Figyel a világ!

A Netflix néhány év alatt tekintélyes nevet szerzett magának a tévésorozatok rajongói körében. Egyre-másra jelentkeznek igényes szériákkal, időnként pedig saját játékfilmekkel is. Nos, ez utóbbiak kapcsán már vegyesebbek a vélemények. Idén három filmjüket is láttam, és úgy érzem, e téren a színvonal igencsak hullámzó. Ezek közé tartozik a szóban forgó alkotás is, amelyet néhány héttel ezelőtt mutattak be. 

1969 őszén bíróság elé állítottak hét, pontosabban nyolc olyan személyt, akiket összeesküvéssel vádoltak az 1968. augusztusi chicagói tüntetések megindítása kapcsán. Köztük voltak az SDS (Diákok a Demokratikus Társadalomért) vezetői, Tom Hayden és Rennie Davis, a yippik vezérei, Abbie Hoffman és Jerry Rubin, illetve Bobby Seale, a Fekete Párducok feje. Az öt és fél hónapig húzódó jogi procedúrát vezető bíró meglehetősen elfogultan állt a tárgyaláshoz, így sokakban azt az érzést keltette, hogy valójában koncepciós per folyik…

Aaron Sorkin íróként régi motorosnak számít, és olyan címekhez járult hozzá, mint az Egy becsületbeli ügy, a Charlie Wilson háborúja, Az elnök emberei vagy a Steve Jobs. Bár ez a film csak a második rendezése (a 2017-es Elit játszma után), érzésem szerint ezúttal ebben a minőségében nyújtott jobb teljesítményt. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a forgatókönyvet teljesen elhanyagolta volna, sőt: a dialógusok vagy a történetvezetés szempontjából ez is jól sikerült. A legnagyobb gond, hogy mindehhez sajnos hiányzik az alapozás, márpedig erre nagy szükség lett volna. Az ugyanis belátható, hogy az 1968-as chicagói eseményekre a mai átlagnéző talán még emlékszik, a fiatalabbak számára viszont ez a történés esetleg teljesen ismeretlen. Márpedig a nyitómontázs, az emlékképek, továbbá a tárgyalás során felszínre kerülő részletek még mindig elégtelenek ahhoz, hogy összefüggéseiben tudják prezentálni, pontosan mi is történt akkoriban, és ez miért fontos ma. Emiatt aztán marad egy néhol nehezen követhető bírósági dráma, amelyben a főszerepet nem is annyira az események megismerése és a következtetések levonása kapja, hanem az erős karakterek szerepeltetése, továbbá a konzervatív kormányhatalom és módszereinek lejáratása, emellett a liberális haladó erők képviselőinek piedesztálra emelése, némi párhuzamot vonva az ötven évvel ezelőtti és a most zajló amerikai politikai események között. 

Ráadásul a forgatókönyv nemcsak, hogy elfogult, de diszkréten elfeledkezik bizonyos tényekről. Abbie Hoffmanék például a film elején publikum előtt kijelentik, hogy békével mennek el Chicagóba. Aki olvasta a vonatkozó posztot, talán emlékszik rá, hogy nem teljesen így történt a valóságban. Komoly fenyegetéseket tettek, például azt, hogy megfertőzik LSD-vel a város vízvezetékeit. Daley polgármester részben ennek hatására gondoskodott fokozott rendőri és katonai jelenlétről, és bár utóbbiak részéről is bőven volt példa túlkapásokra, az előbb említett agresszív demonstrálói retorika semmiképpen nem segített a helyzeten. Azokban a feszültségteljes hónapokban az ilyen felvonulások gyakran csaptak át erőszakba, vagyis eleve naivitás volt konfliktusmentes tömeggyűlésben reménykedni akármelyik oldalról.

A film igazi erőssége véleményem szerint a szereplőgárda. Sacha Baron Cohen szerepeltetése egyszerűen telitalálat a gúnyoros és sokszor idegesítően fölényes Abbie Hoffman szerepében. Jeremy Strong pedig egy ilyen figura mellett sem szorul háttérbe Jerry Rubinként. Az Eddie Redmayne (akit a többség A mindenség elméletében láthatott) által életre keltett Tom Hayden visszafogott alakjáról ugyanez mondható el, de Yahya Abdul Mateen is nagyon markáns alakítást nyújt Bobby Seale-ként. A végletekig elfogult bírót játszó Frank Langella és a védőügyvédként felbukkanó Mark Rylance is remekel, míg Joseph-Gordon Levittnek be kellett érnie egy meglehetősen sablonos és kevés mozgásteret biztosító szereppel. Dialógusaik összességében jól működnek, persze a szó szerint felidézett bírósági megszólalások mellett akad benne átírás és fiktív párbeszéd is, például dramaturgiai okokból jóval több konfliktussal ábrázolták a vádlottak kapcsolatát. Ezt az igazi chicagói hetek egyik máig élő tagja, a nyolcvanéves Rennie Davis szóvá is tette, és nem vette jó néven, ahogy azt sem, hogy nem konzultáltak vele előzőleg a szkript kapcsán. Ettől függetlenül örült annak, hogy a témából játékfilm készült, mert ma is aktuálisnak tartja, de úgy gondolja, Sorkin, aki még gyerek volt a tárgyalás idején, nem igazán értette meg a vádlottakat és az őket támogató tömegeket. 

A film tehát vegyes benyomásokat kelt. Kiválóan megragadja az akkori kor hangulatát, remek színészeket mozgat, de a történet megalapozatlansága miatt számos nézőnek nem igazán lesz értelmezhető a tulajdonképpeni esemény háttere, helyette inkább a politikai üzenet marad majd meg. Én nagyon kíváncsi vagyok, hogy mondjuk Oliver Stone mit kezdett volna ezzel az alapanyaggal...

A chicagói hetek tárgyalása
(The Trial of the Chicago 7) 
Netflix 2020, 129 perc
Rendezte: Aaron Sorkin
Főszereplők: Sacha Baron Cohen, Jeremy Strong, Eddie Redmayne
Zene: Daniel Pemberton