az 1. légimozgékonyságú hadosztály 9/1. zászlóaljánál szolgált az Oregon-harccsoport kötelékében Chu Lai körzetében, majd hadnagyként tért vissza 1970-ben. Túlnyomórészt felderítő pilótaként működött, és a vietnami viszonyok között nagy szó, hogy ilyen minőségben két turnust is túlélt.

1967 novemberében a B századnál voltam pilóta egy felderítő helikopteren. Chu Laitól északra, a tengerpart mentén, a homokpados vidéken működtünk már egy ideje. Ide-oda repkedtünk, elég sokszor akadtunk ellenséges egységekre. Ezen a bizonyos napon a századpéká két csatahelikopterünkkel egy gyalogos alakulatnak asszisztált, akik tűzharcban álltak. Egy srác odalentről segítséget kért: "Mind meghalt! A szakaszvezetőm, mindenki halott!"

A területet egy gyalogszázad fésülte át. A rosszfiúk szétszórt, álcázott lövészgödrökben és kisebb bunkerekben bújtak meg. Megvárták, míg az elöl haladó szakasz átsétál köztük. Így a teljes elővédet sikerült elszakítaniuk a többiektől. De a század többi része is ugyanígy járt, ezért nem tudtak segíteni nekik. A VNH-sok ott voltak köztük és körülöttük, mindenfelé. Megmondtam a kölyöknek, hogy ne mozduljon és ne csináljon semmit.

A sárgák számára most az álcázás okozta a gondot. Felfelé ugyanis nemigen tudtak tüzelni. Mi ott lebegtünk felettük, géppuskákkal lőhettünk, és gránátokat dobhattunk rájuk, de alig-alig viszonozták a tüzet. Két vagy három óránkba telt, míg annyit elintéztünk közülük, hogy a gyalogszázad maradéka összegyűljön és védőállást vegyen fel. Sosem tudtam meg, mi történt a kérdéses sráccal, aki a rádiót kezelte. Nem tudom, hány rosszfiút intéztünk el aznap. Az első turnusom alatt 170 vagy 180 halottig jutottam, onnantól nem számoltam tovább. A számok akkor már nem sokat jelentettek.

Egy megrázó repülés története

A helikopterháború kapcsán szerettem volna beszámolókból is válogatni, és rájöttem, hogy ehhez nemcsak a hosszabb-rövidebb visszaemlékezések járulhatnak hozzá, hanem végre bemutathatok egy legendás képsorozatot is, amely a vietnami háború legemlékezetesebb és legismertebb fotóesszéi közé tartozik, ahogy készítőjéről, az angol Larry Burrows-ról is elmondható, hogy a konfliktus egyik leghíresebb és legtevékenyebb fotográfusa volt, aki tíz év alatt többször is tudósított Délkelet-Ázsiából, és ott is lelte halálát 1971-ben.

A csapatrepülők mindennapjai

A helikopterháború gépi főszereplőit már ismertettük, de hasonlóan fontos, hogy az ezeken szolgáló legénységet, hátterüket, kiképzésüket és mindennapjaikat is megismerjük. (Ezúttal is elsősorban a szárazföldi haderő csapatrepülőiről lesz szó, bár időnként kitérek majd a tengerészgyalogságra is.) 

Milton Cherne őrnagy dél-vietnami alakulatok légi szállítása
közben a Nádas-síkság felett, 1962-ben

Taktika

A vietnami háborúban alkalmazott helikopteres harceljárásokat nehéz tömören és átfogóan bemutatni, ezért most a leggyakoribb tevékenységekből válogatva fogjuk körüljárni a témát. Annyit elöljáróban, hogy ezekből se volt kevés; többek között személy- és hadianyag-szállítás, tűzvezetés, tűztámogatás, lelőtt repülőgépek kiemelése és kutató-mentő feladatok, a csatatér megvilágítása, füstkiengedés, lombtalanító vegyszerek bevetése, sebesültkivonás, csapatvezetés, futárfeladatok, lélektani műveletek, rádióátjátszás, felderítés és megfigyelés. 

Bevetés előtt