Született július negyedikén

A hátország háborúja

Oliver Stone-nak sikerült A szakasszal elismert rendezővé előlépnie. És mivel ifjúkorának legmeghatározóbb élménye, a háború továbbra is foglalkoztatta, visszatért egy korábbi tervéhez, egy 1976-os bestsellerkötetből készült forgatókönyvhöz, mely egy hadirokkant veterán élettörténetét beszéli el.

born_03.jpg

A magyar felmenőkkel rendelkező Ron Kovic 1946-ban született, hat testvér közül a másodikként. Gyermek- és ifjúkorát alapjaiban határozta meg a hidegháború és a Kennedy-korszak, ő pedig jó hazafiként tenni akart valamit a „vörös veszedelem” ellenében. Tizennyolc évesen jelentkezett tengerészgyalogosnak, és első vietnami turnusáról épségben tért haza, hogy a hátországban töltse le négyéves szolgálati idejének maradékát. 1967-ben önként tért vissza a frontra, mert a fokozódó háborúellenes hangulat közepette is meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a kötelességét. '68 januárjában, egy tűzharcban súlyos sebet kapott, gerince megsérült. Soha többé nem tudott talpra állni. Odahaza ekkorra már komoly változások álltak be: a nemzet jelentős része szembefordult a háborús politikával és azokkal is, akik Vietnamban jártak. A gyógyulás, vagy inkább az újjászületés, a történtek átértékelése és saját szerepének értelmezése hosszú és gyötrelmes folyamat volt a számára…

kovic.jpg

"Most az I-C osztályon feküdt, ötven másik friss sebesülttel. Húszéves vakokkal, amputáltakkal, belüket vesztettekkel, sántákkal, kerekesszékesekkel, szenvedőkkel. Észrevette, hogy mindegyikük arcán ott ez a furcsa mosoly, és úgy gondolta, ő sem kivétel. Olyan emberek voltak, akiket fiatalon legyintett meg a halál, és éppen csak sikerült megúszniuk.
Feküdt az ágyában, és figyelte, mi történik körülötte. Mindennap terápiára járt, és nehéz súlyokat emelgetett. Formába kellett hoznia a felsőtestét, ha újra járni akart. Da Nangban az orvosok azt mondták, szokjon hozzá a gondolathoz, hogy élete végéig kerekesszékben ül majd. Elfogadta, de egyre többet álmodozott és gondolkozott arról, hogy újra a saját lábára áll. Minden este imádkozott, miután a látogatók hazamentek. Lehunyta a szemét, és arról álmodott, hogy újra jár.
A betegek még nem minősültek civilnek, ezért reggel hat órakor ébresztő volt. A járóképes sebesülteknek oda kellett állniuk az ágyuk lábához, miközben névsorolvasást tartottak. Utána be kellett vetniük az ágyukat, és kitakarítaniuk – padlót felmosni, ablakot törölgetni. Még az amputáltaknak is be kellett állniuk. Neki ezzel nem kellett törődnie. Általában átaludta az egészet.
Később jött a gyógyszeres kezelés, és utána az egyik ápoló tolószékbe rakta, és letolta a zuhanyzóba. Otthagyta őt öt percre, aztán felnyalábolta és áttette egy fapadra, ahonnan a béna lába épphogy érintette a padlót. Ott ült a zuhanyzóban minden reggel és figyelte, ahogy a lábizmai egyre jobban elhalnak. Még egy hónap, és az izomtónus teljesen eltűnt. Kétségbeesetten és csalódottan nézte, ahogy egykor életerős, huszonegy éves teste megrokkan és eltorzul. Csak most értette meg sebének természetét. Most már tudta, hogy a halált és az agyhalált leszámítva a lehető legrosszabb dolog történt vele.
Egyre többször jutott eszébe, mit mondott neki a pap Da Nangban: „A maga háborúja csak most kezdődik. Néha senki nem akarja majd tudni, min megy keresztül. Súlyos terhet kell a vállán cipelnie és egyedül kell rájönnie sok mindenre. Ne essen kétségbe, amikor magára hagyják. Biztos vagyok benne, hogy képes lesz végigcsinálni.”

Stone még producerként 1978-ban foglalkozott először a visszaemlékezésből írt forgatókönyvvel. A projekt már sínen volt, a főszerepet pedig Al Pacino vállalta. A stúdió azonban az utolsó pillanatban lefújta az egészet, ami mind Stone, mind Kovic számára hatalmas csapást jelentett. A későbbi rendező azonban ígéretet tett veterán barátjának, hogy ha egyszer befutott rendező lesz, visszatérnek a témára és megcsinálják. A szakasz, illetve a Tőzsdecápák sikere után ennek már nem is volt akadálya…

born_01.jpg

Al Pacino ekkor már nem jött szóba a főszerepre, Stone ezért másfelé keresgélt és így került képbe – Charlie Sheen, Sean Penn és Nicolas Cage mellett – Tom Cruise, aki elismert sztár volt, elsősorban a Top Gunnak köszönhetően. Ez utóbbi filmet Stone mélyen elítélte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy neki ajánlja fel a szerepet, ami érdekes ellenpontozást eredményezett, hiszen a fogpaszta-mosolyú, hős pilótagyerekből megkeseredett, de harcos lelkületű hadirokkantat csinált… Cruise és Kovic pedig már első találkozásukkor megtalálták a közös hangot. Valójában nagyon sok mindenben hasonlítottak egymásra (még születési dátumukat is csak egyetlen nap választja el), és a fiatal színész tényleg elköteleződött a nagyon is embert próbáló szerep mellett. Olyannyira, hogy kerekesszékbe ült, úgy kísérte ide-oda Kovicot, de más veteránokkal is sokat beszélgetett, és elmerült a témában. A filmet látván senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy teljesítménye több, mint színjátszás. És erre szükség is volt ahhoz, hogy hitelesen mutassa meg a szenvedésekkel teli metamorfózis állomásait és mindennapjait.

born_12.jpg

Stone-nak azért is nehéz dolga volt, mert mindössze 14 millió dollárt kapott egy hatalmas léptékű, számos helyszínen játszódó film megvalósítására. Ő és Cruise le is mondtak a díjazásukról, hogy összehozzák a projektet, és beleegyeztek abba, hogy százalékos részesedést kapnak majd a bevételből. 1988 októberében láttak neki a forgatásnak, és leszámítva a legvégére hagyott vietnami, illetve mexikói részeket, sorrendben vették fel a jeleneteket, hogy a főszereplő is jobban átérezze a főhős változásának stációit. Cruise nem okozott csalódást, és valóban megélte mindazt, amit színészként vissza kellett adnia. Ez különösen a kórházi jelenetek esetében érződik, melyek a film talán leglehangolóbb részét képezik. A rendező ragaszkodott, hogy a körülmények itt maximálisan valósak legyenek: például állati ürüléket hozattak, hogy a színészek még jobban átérezzék a gyomormosás kíméletlen élményét és úgy általában az egész díszlet úgy nézett ki, mint egy elhanyagolt veteránkórház belseje. Cruise játéka is ekkor változott meg. Stone szerint, ahogy Charlie Sheenből is kiszívott valamit A szakasz, úgy veszítette el Tom Cruise a színészi ártatlanságát ezen forgatás alatt. Nemcsak fizikailag, hanem elsősorban érzelmileg merítette ki őt a téma.

kovic_w_cruise.jpg„Nagyon nehéz volt, emlékszem, nehéz volt nekem látni azt a rengeteg tolókocsis embert meg a többit. De a kórház… Volt ez a jelenet, mikor ott fekszem, miután a lábam eltört, és az egész testem gipszben van. Emlékszem, nagyon kemény napunk volt. Sőt, minden napunk ilyen volt. De aznap érdekes módon Ron Kovic végig csak mosolygott. Meglepődtem ezen, és később beszéltem Oliverrel, aztán megkérdeztem Ront is, ő meg… Úgy értem, el tudod képzelni, hogy valaki a szemed láttára eljátssza az élettörténetedet? Ő akkor űzte ki magából mindezt, a fájdalmat, a gyötrő emlékek démonait, amik évek óta kínozták. Neki ez katartikus élményt jelentett. Amúgy jó volt vele, nagyon is támogatott, de aznap, emlékszem, mosolygott, mert azt mondta, ez pontosan ilyen volt, pont így történt.”
– Tom Cruise

Amellett viszont, hogy a forgatás segített neki felülemelkedni a régi traumán, Kovic ugyanúgy megszenvedte az események ismételt átélését. Neki is támadtak kétségei, és volt alkalom, amikor a film létjogosultságát is megkérdőjelezte, akkora szívfájdalmakat okozott mindez neki. Stone ehhez képest „csak” megbetegedett, de kétszer is, illetve egy baráti vacsorát és italozást követő birkózás során eltörte egyik hüvelykujját. A karácsonyi forgatási szünetben viszont sikerült kikönyörögnie a stúdiótól további 3,8 millió dollárt, sőt 15 percnyi plusz játékidőt is kapott. Aztán következtek a Fülöp-szigeteken rögzített vietnami és mexikói jelenetek és végül – csakúgy, mint A szakasz esetében – éppen csak be tudták fejezni a forgatást a kijelölt határidőre.

born_04.jpg

A forgatókönyv, melyet Kovic és Stone közösen írtak, óhatatlanul lerövidíti az eredeti visszaemlékezés tartalmát, miközben néhány fiktív elemet is beemel a történetbe (Donna karaktere az egyik, aki a valóságban nem létezett). Bár ilyen formában is rendkívül drámai a cselekmény, a kötettel egybevetve feltűnt, hogy talán túlságosan is a veszteségekre és a nehézségekre fókuszál. Lévén, hogy egy testileg-lelkileg súlyosan sérült ember a főhős, ez elsőre nem tűnik hátránynak, nekem azonban szemet szúrt, hogy azok az apróbb győzelmek és pozitívumok, amikre a memoár kitér, teljesen hiányoznak a filmváltozatból. Ilyen például az, hogy Ron több kórházban is megfordult, és nem mindegyik volt olyan lepratelep, amit itt láthatunk, vagy hogy lelki társra talált egy közeli rokonában, akinek fontos szerepe volt az ő álláspontjának átformálásában, esetleg hogy rokkantan is megházasodott (még ha ez is nem tartott sokáig, fontos részlet, mivel az egyik központi probléma, hogy fogyatékos emberként hogyan találhatna magának párt).

born_08.jpg

A film látványvilágáról is szólnom kell, amely többek között az amerikai hátország atmoszférájában bekövetkező változások hangsúlyozására szolgál: Stone és kollégái remekül értenek egy-egy évtized jellegzetes hangulatának felidézéséhez, elsősorban a zenei betétek és az enyhén stilizált képi világ tudatos használatával. Másrészt viszont a kerekesszékesek szemszögét követő kameramozgás, vagy épp a csatajelenetek zűrzavarát megragadó képrögzítés és vágás is szót érdemel. Ez utóbbi már a kilencvenes években látottak, a Forrest Gump vagy a Ryan közlegény megmentése csataképeit uraló intenzitás előfutárának tekinthető. (A mai napig borsózik a hátam, ha végignézem a film vonatkozó jeleneteit, pedig bő két évtized alatt rengetegszer láttam már.)

"A falu felé iramodtam volna, amikor az első lövedék eltalált. Mintha petárdák robbantak volna a lábfejem mellett. Aztán egy minden eddiginél hangosabb puffanás, és a lábam térdtől lefelé elzsibbadt. Lenéztem és láttam, hogy véres a sarkam. A golyó elöl hatolt be, és majdnem az egész sarkamat elvitte.
Eltaláltak. Jó érzés volt. A háború végül mégis elért, végre ott volt velem: ellenséges golyó talált el. Kijutok innen, és hős lesz belőlem. Tovább tüzeltem a fasor irányába, és sebesülten, merészen továbbnyomultam a falu felé, hadd találjanak el még egyszer. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy visszavonulok az egymillió dolláros sebemmel, de elhatároztam, hogy tovább harcolok, odakint a nyílt terepen. Elöntött a legyőzhetetlenség érzése, és visszakiáltottam az embereknek, hogy jöjjenek elő a fák közül. Most már bicegtem, és a lábfejem annyira fájt, hogy letérdeltem, és úgy folytattam a tüzelést, bár nem láttam senkit. Mintha én lettem volna az egyetlen, aki még tüzel. Feltűnt valaki mögöttem, lehúzta a bakancsomat, és bekötözte a lábfejemet. Hihetetlenül ostoba dolog volt, mert olyanok voltunk, mint a kacsák a céllövöldében, de ellátta a sebet, aztán visszarohant a fasorhoz.
Egy percig néma csend volt. Ott hasaltam és vártam, hogy belém fúródjon a következő lövedék. Tudtam, hogy csak idő kérdése. Nem vonultam vissza, nem húzódtam hátra, csak hasaltam ott, és az egész tárat beleürítettem a pagodába. A puskám mostanra telement homokkal, és állandóan elakadt. Minden egyes lövés után csőre kellett rántanom, hogy a következő lőszert a töltényűrbe juttassam. Nem ment tovább, én meg éppen felálltam volna, mikor egy hangos reccsenést hallottam a jobb fülem alatt, ahogy egy 7,62-es lövedék a jobb vállamba csapódott, átfúródott a tüdőmön és kettétörte a gerincemet.
Éreztem, ahogy mellkastól lefelé mindenem elzsibbad. Vártam a halált. Hátranyúltam, és kitapogattam, hogy a lábam még megvan. Nem éreztem ugyan, de még megvolt. Életben voltam. És abban a pillanatban valahogy hinni kezdtem. Hittem, hogy talán mégsem halok meg, hogy valahogy talán kijutok innét, és élhetek, érezhetek és hazamehetek. Nehezen ment a légzés, ezért rövideket szippantottam az épen maradt tüdőmmel. A vállamon ütött lyukból a vér végigszivárgott a repeszmellényemen, én pedig nem éreztem többé a fájdalmat a lábfejemben. A testemet sem éreztem már. Halálra rémültem. Eszembe sem jutott imádkozni, csak arra tudtam gondolni, hogy becsaptak.
Csak azt éreztem, mennyire értelmetlen dolog itt és most meghalni a nagy semmiért."

A filmzene egyrészt korabeli slágerekből építkezik (My Girl, Venus, A Hard Rain's A Gonna Fall, Moon River és társaik), melyek eltérő stílusukban szintén a változó Amerika arcát festik meg, másrészt viszont John Williams is jelentős művet tett le az asztalra. Amit a filmről elmondhatok, az áll az ő zenéjére is: megrendítően erőteljes és örökké emlékezetes. Pedig egy számot leszámítva lényegében csak két témával dolgozik, és ezekbe kellett belesűrítenie mindazt, ami érzelmek terén a filmben megjelenik: pátoszt, hősiességet, hazafiasságot, reményt, illúzióvesztést és a többit. Emiatt aztán az ismétlődő dallamokat eltérő hangszerekkel kíséri, hogy finoman árnyalja az adott szám mondanivalóját.

A színészek egytől egyig dicséretet érdemelnek, ahogy Stone is, aki rögtön az elején tisztában volt, hogy kit akar megnyerni egy-egy fontosabb mellékszerepre. A többség egyáltalán nem szupersztár, de mindegyikük 100 százalékosan tette a dolgát a túlnyomórészt rövid megjelenések során Kyra Sedgwicktől Raymond J. Barryig. A szakaszból is visszatért néhány ismerős: Tom Berenger, Willem Dafoe, Mark Moses és John C. McGinley. (Dafoe szerepeltetését Stone azért is tartotta érdekesnek, mert megmutatták vele, hogy ha Elias őrmester esetleg nem hal meg A szakasz adott jelenetében, hanem súlyos sebekkel ugyan, de életben marad, mi válhatott volna belőle…) Persze maga a rendező és a katonai kiképzésért felelős Dale Dye százados is feltűnik a képsorokon.

born_07.jpg

Az amerikai premierre 1989 decemberében került sor. A 17,5 milliós költségvetésű film több mint 70 milliót hozott vissza az Egyesült Államokban és durván 161 milliót a világ többi részén. Nyolc Oscar-jelölésből kettőt díjra váltott (a legjobb rendezésért és a legjobb vágásért), de négy Golden Globe-szobrocskát is hazavihettek a készítők. Ilyen témával azonban a film természetesen nem kerülhette el a támadásokat. Voltak, akik felrótták a forgatókönyvnek, hogy történelmi pontatlanságokat, illetve fiktív elemeket tartalmaz. Mások azt vetették Stone szemére, hogy annyira szókimondó és intenzív a film, hogy a közönség jelentős részének nehezére esik végignézni. Pauline Kael a hazafias megnyilvánulásokat sokallta; szerinte a főhős figurája eleve nem hiteles, és ilyen idealista ember nem létezhetett a valóságban... Jonathan Rosenbaum ezzel szemben azt hangoztatta, hogy szerinte a film azt a benyomást erősíti, hogy a megtört vietnami veteránok könnyen felülemelkedhetnek traumájukon azzal, hogy könyvet írnak, és hírességgé válnak. (Úgy vélem, aki hajlamos ennyire leegyszerűsíteni és ilyen szemellenzős módon értelmezni egy film mondanivalóját, az ne írjon filmkritikákat. Se.)

„Senkit sem kényszeríttettem rá a film megtekintésére. Nem lesz belőlem Spielberg vagy Lucas és nem számítok széles közönségre, de elköteleztem magam egy történet mellett, amit szerintem így kell elbeszélni. Ron sokkal többet szenvedett, mint amit megmutattunk. Úgy hiszem, sokkolni kell a nézőt, de remélhetőleg az emberek megértik, hogy emögött bölcsesség lapul. Az őrület okkal van benne, mert ez visz át a fényre. Ezt próbálom elérni, és ha az emberek bíznak bennem és a filmjeimben, tudni fogják, hogy okkal teszem ezt. Meg akarom találni a fényt a sötétségen túl.”
– Oliver Stone

Amellett, hogy a film valóban szókimondó és egyes jelenetei rettenetesen megrázók, a történet bizonyos értelemben a teljes társadalmat hozta kínos helyzetbe, hiszen túlnyomórészt az amerikai hátországra fókuszált, az otthon maradókra, arra, hogy ők hogyan kezelték ezt a helyzetet: a nemtörődöm kórházi személyzetre, akik nem éreznek együtt a lábadozó hadirokkantakkal, a kétkedő hazafiakra és a háborúellenes aktivistákra, akik nagyrészt negatívan vagy közömbösen fordulnak a hazatérők felé – de inkább el tőlük –, vagy a megtört családtagokra, akikhez hazajönni sem olyan könnyű. A Született július negyedikén ilyen értelemben szembesítés, ami az amerikai közönség számára igencsak kényelmetlen lehetett. Ehhez azonban még hozzáadódik, hogy egy testi-lelki sérült a főszereplő, aki fizikai értelemben sosem fog meggyógyulni, ráadásul vakon hitt valamiben, amiben később csalódnia kellett… Az életfogytig tartó fogyatékosság, az illúzióvesztés és a magány minden néző szemében riasztó, mert történelmi kontextustól és országtól függetlenül mindenki számára fenyegető lehetőség. Ez utóbbi egyébként tovább növeli a film jelentőségét, hiszen egy ritkán filmre vitt élethelyzetet mutat be.

ron_kovic_present_day.jpg

Hogy egy kicsit visszakanyarodjak a főhőshöz, összefoglalnám, még mi minden történt vele. Kovic a Vietnami Veteránok A Háború Ellen elnevezésű mozgalom egyik vezéralakja lett, és éveken át folytatta háborúellenes tevékenységét, többek között békegyűléseken szólalt fel, illetve gimnazisták előtt is beszélt, de veterántársaival együtt a hadirokkant-kórházakban uralkodó áldatlan állapotok ellen is demonstrációt szervezett 1974-ben (erről nemrég önálló kötetet is írt, Hurricane Street címmel).

"Azt akartam, hogy az emberek megértsék. A lehető legnyíltabban, legegyértelműbben meg akartam velük értetni, min estem át, mit kellett kiállnom. Azt akartam, hogy tudják, milyen a valóságban a háború, milyen megsebesülni, az életemért küzdeni az intenzív osztályon, és hogy a valóság nem az, amiben hittünk. Beszélni akartam nekik a kórházról, a gyomormosásról, hogy miért kerültem szembe a háborúval, miért köteleződtem el a béke és az erőszakmentesség mellett. A rendőrök többször megvertek, tizenkétszer letartóztattak, mert tiltakoztam, és sok éjszakát töltöttem börtönben. Kommunistának, árulónak bélyegeztek, mert megpróbáltam elmondani az igazságot, hogy mi is történt abban a háborúban, de ez sem rettentett el."

Magában a filmben is jutott neki egy kis szerep: az első felvonulás képsorain látható, egyenruhás hadirokkant veteránként. A kilencvenes években és azután is folytatta munkáját. Többször felszólalt az amerikai katonai beavatkozások ellen, legutóbb az iraki háború kapcsán. Jelenleg Kaliforniában él, szabadidejében fest, kertészkedik és zongorázik.

kovic_in_born.jpg

Kovic története egyébként nemcsak filmen tért vissza. Bruce Springsteen, aki személyesen is találkozott vele a hetvenes évek végén, s ennek hatására később koncertet is adott a veteránok javára, Shut Out The Light című dalát állítólag Kovic könyvének hatására írta. Ami engem illet, inkább ajánlanám Tom Paxton Born On The Fourth of July című szerzeményét, mely szerintem jobban megragadja ennek a megrázó élettörténetnek a lényegét.

A film 1990-ben került a magyar mozikba, később VHS-en is kiadták. 2005-ben pedig megjelent a magyar DVD-változat, melyhez sajnos nem a régi, klasszikus szinkron jár, amit nagyon sajnálok. Ezen a lemezen az extrákat sem adagolták túl: rendezői audiokommentárt kapunk, illetve az NBC archívumából előásott rövidfilmet, benne három interjúval. A fentebb összefoglaltak ismeretében nagyon hiányolok innen egy werfkilmet, nem is beszélve azokról a kihagyott jelenetekről, melyek közül néhány az előzetesben látható… Sajnos a külföldön elérhető Blu-Ray-változat sem tud többet.

Született július negyedikén
(Born on the Fourth Of July)
Universal 1989 (139 perc)
Rendező: Oliver Stone
Főszereplők: Tom Cruise, Willem Dafoe, Kyra Sedgwick
Zene: John Williams

Született július negyedikén
(Born on the Fourth Of July)
Írta: Ron Kovic
Corgi, 1976
172 o.