Akik nem adták fel

A múlt heti képösszeállítás után egy hasonlóan megrendítő olvasmány következik, amely a hadirokkant-kórházak és a megtört veteránok belső világát mutatja be, szerzője pedig Ron Kovic, a Született július negyedikén írója. 

Kovic már a hetvenes évek közepén megírta saját önéletrajzi könyvét, amely nagy sikert és elismerést hozott, sőt később játékfilm is készült belőle Oliver Stone rendezésében, Tom Cruise főszereplésével. A 2016-ban megjelent Hurricane Street kiegészítője lehetne a fent említett klasszikusnak, de jóval szűkebb időtartamra fókuszál, egészen pontosan az 1973-74-es időszakra. Az író ekkoriban, öt évvel saját sebesülése után is orvosi kezelésekre kellett, hogy járjon, ugyanis állapota időnként rosszabbodott. Elhűlve tapasztalta, hogy az intézményi körülmények ugyanolyan elkeserítők, mint amikor a bronxi kórházban feküdt, nem sokkal hazatérése után. A kórtermek zsúfoltak és mocskosak voltak, ápolóból nem jutott elég, ráadásul az ott dolgozók egy része is majdhogynem terrorizálta a magatehetetlen rokkantakat. Előfordult, hogy némelyik egyszerűen közölte valamelyik veteránnal, hogy mostantól igényt tart a rokkantnyugdíja negyedére, és ha ellenáll, akkor az egészet megtartja magának. Mások a hangosabb betegeket azzal fenyegették, hogy ha nem hagyják abba az elégedetlenkedést, átviszik őket az elmeosztályra az őrültek közé, esetleg eltávolíttatják a homloklebenyüket, hogy ne legyen velük több gond. Állítólag volt, akivel ezt tényleg meg is tették… 

Egy másfajta csatatér

1970 májusában sokkoló képriport jelent meg a Life magazinban. A háborútól megcsömörlött és a háborút továbbra is támogató olvasók most megrázó felvételekről és egy beszámolóból értesülhettek arról, hogy egyes amerikai hadikórházakban milyen állapotok uralkodnak. 

A halottak mellett ott vannak a sebesültek: jelenleg 275 ezernél tartunk. A Vietnámban megsebesülőknek kétszer annyi esélyük van a túlélésre, mint Koreában vagy a második világháborúban volt – a helikopterek ugyanis gyorsabban evakuálják a sebesülteket, sokszor percek alatt, a frontkórházakban pedig csodákat művelnek egy-egy olyan sebbel, ami a korábbi háborúkban halállal járt volna. De miután a világ legjobb katonai sebészei megmentették őket, a Vietnámban megsebesült katonák közül minden hetedik arra ítéltetett, hogy eltűnjön a hazai hadirokkant-kórházak mélyén. 

Egyes vietnami vonatkozású altémáktól eltérően a helikopterharcászat kimondottan alaposan dokumentált szegmense a konfliktusnak, így az érdeklődők bőséges szakirodalomból tudnak válogatni. Most, a széria lezárásaképpen a cikksorozathoz felhasznált legfontosabb műveket fogom röviden áttekinteni. 

Academy 1:35

Makettezőként többféle műfajban kipróbáltam magam, de a helikopterek sokáig elkerültek, pedig jó pár számomra is szimpatikus típus létezik. Vietnami vonatkozásban persze megkerülhetetlen téma a forgószárnyas, ezért előbb-utóbb én is el kellett, hogy csábuljak, de akkor gondoltam egy merészet, és elhatároztam, hogy a kisebb gépek esetén rögtön az 1:35-ös és 1:32-es változatokhoz nyúlok. 

A helikopterpilóták kapcsán kitértem a felszerelésükre is, és erről jutott eszembe, hogy a ritkásan jelentkező katonaláda rovatban is villantani kellene valamit a témában. Elővettem hát egy füzetkét, amely az amerikai SPH-4-es pilótasisak új tulajdonosainak osztogattak ötven évvel ezelőtt. 

Egy helikopterpilóta visszaemlékezése

Bár a helikopterháborús cikkekben többször is előkerültek a pilóták rövidebb megszólalásai, egy teljesebb visszaemlékezést is szerettem volna szerepeltetni a sorozatban, ehhez pedig Larry Brown zászlósét választottam, aki először 1967–68-ban az 1. légimozgékonyságú hadosztály 9/1. zászlóaljánál szolgált az Oregon-harccsoport kötelékében Chu Lai körzetében, majd hadnagyként tért vissza 1970-ben. Túlnyomórészt felderítő pilótaként működött, és a vietnami viszonyok között nagy szó, hogy ilyen minőségben két turnust is túlélt.

1967 novemberében a B századnál voltam pilóta egy felderítő helikopteren. Chu Laitól északra, a tengerpart mentén, a homokpados vidéken működtünk már egy ideje. Ide-oda repkedtünk, elég sokszor akadtunk ellenséges egységekre. Ezen a bizonyos napon a századpéká két csatahelikopterünkkel egy gyalogos alakulatnak asszisztált, akik tűzharcban álltak. Egy srác odalentről segítséget kért: "Mind meghalt! A szakaszvezetőm, mindenki halott!"

A területet egy gyalogszázad fésülte át. A rosszfiúk szétszórt, álcázott lövészgödrökben és kisebb bunkerekben bújtak meg. Megvárták, míg az elöl haladó szakasz átsétál köztük. Így a teljes elővédet sikerült elszakítaniuk a többiektől. De a század többi része is ugyanígy járt, ezért nem tudtak segíteni nekik. A VNH-sok ott voltak köztük és körülöttük, mindenfelé. Megmondtam a kölyöknek, hogy ne mozduljon és ne csináljon semmit.

A sárgák számára most az álcázás okozta a gondot. Felfelé ugyanis nemigen tudtak tüzelni. Mi ott lebegtünk felettük, géppuskákkal lőhettünk, és gránátokat dobhattunk rájuk, de alig-alig viszonozták a tüzet. Két vagy három óránkba telt, míg annyit elintéztünk közülük, hogy a gyalogszázad maradéka összegyűljön és védőállást vegyen fel. Sosem tudtam meg, mi történt a kérdéses sráccal, aki a rádiót kezelte. Nem tudom, hány rosszfiút intéztünk el aznap. Az első turnusom alatt 170 vagy 180 halottig jutottam, onnantól nem számoltam tovább. A számok akkor már nem sokat jelentettek.

Egy megrázó repülés története

A helikopterháború kapcsán szerettem volna beszámolókból is válogatni, és rájöttem, hogy ehhez nemcsak a hosszabb-rövidebb visszaemlékezések járulhatnak hozzá, hanem végre bemutathatok egy legendás képsorozatot is, amely a vietnami háború legemlékezetesebb és legismertebb fotóesszéi közé tartozik, ahogy készítőjéről, az angol Larry Burrows-ról is elmondható, hogy a konfliktus egyik leghíresebb és legtevékenyebb fotográfusa volt, aki tíz év alatt többször is tudósított Délkelet-Ázsiából, és ott is lelte halálát 1971-ben.

A csapatrepülők mindennapjai

A helikopterháború gépi főszereplőit már ismertettük, de hasonlóan fontos, hogy az ezeken szolgáló legénységet, hátterüket, kiképzésüket és mindennapjaikat is megismerjük. (Ezúttal is elsősorban a szárazföldi haderő csapatrepülőiről lesz szó, bár időnként kitérek majd a tengerészgyalogságra is.) 

Milton Cherne őrnagy dél-vietnami alakulatok légi szállítása
közben a Nádas-síkság felett, 1962-ben

Taktika

A vietnami háborúban alkalmazott helikopteres harceljárásokat nehéz tömören és átfogóan bemutatni, ezért most a leggyakoribb tevékenységekből válogatva fogjuk körüljárni a témát. Annyit elöljáróban, hogy ezekből se volt kevés; többek között személy- és hadianyag-szállítás, tűzvezetés, tűztámogatás, lelőtt repülőgépek kiemelése és kutató-mentő feladatok, a csatatér megvilágítása, füstkiengedés, lombtalanító vegyszerek bevetése, sebesültkivonás, csapatvezetés, futárfeladatok, lélektani műveletek, rádióátjátszás, felderítés és megfigyelés. 

Bevetés előtt

Béke vagy háború?

Bár 1970 elején az amerikaiak többsége már a vietnami háború lezárását várta, az esztendő első hónapjainak felkavaró eseményei nyomán sokan kétségbe vonták Nixon elnök valódi szándékait...

A békefolyamat egyelőre megakadt. Még 1969 novemberében a párizsi megbeszéléseken részt vevő Henry Cabot Lodge nagykövet lemondott tárgyalásvezetői tisztéről, új embert pedig egy ideig nem neveztek ki helyette. Henry Kissinger ezt kihasználva titkos tárgyalást kezdeményezett.  

Le Duc Tho és Henry Kissinger Párizsban

Egy lovassági altábornagy visszaemlékezése

Az 1915-ös születésű Harry W.O. Kinnard huszonnégy évesen végzett a West Pointon. Ott volt a Pearl Harbor-i támadásnál, később részt vett a nyugat-európai hadjáratban: mind az Overlord-, mind a Market Garden-hadműveletben ejtőernyővel ugrott, de Bastogne védelmében is részt vett az ardenneki offenzíva során. Huszonkilenc évesen már ezredes volt. Fort Braggben a légideszant-erők kísérleti alegységét vezette, de nagyon érdekelte őt a helikopter katonai alkalmazása is. 1962-ben őt nevezték ki a légimozgékonyságú harcászat tesztelésével megbízott 11. légiroham-hadosztály élére. Amikor az alakulatot 1. lovassági hadosztályként Vietnamba küldték, Kinnard velük tartott, és vezette őket. 1969-ben szerelt le, és 2009-ben hunyt el. 

A helikopterek megszállottjának tartottak.

Annak, hogy a második világháborúban még nem használtak forgószárnyasokat, részben annak volt köszönhető, hogy akkortájt még nem voltak igazán használható állapotban. Kezdetleges masinák voltak, rengeteg karbantartást igényeltek, és minimális terhet tudtak a levegőbe emelni. De a helikopter fejlődése nem állt meg.  A történelem során először rendelkezésre állt egy olyan gép, amely embert és hadianyagot is képes szállítani; amely úgy is képes repülni, hogy közben egy helyben lebeg; ami még hátrafelé és oldalazva is tud repülni. Ha kell, repülés közben is képes embereket letenni vagy felvenni, márpedig néha erre is szükség van. Vietnamban gyakran kellett a helikoptereknek másfél-két méteres magasságban lebegniük, hogy a katonák kiugorhassanak az elefántfűbe, vagy olyan hegycsúcsokra, ahol a gép nem tudott volna leszállni. Ezenkívül arra is képes, hogy kivonja az egyenletből a terepet. Azelőtt a gyalogoskatonának az ellenséggel, az időjárással és a tereppel is meg kellett küzdenie. Most még mindig ott van az időjárás és az ellenség, de – és most direkt nagy szavakat fogok használni – a helikopter leszámol a terep zsarnokságával. A hidak, a folyók, az aknamezők meg a többi elveszti a jelentőségét. Azzal sem kell törődnöd, hogy az út sáros. Egyenesen rárepülhetsz az ellenségre.

Hadrend

A bevezetés és a típusismertető után tekintsük most át, miből állt össze a vietnami háború idején egy légimozgékonyságú hadosztály, illetve a hagyományos szárazföldi egységek csapatrepülő-egységei, továbbá a tengerészgyalogság hasonló alakulatai.

Az 1. lovassági hadosztály An Khe-i támaszpontja.
A háttérben CH-47-esek, középtájt UH-1-esek, alul H-13-asok.

A helikopterhadviselés főszereplői

A vietnami helikopter-harcászatot bemutató cikksorozat nem lehetne teljes típusismertető nélkül, ezért most röviden végigvesszük a bevetett forgószárnyasokat. Közismert és ritkán említett gépek fognak most sorra kerülni, előtte azonban menjünk át a rajtuk leggyakrabban alkalmazott fegyverzeten és speciális eszközökön.

Bell UH-1 helikopterek

A légimozgékonyságú harcászat kezdetei

A vietnami konfliktus egyik visszatérő elnevezése a helikopterháború, ami nem is csoda, tekintve, hogy az amerikai haderő nagy számban és sokrétűen használt itt forgószárnyasokat. A most induló cikksorozat célja, hogy átfogó képet nyújtsak ezek alkalmazásáról, kitérve nemcsak a haditechnikai és harcászati vonatkozásokra, de a legénység élményeire is. (Előrebocsátom, hogy a szárazföldi harcokkal kapcsolatos helikopterhasználatra fogok kitérni, vagyis alapvetően az amerikai hadsereg, illetve kisebb részben a tengerészgyalogság tevékenységéről lesz szó. A tengerészet és a légierő kutató-mentő akcióiról majd a légi háborúval kapcsolatos cikksorozatban fogok írni.)

A vietnami háború jellegzetes képe: amerikai katonák ugranak le
egy hegytetőre egy UH-1-es helikopterből

Emigránsok katonaruhában

Huszonöt évvel ezelőtt egy könyvdiszkont polcai között találtam rá erre kötetre, amelyet nagy lelkesedéssel vettem meg, majd vittem haza. Akkor még nem sejtettem, hogy egy önmagát jócskán túlélt propagandaregénnyel van dolgom…

A kötet elején olvasható megjegyzés szerint három, az amerikai hadseregben egykor szolgált magyar emigráns élményeiből gyúrták össze a történetet. Ennek megfelelően Magyar Ferencnek hívják a főhőst, aki ‘56 után hagyja el az országot, és börtönviselt apjával, illetve családjával érkezik meg az Egyesült Államokba. Néhány év kallódás után önként jelentkezik a hadseregbe, ahol kiváló eredményeinek hála egyre magasabbra emelkedik, hogy végül a Különleges Erők katonájaként forduljon meg többek között Kubában és Vietnamban. 

Hobby Boss 1:35 

A PBR mellett még egy vietnami makett, amivel régóta szemeztem. Egészen pontosan 1991 óta, amikor életem első Verlinden-katalógusát begyűjtöttem. A belga cég akkoriban még egyedüliként és műgyantából gyártotta a típust, de az ezredforduló után szerencsére fröccsöntve is kiadásra került a Hobby Boss jóvoltából. 

A vietnami háború döntő csatái

Lassan huszonöt éve annak, hogy a GABO Kiadó először kiadta A II. világháború döntő csatái című kötetet, John MacDonald tollából. A nagyméretű, számos illusztrációt tartalmazó könyv aztán nem egy kiadást megért magyarul is, de “társaira” sajnos hiába is vártunk. Ugyanis a sorozatban az amerikai polgárháborúról, az I. világháborúról és Vietnamról is íródott ugyanilyen kötet. Utóbbit külföldön szereztem be úgy tizenöt esztendővel ezelőtt, ezt fogom most bemutatni. 

Megkésett igazságtétel

Bár a vietnami háború a kétezres évektől kezdett eltűnni a játékfilmek világából, időről időre felbukkan egy-egy újabb alkotás a témában. Az ötvenedik évforduló láthatóan adott egy lökést az érdeklődő filmesek számára, és valószínűleg ennek vagy ennek is köszönhető, hogy különböző megközelítésekből továbbra is foglalkoznak a konfliktus kérdéseivel. A legújabb alkotás alig pár hete érkezett meg.

Ebben a rovatban általában könyveket szoktam bemutatni, de most egy folyóiratról fogok írni, melynek címét az alaposabb olvasók már többször kiszúrhatták bizonyos cikkek forrásjegyzékében. 

Egy amerikai politikus visszaemlékezése

Morton Halperin amerikai külügyi szakértő, aki a Johnson-kabinet utolsó időszakában hadügyminiszteri másodtitkár volt. Ekkor történt az éles szemléletváltás, mikor is McNamara utódja, Clark Clifford immár amellett állt ki, hogy a háború megnyerhetetlen. Nixon megválasztása után Henry Kissinger beválogatta Halperint, akit már ismert a Harvardról, a Nemzetbiztonsági Tanácsba. Új főnöke, illetve elnöke politikai húzásai azonban gyorsan megingatták a bizalmát, és ’69 szeptemberében lemondott. Politikai pályája azonban nem ért véget, hiszen a Clinton- és Obama-kabinetben is dolgozott, ezenfelül több neves egyetemen tanított.

Aláírtam egy háborúpárti reklámot, ami a New York Timesban jelent meg ’65-ben, a Harvardon pedig még utoljára részt vettem egy vitában, amely a vietnami háborúról szólt. Vitapartnerem Norman Thomas [háborúellenes aktivista és szocialista elnökjelölt] volt. Ki lehet találni, melyik oldalt képviselte Thomas, és abból kikövetkeztethető, hogy melyiket én. Más szóval eleinte támogattam a háborút. De mire bekerültem az apparátusba ’67 tavaszán, már rájöttem, hogy nem győzhetünk, és hogy ki kellene vonulnunk.