Egy háború krónikája

Nincs könnyű dolga annak, aki átfogóan, de emészthető hosszúságban szeretné bemutatni a vietnámi háború történetét. Az viszont tény, hogy ma már, ötven év távlatából jóval objektívabban, mindkét oldalt részletesebben prezentálva lehet nekimenni a témának. A dokumentumfilmes vonalon nem kezdő rendező-producerek, Ken Burns és Lynn Novick, illetve az íróként közreműködő Geoffrey Ward korábban az amerikai polgárháború és a második világháború történetét dolgozták fel együtt. Nem akartak egy újabb háborús témát, de arra jutottak, hogy az amerikai társadalom számára olyannyira nincs még a helyén Vietnám, hogy végül ezt választották, és összeálltak újra. Nagyjából 30 millió dollárból, csaknem tíz éves munka árán hozták össze azt a tízrészes sorozatot, amelyet először a PBS csatornán sugároztak 2017 őszén, és amely rövid időn belül komoly figyelmet és számos elismerést vonzott be. 

Egy utazás képei

Öt évvel ezelőtt, 2019-ben beszélgettünk először Toperczer István barátommal, hogy ki kellene utazni Vietnámba. Neki ez a sokadik útja lett volna, nekem az első… Szerettem volna végre eljutni oda, ahol a jelen blogon ismertetett események nagy része megtörtént, megismerni jobban az ottani embereket és kultúrát. Sajnos az akkor őszre tervezett országjárás nem valósult meg, az utána következő két évben pedig a Covid-járvány tette lehetetlenné. Nem adtuk fel, és végül 2024 tavaszán tértünk vissza rá, hogy aztán szeptember elején a konkrétumokat is elintézhessük, és november közepén nekiinduljunk. Sokat segített és velünk tartott Kiem barátunk is, aki évtizedek óta él Magyarországon, és már többször is segédkezett Pistának a kutatás és az interjúzás során.  

Két háború veteránja

Visszatérve az indokínai vagy francia háború témakörére bemutatnék egy visszaemlékezést, amely egy német–olasz származású férfi katonai karrierjét mutatja be nem is egy, hanem két konfliktuson keresztül.

Paul ​Martelli 1943-ban ment Marseille-be, ahol 16 évesen önként jelentkezett a német haderőbe, a bolsevizmus elleni harcra. A túlnyomórészt kollaboráns és hadifogoly franciákból toborzott 33. Charlemagne Waffen-SS gránátoshadosztály katonájaként 1944 második felétől a keleti fronton szolgált. A háború végeztével nagy nehezen hazajutott, ám náci múltja miatt többször is került bajba, végül börtönbe. Kénytelen volt újra katonának állni, így Észak-Afrikában, majd 1951 és 1954 között Indokínában szolgálta a francia lobogót. 

Kedves Mindenki!

Kedd éjfélkor befejeződött a blog kilencedik születésnapja alkalmából rendezett nyereményjáték, most pedig következzen az eredményhirdetés.

Megint eljött a november, ezzel pedig egy majdnem kerek születésnap. Kilenc év nem kevés, egyben furcsa érzés belegondolni, hogy aki kezdettől fogva olvasta a blogot, az lényegében majdnem annyi ideje foglalkozik e témával, amennyi időt az Egyesült Államok katonailag hivatalosan beletett ebbe a vállalkozásba, hiszen 2015-ben az 1965-ös eseményekkel kezdtem (közben kicsit visszamentem 1964-be, sőt korábbra is). Jövőre pedig eljutunk az 50. évfordulót követve a háború végéig… 

Amikor a rémálom nem is álom

Kicsit visszautalva az előző cikkre, pontosabban a háború mentálisan sérült áldozataira, most egy olyan játékfilmről írok, amely a veterándrámák között is unikumnak számít témájával, műfajilag pedig nemcsak lélektani történet, hanem erős thriller is, sőt egyesek szerint inkább horror.

Amerikai elégia 

Pár hónappal ezelőtt csodálkoztam rá, hogy a Született július negyedikén írója idén előrukkolt a harmadik könyvével, immár trilógiává bővítve életrajzi írásait. És ennek a kötetnek valóban van létjogosultsága, hiszen fehér foltokat tüntet el a szerző viharos élettörténetében, egyben a veteránlét és a poszttraumás stressz újabb univerzális emlékműve lehetne.

A vágyott hatalom foglya 

Idén két kerek évforduló is kötődik Richard Nixonhoz, hiszen ötven évvel ezelőtt mondott le, illetve harminc évvel ezelőtt hunyt el. És annak is lassan harminc éve, hogy az amerikai történelemmel gyakran foglalkozó Oliver Stone játékfilmet szenteljen neki. A kérdéses alkotás 1995-ben került a mozikba (szerencsére hazánkban is), és a rendező egyik legszemélyesebb hangvételű filmje. 

Továbbra sincs béke

1973 tavaszán, a fegyverszünet megkötése és a külföldi erők távozásával sem ért véget a vietnámi háború. Bár a NEFB jelen volt, hogy a békés rendezést felügyelje, már hetekkel a tűzszünet kezdete után több ezer alkalommal sértették azt meg mindkét oldalról, így Észak- és Dél-Vietnám harca folytatódott. A déli rezsim túlélése most is az amerikai támogatástól függött, és jelentős, több mint egymillió fős haderejét csak így tudta volna fenntartani. Az amerikai segélyek azonban a kongresszus döntései folytán drasztikusan csökkentek. A déli országrész ráadásul az eddiginél is súlyosabb gazdasági helyzetbe került, hiszen az amerikai kontingens jelenléte egészen addig annyi munkahelyet és bevételt teremtett (évente nagyjából 400 millió dollárt), amelyek hiányában a munkanélküliség és az amúgy sem szerény infláció is megnőtt. A korrupció még inkább eluralkodott, a közelgő vég tudatában pedig folyamatosan áramlott ki az országból a tehetősek vagyona. A köztársasági haderő harci szelleme mélyponton volt: a dezertálások száma ismét nőtt, így az alakulatok létszáma jóval alacsonyabb volt, mint a hivatalos és szükséges keret. 

Dél-vietnámi katonák bevetés előtt 

Az év legnagyobb slágerei

A nyári szünet előtt ne feledkezzünk el a szokásos éves slágerparádéról, vagyis lássuk-halljuk, mit hallgattak a kortársak ötven évvel ezelőtt. Megint csak az összesített toplisták alapján, a teljesség igénye nélkül válogattam, nem megfeledkezve a legsikeresebb magyar dalokról sem.

Az év legnagyobb nemzetközi slágere Barbra Streisand nevéhez köthető, ez volt a The Way We Were. Kislemezen már ‘73 szeptemberében kiadták, de a művésznő következő nagylemezén is helyet kapott, sőt az azonos című romantikus filmben is elhangzott, amelyet Sydney Pollack rendezett, s főszereplője Streisand mellett Robert Redford volt. Több díjat (például egy Oscart) is kiérdemelt, és Kanadában, illetve az Egyesült Királyságban is tarolt, később pedig számos feldolgozása született (például Andy Williamstől). 

Két világ határán 

A tavaly beharangozott új HBO-széria idén tavasszal végre megérkezett, én pedig több okból is komoly reményekkel ültem neki. Egyfelől anno nagy hatással volt rám az eredeti regény (amely szerencsére magyarul is olvasható), másfelől az előzetesek is kimondottan erősre sikerültek, és nem csak Robert Downey többszörös és láthatóan nagyon karakteres szerepeltetése miatt: már itt kézzel fogható volt az az érzelmi töltet és az a feszültség, ami az eredeti regényt is jellemezte. 

Egy magyar légiós emlékei

Édesapám a hatvanas évek végén a győri kórházban dolgozott. Az egyik portásról beszélgetés közben kiderült, hogy idegenlégiós volt, és harcolt Dien Bien Phu-nál. Hogy akkoriban milyen részleteket árulhatott el erről, nem tudom (valószínűleg nem sokat), de erre már jóapám sem emlékezett. Szívesen leülnék vele interjúzni, de ki tudja, él-e még. Ha igen, kilencven felett járhat… Ehelyett egy másik emigráns magyar visszaemlékezését vettem elő.

Aparváry László a második világháborúban honvédként szolgált, s sebesültként esett amerikai fogságba. Bár tisztában volt azzal, hogy Magyarország az új szovjet érdekszférába esik, nem sokat töprengett a hazatérésen. Az itthoni viszonyok között kénytelen volt átértékelni a helyzetet, főleg miután egy rendőr ismerőse megsúgta neki, hogy egy bizonyos lista tetején látta a nevét...  Így hát 1948 júniusában kénytelen volt elhagyni Magyarországot, és Ausztriába szökött. Bár hugához szándékozott kijutni Brüsszelbe, egy “segítőkész” osztrák állampolgárnak hála a francia idegenlégió sorozótisztje előtt kötött ki. Akarata ellenére – több honfitársával egyetemben – nemsokára egy vonaton találta magát, útban Marseille felé. Miután nem sikerült útközben kereket oldania, úgy gondolta, lesz ami lesz, végigcsinálja. Önként jelentkezett ejtőernyősnek, és az észak-afrikai kiképzés után őt is útnak indították Indokína felé, ahol a franciák elleni háború még korántsem ért véget… 

A genfi megállapodás

Dien Bien Phu elestével sem csitult el a küzdelem Indokínában, azonban az ekkor már folyó genfi konferencia reményt adott a harcolóknak. Ezt eredetileg a koreai háború utáni rendezés elősegítése érdekében hívták össze, de 1954 elején úgy döntöttek, egyúttal Indokína további sorsáról is dönteni kellene. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások során a következő államok képviseltették magukat: a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (a későbbi Észak-Vietnám), a Vietnami Állam (a későbbi Dél-Vietnám), Laosz, Kambodzsa, Franciaország, a Kínai Népköztársaság, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió, illetve az Amerikai Egyesült Államok. 

Háború és béke egyazon képen. Vietnámi parasztok sétálnak el motorkerékpáros francia katonák mellett a Nam Dinh-i úton. Robert Capa felvétele 1954 májusában készült. A magyar származású fényképész utolsó megbízatása volt ez az indokínai út: május 25-én francia katonákat kísért Thai Binh környékén, amikor aknára lépett, amely halálosan megsebesítette. 

Út a dzsungelen át

A Dien Bien Phu ostromáról készült nagyszabású francia játékfilm kapcsán kitértem a rendezőre, Pierre Schoendoerfferre is, aki annak idején a francia kontingens tagjaként szolgált Indokínában, s később újságíróként is visszatért a térségbe. Direktorként először 1965-ben érintette a témát, mikor is a saját regényéből készült forgatókönyvet vitte filmre. Ezt Antony Beevor, elismert brit hadtörténész a legjobb háborús játékfilmként tartja számon (lásd a vonatkozó 2018-as cikket), én viszont vitába szállnék vele…

Egy szerelem, egy háború, egy gyilkosság

Ha már rátértem az 1950-es évek eseményeire, vétek lenne kihagyni a témák közül Graham Greene klasszikus regényét, illetve a belőle készült filmváltozatokat, már csak azért is, mert nemzetközi és magyar viszonylatban valószínűleg nincs még egy olyan irodalmi mű, amely ennyire egybeforrott volna az indokínai (és tágabban a vietnámi) háborúval… 

Egy történet két szemszögből 

A képregény sokféle feladatot elláthat: a szórakoztatáson kívül az ismeretterjesztést is elősegítheti, sőt megfelelő művészek közreműködésével társadalmi üzeneteket is célba juttathat, de a traumák feldolgozását is elősegítheti. Bizonyos politikai rendszerekben pedig sajnos a propaganda eszköze… A nemrég tárgyalt Dien Bien Phu-i csata története egyfelől felbukkant ebben a képes műfajban, nem is egyszer, másfelől többféle felhanggal. Jómagam két címet fogok most bemutatni ebben a témában.

A véráztatta völgy filmen 

Indokínát, a gyarmatosítást és a “szennyes háborút” a francia játékfilmekben is érintették, bár nem túl sokszor. A már említett 1954-es ostrom történetét azonban ilyen formában is feldolgozták a kilencvenes évek elején, méghozzá francia–vietnámi koprodukcióban, egy olyan ember rendezésében, aki maga is ott volt… 

Dien Bien Phu ostroma

Dien Bien Phu nemcsak az indokínai háború, hanem a hidegháború, sőt a 20. század egyik leghíresebb és legismertebb csatamezejét jelöli. Egy völgyet, ahol egy elbizakodott, technikai fölényében bízó nyugati ország katonái döntő vereséget szenvedtek a modern hadviselést fokozatosan elsajátító gyarmati nemzet harcosaival szemben – éppen 70 évvel ezelőtt. Hogy hogyan is jutott el idáig a konfliktus, azzal egy külön cikksorozatban foglalkozom, most lássuk részletesebben magának az ostromnak a történetét. 

Dien Bien Phu völgye a levegőből 

A francia háború vége

1952 januárjától ismét a Viet Minh-é volt a kezdeményezés. A Vörös-folyó deltájában újra súlyos harcok folytak, de ősztől már Laoszban is. Na San ostrománál Giap tábornok elszámította magát, és a megerősített védők komoly veszteségeket okoztak erőinek. Novemberben francia alakulatok nyomultak be északon a Viet Bac hegyvidékére egy újabb kombinált akció keretében (gépesített harccsoportok, folyami erők és légideszant bevetésével), hogy megsemmisítsék az ottani Viet Minh-támaszpontokat. Ellenfeleik utóvédharcokkal zavarták a támadást, majd a visszavonulást, és bár jelentős készleteket vesztettek, a nagyobb raktárbázisok érintetlenek maradtak, ráadásul a tartós kínai támogatásra (ebben az évben már havonta 3000 tonna hadianyagra) bizton számíthattak. 

Francia gyarmati alakulatok a vietnámi hegyek között 

Küzdelem a franciák ellen

1947 tavaszára a Viet Minh a vidéki területekre szorult vissza. Bár még folytak tárgyalások a békés rendezés érdekében, a franciák többek között a vietnámi fegyveres erők lefegyverzését követelték, ami elfogadhatatlan volt Ho Si Minhék számára. A Francia Expedíciós Hadtest közben megszállta Vietnám nagyobb településeit, ellenőrzésük alá vették az utakat, illetve a tengerparti sáv jelentős részét, továbbá támaszpontokat építettek ki. Fő céljuk a hagyományos katonai megközelítésnek megfelelően a nyílt ütközetek kikényszerítése volt. Októbertől decemberig súlyos harcok folytak Hanoitól északra, mikor is a Lea hadművelet keretében a vietnámi bázisok ellen indítottak támadást. Tíz francia zászlóaljat a földön, négyet vízi úton, kettőt pedig légi úton vetettek be. (Ho Si Minh-t ekkor kis híján sikerült is elfogniuk a meglepetésszerűen földet érő ejtőernyősöknek.) A Viet Minh veszteségei magasabbak voltak, mint a támadóké, de végül sikeresen el tudtak szakadni, ahogy túlerő esetén mindig is tették.

A francia erők sok esetben ki tudták használni technikai fölényüket, de az elhúzódó háború így is elkerülhetetlenül kikezdte harci szellemüket, létszámuk és logisztikai hátterük pedig sohasem volt olyan komoly, mint később az amerikai kontingensé.