Egy amerikai tanácsadó visszaemlékezése

Nemcsak katonák és hírszerzők tevékenykedtek Vietnamban: most egy olyan külügyi tanácsadó emlékei következnek, aki civilként dolgozott a pacifikálási program keretében és korántsem olyan fekete-fehéren látta az ország helyzetét, mint sok más kortársa.

Dick Burnham New York államból származik. Előbb történelem szakon végzett az Amhersten, később jogi diplomát szerzett a Harvardon. Külügyesként Franciaországban dolgozott évekig, majd hazatérése után, mivel nem talált érdekesebb kihívást, jelentkezett vietnami szolgálatra. Tíz hónapos képzésen vett részt, melyen többek között megismerte a vietnami nyelvet, kultúrát és történelmet. 1965 nyarán utazott ki az AID (Agency for International Development: Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség) tanácsadójaként.

"Pár napot Saigonban töltöttem, utána utaztam a Mekong-deltába, Kien Hoa tartományba. Ha Saigonból elautózol My Thóba és aztán kompon átkelsz a folyón, már ott is vagy Kien Hoában. Majdnem pontosan délre fekszik a fővárostól. A lakosság alapvetően buddhista, de akadt néhány katolikus is. Hoa Hao-szektásokból itt egy sem volt, csak pár Cao Dai, de másfélék voltak, mint Tay Ninh-ben. Vietnam déli része nagyon gazdag vidék és nincs túlnépesedve. A gazdáknak fejenként 15-20 hektár jutott. A deltára jellemző gyönyörű, lapos, termőföldek mindenfelé. Arrafelé senki nem éhezett. Mikor északabbra jártam, láttam éhezőket, de mifelénk soha. A fákról kókuszdiók potyogtak. Sokan szegények voltak és valószínűleg nem mindig jutott nekik annyi rizs, amennyit szerettek volna, mert mindkét oldalról megadóztatták őket. De senki nem éhezett. Nagyon, nagyon gazdag terület volt lehetőségek tekintetében, ha nem is a tényleges termés mennyisége tekintetében.

A tartomány fővárosa, Ben Tre lakossága talán 30 ezer ember lehetett. Meglehetősen biztonságos hely volt. Még éjszaka is nyugodtan járhattad az utcákat. De a vidék utakon nem lehetett csak úgy végigautózni. Ha rádesteledett egy településen, ott kellett töltened az éjszakát. Azoknak, akik nem a tartományi vagy a körzeti központban laktak, mindkét oldallal számolniuk kellett: a kormányerőkkel nappal, a Vietkonggal éjszaka, vagy néha a Vietkonggal nappal és éjjel. Bizonyos területeken a kormányerők talán csak a hadműveletek során jártak. A Vietkong befolyása egyébként is erős volt a tartományban. De sokkal kevesebb küzdelem zajlott, mint hinnénk. Először is, senki nem zargatta senki hozzátartozóit. Nem bántak rosszul egy családdal, csak mert egy fiúk gerilla lett, és vice versa. Ez kimondatlan szabály volt. A tartományi szintű hadműveletek nagy része nem ártott senkinek. És a Vietkong sem ölt meg túl sok embert. Mindkét oldal felismerte, hogy a háborúnak politikai oka és csakis politikai oka van. Azzal meg semmit nem érhettél el, hogy szimplán embereket öltél. Ezért nem is nagyon csinálták.

A Vietkong néha persze fellépett, mondjuk lezárt egy utat. Mielőtt megérkeztem, meg is történt ez egy körzeti úton. Ezt úgy csinálták, hogy megölték azokat, akik arra mentek. Ezért aztán senki nem ment arra és nem kellett több embert megölni. Tiéd az út. Ehhez az erőfitogtatáshoz nem is kellett sok emberrel végezni. De a gazdák háborítatlanul el tudták juttatni a terményt a piacra. A kormány ellenőrzése alatt tartotta a vízi útvonalakat, amit könnyen megtehetett.

A Vietkong reménykedett, hogy a kormányzat majd összeomlik. Mikor már egy éve ott voltam, akkor ágyúzták először a tartományi fővárost. Úgy 200 embert öltek meg, mert senki nem volt erre felkészülve, senkinek nem volt óvóhelye. A gránátok átütötték a tetőt és becsapódtak a háztulaj hálószobájába, ahol megöltek mindenkit. Nagyon csúnya volt. Utána a lakosok óvóhelyeket ástak, így legközelebb csak pár ember esett áldozatul. De érdekes, hogy a Vietkong azelőtt ilyet nem tett. Azt hiszem, a tartományfőnök hitelességét akarták aláásni ezzel. És szerintem ez a gyengeség jele volt. Ha meg tudták volna enélkül is szerezni azt az irányítást, amire vágytak, nem vágnak bele. De a kormányzat erősödött és a gerillák az ágyúzással meg akarták mutatni, hogy annyira azért mégsem erős, mint hiszi magáról.

Valószínűleg másféle tapasztalatokat szereztem, mint az északabbra szolgálók, ahol jelentős amerikai jelenlét volt. Mikor megérkeztem a deltába, amerikai harcoló alakulatok még nem is voltak ott. A biztosítási feladatok kizárólag a dél-vietnamiakra maradtak. Fent, északon az Amerika-ellenes propaganda hatott volna: „Azok a gazok idejönnek és gyilkolnak titeket, romba döntik a vidéket!” De ez szerintem nemigen hatott mifelénk, mert nemigen voltak itt amerikaiak. Azt hiszem, az ellenünk vívott függetlenségi háború eszméje délen semmit nem jelentett. Az ország népességének fele Saigontól délre összpontosult. Az amerikai haderők nagyja északon harcolt. Ott ment az igazi balhé. De a háború ott más is volt, mint nálunk, a deltában.

A tartományfőnök, Tran Ngoc Chau ismert figura volt, mivel rendkívül dinamikus embernek ismerték. A franciák ellen harcoló Viet Minh tagja volt, aztán az ország kettéosztása után a kommunisták elleni tiltakozásul otthagyta a Viet Minh-t és délre ment. Bátyja a Vietnami Néphadsereg tisztjeként szolgált. Itt volt tehát valaki, aki kiállt a déli kormányzat fennmaradása mellett. Csak egy példa: a nemzetgyűlés tagjának választották, miután a tartományfőnöki posztját átadta, és Saigonba költözött. Thieu elnök a saját emberét akarta megválasztatni, de Chau győzött. Együttérzett a lakosokkal, figyelt a szükségleteikre és az igényeikre. Emlékszem, mikor egyszer Saigonban voltunk, elsétáltunk a híres sportklub, a Cercle Sportif mellett [mely kedvelt találkozóhelye volt a dél-vietnami politikusoknak és az amerikai tisztségviselőknek]. Azt mondta: „Tudja, ha minden vietnamit, aki most odabent van, felültethetnénk egy repülőre és kilökhetnénk őket a levegőből, máris jobb lenne itt a helyzet.” Igazi nacionalista volt, de egyben elszánt anti-kommunista is. Szerintem ez a keverék állt a legközelebb ahhoz, ahogy a dél-vietnamiak éreztek.

Első megbízatásom alatt az ő polgári tanácsadója voltam. Volt még egy CIA-tanácsadója is, hírszerzési célból. Eleinte csak két vagy három AID-alkalmazott dolgozott a tartományban. De ott volt még velünk pár vietnami és néhány filippínó. Próbáltam még embereket és anyagot szerezni Saigonból az aktuális építkezéseinkhez. Ezenkívül információkat kellett gyűjtenem és továbbítanom a követségünkre. Mint mindenki, három hónap múlva már azt hittem, mindent tudok. Az átlagos tévériporter ennél tovább sosem maradt. Aztán rájöttem, hogy van még bőven tanulnivalóm. Nagyon jól megismertem a várost és a vidéket és sok vietnami barátom volt. Ez már megint más, mint azok esetében, akik északabbra szolgáltak és egyenruhát viseltek. Velünk rendesen bántak. Nem lógtunk ki a többi közül. És nem voltak a tartományban masszázsszalonnak vagy fürdőnek álcázott bordélyházak.

1967 júniusában Komer nagykövet kinevezett Kien Hoa tartományi főtanácsadójának, vagyis a tartományfőnök mellett én voltam a rangidős tanácsadó. Addigra több, mint 200 katonatiszt szolgált alattam, továbbá jó néhány AID-alkalmazott, páran a USIA-től (United States Information Agency: külügyi információs szolgálat), illetve a CIA-től. A helyettesem a hadsereg egy alezredese volt. Ebben a helyzetben többet tudtam a tartomány ügyeiről, mint bármelyik másik amerikai, nemcsak azért, mert mindenki nekem jelentett, hanem mert régebben voltam ott. Beszéltem a vietnamit is – nem valami jól, de elboldogultam vele. És folyékonyan a franciát.

Egy átlagos napom úgy nézett ki, hogy dzsipbe vagy helikopterre szálltam és elindultam, hogy ellenőrizzek valamit. Néha elkísért a tartományfőnök. Megnéztünk egy kórházat vagy egy erődöt, vagy egy építkezést. Egy hidat, egy utat, egy öntözőcsatornát, egy iskolát… Volt oktatási tanácsadónk is. Alapítványokat pénzeltünk, hogy iskolák épülhessenek és tankönyveket vehessenek. Érdekes kezdeményezés volt. Nem emlékszem a pontos számokra, de egy 600 ezres tartományban úgy 40 ezer általános iskolás tanulónk volt. Ez volt Vietnam egyik legnagyobb tartománya. De mikor odaérkeztem, csak egyetlen gimnáziumuk volt. Egyetlen gimnázium egy egész tartományra. A francia rendszer szerint működött és érettségit adott. Évente körülbelül száz diák érettségizett le. Vagyis egy hatalmas piramishoz hasonlított a rendszer: rengeteg iskola alul, amiket mi is bővítettünk és egy középiskola. Márpedig ahhoz, hogy valaki kormányzati munkát kapjon, esetleg orvos vagy ügyvéd lehessen, érettségit kellett tenni. Más szóval a rendszer sokak előtt elvágta a lehetőséget. Szerintem a háború egyik oka éppen az volt, hogy a feltörekvő emberek nem tudtak felemelkedni egy ilyen rendszerben. Szóval kicsit belekontárkodtunk azzal, hogy felépítettünk pár új középiskolát, de nyilván nem tudtunk mélyreható változásokat véghezvinni. Ezenkívül segítettünk a munkaerőpiac bővítésében és a gazdaság fejlesztésében.

Egyszer sikerült rábeszélnünk a Vietkong egészségügyi alakulatának parancsnokhelyettesét a dezertálásra a Chieu Hoi-program keretében. Déli származású volt, sebészként dolgozott a gerilláknál, de orvosi iskolába nem járt. Csak Hanoiban volt, ott kapott valami képzést. Értette a dolgát, de a kormány oldalán – legalábbis eleinte – nem kaphatott munkát. Nem tudtuk biztosan, miért hagyta ott a gerillákat. Szerintem vitája támadt az ottani tisztviselőkkel. Mindegy, mikor átjött, próbáltunk neki munkát találni a tartományi kórházban. Visszautasították, mert nem kapott megfelelő oktatást. Egyfelől ez érthető. De másfelől így elvágták előtte a lehetőséget. Keményen kellett hajtanunk. Adtunk neki munkát a saját felcsereink mellett. Szóval kapott lehetőséget, de ezt az amerikai jelenlétnek köszönhette. A vietnamiak nem akarták befogadni. Mégis azt mondta, én pedig hittem neki, hogy ha tudnánk garantálni a Vietkongnál szolgáló egészségügyi kollégáinak, hogy megfelelő munkát kapnak majd, máris csomagolnának és dezertálnának. De ezt nem tudtuk garantálni.

Komoly egészségügyi és menekültprogramot vezettünk. Épületeket húztunk fel és etettük a menekülteket. Több ezren jöttek el a Vietkong által ellenőrzött területekről. Két okból menekültek: az élet nyomorúságos volt ott és reménykedtek, hogy itt jobb lesz a soruk. Továbbá ha nálunk laktak, nem kellett a légierőnk bombatámadásaitól tartaniuk.

Mezőgazdasági programunk is volt. Eleinte a mezőgazdasági tanácsadónknak nem akadt dolga. Ahogy megtudtuk a Világbanktól, a vidéki gazdaságfejlesztés elsődleges ösztönzője a mezőgazdaság. A mezőgazdasági fejlődés elsődleges ösztönzője pedig az ár vagy a kereslet. A technika csak másodlagos. Ha van kereslet, a technika majd beéri. Segíthetünk technikai oldalról, de ha nincs kereslet, minden hiába. Mikor odaérkeztem, a rizs ára – pontos számot most sem tudok mondani – úgy hét cent volt kilogrammonként. És élelemhiány volt. Az emberek szegények voltak. Még szép, hogy szegények, ha rizst termesztenek és kilónként csak hét centet kapnak érte. Hogy lehetne ebből meggazdagodni? A Vietkong meg azt szajkózza, hogy a kormányzat rosszul bánik a kisemberrel, ők meg azt gondolják, „Igen, rosszul bánnak velem, nem élek meg ebből.” A tetejébe még ott vannak a korrupt tisztségviselőik.

Végül az amerikai követség gazdasági osztálya meggyőzte a fejeseket, aztán a dél-vietnamiakat arról, hogy triplázzák meg a rizs árát és legyen huszonvalahány cent. Hogy a városi lakosság ezt ne érezze meg, jegyrendszert vezettek be vagy diszkont áruházakat létesítettek, ahol olcsóbban lehetett vásárolni. De ebben a háborúban sosem a városi lakosság jelentette a problémát. A legtöbben közülük a kormány oldalán álltak. Szóval a rizs hirtelen háromszor annyiba került. A parasztok ugyanannyi munkával háromszor annyit kerestek. Ez jelentős változást hozott egész Dél-Vietnamban.

Volt egy körzet, amit azelőtt kezdtünk el pacifikálni, mielőtt főtanácsadóvá neveztek ki. Én pedig fokoztam a tempót. Ba Tri körzetről beszélek. Azért választottuk, mert viszonylag könnyen védhető volt. Kien Hoa középső félszigetének alsó csücskén feküdt. Ezt a vidéket a Vietkong tönkretette, de amúgy nagyon gazdag terület volt. Rábeszéltük a dél-vietnami hadsereget, hogy egy vagy két zászlóaljat állomásoztassanak itt, hogy távoltarthassák a gerillákat. És hirtelen megváltozott a helyzet. Jóval több rizst termesztettek, de másféle élelmet is. És mit láttunk? A rongyokba öltözött emberek elkezdtek ruhákat, kerékpárokat, Singer varrógépeket és csónakmotorokat vásárolni. A motorokat átalakították és szivattyút csináltak belőlük, amivel a vizet ki tudták vezetni a csatornákból. Platós Lambretta taxikat is vettek, ami egy ilyen háromkerekű járgány, elfér rajta tíz-tizenöt ember. Az egyik jelentésben az állt, hogy a piacra szánt disznók száma hat hónap alatt 300-ról 650-re nőtt. Ekkora volt a különbség. Ennek részben a fokozódó biztonság volt az oka. Részben a magasabb rizsár. Részben pedig az emberek megfelelő piaccal és a megfelelő technológiával való ösztönzése.

Úgy is segítettünk, hogy behoztunk néhány új rizsfajtát, hogy háromszorosára vagy négyszeresére tudják növelni a rizshozamot. És hirtelen a vidék felvirágzott. Kinek kell ide a Vietkong? A gerillák ilyen helyzetben kizárólag a megfélemlítést alkalmazhatták, és persze végig ez volt a fő taktikájuk. Ha valaki együttműködik a kormánnyal, megölik. A következőt, aki megpróbálja, úgyszintén. A végén senki nem fogja megpróbálni. Pofonegyszerű. Vagy tüzet nyitnak egy repülőgépre egy település közepéről és remélik, hogy a gépek majd visszalőnek. Mindenki tudott ezekről a dolgokról. De ami ennél fontosabb, az a gazdasági forradalom, ami végbement.

A másik forradalom a tartományi és helyi erőknek nyújtott kiképzésben és fegyverzetben bekövetkezett változás volt. Mikor a Vietkong a Tet-offenzíva idején ránk csapott, a tartományi és helyi alakulataik sokkal jobb fegyverekkel rendelkeztek, mint a dél-vietnamiak. Ahelyett, hogy a szövetségesünket rendesen felfegyvereztük volna, éveken át szállítottuk nekik ezeket a régi második világháborús vasakat. De a Tet után a főparancsnokság döntő változásokra szánta el magát és a fegyverzetüket komolyan modernizálták. Tanácsadó csoportokat küldtünk a tartományi és helyi erők kiképzésére. Azt hiszem, még a zsoldjukat is megemeltük. Több tiszteletet és komolyabb rangot kaptak. És ez a királyi többes a dél-vietnami kormányra utal. Ez pedig nagyon, nagyon lényeges volt. És kezdettől fogva így kellett volna csinálnunk. Ez utólagos okoskodásnak tűnhet, de akkoriban ott mind így éreztük. Engem nem védtek amerikai alakulatok. Ha éltem vagy haltam, az a helyi erőkön múlott. Így tehát, mikor láttam őket olyan fegyverekkel, amiknél még a Vietkong is korszerűbbeket használt, tudtam, hogy valami nem stimmel. Eleinte senki nem akart erről hallani. Nem tudom, miért nem – talán csak a tunyaság volt az oka. Valószínűleg egyszerűbb csapatokat küldeni az Egyesült Államokból, mint pénzt kiutaltatni az amerikai kormánnyal, hogy felfegyverezhessünk valaki mást. De ha vannak Vietnamnak tanulságai, akkor ez közéjük tartozik: ha segíteni akarsz valakin, rendesen lásd el. Ne csak ímmel-ámmal csináld, míg végül amerikai erőket kell küldeni.

Van egy érdekes sztorim a Tet-offenzíváról. Miután véget ért a küzdelem, egy riporter hívott fel Saigonból. Azt mondta, szeretne idejönni és interjút készíteni. Azt válaszoltam, persze, jöjjön. A forgatócsoportjával együtt érkezett. A tartományi főhadiszálláson voltunk. Beszélgetni kezdtünk, miközben az operatőr készülődött. Azt mondta: – Hát, Burnham, ez igazi katasztrófa volt, nem igaz? Ez a sok pusztítás. Szörnyű következményekkel jár az Egyesült Államok és Dél-Vietnam számára, nemde? – Azt válaszoltam: – Nos, nem ilyen egyszerű a dolog. Hatalmas a pusztítás mértéke és rengeteg ember halt meg. Ugyanakkor viszont a Vietkong ügynökei felfedték magukat, végigvonultak az utcákon, mondván, átvették a hatalmat, és mindent bevetettek, amijük csak volt. De végül kivertük őket a városból, rengeteget megöltünk és azonosítani tudtuk az ügynökeiket. Véleményem szerint fordulóponthoz érkeztünk. – Ekkor félbeszakított: – Mintha csak Bunker nagykövetet hallanám! Nem vagyok kíváncsi a többire, hazudik! – azzal távozott. Bárkit megkérdezhetett, cenzúra úgysem volt. Úgyhogy körbejárt, mindenkit megkérdezett, amíg nem talált olyasvalakit, aki pontosan azt mondta neki, amit hallani akart. És pár nappal később le is ment a tudósítása a tévében. Onnan tudom, hogy valaki hazulról elmondta nekem.

Nehéz lenne megmondani, hogy mikor ’68-ban távoztam, a pacifikálás jól haladt-e: 1967 és 1968 nagyon nehéz időszak volt Vietnamban. Ba Tri vidéke a mi kezünkben volt, de a tartomány többi részén patthelyzet alakult ki. A kormány komolyabb fegyverzetet és több alakulatot vetett harcba. És több amerikai is harcolt, bár nem a mi tartományunkban, hanem másutt. És komolyabb légi támogatást is kaptak. Ami a Vietkongot illeti, egyre többet láttunk a főerőikből, akik északról érkeztek. Akkor már olyasmit láttam, amit korábban nem: jelentős ütközeteket, rengeteg halottal. De ezek a csaták előnyösek voltunk a mi szempontunkból: még ha azonos számú ember is esett el mindkét oldalon, a kormányzat jól járt, mivel eleve több embere volt. Sőt, akár kétszeres, háromszoros veszteség esetén is ez volt a helyzet. Ha sokáig harcolnak így, a kormány előbb-utóbb győzni fog.

Miután távoztam, Ba Trihoz hasonlóan Kien Hoa majdnem egésze pacifikálásra került. Ha a központot sikerül pacifikálni, a Vietkong egyre kisebb és kisebb területre szorul vissza és a főerőiknek egyre kevesebb mozgásterük lesz. A tartományban kilenc körzet volt. Mikor megérkeztem, a központi körzetből egy másikba gond nélkül áthajthattunk, és két másikba is, ha valamiféle konvojba szerveződtünk. A többibe viszont nem lehetett csak úgy odaautózni. Helikopterre kellett szállni hozzá. Mikor eljöttem, már az említett kettőbe is simán odamehettél, a többi ötbe viszont még akkor sem volt biztonságos. De pár év múlva ezt is megoldották. Dél-Vietnam eleste előtt a tartományon belül szabadon lehetett járni. Pacifikálták. Márpedig a Vietkong ebben a tartományban kezdte meg annak idején déli tevékenységét.

Az igazság az, hogy politikai szempontból az előny mindig is a saigoni kormányzatnál volt. Először is, mikor az országot kettéosztották, majdnem egymillió katolikus hagyta el Észak-Vietnamot. Tehát helyből volt egymillió emberük, akik gyűlölték a kommunistákat – de annyira, hogy családjukat is magukkal hozták délre. Másodszor, léteztek olyan szekták, mint a Hoa Hao és a Cao Dai, akik ugyanúgy gyűlölték a kommunistákat. Mindenki, aki vallásos, elítéli a kommunistákat, márpedig délen rengeteg vallásos ember élt. És a kormány, akármennyi hibája is volt, nemigen avatkozott bele az emberek életébe. Egy pluralista, fogyasztói társadalmat irányítottak. Az emberek szabadok voltak. Hogy tudtak-e szavazni a miniszterelnök személyét illetően, viszonylag irreleváns kérdés. Hányan voltak köztük, akiket ez igazán érdekelt? Azt termeszthettek a földjükön, amit akartak, vásárolhattak és eladhattak, ott élhettek, ahol akartak, abba a templomba járhattak, ahova akartak, akkor házasodhattak, amikor szerettek volna, és saját gazdasági adottságaiknak megfelelően abba kezdhettek bele, amibe akartak. Szabad emberek voltak. Bírósági rendszer is létezett, ami valószínűleg korrupt volt ugyan, de működött. A kormányzati tisztviselők sokszor korruptak voltak, az adók nem mindig voltak igazságosak, de hároméves tartózkodásom tapasztalatai alapján úgy éreztem, hogy az emberek többsége inkább megtartotta volna ezt a kormányt. A vidéki emberek voltak egyértelműen a legelégedetlenebbek. A rizsár jó példa erre. De ahogy azt megoldottuk, számos panaszuk alapját megszüntettük.

Vagyis mikor azt mondom, hogy a saigoni kormány egész jól boldogult, azért teszem, mert végső soron megnyertük a délen folyó háborút. Mielőtt az észak-vietnami erők lerohanták a déli országrészt, majdnem a teljes lakott területet a kormányerők ellenőrizték. Kien Hoa tartományt a Vietkong sohasem vette birtokba: a Vietnami Néphadsereg rohanta le. Más szóval: elfoglalták." 

A visszaemlékezés Harry Maurer Strange Ground – An Oral History of Americans in Vietnam, 1945–1975 című kötetéből (Da Capo Press, 1998) való.