Hadak útján Erdélytől Kaliforniáig (Tordai K. Lajos)
Négy hadsereg katonája
Több olyan hazánkfia akad, aki emigrációs élményeit könyv alakban is megosztotta a magyar olvasóközönséggel, de olyanból nincs sok, aki mindezen belül számos hadseregre kiterjedő katonaéletére fókuszálna. Tordai K. Lajos önéletrajza viszont ilyen és áldom szerencsémet, amiért pár évvel ezelőtt sikerült találnom egy példányt belőle egy eldugott könyvesboltban.
A szerző Erdély, pontosabban Torda szülötte. 1929-ben látta meg a napvilágot és ahogy kitalálható, csupa nehézség közepette nőtt fel, melyekért nemcsak szigorú apja volt a felelős… Kamaszkorában már Magyarországon élt, s első háborúja ekkor érte utol: tizenévesként Budapest ostrománál harcolt. Utána a megszállás és a kommunista uralom arra késztette, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Határőrnek jelentkezett tehát, így már valamivel könnyebb volt átjutnia Ausztriába, ahol azonban ugyanúgy nem volt egyszerű boldogulnia, mint hazájában. Végül a francia idegenlégióban kötött ki, ahol sok más kelet-európai sorstársával együtt volt alkalma világot látni: Afrikában és Indokínában szolgált. Meggondolatlan hazatérése után megjárta az ÁVO börtönét, nem csoda, hogy ismét külföldre menekült. Ezúttal meg sem állt az Egyesült Államokig, ahol megint egyenruhát húzott és Korea mellett megfordult Délkelet-Ázsiában, akkor már Vietnamban. A katonáskodásnak súlyos sérülése vetett véget... Ezután, a civil életben dolgozott többek között veteránkórházakban. Csak a rendszerváltás után tért haza Magyarországra.
“1967 eredményes évnek bizonyult: több vietkong zászlóaljat bekerítettünk, rengeteg foglyot ejtettünk, és sok fegyvert zsákmányoltunk. A helikopterek éjjel-nappal pásztázták a területet, nem hagyva egy nyugodt percet sem a bekerített csapatoknak. Ha valahol megfigyelők egy kis füstöt láttak az ég felé kanyarodni, máris riasztották a helikoptereket, rajtaütöttek a főzni vagy melegedni próbáló partizánokon. Éjszaka két helikopter vadászott az emberekre: az egyiket olyan műszerrel szerelték fel, amely az emberi test hőmérsékletét is érzékelte, sőt, még azt is megkülönböztette: emberi vagy állati szervezetből származik a hő. Azt hiszem, sok partizán leszokott a dohányzásról, de még a főzésről is. Úgy próbálták megoldani ezt a problémát, hogy a partizáncsapatoknak főtt rizst adtak, amit egy hurkaszerű zsákban a nyakukba akasztva cipeltek. Ezzel az volt a baj, hogy a rizs, ha nem fogyasztották el rögtön, hamar megpenészedett. Találtunk ilyen alkalmatosságokat halott katonák nyakában – a rizs már zöld volt. Hogyan tudták ilyen körülmények között az őserdőt taposni, és harcolni a jól táplált amerikai csapatok ellen, csak a jó ég tudja! Annyi biztos, hogy emberfeletti erő és elszántság rejtőzött bennük, hazájuk szabadságáért küzdöttek. Bárcsak mi, magyarok is a sok széthúzás helyett ilyenek lennénk!”
Tordai önéletrajza közvetlen hangulatú, élvezetes olvasmány. Szókimondó, nem rejti véka alá véleményét, akár ideológiáról, akár emberi gyengeségről van szó, de saját magánéletét (és annak kudarcait) sem akarja elkendőzni. Élettörténete azért is érdekes a mai olvasóknak, mert átfogja azt a pár évtizedet, mely a mi jelenünket alapjaiban határozza meg. Narratívája azonban sajnos kicsit kiegyensúlyozatlan: ahogy előrehaladunk életében, úgy válik egyre szófukarabbá. Ez különösen jól érzékelhető indokínai, majd vietnami élményeinek összehasonlításánál, mivel utóbbiról aránytalanul kevesebbet ír. Ennek ellenére ajánlom minden érdeklődőnek, már csak a bevezetőben említett kivételes jellege miatt is, illetve mert valóban érdekes egy olyan ember beszámolóját olvasni, aki egy évtized különbséggel kétszer is megfordult ugyanazon a hadszíntéren.
“La-Kan és Kom-Heu (a Disznó-hegy) között a bambuszerdőnek volt egy körülbeül egy négyzetkilométeres, áthatolhatatlan része. Természetesen csak a mi számunkra volt áthatolhatatlan, mert a partizánok előszeretettel használták búvóhelyként. A franciák próbálták felgyújtani, lebombázni, de minden kísérlet erdeménytelen maradt – a légiósok elől ide menekült partizánok továbbra is nyomtalanul tűntek el. A la-kani őrsön kiverték egy partizánból egy olyan ösvény létezését, amely a bambuszerdő rejtekeibe vezetett. Ninh-Hoából erősítést kértek, és amikor az megérkezett, a szakaszom elindult La-Kanba. Az éjszakát ott töltöttük, másnap kora reggel a partizán vezetésével elindultunk a titkok feltárására.
Amikor odaértünk ahhoz a bizonyos helyhez, ahol a titkos ösvénynek kellett volna kezdődnie, megálltunk. A fogoly nyakára kötelet erősítettünk, nehogy megszökjön a bokrok közötti bújkálás közben. A kötél végét a járőrt vezető főhadnagy fogta, így kezdődött el a keresés. Nem irigyeltem a foglyot: a szúrós bambuszbokrok között a nyakára kötött kötéllel és megkötözött kézzel kellett utat törnie. A főhadnagy egy idő után kezdte elveszíteni a türelmét, és pisztollyal fenyegette a komát, aki vagy nem tudott semmilyen ösvényről, vagy nem akarta azt megtalálni. Jó másfél órányi bolyongás után a fogoly megállt, és azt mondta, hogy valahol ott van az ösvény kezdete, de hosszabb kötelet kell engedni, mert esetleg beljebb kell másznia a bokrok közé. A következő tisztásnál bebújt a bokrok közé, és a főhadnagy a kötéllel a kezében várta a további fejleményeket. Hirtelen egy kiáltás harsant fel:
– Buzi franciák!
Abban a pillanatban a főhadnagy rántott egyet a kötélen, de a bokrok ágai közül a vége üresen kúszott ki. Miután ott, ahol a fogoly bemászott, utat vágtunk, találtunk egy ösvényt, amelynek vagy tíz méter után vége szakadt. Több órán át kerestük a folytatását, de hiába. Bizony, a mi foglyunkat elnyelte a föld – gondoltuk magunkban. Nem tévedtünk nagyot: az amerikaiak 1966-ban buldózerekkel letarolták ezt az erdőt, és mit tesz Isten, egy hatalmas, föld alatti barlanghálózatot tártak fel. Találtak olyan alagutakat is, amelyek a közeli házakhoz vezettek.”
A kötet antikváriumokból szerencsére még beszerezhető.
Hadak útján Erdélytől Kaliforniáig
Írta: Tordai K. Lajos
Masszi Lap- és Könyvkiadó 2006
416 oldal