A Vietnami Néphadsereg 3.

Taktika

Ahogy a stratégia kapcsán már említettem, a Vietnami Néphadsereg célja a VDK védelmén túl a déli országrész felszabadítása (vagy elfoglalása), illetve az ott állomásozó külföldi haderők kiűzése volt. Hanoi szóhasználatával élve “népi háború” folyt délen. Ennek a hadviselési formának fontos jellemzője, hogy egyesül benne hagyományos és a gerillahadviselés, s ez utóbbit nemcsak a Nemzeti Felszabadítási Front, hanem a Vietnami Néphadsereg harcászati megoldásai is alátámasztották.

pavn_troops_in_line.jpg

Indulásra készen

Erre a kombinációra nemcsak szükség is volt, ugyanis a néphadsereg hiába számított reguláris haderőnek, a szövetségesek technikai és tűzfölénye ellenében, illetve jelentős légierő és páncélos alakulatok híján jó ideig nem volt esélye hagyományos harceljárásokkal célt érni: a ‘65–66-os, a ‘68-as és a ‘72-es összecsapások fő tanulsága ez volt. A háború nagy részében tehát kénytelenek voltak a hosszadalmasabb, kifárasztásra alapozó módszereket választani (nemcsak harcászati, hanem hadászati és politikai vonalon is), és csak az utolsó években (illetve korábban a mellékhadszíntérnek számító Laoszban) alkalmazhattak hagyományosabb taktikát.

pavn_planning_staff.jpg

Folyik a tervezés

A hosszú háború megvívásához az elsődleges hozzávaló természetesen a türelem volt, s ennek folytán kapott hangsúlyt a hosszas előkészítés, amelyet viszont gyors végrehajtás követett. Mindezeket a “négy gyors, egy lassú, három erőteljes” lépésben összegezték. Ennek értelmében a lassú tervezést követte a gyors előrenyomulás a célig, a gyors támadás, az erőteljes csata, az erőteljes rohamok, az erőteljes üldözés, majd a terep gyors megtisztítása és a gyors visszahúzódás.

pavn_planning.jpg

Megbeszélés akció előtt

Az előkészületek természetesen a tervezéssel indultak. A kidolgozott haditerveket felsőbb szinteken is láttamoztatni kellett, többek között a politikai tisztekkel, akik számításba vették a lehetséges politikai, katonai és logisztikai következményeket. Ha rábólintottak, következett a felderítés és a harcfeladatok begyakorlása, ami hetekig vagy akár hónapokig tartott. Ehhez nem ritkán megépítették az ellenséges objektum mását vagy annak egy részét, de legalább a makettjét. A célkörzetben található rejtett raktáraikat feltöltötték, hogy mind a felvonulás, mind a visszavonulás során számíthassanak a szükséges ellátmányra. Eközben nagy hangsúlyt fektettek az éberségre és az információk megóvására. Ha bármi arra utalt, hogy a készülő akcióról az ellenfél tudomást szerzett, lefújták az egészet. A megindított és a lefújt bevetések aránya nagyjából 1:100 volt. Vagyis a VNH általában kerülte a harcot, amíg a körülmények nem nekik kedveztek. Ennek volt köszönhető, hogy alakulataik korántsem kezdeményeztek olyan sűrűn, mint az amerikaiak; évente 2–3 nagyobb akció volt az átlag. Mindezzel biztosították, hogy a kezdeményezés az övék legyen, és ahogy már említettem, egy tanulmány szerint az amerikai vonatkozású harcérintkezések 88 százalékát a kommunista erők kezdeményezték, ami röviden és tömören azt jelenti, hogy a fenti hozzáállás meg is hozta gyümölcsét.

pavn_troops_wearing_camouflage.jpg

Ezen a kiképzésen készült fényképen jól látható a katonák hátán és sisakján viselt növényi álca

Ha eljött az idő, először is el kellett jutniuk a célkörzetbe, ami hosszú, többnapos gyaloglást jelentett, ugyanis gépjárműveket a lehető legritkább esetben használhattak dél-vietnami területen az ellenséges légi fölény miatt, illetve mert a teherautókra nagyobb szükség volt a Ho Si Minh-ösvényen folyó utánpótlási tevékenység biztosítása végett. Általában kisebb csoportokban mozogtak, és inkább éjszakánként, hogy biztonságosabb legyen. Persze előfordult nappali manőver is, ilyenkor a személyi álcázásra nagy hangsúlyt fektettek. Mozgásnál, akár szakasz-, akár zászlóaljerejű formációról volt szó, a bevett eljárás az volt, hogy pár száz méterrel a többiek előtt felderítők haladtak, mögöttük két csoportnyi lövész, csak utánuk a törzs és a támogató alakulat, majd újabb lövész csoport, végül pár száz méterrel mögöttük az utóvéd. Az ellenség közelében inkább oszlopban haladtak, emberenként 5–10 méteres távközzel. Ha letáboroztak, őröket állítottak, lövészgödröket ástak, majd álcázták őket. Ezt akkor is így csinálták, ha viszonylag rövid időt töltöttek egy helyen. A biztonság és az éberség alapvető fontosságú volt. Ezért is tartózkodtak rövid ideig egy-egy táborhelyen, s az általános fáradtság is nagyrészt annak volt betudható, hogy szinte állandóan mozgásban voltak.

in_the_jungle.jpg

Menetoszlop a dzsungelben

A tulajdonképpeni akciókat lehetőség szerint túlerővel indították, és olyan közelségből, hogy ellenfeleiknek minél kisebb esélye legyen légi vagy tüzérségi támogatást kérni saját maguk veszélyeztetése nélkül. A legjellegzetesebb eljárások a lesállás és a létesítmények elleni nagy létszámú támadások voltak.

A lesállás nemcsak a gerillaháborúk velejárója, de a vietnami konfliktusnak talán a legjellemzőbb harcászati megoldása volt. Az általában ösvények, utak, vagy valószínű megközelítési útvonalak mentén rejtőző katonák lesből csaphattak rá az arra haladó ellenségre, akár kiépített állásokból, akár a természetes terepadottságokat kihasználva. Mivel 1964 után egyre korszerűbb gyalogsági fegyvereket használtak, ilyen esetben a páncélozott járművek és helikopterek ellen is komoly tűzerőt vethettek be. Egy rajtaütés lélektani hatása mindig jelentős volt, annak ellenére, hogy általában rövid, nem ritkán néhány perces összecsapásokról beszélünk.

pavn_soldier_in_ambush.jpg

Lesállásban

A támaszpontok elleni támadások is megszokottak voltak. Az efféle akciók előtt hosszabb ideig figyelték a létesítményt, a támadásra pedig általában éjszaka vagy rossz időjárási körülmények között került sor. A védvonal és az aknamező felderítését, illetve megbontását a rohamutászok végezték, és a támadást az akadályok felrobbantása, illetve a távolabbról működtetett támogató fegyverek tüze vezette be. Az elsődleges célpontok a rádióállomás, az aknavető- és géppuskaállások, a parancsnoki poszt és a lőszerraktár voltak. A tömegesen rohamozó gyalogság ezután betört a létesítmény területére, de eközben legalább egy biztosító alakulat távolabb maradt, lesállásban, hogy a potenciális ellenséges erősítésen rajtaüthessen. Hacsak nem akarták megtartani az elfoglalt bázist, viszonylag gyorsan távoztak, mielőtt az ellenfél felmentő egységei odaértek volna. A tömeges támadások lélektani hatása nem kevésbé volt jelentős, mint a lesállásoké, hiszen a támaszpontok jelentős része elszigetelt vagy viszonylag elszigetelt létesítmény volt, állandó céltáblája egy potenciális akciónak, ugyanakkor lényegesen jelentősebb veszteségekkel is járhattak a támadók számára, mint egy rajtaütés.

"A támadóhullámokkal dolgozó tömeges támadás könyörtelen, vérfagyasztó és irtózatos veszteségekkel jár. Utoljára a koreai háborúban alkalmaztak ilyet, mikor Mao Ce-tung több millió parasztkatonáját vetette oda a korszerű lőfegyverek pergőtüzébe. A veszteségek elrettentők voltak, és senki nem számított arra, hogy ezt a taktikát újra látni fogja a gyakorlatban.
Maga a harceljárás nem vall éppen katonai géniuszra, de sok esetben bevált. Az első támadóhullám futólépésben közelít, közülük többen is el fognak esni. Mindenki a földre zuhan, a sebesültek, a halottak és a sértetlenek. A második hullám érkezik utánuk, és ahogy elérik a támadóvonalat, az első hullám túlélői felugranak, és becsatlakoznak a másodikba, átmászva saját halottaikon, és folytatják. A támadóvonal minden hullámmal előbbre jut, látszólag kimeríthetetlen és lebírhatatlan erővel, míg el nem érik az ellenség vonalát. Olyan volt, mintha a hullám sosem állna meg, és mintha a lelőtt rohamozók mindig újra és újra felálltak volna. Mintha kísérteteket akarnál golyóval megölni. A védőknek nemcsak a gyomrukat összeszorító és a vereség ígéretét hozó rettegéssel kellett elbánniuk, hanem minden célba vett és leterített ellenfél képével – nem volt meg a távolság luxusa. Ott jön, látod őt… aztán megölöd. "
– Michael Caulfield

Akárhogy végződött az összecsapás, a csatatér átvizsgálása igen lényeges volt, akár közvetlenül a harcérintkezés után, akár később. Minden használható felszerelést össze kellett szedni, a bajtársak holttestét pedig lehetőség szerint összegyűjteni, egyrészt kegyeleti okokból, másrészt, hogy az ellenséges hírszerzés ne kaphasson pontos számadatokat a veszteségekről. Ezután, általában kisebb csoportokra oszolva visszatértek bázisaikra, melyek vagy Dél-Vietnam lakatlan területein, vagy a kambodzsai és a laoszi határ mögött feküdtek. Itt viszonylagos biztonságban lehettek, míg soraikat rendezték, mivel ezekre a területekre az amerikaiak ritkán merészkedtek (bár erre is volt példa, többek között az Ashau-völgyben folyó ’69-es csaták során), vagyis. Itt épültek ki a legnagyobb báziskörzetek, s innen kellett átszállítani az utánpótlást vietnami területre. Mivel járműveiket sokáig nemigen használhatták ott, rejtett raktáraikig általában a hátukon, esetleg biciklin vagy csónakon vitték az ellátmányt.

A táborokat alaposan álcázták, és nemcsak az ellenséges légierő elől. Carlton Sherwood tengerészgyalogos tizedes története különösen érdekes, ő emlékszik egy esetre, amikor Quang Tri tartományban járőrözés közben ráakadtak egy ösvényre:

"Két napig követtük azt az ösvényt. Egy csomó szemetet hagytunk közben magunk mögött. Áthaladtunk egy báziskomplexumon, és szinte észre se vettük! Majdnem az egész zászlóaljunk átkelt, mikor valaki kiszúrt valami furcsát, és megállt, hogy közelebbről is megnézze. Hát ott volt egy teljes támaszpont, faházak, konyha, latrina, óvóhely, kórház, méghozzá kitűnő állapotban, de még néhány méterről is észrevehetetlen volt.
Teljes mértékben természetes anyagokból építették. Az egyetlen mesterséges hozzávaló, amit láttam, az drót volt. Mintha egy ácsmester tervezett volna itt mindent, annyira egységes volt. Az épületek falaiba földet töltöttek, a tető vízálló volt, a padló bambuszból készült, ellátták vízelvezetéssel, alattuk pedig óvóhely, de a levegőből soha nem vették volna észre. Egyértelműen egy pihenőkörzet volt, amit nemrég ürítettek ki.
Akkora zajt csaptunk menet közben, hogy bőven volt idejük elhúzni a csíkot, ennek ellenére találtunk néhány VNH-s hátizsákot. Felbontottuk őket, és mindegyik tiszta volt, rendezett és szabályszerűen megpakolva. Egyetlen holmijuk sem bűzlött. Még le is cseréltem az alsógatyámat egy zsákmányolt darabra. Hihetetlenül tiszta és fegyelmezett srácok voltak ezek. Ez a hely egyszerre lenyűgözött és megijesztett.

pavn_troops_in_jungle.jpg

Támadásban

Védelmi taktikájukról szólván, táborokat, bázisokat ritkán védtek, hiszen az ellenséges légi- és tűzfölény ilyenkor gyorsan végzett volna velük, inkább kisebb csapatokra oszlottak, majd felszívódtak a dzsungelben. Ha mégis megtették (például Dak Tónál, ahol a felsőbb hadvezetés utasítására csalták magukhoz az amerikai erőket), akkor alaposan kiépített állásokból harcoltak, melyek megóvták őket a tüzérség és a légierő csapásaitól. Ilyen területen előre belőtték vagy aláaknáztaák a potenciális leszállóhelyeket, illetve megközelítési útvonalakat, továbbá járőröztek a környéken. Így, miután az ellenség megérkezett, jó eséllyel sakkban tudták tartani, miközben  veszteségeket okoztak neki. Ezután jöhetett a bekerítés, továbbá a menekülési és utánpótlási útvonalak elvágása. És még ha egy idő után fel is kellett adniuk állásaikat és elhagyniuk a csatateret, addig is további veszteségeket okoztak.

pavn_sappers.jpg

Rohamutászok drótakadályokat bontanak a demilitarizált övezetben folyó 1972-es harcok során

Időnként hagyományosabb taktikára hagyatkoztak. Ez történt például 1967–68-ban a demilitarizált övezetben, ahol igyekeztek nagy erőket lekötni, súlyos veszteségeket okozni és a sajtóba bekerülő hírekkel aláásni az amerikai harci szellemet. Con Thien vagy Khe Sanh esetében lényegében ostromot vezettek, amelynek lélektani hatása (a körülzártság érzése vagy a kényszerű mozdulatlanság) tulajdonképpen demoralizálóbb volt, mint a lerohanás, s valóban jelentős nyomást gyakorolt az amerikai harci szellemre, illetve közvéleményre. A VNH katonái az említett esetekben kivételesen nehéztüzérségük támogatását is kihasználhatták, hiszen lövegeik a határ túloldaláról bekapcsolódhattak a küzdelembe. Némelyik lőtávolsága ráadásul felülmúlta az amerikai típusokét, vagyis több esetben zavartalanul lőhették az ellenséges állásokat.

pavn_in_saigon_1975.jpg

A néphadsereg katonái az 1975-ös városi harcok során

Időnként a városokban is komoly harctevékenység folyt: az 1968-as Tet-offenzíva idején Huéban például elhúzódó utcai harcokra került sor, ahol az észak-vietnami katonáknak addig szokatlan környezetben és körülmények között kellett küzdeniük, de 1972 után is történt ilyen. A nagyobb városok ellen megszokott volt még az aknavető- és rakétatámadás is, melyeknek azonban inkább lélektani hatása volt, mint valódi katonai eredménye (ahogy a ’68-as Mini-Tet idején is történt).

1972-től, többek között a húsvéti offenzíva idején, s később, a déli országrész elfoglalásánál 1974–75-ben már hadtesterejű manővereket hajtottak végre, jelentős tüzérségi és járműtámogatással. Ekkoriban a VNH már valóban reguláris hadseregként küzdött, egyre nagyobb területet ellenőrzése alá vonva. Mivel a dél-vietnami erők egyre kevésbé, később pedig már nem élvezhették az amerikai légi támogatást, az észak-vietnami alakulatok saját légierejük segítsége nélkül is boldogultak.

pavn_troops_mounted.jpg

Saigon felé...

Vessünk egy pillantást a harcoló alakulatok összetételére. Egy észak-vietnami zászlóalj (csakúgy, mint a Vietkong esetében) állt egy parancsnoki törzsből, három gyalogos századból (könnyű gyalogsági fegyverekkel), egy támogató századból (aknavetőkkel, géppuskákkal, hátrasiklás nélküli lövegekkel), illetve egy híradó, egy felderítő és egy rohamutász szakaszból.

A híradó szakasz feladata volt a zászlóalj alegységei közötti kommunikáció biztosítása. Érdekes adalék, hogy rádiókat eleinte nemigen, és később is csak korlátozottan használtak (bár zsákmányoltak ilyenekből eleget): ennek oka az volt, hogy a szövetséges erők viszonylag könnyedén lehallgathatták volna őket. Mindenesetre magasabb szinteken használatban álltak kínai és szovjet rádiók, ezek több száz kilométeres hatótávolsággal rendelkeztek, viszont nem voltak kompatibilisek a zsákmányolt típusokkal. Így sokszor maradt a vezetékes tábori telefon és a futárszolgálat. A felderítő szakasz feladata volt a felderítésen túl a harcba induló alakulatok kalauzolása és azok fedezése. A mesterlövészeket általában közéjük osztották be. Elit státusszal bírtak, és mivel gyakrabban kellett önállóan tevékenykedniük, elvárás volt itt a párttagság, vagyis az abszolút megbízhatóság. A rohamutász szakaszra  maradt a mélységi felderítés, az aknamezők semlegesítése és a robbantások, illetve a kommandóakciók. (Lényegében ők tekinthetők az akkori VNH különleges alakulatának.) Kiképzésük hivatalosan egy évet ölelt volna fel, de mivel állandó hiány volt ezekből a szakemberekből, sok esetben sietve képezték ki őket. Szakaszaikat igény szerint néha más alakulatok mellé is beosztották.

pavn_in_laos_during_op_lam_son.jpg

Észak-vietnami katonák az 1971-es laoszi harcok során, mikor is a dél-vietnami erők a Lam Son 719-hadművelet során megpróbálták elvágni a Ho Si Minh-ösvényt

Ami vezetési oldalról fontos volt, hogy kettős parancsnoki rendszer működött, ugyanis egészen századszintig mindenütt jelen volt egy-egy politikai tiszt is, aki egy azonos rendfokozatú tiszt mellett dolgozott, és vitás kérdésekben az ő szava volt döntő. Ez is azt mutatja, hogy a párt befolyása megkérdőjelezhetetlen volt a hadseregen belül is, és a katonai, illetve politikai célokat nem választották szét.

A néphadsereg déli működéséhez végig nagyban hozzájárultak a Nemzeti Felszabadítási Front erői. Terepismeretük, kiépített bázisaik és rejtekhelyeik, titkos raktáraik mind-mind a VNH katonáinak rendelkezésére kellett, hogy álljanak. A vietkong kalauzok létfontosságúak voltak, hiszen nemcsak az adott körzet ellenséges tevékenységét ismerték jobban, hanem a gerillák által lerakott csapdák helyét is (ilyesmit a reguláris északi erők nemigen alkalmaztak). A két hadsereg tagjai pedig több esetben küzdöttek vállvetve, ugyanis egy-egy egységet gyakran beosztottak a másik hadrendjébe, különösen nagyobb veszteségeket okozó csaták után. Az együttműködés nem volt mindig zavartalan: a déli és az északi emberek közötti mentalitásbeli különbségek, illetve az északiak – sokak szerinti – domináns fellépése vagy önteltsége több konfliktus forrása lett. (Ifj. James Webb, egykori amerikai tiszt szerint az általa kihallgatott észak-vietnami foglyok többsége olyan lenézően beszélt a déli gerillákról, ahogy a legtöbb amerikai katona a dél-vietnami hadseregről.)

A déli-vietnami lakosokkal való találkozás sok északi katona számára meglepetést jelentett, hiszen azt láthatták, hogy jelentős részük kimondottan magas életszínvonalat élvez. Fogságba esés esetén pedig még az ellenfél is okozhatott pozitív csalódást, mert bár volt példa a foglyok bántalmazására, jó néhányukat emberséges körülmények között tartották, és hallgatták ki, illetve megfelelő orvosi ellátásban részesültek. Egyes visszaemlékezésekben (például Stuart Herrington könyvében) beszámolnak arról, hogy az észak-vietnami propaganda szólamai után egyes foglyok teljesen (de pozitív értelemben) elképedtek, amikor a valóságban is látták a dél-vietnami életkörülményeket, esetleg jobban megismerték fogvatartóikat, és rájöttek arra, hogy nem emberevő szörnyekkel van dolguk.

pavn_prisoner_1965.jpg

Az Ia Drang-i csatában fogságba esett fiatal északi katona

A vietnami háború atrocitásai közül szinte mindig az amerikaiak, esetleg a dél-vietnamiak által elkövetetteket emelik ki, noha hasonlók előfordultak a VNH esetében is. Ilyesmi történt például az 1965-ös Ia Drang-i csata éjszakáin, mikor is kis létszámú északi járőrök kutatták át a csatateret, és a hátrahagyott amerikai sebesülteket agyonlőtték, esetleg a demilitarizált övezetben vívott küzdelmek során, ahol 1967. szeptember 19-én több amerikai holttestet megcsonkítottak vagy megnyúztak egy győztes összecsapás után. Hasonló kegyetlenségek sajnos minden háborúban előfordulnak, ám a Tet-offenzíva idején Huéba beszivárgó északi erők által begyűjtött dél-vietnami tisztviselők, illetve külföldi civilek elhurcolása, majd kivégzése már egyértelműen előre eltervezett, politikai célzatú, tipikusan kommunista manőver volt, mellyel a tervezett népi felkelést akarták megkönnyíteni, illetve a déli rezsim politikai apparátusát megrendíteni.

A következő részben a néphadsereg egyenruházatáról és felszereléséről lesz szó.

A sorozathoz felhasznált források:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
Another Vietnam (írta: Tim Page; National Geographic 2002)
Armies of The Vietnam War 1962-75 I–II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
North Vietnamese Army Soldier 1958–75 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2009)
The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conbyo és Kenneth Bowra; Osprey 1998)
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam Years: From The Jungle To The Australian Suburbs (írta: Michael Caulfield; Hachette Australia 2009)
Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey)