Ezt a csatát csak együtt élhették túl

Az ausztrál filmgyártás a hetvenes évek vége óta foglalkozik komolyabban a háborús témával, s olyan felejthetetlen művek fűződnek a nevükhöz, mint a Gallipoli, vagy az azonos című 2015-ös tévésorozat, esetleg a Beneath Hill 60 és a Kokoda. Vietnami témában utoljára 1987-ben készült náluk egy tízrészes széria, de most, az ötvenedik évforduló kapcsán végre bemutattak egy vadonatúj alkotást, amely legnevesebb győzelmüket eleveníti fel.

Az ANZAC-kontingens Nui Dat-i támaszpontját 1966. augusztus 17-e éjszakáján aknavető-támadás érte. A terepre kimerészkedő járőrök nemigen számítottak arra, hogy még a közelben találják az ellenséget, de tévedtek: másnap súlyos összecsapás bontakozott ki a Long Tan-i gumiültetvénynél...

A nagyszabású film pontosan az, aminek az előzetes alapján ígérkezett: a csata krónikája, amelyben nincs lehetőség a konfliktus vagy az ausztrál szerepvállalás okainak taglalására. A főbb karakterek megismerésére is csak annyi idő jut a bevezetőben, hogy el tudjuk őket helyezni a nagy egészben. Egyébként mindössze négy szereplő kap nagyobb hangsúlyt, őket viszont úgy válogatták, hogy mind a legénységi, mind az altiszti, mind a tiszti állományt, mind a hivatásosokat, mind a sorozottakat képviselje valaki, vagyis tulajdonképpen ügyesen prezentálták a vietnami ANZAC-kontingens keresztmetszetét.

Az ütközet bemutatása alapvetően hiteles: a közelharcok vészterhes pillanatait kiválóan megragadják, a tulajdonképpeni csata menetét és a fegyvernemek együttműködését pedig remekül szemléltetik. Természetesen egyes részleteket kihagytak vagy megváltoztattak (például kevesebb esőt és a valóságosnál későbbi sötétedést kapunk, hogy a nézők könnyebben követhessék az eseményeket), illetve néhány jól elhelyezett fordulatról sejtem, hogy inkább dramaturgiai szükségszerűségből került be (mert azt például nehéz elhinnem, hogy sorozatban ennyi parancsmegtagadásra került volna sor aznap). Ami a másik oldal ábrázolását illeti, az ausztrál szemszög okán belőlük igazán csak nagy tömegben elszántan támadó, zöld egyenruhás katonákat látunk.

Maga a tálalás is mesteri. A leghangsúlyosabb elem ezen belül persze a látvány. Akár tájképekre, akár arcokra, akár csatajelenetre kerül a sor, a vizualitás pazar, már-már túlzóan pazar, vagyis egyszer-kétszer kicsit úgy éreztem magam, mint az Apokalipszis most esetében, ahol a pusztítás és az öldöklés zavarba ejtően lenyűgöző volt.  Persze a látványhoz hozzátartoznak még a jelmezek, a helyszínek és a díszletek is. Nos, e téren sem vallott szégyent a stáb. A Nui Dat-i támaszpont mása valósághű módon idézi a korabeli képeket, a queenslandi erdőségek pedig Phuoc Tuy tartományt. Külön érdekesség, hogy a CGI-technológia használatát a minimálisra korlátozták.

A különböző hangok is a helyükön vannak az eltérő kézifegyverek dörrenéseitől a sugárhajtásúak dübörgéséig, sőt még azon túl is. Egy visszaemlékezésben például említették, hogy amikor a csata véget ért, olyan csend telepedett a tájra, hogy a PSZH-k hűlő motorjának halk kattogását is meg lehetett hallani. Ez a részlet nagyon bennem maradt, s minden bizonnyal a forgatókönyvírók is olvasták a szóban forgó forrást, mert a filmbe ezt is beletették. Caitlin Yeo filmzenéje is méltó a látottakhoz: nem heroizálni akar, hanem hol sejtelmes, hol feszültségteljes dallamokkal dolgozik, de a lágy vokált vagy az orgonát ő sem hagyja ki a repertoárból. Egy-két korabeli slágert is elsütnek – ezek közül a These Boots Are Made For Walking című dal nemcsak a korszak nagy slágereként kívánkozik ide, hanem mert a filmben főszerepet kapó D századnak ez volt a nem hivatalos menetdala –, de emellett megemlítendő a stáblistát kísérő katonadal, az I Was Only 19, melynek szövegére érdemes odafigyelni.

A színészek között több olyan arc is felbukkan, akit már láthattunk más ausztrál vagy amerikai háborús alkotásokban, esetleg ilyen-olyan sorozatokban: Luke Braceyt a Holtpontban és A fegyvertelen katonában, Daniel Webbert a netflixes Megtorló-szériában vagy a 11.22.63 Harvey Lee Oswaldjaként, Sam Parsonsont A hős alakulatban, szintén A fegyvertelen katonában, esetleg a Gallipoli tévésorozatban, mely utóbbiban Travis Jeffery és Anthony Hayes is szerepet kapott. Travis Fimmelt is megemlíteném, főleg, hogy neki jutott a legmarkánsabb tiszti szerep; ő többek között a Vikingekben és a Warcraft-filmben játszott.

A Danger Close véleményem szerint egyenrangú a bevezetőben említett ausztrál háborús klasszikusokkal. Kritikai fogadtatása egyébként vegyes volt, mivel egyesek hiányolták belőle a tágabb kontextust, illetve kifogásolták a kellő karakterábrázolás hiányát és azt, hogy a készítők inkább a kivívott diadalt húzták alá. A hazai közönség valamivel egységesebb volt, a többségnek tetszett. A filmet egyébként nemcsak náluk játszották, hanem az Egyesült Államokban, Japánban, Portugáliában, illetve néhány másik országban. Magyarországi premierről sajnos semmi hír, és nem is tartom valószínűnek, hogy valaha moziban nézhessük végig. Az érdeklődők így vagy külföldről rendelhetik meg a DVD-, esetleg a BD-változatot, vagy az internetes tékák virtuális polcairól emelhetik le.

Danger Close – The Battle of Long Tan
Red Dune Films 2019 (118 perc)
Rendezte: Kriv Stenders
Zene: Caitlin Yeo
Főszereplők: Luke Bracey, Travis Fimmel