Pacifikálás újratöltve
Az újjáépítéstől a Phoenix-programig
Térjünk most vissza az Egyesült Államok politikai porondjáról Dél-Vietnamba és tekintsük át az ottani helyzetet. Minthogy az amerikai csapatnövelés elmaradt, a Fehér Ház pedig egyre jobban hajlott a tárgyalásos megállapodásra, mely előrevetítette majdani kivonulásukat is, katonai és politikai vonalon is nagyobb felelősség hárult a vietnami kormányra '68 végén. Thieu elnök számára az eddiginél is fontosabb kérdés volt a vidéki területek pacifikálása, a falvak (illetve a kormány ottani befolyásának) biztosítása, főleg, mert még nem tudhatta, hogy a párizsi béketárgyalások milyen eredménnyel végződnek majd és megvolt az esélye annak, hogy az aktuális észak-vietnami és vietkong csapatlétszám befagyasztása is része lesz a majdani tűzszünetnek.
Egyre nagyobb nyomás nehezedett rájuk...
A pacifikálás már a konfliktus korai éveiben is napirenden volt (lásd például a stratégiai falvakat), sőt annak idején a franciák is próbálkoztak vele, de amerikai részről 1964-től sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a katonai műveletek. Westmoreland tábornok, aki 1968 közepéig irányította az amerikai kontingenst, mindig is jobban erőltette ez utóbbiakat és nem akarta lekötni erőit a falvak védelmére, részben, mert úgy vélte, a dél-vietnami alakulatok erre alkalmasabbak, részben az észak-vietnami reguláris erők egyre nagyobb arányú beszivárgása folytán. Azonban már ekkoriban is akadtak az amerikai vezetésben, akik a vidéki lakosság biztosításának fontosságát hangsúlyozták. Közéjük tartozott Henry Cabot Lodge nagykövet vagy Frederick C. Weyand tábornok, hadtestparancsnok, de Creighton Abrams tábornok is, aki 1968 júniusában vette át az itteni amerikai erők vezetését.
Új főparancsnok, új módszerek: Abrams tábornok
ifj. George S. Patton ezredes oldalán
Parancsnoksága alatt egyrészt a korábbinál többször alkalmaztak amerikai egységeket a falusi területek biztosítására, másrészt a több ezer főt megmozgató, nagyarányú tisztogató hadműveletek helyett Abrams nagyobb hangsúlyt fektetett a kisebb, szakasz- és századerejű bevetésekre. (Ez nem jelenti viszont azt, hogy teljesen feladta volna az előbbieket, ahogy arra később majd látunk még példát.) Ezzel elérte, hogy több, kisebb létszámú, de mozgékonyabb járőr nagyobb területet járhasson be és ha valahol ráakadnak az ellenségre, odairányíthassák a többieket is. Mindamellett Abrams hangsúlyozta az ellenséges hadtáp-raktárak felszámolásának fontosságát is: mivel ellenfeleik nem rendelkeztek olyan gépesítettséggel, mint a szövetséges erők, nagyban támaszkodniuk kellett előre kialakított és feltöltött raktáraikra egy-egy jelentősebb akció előtt. A tábornok ezek felszámolását és a falvak védelmét fontosabbnak tartotta, mint a hullaszámlálási adatokat. A sokat kritizált “kutasd-és-pusztítsd” helyett így került előtérbe a “megtisztít-és-megtart”-taktika. Abrams a parancsnokságon tartott heti rendszerességű helyzetértékelési alkalmakat is megreformálta: hangsúlyozta, hogy itt “egyetlen háborút” vívnak, vagyis mindent számításba kell venniük a politikai fejleményektől a csatatér eseményein át a pacifikálásig és azon túl is. Mindenre rá akart látni, mert minden összefüggött mindennel.
Abrams tábornok Forsythe vezérőrnagy társaságában
A tábornok változtatásai eredményeket és elismerést hoztak, de minden oldalról. Tran Van Huong (rövid ideig dél-vietnami miniszterelnök) azt nyilatkozta: “Most már optimistább vagyok. Sokkal jobban működik a dolog. Abrams remek ember, eszes, őszinte, harcos. Semmi politika!” Még az észak-vietnami Giap tábornok is azt írta róla: “Abrams más volt és másféle taktikát alkalmazott. Parancsnoki munkáját kutatási anyagokkal támasztotta alá; tanulmányozta saját és mások tapasztalatait, hogy lássa, mit használhat fel az itteni viszonyok között.”
Abrams tábornokról dióhéjban
Ifj. Creighton Williams Abrams 1914-ben született Massachussetts államban. Tizennyolc évesen diplomázott a West Pointon, s pár év múlva már a modernizálódó páncélos fegyvernem tisztjeként szolgált. Harcolt a második világháborúban, többek között ott volt az ardenneki ütközetben, ahol az általa vezetett páncélosék törte át a Bastogne-t körülvevő német gyűrűt 1944 decemberének végén. A 3. hadsereg parancsnoka, Patton tábornok, akit hozzá hasonló “mindent bele”-szellemiségű vezetőnek ismertek, akkor azt mondta róla: “Elvileg én vagyok a hadsereg legjobb harckocsizó parancsnoka, de van egy velem egyenrangú ember: Abe Abrams. Ő világklasszis”. A konfliktus végén már ezredes volt.
1945 után számos, egyre magasabb beosztásban szolgált Nyugat-Európában és Koreában, majd az Államokban, de közben tanulmányokat is végzett. 1964-ben kapta meg negyedik tábornoki csillagát és 1967 májusában vezényelték Vietnamba, ahol az ottani amerikai főparancsnok, Westmoreland helyettese lett. Bő egy évvel később, ‘68 júniusában váltotta őt le, hogy a megváltozott helyzetnek megfelelően másféle stratégiával szálljon harcba. 1972-ig viselte a tisztséget: parancsnoksága alatt indult meg az amerikai csapatkivonás, illetve kapott lendületet a vietnamizálás. ‘72 októberétől vezérkari főnökként dolgozott – többek között az önkéntes hadseregre való áttérésen – egészen 1974 szeptemberében bekövetkezett haláláig, melyet a gyakori szivarozás okozta tüdőrák, pontosabban az egyik tüdő eltávolítása közben fellépő komplikáció okozott.
Abrams régi vágású katona volt, aki nem kedvelte a politikusok többségét. Ugyanakkor mind Bunker nagykövet, mind Nixon elnök adott a szavára. A sajtó képviselői becsülték, mert őszintébb és nyitottabb volt, mint elődje, katonái közül pedig sokan vélték úgy, hogy máshogy zárult volna a vietnami beavatkozás, ha kezdettől fogva ő lett volna a főparancsnokuk. Huszonkét évesen nősült meg: három fia és három lánya született. Fiai mind a tábornoki rendfokozatig vitték, lányai pedig egytől-egyig katonatisztekhez mentek férjhez. Az amerikai haderők 1980-ban szolgálatba állított és a mai napig alkalmazásban álló M-1 harckocsija mellesleg Abrams tábornokról kapta nevét.
Térjünk tehát rá, hogyan is működött a pacifikálás 1968 végétől. Ekkor ez a tevékenységet amerikai részről a CORDS (Civil Operations and Rural Development Support: polgári műveletek és vidékfejlesztési támogatás) felügyelte és támogatta, melyet 1967 májusában hoztak létre. Igazgatója, Robert Komer utóbb bevallotta, hogy ahogy a franciák, úgy az amerikaiak is későn jöttek rá arra, hogy a lakosság biztosítása kulcsfontosságú a győzelemhez. Hozzátette viszont, hogy a “pacifikálás” mint kifejezés eleve rosszemlékű szó volt az indokínai háború idejéből, amit jobb lett volna elfelejteni. A mögötte megbúvó szándék viszont alapvetően mégiscsak az volt, hogy a kormányzat megadja a lakosságnak mindazt, amit a gerillák is ígérnek: vidékfejlesztést, földreformot, megfelelő szintű orvosi ellátást, iskolázást, és így tovább. A végcél politikai volt: az emberek “szívének és lelkének” megnyerése, mely kulcsfontosságú lett volna Dél-Vietnam életben maradásához is. Komer viszont jól látta, hogy mindez nem érhető el, ha nem tudják a településeket előbb biztosítani, máskülönben a Vietkong könnyedén megtorpedózza majd a törekvéseiket. A korábbi évek tapasztalatai is alátámasztották ezt: a pacifikálást végző katonai és civil személyzet mindig is könnyű célpontja volt a gerillák támadásainak.
Robert Komer Johnson elnökkel tárgyal
A falvak biztosítása azonban több szempontból is igen bonyolult feladatnak bizonyult. Kezdhetnénk mindjárt azzal, hogy a saigoni kormányzat (pláne a Diem-rezsim) sokáig nem törődött a vidéki lakosság szükségleteivel és túl későn vette rá magát arra, hogy végre cselekedjen. Ám amikor ez meg is történt, a tartományi vagy körzeti szinten dolgozó tisztségviselők korruptabbja mindig lecsípett valamennyit a támogatásokból, így a parasztok semmit vagy szinte semmit nem kaptak ebből. A dél-vietnami katonaság hullámzó harci teljesítménye sem segített sokat: ha nappal át is fésültek egy adott körzetet, eszük ágában se volt éjszakára is ott maradni, illetve eleve a gerillák kezén hagytak számos jól védhető települést, és ez a Vietkongnak hagyta a kezdeményezést, továbbá a falusiak befolyásolásának lehetőségét. Ráadásul politikai szempontból maga a lakosság is megosztott volt. Egyesek inkább a gerillákhoz húztak, ismervén a saigoni rezsim módszereit; mások inkább a déli kormányhoz, ismervén a kommunisták módszereit; és sokan voltak olyanok is, akik amíg csak lehetett, nem álltak oda egyik oldalra sem, egyszerűen békét és nyugalmat akartak. Mindez azt jelentette, hogy például egyetlen faluközösségen belül is sokféle nézetű embert lehetett találni, akik különbségeik ellenére se feltétlenül akartak rosszat a másiknak, vagyis akármelyik fél tűnt fel, hogy fegyverrel kényszerítse ki akaratát, a családi kötelékek révén sokan vonakodtak egy-egy rokont csak úgy beárulni. (A fentiek is aláhúzzák, hogy az egyszerű vietnami embereknek milyen sanyarú osztályrész jutott egy kegyetlen testvérháború esztendőiben.)
Komer úgy látta, hogy a ‘68-as Tet-offenzíva kudarca után nyílt meg az első igazi lehetőség a falvak biztosítására, egyszerűen azért, mert a Vietkong olyan súlyos emberveszteségeket szenvedett, melyeket képtelen volt pótolni. Ezt kihasználandó jött a “gyorsított pacifikálás” ötlete, melyre Thieu elnök is rábólintott és végül 1968 novemberében bele is vágtak. Ennek 90 nap alatt elképesztő eredményeket kellett volna hoznia: a tervben 1000, később 1300 veszélyeztetett falu korszerűsítéséről, a menekültek visszatelepítéséről, a “Chieu Hoi”-program keretében ötezer kommunista harcos átcsábításáról, háromezer kommunista káder likvidálásáról és több tízezer falusi milicista csatasorba állításáról volt szó. Hogy mindez hogy is működött a valóságban?
Milicisták kiképzése
Vegyük először a vidéki véderők bővítését. Ahogy már említettem, 1968-ban 850 ezer főre nőtt a dél-vietnami fegyveres erők létszáma, s a növekedés elsősorban a falusi területvédelmi milíciák bővítésének volt köszönhető, melyeket regionális és népi erők (“Regional Forces – Popular Forces”, egybeolvasva “Ruff-Puffs”), illetve népi önvédelmi erők (“People Self-Defence Forces”) néven emlegettek. Értelemszerűen helyi toborzásúak voltak és tagjaik nagyrészt lakóhelyükön vagy annak környékén szolgáltak, ellentében a vietnami haderők reguláris egységeivel. A népi erők szakaszszinten (30-35 fővel), míg a regionális erők század- vagy zászlóaljszinten (100-150, illetve 300-400 fővel) működtek; a népi önvédelmi erők ezzel szemben irreguláris, vagyis hivatalosan nem a katonaság kötelékébe tartozó kamaszokból és idősekből összeállított csoportokból álltak. A terepismeret és a tény, hogy eleve tagjai voltak a helyi közösségeknek, számukra nagy előnyt jelentett, de az sem volt mellékes, hogy amerikai támogatással 1968-tól ezeket a falusi erőket is modern fegyverzettel látták el; ennek ellenére harcértéküket általában nem lehetett összemérni a Vietkong főerőiével vagy a Vietnami Néphadseregével, bár előfordult, hogy velük is sikerrel vették fel a harcot. A milíciák feldagasztása és modernizálása egyébként sok saigoni politikus számára félelmetes kilátásnak tűnt, de mivel az amerikai kivonulás most már elkerülhetetlennek látszott, kénytelenek voltak ezt is elfogadni. A dél-vietnami katonaságot ráadásul innentől fogva nagyobb arányban lehetett településbiztosítás helyett mobil hadműveletekben bevetni, ami azért is fontos lépés volt, mivel hosszú távon át kellett venniük az amerikaiaktól a harcok terhét.
Dél-vietnami milicisták, immár M-16-os gépkarabéllyal
A másik oldal tagjait a “Chieu Hoi” (melynek jelentése: “tárt karok”) amnesztiaprogram keretében próbálták áttéríteni. Ezt jóval korábban indították el és 1968 elejéig már bő 27 ezer harcost csábítottak át. A dél-vietnami katonai vezetők természetesen gyanakodva, sőt komoly ellenszenvvel viseltettek a túloldalról érkezőkkel szemben, akik a szemükben kétszeresen is árulók voltak, ám több olyan dezertőr is a kezükbe került, akik valóban értékes információkkal szolgáltak és hosszú távon is rászolgáltak a bizalomra – de olyanok is akadtak természetesen, akik aztán megszöktek és visszatértek elvtársaikhoz, esetleg eltűntek az alvilágban. A pacifikálási program első három hónapjában mindenesetre a megcélzott 5000 helyett több mint 8600-an pártoltak át. 1969-70-ben is számos harcos dezertált, de a számok terén nincs egyetértés (a CIA akkoriban 17 ezer főt emlegetett, Lewis Sorley könyvében csak ‘69-re vonatkoztatva 47 ezret). Az viszont ennyiből is látszik, hogy a ‘68-as esztendő januári, májusi és augusztusi kommunista offenzívái során elszenvedett veszteségek komolyan demoralizálták a gerillákat.
"Chieu Hoi"-röplap
A ‘68-as összecsapások során, illetve előzőleg földönfutóvá lett lakosok visszatelepítése koncepciójában végre tudott újat mutatni a korábbi kitelepítésekkel szemben. A vidéki lakosság erősen kötődött lakhelyéhez, és most, hogy a gerillák befolyása érezhetően meggyengült, sok helyen megnyílt a lehetőség arra, hogy a parasztok visszatérhessenek szülőföldjükre. Ott azonban, ahol továbbra is a Vietkong volt az úr, folytatódtak a kényszerkitelepítések és a falurombolás... A vidéki területek jelentős részén megkezdődött a harcok során megrongálódott hidak és utak helyreállítása, illetve a településfejlesztés is lendületet kapott. Már helyi önkormányzatokat is választhattak a lakosok, ráadásul Thieu elnök 1970-ben végre nekikezdett a régóta halogatott földreformnak is. A vidéki közbiztonság jelentősen javult, ami olyan szempontból is kedvezett a parasztoknak, hogy a mezőgazdasággal erősen összefüggő kereskedelem új erőre kaphatott.
Otthonukat vesztett menekültek
A hivatalos jelentések szerint 1970 közepére a saigoni kormány a vidéki települések 91 százalékát tartotta biztonságosnak és ezt az ún. falukiértékelő rendszer (Hamlet Evaluation System – HES) segítségével mérték fel. Minden körzeti rangidős tanácsadó a jelentések alapján havonta kiállított egy jelentést, melyek összesítésével megpróbálták Saigonban felmérni, hol tart a pacifikálás. A helyi körzeti főnököknek természetesen érdekében állt, hogy minél kedvezőbb képet nyújtsanak a kormánynak az aktuális helyzetről és ez komoly ellentétekhez vezetett, mikor az amerikai tanácsadók realista módon igyekeztek felvázolni a szituációt akkor is, amikor az nem volt éppen rózsás. Éppen ezért már akkor lehetetlen volt valós képet alkotni a falvakban uralkodó viszonyokról, bár ahogy a cikk végén majd olvasható, több jel utal arra, hogy mindent egybevetve így is ekkor volt a legjobb a helyzet.
A pacifikálás szerves része volt még a hírhedt Phoenix-program (vietnami nyelven “Phuong Hoang”), melyet Komer vázolt fel, de már William Colby, a CIA korábbi saigoni főnöke vitt tovább és amely egészen 1972-ig működött, hivatalosan a saigoni kormány vezetésével. A cél a Vietkong infrastruktúrájának meggyengítése volt, vagyis minden olyan gerillát és civilt, aki hozzájárult a kommunista erők tevékenységéhez, likvidálni vagy foglyul ejteni és lehetőség szerint áttéríteni kellett. Ebbe a kategóriába estek például a vietkong adószedők, kémek, futárok, káderek vagy akár a szimpatizáns faluvezetők is. Vincent Okamoto, aki összekötő tisztként szolgált akkoriban a Különleges Erőknél, így foglalta össze:
"Az elmélet szerint az észak-vietnami alakulatok idegenek voltak Dél-Vietnamban. Ugyan beszélték a nyelvet és azonos volt a kultúrájuk, de amint elhagyták a Ho Si Minh-ösvény Tay Ninh-i végpontját, szükségük volt a helyiek támogatására, hogy átvezessék őket az amerikai erők között egészen a támaszpontjaikig, ahonnan aztán támadást indíthatnak. A Phoenix-program célja az volt, hogy ezeket a helyi támogatókat eltegye az útból.
Így hát a CIA és a saigoni fiúk szépen betápláltak az információt a számítógépeikbe és kihozták azon vietnamiak feketelistáját, akik az ellenséget segítették. A listán meg az állt, hogy itt van mondjuk Nguyen, Bao Trai falucskából, agitprop tiszt, vagy épp adószedő, vagy épp egy sejt vezetője, akinek az emberei észak-vietnami egységeket kalauzolnak a határvidékről a Vasháromszög biztonságos bázisaihoz."
A programhoz létfontosságú lett volna a hírszerző tevékenység központosítása, az amerikai és dél-vietnami hírszerző források (a CIA és a katonai hírszerzés, illetve a Dél-Vietnami Központi Hírszerző Szervezet, a különleges ügyosztály és a rendőrség) együttműködése, a műveleteket pedig a helyi Tartományi Felderítő Alakulatok (Provincial Reconnaissance Units – PRU), esetleg az amerikai különleges egységek hajtották végre. Az említett vietnami hírszerző szolgálatok azonban eleve bizalmatlansággal, lenézéssel és vetélkedve tekintettek egymásra. A helyi parancsnokok sem mindig lelkesedtek a Phoenix koncepciójáért és erre több okuk is lehetett: például nem akarták, hogy kiderüljön, az ő körzetükben milyen jelentős valójában a Vietkong ereje, esetleg attól tartottak, hogy a gerillák elleni agresszívabb fellépés válaszcsapást vált majd ki ellenük. Márpedig a hatékony kormányzati szereplők eltávolítása mindig is elsődleges feladat volt a Vietkong számára. De a végrehajtás kapcsán is számos visszásság felmerült: egyes helyi tisztségviselők, vagy akár egyszerű katonák esetenként saját céljaikra használták fel ezeket az akciókat, bosszút állva régi haragosokon, hitelezőkön, politikai riválisokon vagy visszavágva a Vietkong által elkövetett korábbi atrocitásokért. (Ne felejtsük el, hogy a ötvenes évek végétől a gerillák hasonló módszerekkel – a rendőröket, katonatiszteket és más tisztségviselőket célzó gyilkossággal és emberrablással – próbálták a kormányzatot meggyengíteni.)
Vietkong-gyanúsított
A megvalósítás tehát korántsem működött papírforma szerint. A célkeresztbe kerülő gerillák “szerencsésebbjét” valóban csak letartóztatták, esetleg finomabb módszerekkel átcsábították a másik oldalra, hogy aztán a tőlük kinyert információk alapján további kádereket is azonosíthassanak. Egyes szemtanúk szerint viszont inkább az emberölés volt a norma, és a foglyok kínzása is napirenden volt. Hiába hangsúlyozta Colby, hogy a gyilkosság nemcsak erkölcsi, hanem gyakorlati szempontból is kontraproduktív ebben a helyzetben, a gyakorlatban mindig a helyi parancsnokokon múlt, hogy ki hogyan kezdett neki.
A Phoenix egyik áldozata
Frank Snepp, CIA-ügynök, a program egyik résztvevője és utóbb egyik leghangosabb kritikusa szerint sok esetben válogatás nélkül gyilkoltak a résztvevők és a letartóztatott, majd kivallatott gyanúsítottak esetében se tudták mindig egyértelműen megmondani, valóban gerillát fogtak-e el.
“Képzeljük el, hogy egy maffiafőnök el akarja intézni az egyik ellenlábasát. Tudja, hogy a fickó egy bizonyos New York-i étteremben szokott vacsorázni, ezért odaküldi a bérgyilkosait. A bérgyilkosok megérkeznek és tüzet nyitnak sörétes puskával. Eltalálják a csapost, a csapos fiát, a pincért és az ellenlábast is, vagyis a célpontot. Alapvetően a Phoenix-program is így működött, kivéve persze, hogy nem étteremben történt, hanem egy faluban és sok ártatlan ember halt meg.”
Stuart Herrington, hírszerző tanácsadó nem látta ennyire sötéten a helyzetet. Szerinte a programot mindenki másképp alkalmazta, de bizonyos fokig mindenhol működött.
“Nehezen tudom elfogadni azokat az állításokat, melyek szerint a Phoenix válogatás nélküli terrorellenes hadjárat volt, melyet mi és a dél-vietnamiak a védtelen vidéki parasztság ellenében vittünk véghez. Vagy azt, hogy a jelentésekben szereplő durván húszezer megölt vietkong ügynök között több ezer ártatlan civil volt. Szolgálati időm alatt több elesett vagy foglyul ejtett vietkong politikust láttam. Lényegében minden olyan esetben, amikor rajtaütés során vagy a bunkerükbe szorulva haltak meg, orosz, kínai vagy zsákmányolt amerikai fegyvereket szorongattak. És a legtöbb esetben volt náluk egy táskányi leleplező dokumentum is. A Phoenix-akciók során foglyul ejtettek döntő többsége kézzelfogható és hiteles bizonyítékok alapján került kiválasztásra és nem egyszerű pletyka vagy személyes neheztelés okán. Nincs mit félrérteni, mikor egy parasztház átkutatásánál kínai rádiókészüléket, Ho Si Minh-portrét és egy lövészszázadnak elegendő gyógyszert találunk.”
A források és a visszaemlékezők tehát nem értenek egyet a program tényleges eredményeit tekintve, de nagyon valószínű, hogy a Tet-offenzíva mellett ez volt a másik kegyelemdöfés a Vietkong számára, mely mind katonai, mind politikai erőként elvérzett ezekben az években. Hanoi befolyása amúgy is egyre jobban erősödött és a majdan egyesülő Vietnamban nekik jutott a tényleges vezetői szerep. A Phoenix áldozatainak számát pedig ma már lehetetlen lenne pontosan meghatározni, de valószínű, hogy 1969 és 1972 között majdnem 82 ezer személyt semlegesítettek; ebből a halottak száma a különböző források szerint 20 és 41 ezer közé tehető. (William Colby saját elmondása szerint 1971-ig 20-24 ezer gerillát öltek meg, 17 ezer kért amnesztiát és 28 ezer esett fogságba.)
Dél-vietnami tolmács gyanúsítottat kérdez ki
amerikai tiszt felügyelete mellett
A Phoenix-programmal egyébként odahaza szenátusi bizottság is foglalkozott 1971 végén. Az ezzel járó sajtóvisszhang nem tett jót a CIA megítélésének és csak fokozta a háborúellenes közhangulatot, hiszen – többek között My Lai mellett – ez is komolyan erősítette azt a véleményt, hogy az Egyesült Államok erkölcstelen módszerekkel visel hadat Vietnamban.
A pacifikálás módszereit és eredményeit illetően tehát joggal vetődtek fel kétségek. Összességében azonban nagyobb sikert tudott felmutatni, mint a korábbi évek bármelyik hasonló kezdeményezése, és ezt a másik oldalon is látták. Még a Vietnami Néphadsereg hivatalos hangvételű történetírása is elismeri, mekkora csapást jelentett a számukra (ami azért is nagy szó, mert még a Tet-offenzíva során elszenvedett vereséget is inkább győzelemként könyveli el ez a kötet):
“Míg 1968 végén Vinh Long és Tra Vinh tartományban végrehajtottak egy “próbapacifikálási” programot, az ellenség felfigyelt a vidéki területeken érzékelhető sebezhetőségünkre. Azonnal mozgósítottak, hogy egy “gyorsított pacifikálási” programba kezdhessenek a régióban, a kulcsfontosságú síksági területek visszavételére és főerőink kiűzésére.
[...] Mivel nem vettük elég komolyan az ellenség új terveit és a hadvezetési módszereiben bekövetkező változásokat, továbbá mivel alábecsültük az ellenség képességeit, illetve ellentámadásának erejét, mikor az Egyesült Államok és bábjai megkezdték a “megtisztít-és-megtart” stratégia alkalmazását, harcoló alakulataink túlságosan lassan álltak át a pacifikálás-ellenes tevékenységre, és nem koncentráltuk politikai és katonai erőinket az ellenség újfajta tervei ellenében. 1968 végétől kezdve támadó tevékenységünk gyengülni kezdett és fegyveres erőink súlyos veszteségeket szenvedtek. A vidéki területeken csökkent a politikai és katonai küzdelmünk intenzitása, ahogy a felszabadított területek nagysága is. Dél-vietnami parancsnokságunk és az itteni főerők csak csekély hányadukat tudták fenntartani az elszórt síksági támaszpontokon, így főerőink többsége visszaszorult a határmenti vagy a hegyvidéki bázisokra.
[...] Az ellenség szörnyű és alattomos pacifikálási programja és rombolása mérhetetlenül komoly nehézségeket hozott fegyveres erőink és a lakosság számára.”
Bui Tin, észak-vietnami ezredes visszaemlékezése pedig aláhúzza, hogy az esztendő eseményei hosszú távon is kihatottak a kommunista erők hatékonyságára:
“Déli erőink majdhogynem teljesen megsemmisültek a hatvannyolcas harcok során. Egészen 1971-ig tartott, míg jelenlétünket újra meg tudtuk alapozni, de gerillák helyett már észak-vietnami alakulatokat kellett bevetnünk. Ha az amerikaiak Nixon alatt nem kezdik meg a kivonulást 1969-ben, nagyon súlyos csapást tudtak volna ránk mérni. 1969-70-et csúnyán megszenvedtük.”
Ellsworth Bunker, amerikai nagykövet több más kollégájához hasonlóan lelkesen nyilatkozott a fejleményekről. Számára az igazi eredmény a dél-vietnamiak önállóságának bizonyítéka volt.
“A siker igazi mértéke számomra, hogy a vietnamiak mit képesek magukban véghezvinni, mert végső soron ez az igazi próbatétel. Eljön majd a nap, amikor át kell mindent venniük. Egyértelmű, hogy mi nem lehetünk itt örökké. És az, amire rá tudjuk őket bírni – oktatás, rábeszélés, nyomásgyakorlás útján vagy bármilyen más módon –, azért, hogy boldoguljanak egyedül, az a siker igazi mértéke.”
"Kemény népség, én mondom. A Vietkong uralma alatt túlélték a felszabadítást, a politikai oktatást és az adóztatást. Tőlünk meg kaptak lombtalanítást, kihallgatást és pacifikálást." Bill Mauldin karikatúrája.
A pacifikálás azonban így is elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy hosszú távon is hozzájáruljon a nemzeti szolidaritás kialakulásához vagy Dél-Vietnam fennmaradásához, a vietnami kisember és a saigoni kormányzat viszonyát pedig alapjaiban nem tudta megváltoztatni. Egy kis időt azonban nyertek vele…
A krónika következő részében:
Nixon és Kissinger stratégiája
Források:
• A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
• History of The Vietnam War (írta: Douglas Welsh; Bison Books 1981)
• Everything We Had – An Oral History of The Vietnam War by Thirty-Three American Soldiers Who Fought It (szerkesztette: Al Santoli; Ballantine Books 1982)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Stalking the Vietcong – Inside Operation Phoenix: A Personal Account (írta Stuart A. Herrington; Ballantine Books 2004)
• Strange Ground: Americans in Vietnam, 1945-1975, an Oral History (szerk: Harry Maurer; Ingram 1998)
• Victory in Vietnam (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Vietnam: The Ten Thousand Day War (írta: Michael MacLear; Thames/Methuen 1981)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)