Boldog karácsonyt, katonák!
Bob Hope vietnami turnéi
A monszun-időszakot leszámítva egyetlen dolog volt, amire a Vietnamban harcoló amerikaiak bizton számíthattak, ez pedig Bob Hope turnéja. A híres komikus 1964-től 1972-ig, vagyis az amerikai háború minden egyes karácsonyi időszakában fellépett nemcsak a nagyobb távol-keleti vagy európai támaszpontokon, hanem Dél-Vietnam több pontján is.
Egy amerikai legenda teszi a dolgát
Persze nem ő volt az egyetlen, aki a csapatok szórakoztatására külföldre utazott a USO szervezésében. A USO, vagyis a United Service Organizations nonprofit szervezet, mely a második világháború óta szervez kikapcsolódási lehetőségeket, programokat és élő fellépéseket a fegyveres erők, illetve családtagjaik szórakoztatására, harci szellemük javítására. Kiemelendő tevékenységük volt még a pihenésre alkalmas helyszínek kiépítése is, ahol aztán a katonáknak táncmulatságokat vagy filmvetítéseket lehetett rendezni, és ahol ingyen hozzá lehetett jutni némi kávéhoz és fánkhoz. Vietnamban ezeket a lehetőségeket kiegészítették hazatelefonálási és fotó-előhívási lehetőséggel, tusolóval, borbélyüzlettel és ajándékbolttal, mely utóbbiakat amerikai civil önkéntesek működtettek. Mottójuk jól kifejezi tevékenységük lényegét: "Míg mindenki haza nem tér."
A Koreában állomásozó csapatoknak tartott turnén 1950-ben
Bár az amerikai hadügyminisztérium támogatásával működik, önálló és alapvetően támogatásokból, hozzájárulásokból, továbbá adományokból tartja fenn magát. Fennállásuk alatt számos amerikai sztár – színészek, komikusok, zenészek, szépségkirálynők és egyéb hírességek – fellépett velük. Néhány név a sok közül: Humphrey Bogart, Marlene Dietrich, Ingrid Bergman, John Wayne, Marilyn Monroe, Gene Kelly, Dorothy Lamour vagy Nancy Sinatra. Csak a második világháború alatt 293 ezer fellépést csináltak végig, és így több mint másfél millió katonát szórakoztathattak, de a történetnek persze még korántsem volt vége, hiszen Koreában, Vietnamban és másutt is szükség volt rájuk.
Akár több tízezer néző is összegyűlt egy ilyen fellépés alkalmából
Egy-egy fellépés, különösen a Bob Hope-show, fénypontja volt a Vietnamban harcoló katonák szolgálati idejének. Ha csak két órára is, de elfeledkezhettek a háborúról. Mivel azonban a fellépéseken érthető módon nem tudott mindenki ott lenni, a fegyveres erők sajtóosztályán minden év elején összevágták a felvett anyagokat egy másfélórás összefoglalóba, melyet nemcsak a bázisok mozijaiban, hanem odahaza is vetítettek. Ennek hála a mai napig kaphatunk némi ízelítőt a hangulatból és a híres komikus poénjaiból, illetve a fellépők széles választékából.
Az 1967-es turné anyagából készített összefoglaló
„Megkérdeztem McNamarát, jöhetünk-e ide turnézni. Azt válaszolta: »Miért ne? Már minden mást megpróbáltunk!« … Micsoda fogadtatásban volt részem a reptéren: azt hitték, az utánpótlással jöttem. És imádom az itteni kifutópályát! Remek golfpálya lehetne. Legalább 18 lyuk van ugyanis rajta!”
A többhetes turnék megszervezése számos biztonsági óvintézkedést szükségessé tett, hiszen egész Dél-Vietnam háborús övezet volt és senki nem vágyott arra, hogy a kiszivárgott információk miatt mondjuk pokolgép robbanjon a színpad közelében. (1966 decemberében, Saigonba érkezésükkör például merényletet hajtottak volna végre ellenük a Brink szállóban: az időzített robbanószerkezet azonban jóval azelőtt detonált, hogy a csapat bejelentkezett volna, ugyanis a reptéren elkeveredett az egyik csomaguk, így késtek...) Ezért hivatalosan soha nem jelentették be előre Hope-ék látogatását: a pontos helyszínek és időpontok az utolsó pillanatig titokban kellett, hogy maradjanak, még az előadók előtt is. A közönséget is úgy rántották össze az éppen szolgálatot nem adó katonák, illetve a közeli frontkórházak járóképes (vagy mozdítható) sebesültjei közül. A fellépéseket pedig a legdurvább hőségben vagy akár heves esőzésben is megtartották, naponta általában egyet vagy kettőt.
"Hogy emlékezzetek rá, miért is harcoltok..."
Raquel Welch néhány lelkes tengerészgyalogossal ráz
Hope csapatában mindig ott volt Les Brown zenekara, akik az énekes kedvű résztvevők dalait kísérték, ezenfelül népszerű közszereplők, akik távolról sem „futottak még”-kategóriájú elfeledett hírességek voltak, hanem a katonák által is ismert és kedvelt személyiségek: ilyen volt például Neil Armstrong, az első Holdra szállás főszereplője, esetleg Raquel Welch, Jill St. John vagy Ann-Margret színésznők. A műsor pedig ennek megfelelően mindig igen változatos volt, tele anekdotákkal, vicces párbeszédekkel, zenei és táncos betétekkel, illetve időről időre a közönség soraiból is előszólítottak néhány embert azért, hogy átadjanak pár személyre szóló üzenetet, vagy éppen azért, hogy beállítsák őket a színpadon billegtető hírességek táncpartnerének. Az, hogy a nézők egy tipikusan amerikai showműsort láthattak, benne a legnagyobb sztárokkal, erősítette bennük azt a jóleső érzést, hogy az otthon terjedő háborúellenes (és sajnos katonaellenes) hangulat ellenére nem mindenki feledkezett el róluk. A karácsonyra való tekintettel pedig a műsort mindig a Csendes éjjel zárták, melynek eléneklésébe a katonák is bekapcsolódtak.
„Ti is láttátok a műsorunkat, vagy amúgy is betegek voltatok már?”
Hope és csapata a katonai kórházakba is ellátogatott.
Jerry Tobias, a légierő pilótája nem lehetett ott a fellépésen, azt viszont saját szemével láthatta, hogy milyen hatást gyakorolt a műsor az egyszerű katonákra.
"A Fairchild C-123K Provider a taktikai légi szállítási manőverek igáslova volt Vietnamban. Rendszeresen repültem bevetéseket a Phan Rang-i támaszpontról, keresztül-kasul az országban. Így láthattam a háború valóságát és az emberekre tett hatását.
Az egyik állandó dolog a gépemre fel- vagy leszálló, küzdelemtől és unalomtól szenvedő katonák, tengerészek, tengerészgyalogosok és repülősök arcára kiülő beletörődés és kétségbeesés volt. A háború és összes fájdalmas mellékterméke láthatóan minden egyéb kifejezést letörölt az arcukról. Könnyen megérthető, miért. A legtöbben nem azért voltak ott, mert ott akartak lenni, hanem mert ott kellett lenniük. A legtöbbjük ismert olyat, vagy legalábbis tudott valakiről, aki elesett, megnyomorodott, vagy az olcsó és könnyen beszerezhető drogok rabja lett. Sajnos azt is tudták, hogy odahaza sokan vannak, akik nem törődnek se velük, se azzal, amit nekik kell kiállniuk nap nap után.
Ezek fényében még nagyobb jelentősége van az 1971. december 24-én és 25-én végrehajtott repüléseimnek. Az alakulatomnál önkénteseket kértek erre a két napra, hogy katonákat szállítsanak a Bien Hoában tartandó Bob Hope-fellépésre és onnan vissza. Úgy döntöttem, nem fogok a szobámban ücsörögni, hogy még magányosabb legyen a karácsonyom, hanem inkább szállítani fogom azokat, akik ott lehetnek a műsoron. Ezért jelentkeztem annyi repülésre, amennyi csak szóba jöhetett. Végül 13 menetet csináltam végig. Mindegyiken annyi katona tömörült fel a C-123-ra, amennyi maximálisan megengedhető volt.
Az odaút rutin csapatszállításnak minősült. A katonák még mindig kifejezéstelen arccal néztek maguk elé. Egyszerűen csak örültek, hogy egy kicsit kiszakadhatnak a háborúból. De a visszaút már sosem volt ugyanilyen: mintha maga a rakomány is jóval könnyebb lett volna. Az emberek arca is más volt, visszatért beléjük az élet. Lenyűgöző volt. Mintha Bob Hope újra meggyújtotta volna a lelkükben a lángot. És ez nem azért volt, mert elszórakoztatta őket, hanem mert éreztette velük, hogy fontosak valakinek. Ez a valódi törődés, amit Bob és csapata képviselt abban a pár órában, míg a színpadon álltak, valószínűleg szó szerint nagyobb bíztatást és támogatást jelentett ezeknek a fiatalembereknek, mint amit szolgálati idejük előtt, alatt és – sajnos – után tapasztalhattak. Hope szórakoztatott, igen, de megbecsülést és tiszteletet is közvetített ezeknek a férfiaknak és nőknek, akik hosszú ideig egyikből sem részesülhettek. Mi, az egész nemzet tartozunk neki és azoknak, akik vele tartottak a USO-körutakon.
Személyesen nem lehettem ott a műsorán… de ez nem is számít. A fontos, amit láttam és sosem felejtek: az a hihetetlen hatás, amit ők gyakoroltak a haderőnk tagjainak harci szellemére. Meg az a kitüntető feladat, ami jutott nekem, hogy több száz másik srácot repíthettem hozzá, hogy megkaphassák azt az elismerést tőle, amire olyan nagy szükségük volt és amit olyannyira kiérdemeltek."
Donald Scott repülésirányító sem nézhette meg a műsort, mégis felejthetetlen emléket őriz róluk:
"Alig egy hónapja voltam csak Vietnamban, mikor Bob Hope és csapata ellátogatott a Cam Ranh-i légitámaszpontra 1966 decemberében. Felléptek a Déli-parton a hadsereg és a flotta tagjai előtt, majd a reptéren is.
Mivel új fiú voltam, engem osztottak be a repülőtér ügyeletes tisztjének és nem láthattam a műsort. De aznap este, miután felszálltak, hogy turnéjuk következő állomására eljussanak, rádión hívtuk a gépüket (hívójele Sky King volt) és beszélhettünk Bobbal. Odahívta a mikrofonhoz Anita Bryant [énekesnő és a Miss Oklahoma-verseny korábbi győztese], aki elénekelte nekünk a Csendes éjt, miközben Vietnam sötét egén repültek át.
Soha nem fogom elfelejteni az apró gesztust, amit nekünk, ennek az öt embernek tettek, akik nem lehettek ott a fellépésükön…"
Hope itt egy kis fotóalbumot ad át Brian O'Connell közlegénynek, akinek nem sokkal korábban ikrei születtek odahaza: ez volt az első alkalom, hogy láthatta őket, még ha csak képen is. "Apánk nem szeretett beszélni vietnami élményeiről, kivéve arról az alkalomról, amikor Bob Hope a színpadon a kezébe nyomta azokat a fotókat" – nyilatkozta egyik fia évtizedekkel később.
Vendégek ide vagy oda, a hangsúly mindig a névadón volt: Bob Hope minden esetben energikus, magával ragadó és haláli vicces volt. Csak úgy eregette a poénokat és közben nemcsak az aktuális vietnami és amerikai helyzetre tett utalásokat, hanem a katonák mindennapos tevékenységeire és úgy általában a haderő belső világára is a maga enyhén cinikusan humorával. Amellett tehát, hogy remekül elszórakoztatott mindenkit, a hallgatóknak olyan érzése lehetett, hogy jól ismeri őket, szinte közéjük tartozik. Poénjai egy része ma már nem számítana politikailag korrektnek, hiszen a vendéglátó országokra és nemzetekre is tett jó pár megjegyzést, nem is beszélve hímsovinisztának bélyegezhető megszólalásairól. (Ennek folytán 1990-ben, a Perzsa-öbölben tett látogatása előtt például már előre megkérték, hogy ne viccelődjön a szaúdiakkal kapcsolatban.)
"Chui Laiban találni tengerészeket, repülősöket, katonákat, parti őrséget és tengerészgyalogosokat. Vagyis itt rögtön ötféle háborúból lehet választani! ... Errefelé sok előléptetést osztogatnak a csatatéren. Én is láttam az előbb egy vízi bölényt őrmesteri stráfokkal."
Jennifer Hosten, a Miss World győztese is
színpadra lépett az 1970-es turnén
De ki is volt valójában Bob Hope (1903-2003)? Angol születésű amerikai komikus, színész, műsorvezető, táncos, énekes és író. Már gyerekkorában pénzt keresett eseti fellépőként, majd folytatta a rádióban, később pedig a film, illetve a televízió világában is kipróbálta magát. Humorérzéke legendás volt, de szóra érdemes munkabírása, továbbá sokoldalúsága és improvizatív készsége is. Kétszer házasodott, összesen négy gyermeke született.
Hope-ék egyes repülőgép-hordozók fedélzetén is tiszteletüket tették.
A kép a USS Ticonderogán készült.
Bár ő maga sosem volt katona, mélyen tisztelte a fegyveres erők tagjait, ezért is vállalta, hogy szórakoztatásukra rengeteget utazzon. 1941 és 1991 között 57 turnét csinált végig: a második világháború után megjelent Koreában, Vietnamban és a Közel-Keleten is. A hatvanas években mindez a népszerűségét is kikezdte, hiszen a délkelet-ázsiai beavatkozást egyre több amerikai ellenezte, ideértve számos kollégáját. Egyes otthoni fellépéseit ezért sokan bojkottálták. Ő azonban támogatta az Egyesült Államok kommunistaellenes fellépését és kiállt az amerikai kormány intézkedései mellett, miközben konzervatív emberekre jellemző megjegyzéseket tett műsoraiban többek között a feministákra és a homoszexuálisokra. Így sok néző számára óhatatlanul is ódivatúvá és népszerűtlenné vált egy olyan korszakban, amikor a változás és a lázadás szelleme mozgatott rengeteg embert, pláne a fiatalabbakat.
Ann Jillian oldalán 1990 karácsonyán a Sivatagi pajzs-művelet
résztvevői előtt lépett fel
Ennek ellenére idős éveiben is folytatta a munkát, illetve a közszereplést sem adta fel. 1997-ben tiszteletbeli veterán címet adományozott neki a kongresszus, melyre azt nyilatkozta, hogy ennél nagyobb kitüntetést soha nem kapott még, bár több jelentős elismerést átvehetett élete során. Századik születésnapja – mindig mondják, hogy a nevetés fiatalít – után nem sokkal tüdőgyulladás vitte el. Többen a huszadik század legjelentősebb és legsokoldalúbb komikusai között tartják számon, illetve a stand up-comedy atyjának tekintik.
Halála után számos karikatúra jelent meg az amerikai lapokban, melyek többsége a fentihez hasonlóan ugyanazt hangsúlyozta ki: azt, hogy jó páran vártak már rá odafenn...
Dokumentumfilm a legenda életéről