“Tudatosan becsaptuk magunkat…”

Egy CIA-tiszt visszaemlékezése

Frank Snepp 1943-ban született és a Columbia egyetemen diplomázott. A CIA tagjaként elsősorban Dél-Vietnamban dolgozott, ahol részt vett a Phoenix-programban. Az utolsó amerikaiakkal távozott Saigon 1975-ös elestekor. Egy évvel később lépett ki, ezután újságíróként, majd televíziós producerként dolgozott, s munkásságáért több díjat is átvehetett. Az elsők között illette súlyos kritikával az ügynökség módszereit a hetvenes években. 1977-ben könyvet is kiadott a vietnami amerikai jelenlét utolsó éveiről Decent Interval címmel. A CIA szakmai titkok megsértéséért beperelte, ő pedig vesztett. Azóta minden releváns írásbeli megnyilvánulásához az ügynökség engedélye szükséges.

frank_snepp_1.jpg

"Ahogy a vietnami háború egyre jobban elmélyült, a helyi sorozóbizottság a nyomomban lihegett. A Columbia egyetem külügyi szakára jártam. Elmondtam az egyik professzoromnak, hogy nagyon nem akaródzik nekem bevonulni. Nem mintha elleneztem volna a háborút, de nem akartam kinyiffanni. Ő azt mondta, csak úgy lehet elkerülni, ha beállok a CIA-hoz. Jó ötletnek tűnt és a segítségével be is kerültem. Ez 1968-ban történt. A nyugat-európai részleg NATO-irodájába osztottak be. Imádtam. Állandóan csak melóztam. Aztán egy kollégám, aki jól szórakozott a munkamániámon, megtréfált. Mikor vietnami szolgálatra kerestek jelentkezőket, körbeküldtek egy űrlapot az irodában, ő meg a tudtom nélkül ráírta a nevemet. Azonnal felvettek, mivel ember kellett nekik. Tiltakoztam, de nem túl vehemensen, mert ha ilyesmit csinálsz, a végén még lecsúszol a tengerentúli megbízatásokról. Így '69-től '71-ig Vietnamban voltam, ahol főleg kihallgatásokkal és elemzéssel foglalkoztam. Pár hónapra visszakerültem utána Washingtonba, de újra jelentkeztem és '72-től a háború végéig megint ott szolgáltam.

Vietnamban négyféle CIA-tiszt létezett. Az első az a fajta, aki éppen leszerelt a hadseregtől, az elvágólagos katona, aki kiélvezte az extra jövedelmet, meg a státuszt, amit a CIA jelentett. Még csak nem is gondolt arra, hogy megkérdőjelezze az utasításokat. És általában annyira kevés dologra látott rá, hogy ritkán került a kezébe olyan anyag, aminek nyomán esetleg kérdéseket tett volna fel. Szemellenzős alak volt.

A második típus olyan volt, mint eleinte én: tapasztalatlan, néha túlzottan is romantikus fiatalember, akinek Vietnam a tapasztalatszerzés és a plecsnigyűjtés helyszíne volt. Saigonban volt akkor a legnagyobb CIA-állomás, vagy legalábbis az egyik legnagyobb. Az ügynökségnek mindenképp be kellett töltenie a posztokat, akárkit is szereztek erre, megfelelt, és én is közéjük tartoztam. Ott pedig rájöttünk, hogy bármit el lehet intézni, ha jól játsszuk meg a lapjainkat. Nem tettünk fel kényes kérdéseket. Közülünk kevesen ismerték elég jól a vietnami politikát vagy történelmet ahhoz, hogy egyáltalán tudjuk, mik a kényes kérdések. Előtte egyetlen egyetemi szemináriumot végeztem Indokina témakörében. Szóval nem is lett volna szabad ott lennem. De ott voltam, ahogy sok hasonló srác is.

Aztán a harmadik kategória, azok, akiknek inkább biztosítási ügynöknek kellett volna menniük. Élvezték a vietnami tartózkodást, nem hazafiasságból, ahogy az első csoport tagjai, hanem mert jó móka volt. És eszerint vezették a műveleteket is.

A negyedik kategóriába tartoztak a technokraták. Ők a CIA-t a szervezetért, magáért imádták. Egyikük, az akkori állomásfőnök, Ted Shackley volt. Ő volt a tökéletes technokrata, akinek nincs ideje a háborúban felmerülő erkölcsi kérdésekkel foglalkozni.

A második csoportban, a frusztrált művészek, újságírók és egyetemi professzorok között volt érezhető a legnagyobb nyugtalanság – bár az én esetemben jó ideig eltartott, míg beálltam a sorba. És ez nem csoda: ha a CIA-nál vagy, csak a saját részlegedben mozogsz. Kizárólag az elemzőknél dolgozók láttak többet egy apró kis szeletnél. Más szóval az erkölcsi érzéked elporlad, arra összpontosítasz csak, ami az orrod előtt van. Nem kellett gondolnod a tetteid vagy mások tetteinek komolyabb következményeire.

Például a legtöbbünk nem is tudott a háborúellenes mozgalomról. Emlékszem, '69-ben valaki megkérdezte, mit gondolok róla. Azt mondtam: – Nem gondolok rá. Itt nincs befolyásuk. – El voltunk vágva a külvilág valóságától és el is utasítottuk. Még mondtam is az egyik követségi kollégának, hogy a hazai tiltakozás a baloldali paranoia megnyilvánulása. El tudja ezt képzelni? Mintha valami orwelli társadalom tagja lettem volna. Jobban meggondolva, a követség nem is állt messze ettől. Valóban egyfajta irányított társadalom volt.

A tudatlanság mellett volt még valami, ami miatt szkeptikusak voltunk a háborúellenes mozgalom kapcsán, ez pedig a begyűjtött hírszerzési anyag volt. Az elfogott rádióüzenetek és más jelentések kétségkívül bizonyították, hogy az észak-vietnamiak irányítják a déli kommunista mozgalmat. De a háborút ellenzők megrögzötten bizonygatták, hogy a Nemzeti Felszabadítási Front önálló erő. Ezért tudatlanoknak könyveltük el őket. El sem tudom mondani, mennyire lenézők voltunk. Mindannyian. Emlékszem egy megbeszélésre az állomásfőnökkel; a liberális érzelmű szenátorokon és a háborúellenes tüntetőkön gúnyolódott. Egy idő után együtt kuncogtunk vele. Két-három ilyen megbeszéléssel később már kimondottan vártuk, hogy mikor kezdi rá.

De nem volt mindig vicces. Nem csak szórakoztunk a háborúellenes aktivistákon. Számon tartottuk őket, különösen, mikor Vietnamba utaztak. Egy ízben például Don Luce-t figyeltük meg. Ez azután történt, hogy a tigrisketreces sztorit megszellőztette. [Luce vallásos indíttatású háborúellenes aktivista volt, aki oknyomozó újságíróként támadta a dél-vietnami kormányt, amiért embertelen körülmények között, többek között "tigrisketrecnek" nevezett magánzárkákban tartanak politikai foglyokat a Con Son-börtönszigeten.] A CIA egész Vietnamban a nyomában járt, én meg átrágtam magam egy csomó dokumentumon, hogy találjak valamit, aminek a révén összefüggésbe hozhatnánk a nevét a hanoi vezetéssel. Ilyesmit sosem találtunk, de én akkor már ellenségként gondoltam Luce-ra. Semmi sem ösztönzött arra, hogy visszafogjam magam és megkérdezzem, hogy mit is művelünk, miért akarjuk valakire rábizonyítani a bűnrészességét?

És azt sem kérdeztem meg magamtól sosem, ez vajon etikus-e? Vagy törvényes? Azt gondoltuk, hogy igazunk van és jogosan követjük Don Luce-t. Hosszú ideig győzködtem magam arról, hogy ő találta ki az egész tigrisketreces sztorit – bár én is leutazgattam hétvégékén a Con Son-szigetre, hogy ússzak egy jót. A ketrecek közvetlen közelében jártam, de nem is tudtam róluk. Tényleg teljesen el voltunk vágva. Nem a magam védelmére mondom ezt, hanem, hogy elmagyarázzam.

frank_snepp_2.jpg

Kétségtelenül könnyebb volt erkölcsi szempontból nézni a dolgokat odahaza, az Államokban, ahol megvolt a távolság. Mikor 1971-ben visszatértem Washingtonba és beszéltem pár emberrel az ügynökségen kívül is, megdöbbentem azon, milyen népszerűtlen a háború. Mintha a holdról jöttem volna. De biztosan emlékszik azokra az időkre, a hatvanas évek végére. Ezek nemcsak a zavargások évei voltak, hanem a James Bond-lázé, még a CIA-ellenes kirohanások előtt, mikor a kémkedést könnyű volt romantikus színben látni. Könnyű volt elhinni, hogy Isten munkáját végzed azáltal, hogy belépsz közéjük.

Meg hát ott volt maga a háborús izgalom. Ne feledjük, az ügynökség valóban megvédte a saját embereit. Ritkán löktek ki minket a szabad tűz-zónákba. A CIA-sok nem azért voltak ott, hogy meghaljanak. Szóval igazolhattad magadnak a háború hemingwayi megközelítését anélkül, hogy igazi veszélybe sodortad volna magad. Bár néha túlmentünk ezen. Egy alkalommal egy kis CIA-gépen, egy Porteren repültem a Mekong-delta felé. A gép emelkedett, és tüzelni kezdtek ránk odalentről. Hallottam, ahogy a szárnyakat lövedékek ütik át. Füstöt láttam a távolban, ahol éppen tűzharc folyt. Csatahelikopterek érkeztek, én pedig hihetetlen izgalmat éreztem. Istenemre, gondoltam, pont, mint ahogy Hemingway írta. Onnantól fogva kerestem az alkalmat.

Mikor először mentem Vietnamba, elemzőként és időnként kihallgatóként működtem. Újoncoknak való munka. De imádtam. Rengeteg időt töltöttem a börtönökben dezertált vietkong káderekkel, és egy szakértő CIA-kihallgató tanítgatott. Ezáltal olyan jól megismertem a Vietkong világát, hogy új beosztást kaptam: segédkeztem a feketelisták összeállításában, amiket továbbadtunk a PRU-nak, akik lényegében a Phoenix-program bevetési alakulatai voltak. A foglyoktól és a zsákmányolt dokumentumokból kinyert neveket a programot vezető amerikaiaknak adtam át. Ők nagyon elkötelezett fiatalemberek voltak, akik bizton hitték, hogy ha sikerül felszámolnunk a Vietkong infrastruktúráját, akkor a déli felkelés magától összeomlik majd. Ezt is bevettem. Hittem nekik, mikor azt mondták, hogy vietkongokat fognak foglyul ejteni és behozni őket kihallgatásra.

Egy idő után már nem elégített ki, hogy szimplán átadtam a névsort. Ki akartam velük jutni a terepre. Ez szigorúan tilos volt. A hozzám hasonló tisztek nem kalandozhattak csak úgy a vidéken, kivéve, ha parancsot kaptak rá. De én megtettem, hogy lássam, hogy megy a dolog.

1970 közepén jártam kint először. Egy CIA-s kollégával áthajtottunk egy kis településre, valahol Bien Hoa mellett és ott töltöttük a délutánt egy amerikai katonával – azt hiszem, zöldsapkás volt –, aki négy vagy öt PRU-kádert vezetett. Söröztünk, koktéloztunk és megnéztük annak a falucskának a térképét, ahova ezek az emberek aznap éjjel be fognak szivárogni. Megjelöltük a célpontok kunyhóit és átadtuk a dossziékat. Aztán közbeszúrtam, hogy mi is szeretnénk részt venni az akcióban. A rajparancsok ellenkezett, de mikor rámutattam, hogy tudnánk segíteni a célpont megtalálásában, rábólintott. Ilyen egyszerűen ment.

Emlékszem erre a fickóra, nagy piás volt. Ott iszogattunk és valahogy nem akartam volna egy ennyire bepiált pofával bevetésre indulni. De így vagy úgy, hatékony pali volt. Igazi John Wayne-típus.

Úgy hajnali négy körül álcaruhát húztunk, magunkra kaptuk a szerelvényt, meg az M-16-ost és elindultunk. Először dzsipre szálltunk, aztán gyalog mentünk tovább. A falu mellett megálltunk egy sövénynél és megnéztük a térképet. Aztán behatoltak. Úgy félórával később lövöldözést hallottunk és lihegve érkeztek vissza. Kérdeztem, hol vannak a foglyok. A rajparancsnok azt válaszolta: – Elkaptuk őket. – Mire én: – Miért nem hozták magukkal? – Csak mosolygott: – Ne legyen ennyire naiv.

Ennyi volt. Visszatértünk a bázisukra, mindenki megreggelizett és én visszaindultam Saigonba. Az volt az érzésem, hogy naiv vagyok-e vagy sem, a feladatomat elvégeztem.

Az első turnusom alatt még többször vettem részt bevetésen, mindig engedély nélkül. És a naivitásom szép lassan odalett, főleg, ahogy figyeltem a számokat. Mindig két könyvet tartottunk fenn a vietkong neveknek, az egyiket a káderhálózatnak, a másikat a Phoenix által "semlegesített" embereiknek. A kettőnek egyeznie kellett volna, de nem így volt. Kaptál például valamelyik körzetből egy jelentést húsz megölt vietkongról, de a káderhálózatuk nemhogy tízzel, de még őt fővel se lett kisebb. Valakit kinyírtak ott, de nem vietkong volt.

A bődületes ellentmondás egyik oka az volt, hogy senki nem tudta pontosan behatárolni a célpontokat. Persze, a vietkong káderek voltak azok. De ki tartozott ebbe bele? Senki sem tisztázta ezt, bár a CORDS bürokratái megpróbálták. "Az A-kategóriás a teljes állású káder, a B-kategóriás a részidős..." De ez mit jelent? Ki számít teljes állásúnak? Ki a részidős? A vízhordó? A nő, aki gránátot rejt az ananászba és eladja valami nyaraló katonának Vung Tauban? Valószínűleg sok részidős, "bedolgozó" emberüket megöltük, de a káderhálózat magját ez nem érintette.

Vagyis a Phoenix elgondolása távolról sem volt tökéletes és a gyakorlatban zűrzavarba fulladt az egész. Megfelelő hírszerzési anyagot szereztünk néhány fontos káderükről. De a bevetéseken szerzett tapasztalataim alapján nem tudnám biztosan állítani, hogy tényleg azokra az emberekre csaptunk-e le. Néha behoztak egy párat kihallgatásra, de mivel nem beszéltem a nyelvüket, csak tolmács segítségével dolgozhattam és nem kétséges, hogy sok minden elvész közben, mivel a tolmács, akit vietnamiként a kormányuk fizetett, a saját érdekeire is gondolt. Szóval csak Isten tudja, hogy valójában kik akadtak fenn a hálónkon. Amennyire én láttam, lehetett bárki.

Végül írtam William Colbynak, aki a CORDS igazgatója volt akkortájt. "Colby nagykövet úr, gond van. A számok nem egyeznek." Az üzenet hivatalos csatornákon keresztül került továbbításra, vagyis a közvetlen felettesemnek adtam át. El is tűnt. Válasz nuku. Úgyhogy írtam megint. Újra a hivatalos csatornákon keresztül ment. Megint semmi válasz. Akkor komolyan aggódni kezdtem. Először is, mert nem vietkongokat öltünk. Másodszor, mert a rendszer nem működött. Bedobtam valamit a vietnami CIA-bürokráciának és semmi sem történt.

Nem sokkal később Colby a kongresszus előtt tanúskodott, olvastam róla. Lényegében azt mondta, hogy húszezer vietkongot öltünk meg vagy ejtettünk foglyul az elmúlt években és a Phoenix-program működőképes. Erre előszedtem a Vietkong káderhálózatával kapcsolatos saját becsléseinket. Akárhogy is néztem, nem húszezer fővel csökkent. És nem arról volt szó, hogy olyan gyorsan toboroztak új kádereket, amilyen gyorsan mi irtottuk őket, mert más hírszerzési források szerint nehezen tudták pótolni a Tet-offenzíva alatt elveszített rengeteg emberüket.

Hát így működött a bürokrácia. Valami láthatóan nem stimmelt. Nem értünk célt. Ha lett volna bizonyíték arra, hogy tényleg kárt teszünk a káderhálózatban, nem kétkedtem volna annyit. De mikor ennyire egyértelműen rosszul megy a dolog, nem lehet igazolni a tévedéseket vagy az öldöklést. Vagy épp a fejesek cinizmusát. Mikor rájöttek, hogy nem mennek a dolgok – és erre volt elég bizonyíték – változtatniuk kellett volna. De nem tették. Ragaszkodtak a hiú ábrándjaikhoz, ami még több és több halálesethez vezetett. Ekkor lett a háborúból igazi ocsmányság.

Persze nem lehetek az, aki az első követ veti rájuk. Én is csak annyit tettem a Phoenix-program ellenében, hogy megírtam azokat az üzeneteket. Isten látja lelkem, visszatekintve nagyon nyugtalanít. Többet kellett volna tennem. De akkoriban "csendes amerikai" voltam és nem is annyira a háborút elleneztem, mint inkább a pocséklást, a szakszerűtlenséget és a hiábavalóságot. Elrémisztett, hogy tudták, nem működik, hogy tudatosan becsaptuk saját magunkat, így az egész öldöklés értelmetlen volt. A Phoenix-program számomra beavatás volt a hírszerzői tevékenységet övező korrupcióhoz.

De más is történt, ami segített kicsit felnőni. Vegyük My Lait. Nagyon barátságos voltam a vietnami sajtóval, részben mert az állomásfőnök erre utasított. Fiatal voltam, a hivatali vezetők nagyjából velem egykorúak voltak, könnyű volt közöttük elvegyülni. Koktélpartykra jártam a Newsweek villájába és jót bratyiztunk. Egy nap összefutottam Ron Ridenhour [ő volt az a leszerelt katona, aki először megszellőztette a My Lai-i mészárlásról hallottakat egyes politikusoknak] barátjával és mesélt erről az incidensről. Azt mondtam erre: – Na, várj, ez nem lehet. Az amerikai hadsereg nem tarolna le egy egész falut. – Felfoghatatlan volt nekem. Visszamentem a követségre és beszéltem a közvetlen felettesemmel. – Egy sztori kering, hogy kiirtottunk egy falut. Nekem az egész hihetetlenül hangzik, de talán szólni kéne a főhadiszállásnak és megkérdezni a hivatalos csatornákon. – Senki nem akart tudni az ügyről vagy utánamenni. Ugyanis, ha valamit elindítasz, utána foglalkozni kell vele. Vagyis amíg nem táviratozol egy ügyben, akkor kicsikém, az nem létezik. Így reagált az elemzői részleg erre az információra. El is halt a dolog.

Ott volt még a Sam Adams-eset. CIA-tiszt volt, barátom és akkor tért vissza Langleybe, mikor én Saigonban dolgoztam. Igen jelentős tanulmányt írt arról, hogy hány kommunista ügynök és szimpatizáns dolgozik a dél-vietnami kormányban. A zsákmányolt dokumentumok alapján igen nagy számot mondott – 15 vagy 20 ezret. Kaptunk egy másolatot, hogy ellenőrizzük és hozzászóljunk. Én korábban ugyanazokból az anyagokból dolgoztam, mint Sam és azt mondtam, ez a srác talált valamit, legalább a becslési tartományt ismerjük el. De senki nem akarta, mert senki nem szándékozott tudomásul venni, hogy kommunistákkal van tele a kormányzat. Ha ezt bevallják, hogy is lehetne alapja a vietnamizálásnak? Nem lehet előrejutni, ha a szövetségesed kormánya olyan, mint az ementáli sajt.

Így a CIA úgy döntött, hogy Sam jelentését elsuvasztják. De ő kiszivárogtatta a washingtoni sajtónak. A Newsweek munkatársai eljöttek hozzám Saigonban és megkérdezték, vajon ezek a számadatok passzolnak-e. Tudtam, hogy közelebb állnak a valósághoz, mint amit mi a sajtóval, vagy akár a washingtoni vezetéssel megetettünk. Ez volt ám a dilemma. Megerősítsem? Megtettem. Ez volt az első eset, hogy kiléptem a sorból. Mondhatnák, hogy ez lázadás. Nekem tényleg az volt. Kiszakított a "Svejk, a derék katona"-féle rutinból. Egyre inkább úgy gondoltam, tényleg van itt egy másik valóság, aminek a híre Washingtonig nem jut el, de talán segíthetek.

A tetejébe még ott volt a híres zöldsapkás-affér, ahol a CIA-t összefüggésbe hozták egy vietkong ügynök meggyilkolásával. Ez az ember kettős ügynök volt, állítólag a miénk, de valójában az övék. És néhány zöldsapkás, akik a CIA-tól kaptak fülest, a jelentés szerint elfogták és megölték. A CIA bűnrészességével kapcsolatos állítások a sajtó fülébe jutottak, Creighton Abrams tábornok pedig begolyózott erre. A CIA-állomás kínos helyzetbe került, mivel úgy tűnt, Ted Shackley visszaélt a zöldsapkásokkal és belerántotta az ügynökséget egy ügynök halálába. Sosem tudtam biztosan, hogy így történt-e vagy sem. De meg nem nevezett CIA-tiszteket idéztek a sajtóban, akik szerint megtörtént a dolog és a kivégzést "végletes elfogultsággal hajtották végre." [Az ügyet és a kifejezést utalásként később az Apokalipszis most című filmben is felhasználták.] Ezt a mondatot azelőtt sosem hallottam. Súlyos kifejezés volt, olyan finoman vészjósló és mégis ártalmatlan. Nagyon megrázott – annál inkább, mikor újra átballagtam a Newsweek villájába és elkezdték kérdezgetni, hogy eddig hány embert "végeztünk ki végletes elfogultsággal". Az eset segített levetkőzni az illúzióimat, amik addig megóvtak saját tetteim következményeitől. Már láttam, miféle műsor megy itt valójában.

cia.jpgNemcsak én reagáltam így. A CIA-állomáson kisebb lázadás ment végbe. Azt mondogatták, hogy az ügynökségnek nem szabadna részt vállalnia hidegvérű gyilkosságban, ez rossz fényt vet ránk és a mi lelkiismeretünket terheli. Mindez eljutott a CIA központjába is és az igazgató igyekezett mindenkit lenyugtatni azzal, hogy megköröztetett egy memót, mely szerint "A CIA nem gyilkol embereket és nem nézi el a gyilkosságot. Ne tegyenek ilyet." Gyakran eszembe jutott ez az üzenet. Az ügynökség főnökének hazugsága, egyértelmű és égbekiáltó hazugsága volt. Később, '75-ben, mikor hazajöttem Vietnamból és részt vettem a Church-bizottság vizsgálatában, rájöttem, hogy a hazugság durvább volt, mint hittem. [A Frank Church idahói szenátor vezette bizottság  a kormányzati műveleteket vizsgálta, különös tekintettel a hírszerző tevékenységre, vagyis többek között a CIA, az FBI, az NSA visszaéléseit tanulmányozták.] Valójában kifejezetten kerestük a módját, hogy "végletes elfogultsággal kivégezzük" Fidel Castrót és sok más embert. Szóval az igazgató üzenete abszolút szélhámosság volt, cinikus próbálkozás, hogy az engedelmes cserkészfiúkat visszatartsa a kérdezősködéstől. Ettől csak még jobban eltávolodtam a CIA-tól. Aki nem dolgozott benne, el sem tudja képzelni, milyen megdöbbentő volt, hogy az igazgató hazudott nekünk. Mert még egy olyan erkölcsileg kétséges helyzetben is, mint a vietnami, létezett egy szilárd értékrend a CIA szervezetén belül. Most mégsem így tűnt. És nekünk, akik a munkát végezték, ez azt jelentette, hogy erkölcsi vakvágányra futottunk, ahol semmi sem igazolja a szélsőségesebb tetteinket.

De ezt nemcsak ettől lett az ember egyre cinikusabb. Már az is elég volt, ha elbeszélgettél az észak-vietnamiakkal. Nagyon ritkán került a kezünkbe észak-vietnami katona, ezért ha mégis összejött, alaposan kifaggattuk. Amikor én hallgattam ki valakit, mindig a motivációjára voltam kíváncsi, hogy tudjam, Ho apó fiait mi hajtja. Először azt hittem, kimosták az agyukat. Aztán megváltozott a véleményem. Szerintem alapvetően csapdahelyzetben voltak. A családjuk túszként maradt északon. Nem tudtak dezertálni és hazamenni, mert a falujuk sok száz kilométerre volt, Dél-Vietnam pedig ismeretlen terep. Mikor lejöttek a Ho Si Minh-ösvényen, közölték velük, hogy élve nem térnek vissza, pont. Cafatokra fogják őket bombázni és ágyúzni, és ha az ellenség kezébe kerülnek, halálra kínozzák őket. A zsákmányolt levelek és naplók tele voltak a közelgő halállal kapcsolatos sirámokkal. És ez igaz, mert elképesztő veszteségeket szenvedtek. Úgyhogy a Vietnami Néphadsereg katonáinak nemigen volt miben reménykedniük. Akármit tettek – visszavonultak, megadták magukat, előrenyomultak –, halott emberek voltak. És magukkal cipelték ezt a fatalista hozzáállást egészen a szögesdrót-akadályig.

Most nem a vietkong káderekről beszélek. Nekik általában komoly ideológiai hátterük volt. De a VNH máshogy működött. Ha politikai vitába akartál bevonni egy északi katonát, láthattad, hogy nincs sok mondanivalója. Gyűlölte az amerikaiakat és annyi. Írni-olvasni nagyon kevesen tudtak. Vagyis a dolog leglényege a következő volt: már meggyőzték magukat, ahogy talán csak a vietnamiak képesek rá, hogy az ő sorsuk az, hogy elessenek délen és ez méltó halál lesz, ha az amerikaiak kitakarodnak. Azt gondolhatták: "A szüleimet az amerikaiak bombázzák, két fivérem már el is esett, nekem meg nincs hova mennem." Azzal is hitegették őket, hogy a déliek gyerekeket zabálnak és amerikaiakkal hálnak. Te mit tennél ilyen helyzetben?

Néhány háborúellenes tüntető a VNH magasabb rendű "erkölcsi pozíciójáról" papolt, mintha ez hajtotta volna őket a harcban. Ez csak duma. Az északi hadsereg erkölcsi érzéke annyira felháborító és nemlétező volt, hogy az erkölcs valahogy mellékessé vált. Azon gondolkodtam, miféle parancsnokok küldik gondolkodás nélkül az embereiket csatába, a biztos halálba? Istenem, legalább 60 ezer katonát indítottak el évente a Ho Si Minh-ösvényen és nagyon kevesen tértek vissza közülük. Mi mit tettünk volna, ha ilyen közönyösek lettünk volna az emberi élettel szemben? Ezért volt az atrocitásokat emlegető háborúellenes propaganda puszta lárma. Atrocitás? Atrocitás az, amikor évente 60 ezer embert küldesz a húsdarálóba.

Így se tagadhatjuk, hogy az északi néphadsereg katonái nagyon is elkötelezettek voltak. A harci szellemük, akármiből is táplálkozott, kiemelkedő volt. A hírszerzési becslésekben ez visszatérő mondat volt: "Az észak-vietnami harci szellem nem ingott meg, most is olyan erős, mint eddig." Néha eltűnődöm, vajon tényleg felfogtuk-e ennek a jelentőségét. Mert, ha egyszer rájössz, hogy az ellenség nem fog megtörni, a következtetés az kellene, hogy legyen, hogy ki kell innen vonulnunk, de sürgősen. De azok a döntéshozók, akikkel dolgom volt, idáig sosem jutottak el. És ettől egyre cinikusabb lettem én is. Itt volt ez a helyzet, amelyben a hírszerzésünk mindig egy irányba mutogatott és ez senkit sem befolyásolt. Így végül cinikus lettél. És mikor rájöttél, hogy e téren a hírszerzés irreleváns, nem fecsérelted az idődet arra, hogy izzadj rajta. Csak továbbléptél.

frank_snepp_3.jpgVagyis kompromisszumokat kötöttem. A logika ebben az, hogy ha ma tartom a számat, akkor elég érdemet begyűjthetek a rendszeren belül, hogy elmondhassam az igazságot holnap. De a holnap sosem jön el. Mindig csak halasztgatod. Egyre több kompromisszumot kötsz. És végül szem elől téveszted az igazságot. Az etikát máshogy értelmezed, mivel az ügynökség eláraszt eufémizmussal, mint amilyen a “végletes elfogultsággal végrehajtott kivégzés” volt. Nem gyakran fordul elő az emberrel, hogy kénytelen bevallani magának a lehető legrosszabbat.

Emlékszem, a második turnusom elején történt, hogy rájöttem, a dél-vietnami rendőrök verik az egyik foglyunkat, akit én hallgattam ki. Ezért felkerestem az egyik felettesemet és határozottan tiltakoztam. – Mégis mit tegyek? – kérdezte. – Menjek be hozzájuk és vitázzak etikáról a vietnamiakkal? Mondjam nekik azt, hogy a verés helytelen? Nem tudnék dűlőre jutni egy vietnami rendőrrel szemben, akinek a faluját a Vietkong minden éjjel aknavetővel lövi. Mondjon nekem egy gyakorlatias okot ellene! – Azt feleltem: – Semmiféle stratégiai információt nem tudunk kiszedni belőle. – Erre ő: – Ezzel vitába szállnék. – A történet vége az lett, hogy le kellett adnom az ügyet. De a lényeg, hogy így kezelted a problémákat. Nem hoztad szóba az etikát, az erkölcsöt. Ezek nem voltak benne a szótárunkban. A gyakorlatiasság igen.

Ha ezt elfogadtad, nehéz volt kitörni ebből a felfogásból. Az erkölcsi kérdések elől menekültél és választottál inkább egy eufémizmust, egy újabb szemellenzőt. És még meg is dicsértek érte, mert a rendszer nyelvezetét használtad.

Gyakran emlegetik, hogy Vietnamban rengeteg kiábrándult, fiatal CIA-tiszt dolgozott, akik látták a valóságot és próbáltak is riadót fújni. Nos, tényleg így volt. De hozzám hasonlóan csak kevesen léptek valamit. Talán írtak egy feljegyzést és aztán panaszkodtak rajta egy sort. De sohasem jutottak sokra vele.

Mostanság rengetegen állítják, hogy ellenezték a háborút, vagy legalábbis a vele járó kompromisszumokat. Gyötrődnek és meaculpáznak. Hát, miért nem akkor csináltak valamit? Főleg azokra a katonatisztekre gondolok, akik felálltak és ujjal mutogattak Westmoreland tábornokra. McChristian tábornok meg a többi. Ők most a kárhozottak kínjait szenvedik el. Francba velük, egy csomó amerikai srác halt meg, mert akkor semmit nem tettek. Akkor nem volt lelkiismeret-furdalásuk és nem álltak fel, mikor kellett volna. Azt hiszem, ez rám és sok más tisztre is igaz volt. Tettünk néhány dolgot, de eredménye nem lett."

 

strange_ground.jpgA visszaemlékezés Harry Maurer Strange Ground – An Oral History of Americans in Vietnam, 1945–1975 című kötetéből (Da Capo Press, 1998) való