"Idegtépő egy háború ez..."

Dickey Chapelle, a rettenthetetlen amerikai fényképész hölgy életútját már bemutattam, ám most, a vízi hadviseléssel kapcsolatos anyagok gyűjtése folyamán kezembe akadt egy helyszíni riportja, mely a National Geographic magazinban jelent meg 1966 márciusában, vagyis halála után néhány hónappal. Mivel akkortájt ez a kiadvány még nem jelenhetett meg nálunk – és ha mégis így lett volna, ezt a cikket hangneme és állásfoglalása miatt minden bizonnyal kicenzúrázták volna a magyar változatból –, lefordítottam, hogy beszámolóján keresztül megidézhessem a dél-vietnami matrózok és a mellettük szolgáló amerikai tanácsadók mindennapjait.

01.jpg

– Mihelyt besötétedik, elindul a járőr. – A trópusi alkonyatban ezek a szavak mintha nagyon távolról érkeztek volna.
Harold Dale Meyerkord, az amerikai haditengerészet hadnagya túlságosan tapasztalt volt, hogy ezt a mondatot túldramatizálja. De azért elnémultam, ahogy eszembe jutott, hogy ma már eltemettünk egy bajtársat, tűzharcba keveredtünk a Vietkonggal és kétszer indítottunk sikertelen lesállást.
A királyi többes a 23. folyami támadó csoportot jelentette, mely egyike a vietnami flotta merész járőr alakulatainak. Minden ilyen csoport egy kisebb flottillát működtet, mely sekély merülésű járőrhajókból áll. Mindegyik élén egy vietnami hadnagy áll, mellette pedig egy amerikai tengerésztiszt működik tanácsadói minőségben. Jelen esetben Meyerkord hadnagy.
A folyami erők Dél-Vietnam Mekong-deltájának több ezer kilométernyi vízi útján biztosítják a katonai jelenlétet. A szárazföldi helyőrségekben szolgáló milíciával és a hajók fedélzetéről bevetett gyalogsággal együtt ezek kis hajók próbálják megvédeni Délkelet-Ázsia „rizses bödönét”.

Egy csoport három tartományra
A deltavidék lakosban és rizsben gazdag: a 15,7 millió dél-vietnamiból ötmillió itt él. Három évvel ezelőtt már átgázoltam ezeken a földeken, hogy bevetésre induló vietnami ejtőernyősöket és tengerészgyalogosokat fotózzak. [Lásd a „Dél-vietnami helikopterháború” c. cikket a NatGeo 1962. novemberi számában.] A vízi erők már akkor itt tevékenykedtek és most visszatértem, hogy róluk is beszámoljak. Hozzájuk tartozik a vietnami haditengerészet ún. dzsunka flottája, mely a Dél-kínai-tengeren és a Sziámi-öbölben járőrözik, míg a folyami támadó csoportok a két tengerpart közötti földnyelv vizein működnek.
A 23. csoport a delta tizenhárom tartományából háromért felel, ezek Vinh Long, Vinh Binh és Kien Hoa, melyeket mindenütt hatalmas folyók, kanyargó patakok és nyílegyenes csatornák szabdalják. A víz nemcsak az utazás, hanem az itteni életmód szerves része.
Ezen a bizonyos estén a delta szívében jártunk, úgy 35 kilométerre a csoport támaszpontjától, mely a tartományi fővárosban, Vinh Longban található, és több, mint 120 kilométerre délnyugatra Saigontól. Előző éjszaka már végighajóztunk a Mang Thu folyón, hogy segítségére siessünk egy ostromlott körzeti főhadiszállásnak, Cai Nhumban. Mikor megérkeztünk, a gerillák beszüntették a támadást és eltűntek.
De sem mi, sem a többi itteni vietnami alakulat nem állt nyerésre. A Vietkong létszáma hónapok óta nőtt, immár meghaladta a miénket. És a Saigonban tapasztalható nyugtalanság is aláásta a katonák önbizalmát.
Nem tudtam úgy gondolni a partra, mint térképen húzódó vonalakra. Ehelyett, akárcsak a hadnagy és a matrózok, gyanakodva néztem ki oda, ahonnan bármikor, figyelmeztetés nélkül ránk lőhetnek. Rossz előérzetemet különösen a mellettem álló amerikainak köszönhettem.
A Vietkong ugyanis egyre inkább az amerikaiakat veszi célba. Pár nappal korábban tudtam meg, hogy a tartományban milyen sok honfitársunkat kipécézték. A Vinh Longban szolgáló negyvenegynéhány amerikai – tengerészeti és gyalogsági tanácsadók, helikopterpilóták, logisztikai és gépészeti szakértők – közül az ellenség tizennyolcat ölt vagy sebesített meg a terepen és további egyet tusolás közben, gránáttal. Vagyis csak erre az amerikai csoportra vonatkoztatva több, mint 40 százalékos veszteséget okoztak.

A Vietkong a kommunistaellenes vezetők elrablásával vagy megölésével növeli befolyását
Igaz, ami igaz, ez nem az a fajta harctevékenység, amivel egy kormányt egyetlen nap alatt meg lehet dönteni. De a Vietkong taktikája, mellyel helyi kommunistaellenes vezetőket rabolnak el vagy ölnek meg, most nyíltan az amerikaiak ellen irányult, és ez is volt annyira halálos, mint bármelyik másik, bármelyik korábbi háborúnkban.
Talán ezért is voltak az életben maradt amerikaiak ennyire elszántan vidámak, ezért viccelődtek ennyit magukon. Meyerkord hadnagy hívójele például mindig kuncogást váltott ki: „Kürtös” volt C.S. Forester regényeinek talpraesett hőse után.
Most, ahogy az őrjáratozásról beszélt nekem, kihívóan felszegte állát. Próbáltam leutánozni a fegyelmét, hogy elkendőzzem, amit én éreztem. Szememet a 18 méter hosszú parancsnoki hajónk korlátján túlra, a csatorna partját szegélyező kunyhók és bokrok sziluettjére szegeztem.
Próbáltam volna valahogy lelassítani a lenyugvó napot, visszatartani az alkonyatot, mely lilás fénybe vonta a mezőket és így késleltetni a járőrt. De tudtam, hiába minden. A feladatuk az volt, hogy megóvják ágyúnaszádjainkat az aknáktól. Ha kis partraszálló különítményeink nem vágnak neki, esélyes, hogy a huszonhármasok még több hajója süllyed el. A túlélők meg majd megint halászhatják ki a holttesteket az iszapos vízből, mint ahogy ma is történt. A tüzért egy vietkong akna ölte meg két csatorna összefolyásánál, ahol éppen most horgonyoztunk.
Az akna pedig nem valamiféle összebarkácsolt kütyü volt, hanem egy dróttal működésbe hozható darab, elég nagy, hogy letépje a 17 méteres motoros hajó orrát és két matrózt megöljön.
Egy óvatos falusi lopakodott fel nem sokkal korábban a hajónkra, hogy elárulja, mögöttünk további hét akna van lerakva a majdnem 300 méter hosszú csatornán, amikre majd szépen ráfutunk, ha a temetés után majd visszafordulunk. Ha ez igaz volt, akkor most legalább hét gerilla rejtőzött a csatorna partján, hogy egyenként robbanthassák az aknákat, rajtuk kívül pedig egy lesállásra készülő csoport is ott lapulhatott.
A huszonhármasok parancsnoka, Nguyen Van Hoa tengerész hadnagy eligazítást tartott a portyára indulóknak. Egy amerikai tábori rádión keresztül éles, de suttogó hangon közölte parancsait.
A csapat felének egy veterán vietnami tiszt vezetésével a csatorna keleti partján kellett végiglopakodnia, hogy megtalálják az aknák robbantózsinórjait. A másik fele, egy vietnami zászlós vezetésével és Meyerkord hadnaggyal a nyugati partját ellenőrzi. Ha valamelyik járőr túlerőbe ütközik, a hajók majd jönnek és segítenek. A rendelkezésükre álló tűzerő megnyugtató volt: 20 és 40 millis gépágyúk, 7,62-es és 12,7-es géppuskák, sőt, egy régi 81 milliméteres aknavető is.

Az elszigeteltség a Vietkongnak kedvez
Akkor is idegtépő dolog ez, mivel a körülmények az ellenségnek kedveznek. Vinh Long tartomány, ahogy a deltavidék többi része, sosem tartozott egyetlen indokínai államhoz sem.
Itt évszázadokon át a khmerek uralkodtak. A franciák, egy nemzedékkel ezelőtt, néha adóztattak, de sosem uralkodtak. Sok falusi nem is látott kormányzati tisztviselőt az 1950-es évek óta, míg a huszonhármasok fel nem tűntek itt. A helyi hadurak, a folyami kalózok és most a Vietkong gátlástalanul berendezkedhettek és nem kellett a kormánytól tartaniuk.
Két kis különítménynek kell majd átvágnia a sötétségen, házak és mezők között több száz métert lopakodnia, az ellenség számára ismerős dzsungelben. Ez merész, de szükséges húzás.
Hoa hadnagy, aki vékony és szálfaegyenes ember, kiváló angolságával így fogalmazta meg: „Most, hogy egy hajót elveszítettünk, se a lelkiismeretem, se az admirális úr nem venné be, hogy belefutottunk ugyanabba a csapdába. A gyalogjárőrök mennek elöl, csak utánuk jönnek a hajók!”
Figyeltem, ahogy Meyerkord hadnagy tárakat gyömöszöl a zsebébe. Mégis valahogy szürreálisnak tűnt, hogy vele tartok és én is további lőszert pakoltam be.
A vietnami háborúban történt meg velem újra húsz év haditudósítói tevékenység után, hogy munkám során fegyvert fogtam. Azoknak a tanácsára szoktam erre rá, akiket fotóztam, akik elmondták, hogy a Vietkong a civil foglyokat kémnek titulálja. Most, mint sok más, vietnami hadműveletekről tudósító riporter, én is fegyverrel indultam neki.

A feszült őrjárat viccelődéssel kezdődik
– Melyik helyre pályázik? – kérdezte Meyerkord hadnagy.
– Maga mögött jövök. Magának van a legszélesebb válla, úgyhogy pajzsként használhatom. – Próbáltam könnyedén beszélni, de nem igazán sikerült.
A hadnagy hirtelen feloldódott. A szokásos jókedvével azt mondta: – Sose gondoltam, hogy egyszer még egy nő fog mögöttem sétálni, de töltött karabéllyal! Ha tüzel, maradjon az egyes lövésnél, jó?
Rákezdtem volna, hogy nem tervezem elsütni, de hirtelen kibukott belőlem a kuncogás. A hadnagy őszintén derült a saját viccén. Körülöttünk, a vietnami matrózok, kezükben saját fegyverükkel, úgy nevettek vele, mintha megértették volna.
– Semmi nem nyugtatja meg őket annyira, mint egy kis nevetés, mi? – mormolta szeretettel a hadnagy.
Az első ember felmászott a hajó orrára, amely fel volt futtatva a partra, leugrott és eltűnt. Jött a második. Utána a zászlós vékony alakja veszett bele a sötétségbe. Aztán következett Meyerkord hadnagy. Mikor én is felmásztam rá, a lemenő nap utolsó fénysugarai vetődtek a talajra.
Ahogy felvettem a járőr hipnotikus ritmusát – fák és nádszárak között haladtunk, térdünket minden lépésnél magasra emeltük, hogy el ne botoljunk az egyenetlen talajon –, ugyanaz a kérdés gyötört, ami már más őrjáratokon, más háborúkban is aggasztott: Miért?
Miért van még mindig úgy, hogy az emberek nem jönnek ki egymással és a konfliktusokat így rendezik le, fiatalemberek élete kockáztatásával, akik egymással játszanak bújócskát? Tényleg azt hittem, hogy a nyakamban lógó fényképezőgéppel elérhetem, hogy soha ne legyen szükség a vállamon lógó karabélyra? Tényleg azt hittem, hogy elmondhatom, milyen valójában a háború, hogy a félelem pengeéle milyen gyorsan ki képes vágni belőlünk minden emberi erényt, hogy csak a túlélési szükségletet hagyja meg? Itt és most a legfontosabb erény, hogy gyorsan és elsőként tudj lőni.
És miért voltak itt amerikaiak, mint Meyerkord? Magukkal hozták szakértelmüket, elkötelezettségüket és kötélidegeiket szülővárosaik biztonságából, a gerillaháború abszolút bizonytalanságába, a lehető legmesszebbre az otthonuktól. Ez volna az amerikai elképzelés a globális irányításra? Tudtam, hogy legalább egy amerikai így gondolja. Én.
Meyerkord hadnagy megállt és balra előremutatott egy sötét foltra. Túl nagy épület volt ahhoz, hogy házikó legyen. Eszembe jutott, mit mondott Hoa hadnagy: a múltkori aknát a csatorna partján, egy kisebb üzemben állították össze.
Ilyen mellett haladtunk el, talán cukornád-malom lehetett. A csapat fele már túl is volt rajta. Senki nem állt meg, hogy átkutassa. Tényleg üres volt?
Meghallottam a kattanást, ahogy Meyerkord kibiztosította puskáját; követtem a példáját. Egy kisebb csapatot vezetett körbe a sötét, nádfalú építmény felé.
Odabent a csillagfény nagy fémedényekről verődött vissza. Aztán láttuk már, hogy valószínűleg egy nyomdagép az. Az épületnek csak három fala volt. A hadnagy megállapította, hogy üres és visszatértünk a járőrözéshez.
Azt suttogta: – Nem tudják, hogy minden épületet át kell kutatni. Csak nemrég kezdtük őket kiképezni ilyen gyalogos járőrözésre.
– És mindent megcsinálnak, amit maga is?
– Most majd kiderül – mutatott előre egy sor kunyhóra.
Mindegyiknél végigvezette őket ugyanazon az izzasztó, rettentő, kétségbeejtő rutinon: belépés az abszolút sötétségbe, ujj a ravaszon. A kunyhók üresek voltak – de a még meleg parázs arra utalt, hogy sietve hagyták ott őket. Mire a kilencedik kunyhóhoz értek, már tudtam a választ a kérdésemre.
Meyerkord hadnagy mögött egy csapat vietnami következett. Két ember már rájött, hogyan kell ezt csinálni. Először a hadnagyot fedezték, aztán ők kezdtek el kutatni, és a mögöttük jövőknek odasúgták, hogy fedezzék őket.
– Most már minden kunyhót át fognak kutatni – mondta boldogan a hadnagy.

Falusi asszony figyelmeztet egy vietkong rejtekhelyre
Az utolsó kunyhó nem volt üres. Ott találtuk a vietnami zászlóst a bejáratnál, épp suttogva beszélt a többiekkel. Töredékes angolsággal elmondta nekünk, mit hallott az itt lakó asszonytól: a csatorna innenső partjáról ma nem raktak aknát. De gyanította, hogy a túloldalon, egy másik házból igen.
A hadnagy egy kis pénzt akart a nőnek adni. Ő viszont visszautasította. A férfi kuncogott, ahogy visszatértünk az ösvényre. – Még a Vietkong ellenőrizte területen sem utálja mindenki az amerikai tanácsadókat.
Ahogy továbbhaladtunk, minden elcsendesedett. Vagy talán csak annak fényében tűnt így, hogy mi történt utána – hirtelen géppuskák szólaltak meg.
De nem mi voltunk a célpont.
Leguggolva is láttuk a magas füvön keresztül, hogy a túlparti járőrünk egy kunyhóra tüzel, melyből fényjelző lövedékek reppennek feléjük. A profikra valló rövid sorozatokat egyes lövések ellenpontozták. Aztán már számolni se tudtuk a dörrenéseket. Végül lángra kapott az egyik fal és a tűz tovaterjedt a tetőre. A kunyhó kigyulladt. A tüzelés abbamaradt.
A lángoló épület fényében áttekintettük a helyzetünket. Kihúzott szögesdrót húzódott valamivel feljebb, a csatorna partján. Nemsokára ott gyűltünk össze. [Lásd a nyitóképet.] A vietnami zászlós a hadnagy balján guggolt, én a jobbján ültem le. Az utóvéd egyik katonája futva érkezett, közölte, hogy az utolsó házban talált asszony szerint a mögöttünk levő nádültetvényen harminc vietkong lapul.
– Ha a nádon át rohamoznak, időben meghalljuk őket – mondta a hadnagy. – De géppuskájuk van és végigkaszálnak... – Végignézett mindkét irányban a guggoló alakok során.
Tudtam, mire gondol: nem lett volna szabad így összezárkóznunk, így egyetlen sorozat végezhet velünk. Néhány méterrel hátrébb mentem, de rögtön három vietnami lövész foglalta el a helyemet. Őket is megnyugtatta Dale Meyerkord közelsége.

Nincs összeköttetés
Ekkor már hallottam, ahogy a zászlós kétségbeesetten suttog a rádiósával. Mintha azt kérdezte volna, emlékszik-e valaki a hajók által használt frekvenciára. Senki nem válaszolt.
Ez nem olyan egyszerű, mint felidézni valakinek a telefonszámát. A Vietkong zsákmányolt amerikai rádiókat használ és általában hallgatják is a forgalmazást. Ezért a vietnamiak minden akció előtt új csatornákat választanak és ezt bizalmasan közlik a parancsnokokkal. Ma éjjel valamiért senki nem jegyezte meg a frekvenciát, amin elérhettük volna a hajókat.
Megint elfogott a félelem. A hajókülönítmény parancsnoka tudni fogja a tűzharc hangjai alapján, hogy gerillák vannak a közelben és lehet, hogy közelebb jön, hogy tüzet nyisson az ellenségre. A csatorna itt enyhén kanyarodott, vagyis könnyen beleeshetünk a hajó lővonalába. Mivel nem volt összeköttetésünk, mindezt nem tudtuk közölni a kapitánnyal. Időben rájön majd, mi történik?
Igyekeztem magam lenyugtatni és feltérdeltem. Megpróbáltam tapintás alapján megállapítani a fényképezőgépem beállítását. Aztán meghallottam a közeledő hajók motorjának zúgását. Motorzúgást, nem fegyverdörgést, hála Istennek. A vietnami kapitány helyesen következtetett a látottakból arra, hogy nem maradt itt vietkong, aki felrobbanthatta volna az aknákat. Tíz perc múlva bemérte a túloldali őrjárat helyzetét és felvette őket, majd következtünk mi.
A kapitányt a parancsnoki hajón egy térkép fölé görnyedve találtuk, a kezében zseblámpával. A fény visszaverődött fegyelmezett, világos bőrű arcáról; tudtam, hogy harminc éves, de most nem annyinak tűnt.
– A másik járőr biztosan elűzte az ellenséget és az aknákat magukkal vitték – mondta Meyerkordnak. – Mivel nem folytatták a tüzelést, biztosan csak az utóvédjük volt az. Persze, csak ha helyes információkat kaptunk... – Hangja beleveszett a sötétségbe.
Meyerkord hadnagy addigra megint önmaga volt. Elvigyorodott. – Hát, ahogy az újságokban is áll, idegtépő egy háború ez.

A dzsunka flotta legendái
A vietnami háború örök kérdése, hogy hogyan lehet kis létszámú alakulatokat nagy területen bevetni. És ez vonatkozik a folyami erőkre éppúgy, mint a Hai Thuyenre, vagyis a felfegyverzett dzsunkákra, melyek 1900 kilométer szélességű partszakaszt vigyáznak az Észak-Vietnamból érkező ember- és hadianyag-utánpótlással szemben. Durván 500 kisebb hajó, melyek több támaszpontról indulnak útnak és amelyeknek több tízezer hajó mozgását, illetve évente egymillió embert kell ellenőrizniük a vízen.
1960 óta a dzsunka flotta legalább annyi legendát kitermelt, mint ahány bevetést teljesített. Korábban úgy hallottam, hogy minden dzsunka-matróz kiválóan kormányoz és harcol, hogy mindegyik mellére oda van tetoválva a „Sat Cong” („Öld a komcsit”) felirat – ezért fogságba esés esetén agyonlőnék – és hogy mindegyik fekete polgári öltözéket visel vízen és szárazföldön.
Ezek közül az utolsó, ahogy azt hamarosan kiderítettem, már nem így van. De miután pár hetet eltöltöttem a dzsunkákon, az összes többit már elhittem. Később én is továbbadtam ezeket és büszkén viseltem a flotta ezüst, kettős vitorlát formázó sapkarózsáját. De a matrózok nem engedték meg, hogy viseljem mindaddig, míg néhányszor tűzharcba nem keveredtem velük.
Mikor először hozzájuk kerültem, erre látszólag kevés esély volt.
– Egyszerűen már nem lőnek ránk minden nap, ahogy régebben – fogadott James Monroe Vincent hadnagy. Épp a gépeimet pakoltam ki egy nádkunyhóban az Ap An Thuan falu melletti flottatámaszponton, mely a Ham Luong folyó torkolatánál, Saigontól majdnem száz kilométerre délre található.
A megtermett hadnagy törökülésben ült a gerendákon, amiket ágynak használt. Azon négy amerikai közé tartozott, akik a vietnami flotta harmadik parti körzetének dzsunkaszázadainál szolgálnak. (A dél-vietnami partvonalat négy ilyen körzetre osztották, melyek nagyjából egyeznek a hadsereg négy hadtestének műveleti területével.)
Vincent hadnagy eligazítása egy jellegzetes elbagatellizálással végződik: – A dzsunkaszázadok feladata egyszerűen az, hogy ellenőrizzenek minden partközelben haladó hajót és győződjenek meg arról, hogy nem a Vietkonghoz tartozik. A szárazföldön már nem harcolunk. Az a rengeteg sztori a partraszálló különítményekről – persze, nagy részük igaz, de csak azért volt szükség rájuk, hogy a támaszpontjainkat biztosítsuk.
Gyűrött térképet húzott elő. A közeli dzsunkabázisok mindegyike a deltavidék keleti oldalán fekszenek, mely hagyományosan a Vietkong befolyása alá tartozik. Tőlünk egynapi járásra, úgy hitték, ellenséges alakulatok tanyáznak, de úgy beásták magukat, hogy pihenőtábort, kórházat és tisztképző központot is működtetnek ott.
– Tudom, hogy ott vannak – mondta Vincent hadnagy. – Valahányszor elhajózunk arrafelé, valaki lő ránk.
Elmagyarázta, hogy semelyik dzsunka – sem a 15 méter hosszú motoros, sem a 13 méter hosszú motoros-vitorlás – nem kapott páncélzatot. Nagyvonalúan hozzáfűzte még: – Ha fotózni akar, ülhet akárhova. A fedélzeten nincs biztonságos hely amúgy sem.
Az első néhány őrjáratomon nem lőttek ránk. A legveszélyesebb vállalkozás a zászló felhúzása volt Ap An Thuan faluban, melynek kunyhói majdnem a bázis falát jelölő földhányásig tartanak. A támaszpont azért ide települt, mert közel van a falusi piac.

A Vietkong csapdát állít az amerikaiaknak
Egyik reggel egy informátorunk azzal a hírrel érkezik, hogy két vietkong ügynök érkezett a faluba, hogy a bázis amerikai tanácsadóit, Vincent hadnagyot és Edmund Canby főirányzó-helyettest megöljék. A Vietkong komolyan gondolja az ilyesmit. Pár hónappal korábban akna robbant a kapunál, de nem tett kárt a mieinkben, viszont négy dzsunkamatróz lábát letépte.
Míg ott tartózkodtam, Ap An Thuan másféle fenyegetést is kapott: éjszakai aknatüzet. Ez a legfélelmetesebb tüzérségi eszköz – a becsapódástól számított 35 méteres körzetben megölhet bárkit, de távolabb is megsebesíthet –, mivel figyelmeztetés nélkül érkezik. A támaszpontot körülvevő földhányás mögé könnyedén betalálnak vele.
– Ha aknavetőznek, azt is jelentheti, hogy le akarnak minket rohanni – mondta Vincent hadnagy. – Ilyenkor tüzet kell nyitnunk. Az ellenség pajzsként használja a falut. Tudják, hogy nem fogunk a kunyhók felé lőni, mindegy, honnan érkezik a tűz. Nekünk is be kell mennünk majd a faluba és nem akarunk életünk hátralevő részében azon agyalni, hogy ki találta vajon el a nőket és gyerekeket.
Három nappal később értettem meg, amit mondott. Délben kezdődött, mikor éppen visszaértünk egy tengeri őrjáratról. Annyira biztonságban éreztem magam, hogy levettem a bakancsomat és papucsban válogattam szét a filmeket. Először nem hittem a fülemnek. Tudtam, hogy tucatnyi helyi milicista van a közelben. A durrogtatásról azt hittem, csak belövik a fegyvereiket. Kimentem, hogy kiderítsem.
Jól hallottam. Legalább egy amerikai géppisztoly és két automata puska volt, a fütyülő golyók viszont a piactér felől érkeztek. Nyilvánvalóan zsákmányolt fegyverek voltak és most a Vietkong ellenünk használta őket.
A tüzelés egyre hangosabb lett. Odavetődtem a bázis falu felé eső falához, közben gépemet és karabélyomat szorongattam, mert a tenyerem hirtelen izzadni kezdett. Láttam, hogy Vincent hadnagy a szomszédos lőállásban van. Itt biztonságban voltunk: a lövedékek ilyen földhányáson nem hatolnak át. De elgondolkodtam: mivel a Vietkong a falu belsejéből lő, a matrózaink a kunyhók közé fognak most célozni?

A flotta ellentámadása – a szárazföldön
Tizenkét percig dúlt a tűzharc. De egyszer sem láttam olyat, hogy embereink a kunyhókat vették volna célba.
Az egyik tűzszünet alatt egy őrmester rohant be a kapun. Azt mondta, tucatnyi embere a falun túlról viszonozta a tüzet, míg a lőszerük el nem fogyott. Állítása szerint még mindig nagy bajban voltunk.
Az ellenség létszámáról nem tudott biztosat. Negyven? Talán több? Még mindig zihálva azt mondta, hogy három embere megsebesült.
Nem emlékszem, hogy bárki is kimondta volna az „ellentámadás” szót. De pár perc múlva én is az üres piactéren vágtam át és próbáltam tartani a lépést. Előttem a dzsunkaszázad egyik tisztje, Thanh Phu, a kezében gránátvető; Vincent hadnagynál karabély; és még egy tucat fő, de visszanézve legalább további negyven embert láttam. A támaszpontról minden épkézláb ember kijött.
A két hadnagy, egy amerikai és egy vietnami átvezetett minket a rizsföldön, egy erdősávon, majd fel egy meredek homokdombra. Már tudtam, hogy a szomszédos falu felé tartunk, ahonnan a dzsunkáink már többször is kaptak tüzet. Egy újabb gerincen túl balról hallottam tüzelést – a parttal ellentétes oldalról. Először nem tudtam, hogy ki a célpont, de Vincent hadnagy igen; mikor belenéztem a gépem keresőjébe, felmordult: – Itt, a magaslaton semmiképp ne álljon meg! Az ég háttere előtt jól látszik majd a sziluettje. Könnyű célpont lesz.
– Nem is fogok – biztosítottam és loholtam tovább.

A menekülő ellenség eldobálja a fegyvereit
Kitört a tűzharc, én pedig egy kis tisztáson találtam magam, a vietnami hadnagy mögött. Lehajolt, hogy felszedjen pár dolgot, amit a gerillák sietségükben eldobáltak. Lám, nem hiába rohantunk utánuk.
A hadnagy kezében maroknyi dokumentum és jelvény. Egy takaros, tintával írt jegyzeteket tartalmazó noteszben ott szerepelt a támadók által használt fegyverek – többek között amerikai eszközök – listája. A tisztáson még töltényhüvelyek és néhány lőszer, amiket zsebre vágtam. Mint kiderült, kínai gyártmányúak.
Újra az egyenetlen talajon rohantam a falu szélső kunyhói felé. Jobb felől sorozatokat hallottam. Több emberünket láttam a távolban, ahogy célzott lövéseket adnak le. A kunyhókra szegeztem a szemem és imádkoztam, hogy a lendület ne pont egy gerillákkal teli faluba vigyen be minket, egy bő szakasznyi embert.
Vincent hadnagy a válla felett visszakiáltott: – Hány tára van? Nekem csak tíz. – Elgondolkodtam, miféle csatára számít, hiszen tíz tár, az annyi,mint 180 lőszer.
– Négy van nálam – feleltem – De a támaszpontról nem tudnak minket az aknavetővel támogatni?
– Nem sokat érünk vele, ha közelharc lesz belőle – válaszolta. – Minket ugyanúgy elvághatnak a bázistól, ahogy mi próbáljuk őket elvágni. Bár szerintem már elhúzták a csíkot.
A vietnami tiszt ekkor értette meg, hogy milyen messze kerültünk a bázistól. Magához intett mindenkit, kivéve a két szárnybiztosító osztagot.
Az egyik matróz szerint az egyik közeli kunyhóból tüzeltek rá. Egy altiszt és négy lövész átkutatta az épületet és egy vietkong gránátot hozott magával. A tokozása egyértelműen egy régi amerikai kézigránát anyagából készült. A matrózok először fel akarták gyújtani a kunyhót, de az egyik milicista tiltakozott, mondván, az egyik barátja a szomszédban lakik és ha felgyújtják, a tűz tovaterjed.
Phu hadnagy utasítására visszaindultunk egy kocsiúton a part felé. Úgy húszméterenként, a vízelvezető árok mellett lövészgödröket találtunk.
Vincent hadnagy beért. – Ha most rajtunk ütnek, ugye nem fog beleugrani ezekbe?
– Talán becsapdázták őket?
– Okos kislány maga – mordult fel és visszatért az utóvédhez.
A figyelmeztetése annyira megijesztett, hogy biztos voltam benne, lesállás vár ránk valahol, épp ezért nagyon megkönnyebbültem, mikor visszaértünk Ap An Thuanba. A kihalt, golyó lyuggatta piactér most olyan biztonságosnak tűnt, mint a Pentagon.
Pár perccel később, a támaszponton Vincent hadnagy észrevette a gumipapucsba bújtatott lábamat.
– Legalább nyolc kilométert kutyagoltunk. Maga végig papucsban volt? – kérdezte hitetlenkedve.
– Bizony – válaszoltam. – Maga mondta, hogy nem lesz több szárazföldi akciónk, emlékszik?
Jót nevettünk rajta, mert annyira jó volt végre nevetni valamin.

Nevetés – és halál – a deltában
De a nevetés ritkán tart ki errefelé, ahol a matrózok ezt a különös háborút vívják, szárazföldön és vízen egyaránt.
Nem sokkal azután, hogy hazaértem, a veszteséglistán feltűnt egy újabb név: Harold Dale Meyerkord. A merész, életerős, St. Louis-i Meyerkord hadnagy, a huszonhármasok tanácsadója, férj, apa, parancsnok és kiképző, Missouritól 14 ezer kilométerre, egy csatornán vesztette életét, fejlövés következtében.

A National Geographic magazin 1888 óta jelenik meg folyamatosan. A cikkek érintenek tudományos, földrajzi, történelmi és kulturális témákat, mindezt pedig meggyőző minőségű képanyag és térkép kíséri. A havilap továbbra is elérhető papíralapon, bár manapság már természetesen webes formátumban is kapható. Jelenleg 40 nyelven olvasható (magyarul 2003 óta) és havonta körülbelül hat és fél millió példányt adnak el belőle.