Interjú dr. Megyesy Jenő jogásszal

Úgy hozta a sors, hogy ismét egy amerikai magyar veteránnal ülhettem le interjút készíteni. Az ilyen beszélgetések kétszeresen is érdekesek, hiszen a háborús téma mellett egy világlátott honfitársunk élettapasztalatai is megkerülhetetlenül főszerepet kapnak. Dr. Megyesy Jenő 1945-ben született, és számos kortársához hasonlóan 1956-ban hagyta el az országot. Ausztria után az Egyesült Államokban telepedett le. Egyetemi éveit szakította meg a vietnámi szolgálat, így csak leszerelése után diplomázott, majd jogászként dolgozott évtizedeken át, illetve nonprofit és jótékonysági szervezetekben is tevékenykedett. 2010-től nyolc éven át Magyarország miniszterelnökének észak-amerikai és diaszpórai magyar kapcsolatokkal foglalkozó főtanácsadója volt, emellett a Magyarország Barátai Alapítvány és a Demokrácia Központ kuratóriumok tagja, illetve az 1956-os Emlékbizottság állandó tagja.

Megyesy Jenő a Long Binh-i támaszponton

Miért kellett 1956-ban elhagynia az országot? Mennyire volt rögös az út az Egyesült Államokig? 

Édesapám végzett jogász volt, de a kommunista rendszerben politikai okoknál fogva nem tudott a szakmájában dolgozni. Nagyapám bíró volt, de őt meg nyugdíjazták, B-listázták. 1950 és 1956 között Rácalmáson éltünk. Papám a forradalom alatt Dunaújvárosban, az akkori Sztálinvárosban, a vállalati munkástanács elnöke volt. Miután a forradalom elbukott, megpróbáltunk átjutni Ausztriába, de novemberben még nem sikerült. Aztán december közepén, az egyik hajnalon valaki kopogott az ajtón. Azt hittük, a papámat jöttek letartóztatni. Kiderült, hogy egy taxis az, akit édesapám barátja küldött, mivel megtudta, hogy papám neve felkerült egy olyan listára, amin nem jó rajta lenni. Szóval letartóztatták volna, de ez a taxis időben figyelmeztetett, és felvitt minket Budapestre. Ott elbúcsúztunk a nagyszüleimtől, és vonattal elmentünk egészen Hegyeshalomig. Az egész család, a szüleim és a húgom. Papám előzőleg már járt ott felderíteni, talált egy embert, aki hajlandó volt minket átvezetni. Ez fontos volt, mert sokakkal megtörtént, hogy a határátlépés során eltévedtek, újra magyar területen kötöttek ki, és elfogták őket. Szóval libasorban gyalogoltunk két-három órát, szép kacskaringósan, hogy kikerüljük az őrhelyeket, a kutyás járőröket, és végül elértük a határt. Ott papám koccintott egy pálinkával a kalauzunkkal, aki megmutatta, hogy a távolban, ahol a fényt látjuk, az már Nickelsdorf. Az ottani rendőrőrs után elvittek egy gyűjtőtáborba, aztán egy másikba. Bécsben élt egy távoli rokonunk, pár hétig nála laktunk. Így kezdődött az új életünk az emigrációban.
A szüleim eredetileg ott akartak maradni, de az 1958-as berlini válság nyomán megijedtek, úgy érezték, még mindig túl közel vagyunk a keleti blokkhoz, menjünk messzebb. Amerikába akkor nem volt magyar kvóta, de Ausztráliában be tudtak volna fogadni, viszont az már túl messze volt. Végül ’59-ben nyílt lehetőség az Egyesült Államokba menni, és ezt kihasználtuk. Időközben én egy bécsi jezsuita internátusban tanultam két és fél évig. Az amerikaiak tehát rábólintottak, így átmentünk egy salzburgi lágerbe, ott került sor az utolsó egészségügyi kivizsgálásra és a politikai átvilágításra.
1959 nyarán érkeztünk New Yorkba. A reptérről a Grand Central pályaudvarra vittek, adtak négy vonatjegyet és öt dollárt a családnak, majd közölték, hogy Oklahomában él a szponzorunk, aki vállalta, hogy segít az elindulásban. Megmondták, mikor indul a vonatunk, és további szép életet kívántak. (nevet) Akkoriban nemigen éltek európaiak Oklahomában, talán 15–20 magyar lehetett ott. A dolog pikantériája, hogy a szponzorunk, aki önként vállalta, hogy segít nekünk, egy egyetemi professzor volt, aki ugyanúgy Magyarországról került ki, és akkortájt ugyanannyi idős lehetett, mint én, és ők azért jöttek ki, mert az apja exponálva lett a tanácsköztársaság idején – mint kommunista. (nevet)
’63-ban érettségiztem. Felvettek egy jezsuita egyetemre, a Rockhurst Universityre, Kansas Cityben. Államtudományi politikát tanultam, de a szüleim az első év után nem tudták fizetni a tandíjat, így hazaköltöztem, és bejáró hallgató lettem a helyi egyetemen. Emellett szereztem munkát. Már a gimnáziumban is dolgoztam újságkihordóként, de most autóval jártam, és ugyanúgy újságot szállítottam ki. Annyit kerestem, hogy ki tudtam fizetni a tandíjat. Havonta 400 dollár is összejött napi két–három óra munkával, és az jó pénz volt akkortájt. Harmadévesen átjöttem egy évre Bécsbe, és itt tanultam, de közben be is jártam Európát autóstoppal. Hazatérve jelentkeztem a denveri jogi egyetemre, és ott kaptam ösztöndíjat. ’67-től jártam oda.

1968 viharos esztendő volt

Az egyetemen milyen volt akkoriban a közhangulat? Hogy viszonyult a diákság a háborúhoz?

Az egyetemen államtudományt, politikát és történelmet tanultam, vagyis sokan voltak a környezetemben, akiket érdekelt ez a téma, én pedig többször is vitába keveredtem azokkal, akik ellenezték a háborút. A professzorok nagy része is ilyen volt. Viszont akadt a diákok közt egy Flanagan nevű vietnámi veterán, és egy-egy nagyobb vita során rendszerint ő meg én tartottuk a frontot, amikor szóba került a konfliktus értelme, a tanárok meg a másik oldalt képviselték, de ők legalább örültek annak, hogy van kivel vitázni.
’68-ban ugyebár elnökválasztás volt Amerikában. Az egyetemek forrongtak, politikai viták folytak, demonstrációk, erőszakos cselekmények... Forróbb volt a hangulat, mint most. Az elnökválasztási kampány idején például zajlottak nálunk tüntetések Nixon ellen, aki Denverbe is eljött korteskedni. Az egyik ilyen demonstráción az egyik tüntető vörös lobogóval jelent meg, amit én magyar emigránsként nem tűrhettem, hát ki is téptem a kezéből.

Hogy került a hadseregbe?

Éppen síelni voltam Aspenban a karácsonyi vakáció előtt, amikor a szüleim felhívtak azzal, hogy megjött a behívóm. El kellett mennem orvosi vizsgálatra. A katonaorvos véletlenül ismerősöm volt az egyetemről. Kérdezte is, hogy van-e valami bajom, de mondtam, hogy semmi. Aztán kétszer-háromszor megint megkérdezte, mert segíteni akart, hogy megússzam a katonaságot. De én azt válaszoltam, hogy makkegészséges vagyok.
Egyébként a sorozás akkor még nem sorsolás útján ment. Engem azért soroztak, mert közeledtem a katonaköteles kor vége felé, és akkortájt, ’69–70 táján szükség volt az emberanyagra. Sikerült elérnem, hogy befejezhessem azt a szemesztert, így a második évet le tudtam zárni a jogon, de ’69 júniusában tényleg be kellett vonulnom. Az évfolyamomból sokan jelentkeztek a Nemzeti Gárdába, ahonnan nemigen vittek embereket Vietnámba, vagy a tiszti képzőre, hogy időt nyerjenek. Én úgy voltam vele, hogy végigcsinálom ezt a két évet, mert ha tisztnek mentem volna, akkor az négy évet vett volna el, én pedig olyan hosszú időre nem akartam félbeszakítani a tanulmányaimat. Arra volt esély, hogy esetleg elvisznek Vietnámba, de gondoltam ez kötelességem, és lesz ami lesz.

Üdvözlet Fort Polkból

Milyen jellegű kiképzést kapott?

Először alapkiképzést, a louisianai Fort Polkban. A klíma ott nagyon hasonlít a vietnámira: pára, hőség, mocsár, kígyók, volt ott minden. Az ember állandóan csuromvíz volt az izzadságtól. És mikor erőltetett menetet csináltunk, egy dzsip követett minket, egy kádszerűséget vontatott, ami tele volt jéggel. Ha valaki hőgutát kapott, beletették, hogy lehűtsék. Nekem szerencsére nem volt rá szükségem. (nevet) Utána úgy állt, hogy gyalogsági továbbképzésre küldenek, de valami történt. Azt hitték, van már jogi diplomám, ezért közölték, hogy várnom kell, majd adnak valami beosztást. Viszont én unatkoztam, úgyhogy szóltam, hogy addig is vállalnék valamit. Azt válaszolták, teherautó-sofőrre van szükség. Rábólintottam, és kiderült, hogy vizsgáznom is kell belőle. Beültettek egy hatalmas teherautóba, azt elvezetgettem. A végén az instruktor meg mondta, hogy akkor most szépen faroljak be két benzineshordó közé. Ott fent ültem, alig láttam ki a fülkéből, de odafaroltam, és el is ütöttem az egyik hordót. A srác erre a vállamra csapott, hogy jól van, megfeleltél! (nevet) Mentünk aztán hadgyakorlatra az ország másik részébe, és a platón ülő katonáknak fogalma sem volt, hogy lényegében akkor vezetek először ilyen dög jószágot. Utána szolgáltam temetési díszőrségben is. Mert hát hozták vissza az elesetteket Vietnámból, és a temetéseken díszőrség dukált. Borzasztó feladat volt. Aztán átküldtek egy másik bázisra, ahol írnok lettem a jogi irodában. Tíz hónapig ott dolgoztam, ezután jött az utasítás, hogy megyek Vietnámba. Kaptam tehát harminc nap szabadságot, amit otthon töltöttem.

Az amerikai hadsereg katonai jogászainak fegyvernem-jelzése

Vietnámba érve mik voltak az első benyomásai?

A repülőút majdnem huszonnégy óráig tartott. Washington államból Hawaiira, onnan a Wake-szigetre repültünk, ami csak egy reptérből áll. Civil utasszállítón utaztunk, mert a hadseregnek nem volt elég szállítókapacitása. 1970. augusztus 31-én éjszaka érkeztünk meg Vietnámba, egész pontosan Cam Ranh Bay-be. A napra azért emlékszem, mert a fedélzeten mindenki drukkolt, hogy még éjfél előtt odaérjünk, mivel 65 dollár extra zsold járt minden egyes háborús övezetben töltött hónapért, akkor is, ha ebből csak egy napot töltöttél ott, és mivel így épp beleestünk még augusztusba, ez nekünk is járt! A pilóta is tudta ezt, és hála neki időben meg is érkeztünk.
Éjszaka volt tehát, mikor kiszálltunk, a távolban villanásokat láttunk, és még nem tudhattuk, hogy az villámlás-e vagy tüzérségi tűz. És gyanítom, hogy ami ezután történt, az a hadsereg pszichológiai módszere volt, mert bevezényeltek minket egy hodályba, és közölték, hogy most szépen fogat mosunk azzal a fluoridos fogkrémmel. Mindenki hőbörgött, hogy bő húsz óra repülés után tényleg fogat kell mosni? És ez a fogkrém elég kellemetlen volt, csak úgy marta az ínyt. És amikor kész voltunk, közölték, hogy vizet most nem tudnak adni az öblögetéshez. (nevet) Azért gondolom, hogy ez pszichológiai trükk volt, mert ezzel el tudták vezetni az újonnan érkezettek félelmét és feszültségét, mivel erre az emberek vagy szitkozódni vagy nevetni kezdtek, és nem azon agyaltak, hogy a távoli villanások mit jelentenek. Persze lehet, hogy ez csak az én feltételezésem, de mi más oka lehetett ennek éjjel kettőkor?

A Long Binh-i amerikai támaszpont a levegőből egy 1967-es fényképen

Milyen beosztást kapott?

Da Nangba vezényeltek volna, de aztán Long Binh lett belőle. Itt volt a szárazföldi haderő vietnámi főparancsnoksága, én pedig az 1. híradó dandár jogi irodájába kerültem. Ez az alakulat gondoskodott a szárazföldi alakulataink kommunikációs eszközeiről. Sokféle munkát végeztem, például segítettem a katonáknak végrendeletet írni, hadbírósági eljárásokban vettem részt, de az is megesett többször, hogy ki kellett szállnunk valahova kivizsgálni egy-egy esetet, például balesetet, jogtalan lövöldözést vagy gyanús halálesetet. Szóval néha már-már nyomozói munka volt ez... Jártam többek között a Mekong-deltában, de még Thaiföldön is. 

Milyen volt Long Binh? Egy elég nagy támaszpontról beszélünk.

Tényleg hatalmas bázis volt. Közvetlen veszélynek csak időnként voltunk kitéve, mivel nagyon alaposan kiépített védvonal határolta. Néha kaptunk rakétatámadást, sőt egyszer megpróbáltak alagutat fúrni alánk. Jól emlékszem, este volt, mi a fabarakkok előtt ücsörögtünk, és láttuk, hogy amerikai vadászgépek bombáznak a közelben. Kint, a peremsávnál ugyanis alagutakat fedeztek fel, a gépeink pedig egyszerűen szétbombázták ezeket. Néha nekem is kellett őrséget állnom ott. Egyszer a rádiósok raktárát őriztem, egymagamban, de a peremsávon már voltak bunkerek, tele lőszerrel, gránáttal, golyószóróval, ott mindig két fő őrködött.

Long Binh-i életképek 

Milyen volt akkortájt a katonák hangulata?

Felénk elég sok volt az alacsonyabb rendfokozatú altiszt – én például őrmesterként szereltem le. Köztünk többen egyetemet végzett emberek voltak, főleg ilyeneket válogattak a főhadiszállásra, de persze másfélék is akadtak. A közhangulat igazából jó volt, de amúgy mindenki várta, hogy hazamehessen és befejezhesse a tanulmányait vagy folytathassa a munkáját.

Magyarokkal is találkozott odakint?

Igen. Egyikükre jól emlékszem. A vezetékneve Makk volt, a keresztnevét már nem tudom felidézni. Hasonló cipőben járt, mint én. Előfordult, hogy vele mentem kimenőre, Saigonba, és amerikai egyenruhát viseltünk, de magyarul beszélgettünk. Az amerikaiak pedig néztek, hogy kik vagy mik ezek... Rá is kérdeztek. (nevet) De más is történt. A turnus idején egy hét pihenési eltávozást kaphattunk. Lehetett választani Hawaii, Hongkong, Thaiföld és Ausztrália között. Én Sydneybe mentem. És voltak ausztrálok, akik önként vállalták, hogy pár napra befogadnak egy-két szabadságos katonát, és megmutatják nekik a várost. Én persze meglátogattam egy pár kocsmát. Ott ültem a pultnál, mellettem ücsörgött az ausztrál flotta egyenruhás tengerésze. Elkezdtünk egymással beszélgetni, és mivel mindkettőnknek volt akcentusa, meg hát a mellkasunkon ott virított a vezetéknevünk, így kisült, hogy ő is magyar. 

Legénységi szállások

Mikor tért vissza, és milyen volt a visszailleszkedés, az újrakezdés?

Hét hónapot töltöttem Vietnámban, 1971. március végén jöttem haza. Sokan mondják és valóban, hogy milyen borzasztó volt a katonák otthoni fogadtatása, de ebből nem érzékeltem semmit. Nem is zavart volna különösebben. Ráadásul én nem frontszolgálatban voltam, így nem voltam annyira kitéve a közvetlen veszélynek, nem küzdöttem úgy traumatikus emlékekkel, mint a frontkatonák. Ami nekem nehéz volt, hogy mikor visszajöttem, már csak egy évem volt hátra a jogon, utána jött az államvizsga. Márpedig egyes tantárgyakat én öt évvel korábban tanultam, és hát Vietnámban nem ezekkel foglalkoztam. Szóval az államvizsga nagyon nehezen ment emiatt. Ezután elkezdtem praktizálni. 1973 és 1975 között a Coloradói Főügyészség helyettes főügyészeként dolgoztam, aztán három évig az USA Környezetvédelmi Hivatala helyettes tanácsosaként, 1978-tól 2010-ig pedig ügyvédként. Főleg vállalatokat és városokat képviseltünk hatósági eljárásokban. 

Hogyan élte meg a hidegháború végét és az 1989-es változásokat?

Nagy örömmel hallottam a változásokról. Itt voltam akkor Nagy Imréék újratemetésén, a Hősök terén. Az egyik nagybátyámat is akkor temették újra. Egyébként odakint írtam cikkeket a hidegháborúról és a kommunizmusról a helyi újságokba, például a forradalom kerek évfordulóin. Én amúgy már a gimnáziumban is tartottam erről előadásokat, a jegyzetkártyáim is megvannak még... Szóval régóta harcolok már. (nevet)
1994-ben felkértek, hogy legyek Magyarország tiszteletbeli coloradói főkonzulja. Ez a poszt nem jár fizetéssel, olyan feladataim voltak, mint például magyar ügyfeleket fogadtam, börtönbe került magyarokkal foglalkoztam, útlevél-ügyekben segítettem, de volt még üzletfejlesztés, kapcsolatok létesítése... Ma is foglalkozom jótékonysági projektekkel. Szállítmányokat szervezek Magyarországra. Például több ezer számítógépet hozattam át, vagy amerikai síterepekről használt síruhákat a magyarországi és Kárpát-medencei rászorulóknak.
Most is dolgozom egy vonatkozó projekten. Washingtonban van egy alapítvány, a Victims of Communism (A kommunizmus áldozatai), amelyet az amerikai kongresszus hozott létre 1993-ban. Ott, a fővárosban már építtettünk egy emlékművet az áldozatoknak, ahol évente megemlékezést tartunk. Most pénzt gyűjtünk egy washingtoni múzeumra, amely a kommunizmus és a szocializmus bűneit mutatja majd be, hogy a mai fiatalok is láthassák, hogy ezek a rendszerek milyenek is valójában, hogy mit követtek el, hogy sohasem működtek... Magyarország elsőként támogatta a projektet. Szépen gyűlik a pénz, és olyan 40–50 millió dollár van már erre a célra. Szerveztünk novemberre egy kiállítást, de a vírushelyzet miatt el kellett halasztani, így most májusra tervezzük. 

Az alapítvány logója

Visszatekintve hogy látja a háborút és az amerikai szerepvállalást?

Akkor, az ’56-os forradalom és szüleim elbeszélései nyomán úgy gondoltam, meg kell állítani a kommunizmus terjedését. Amerika befogadott, ezzel jártak kötelezettségek, például az, hogy szolgálni kellett a katonaságnál. Még a háború után is úgy éreztem, hogy a cél nemes volt, és az, hogy nem sikerült, és miért nem sikerült, egy másik kérdés. Nyilván belejátszott, hogy hogyan próbálták az egészet levezényelni. Ha mondjuk ’65-ben Amerika nagyobb erővel lép fel, és nem a fokozatos csapatnövelést választja, talán lehetséges lett volna katonai győzelmet aratni.
Ez volt az első háború, amit az otthoniak napi szinten láthattak a tévében. A halottak és a sebesültek száma pedig nagyon magas volt – egyes időszakokban hetenként 4–500 fő –, és tíz évig ezt nem lehet politikailag fenntartani, főleg hogy számos család érintett volt, és a harcoló alakulatok tagjainak jelentős része sorozott volt. Irakban és Afganisztánban ez már másképp ment. És Vietnámnak mint országnak most már kimondottan jó a kapcsolata az Egyesült Államokkal, hiszen Kínától továbbra is tartanak.

Ismét Vietnámban, de immár diplomáciai feladattal

Mi a legkellemesebb emléke a háborús hónapokból?

Háborúban nincs sok kellemes emlék. Talán az esti kártyázás és a beszélgetések a bajtársakkal a barakkban. Hálaadáskor, karácsonykor, újévkor bulikat rendeztünk. Egyszer egy bajtárs részegen a fegyverével hadonászott, és nekem kellett elvennem tőle.
Ami még nagyon megmaradt… Néha helikopterrel, Huey-val jártunk kiszállásra. A pilóták tényleg bátor, vagány katonák voltak, de jól el is szórakoztak az újoncokkal. Mert látni lehetett az ember egyenruháján, ha valaki még új, hiszen a dzsungelgyakorlója még sötétzöld volt. Szóval ott ültünk hátul, be voltunk kötve utazáshoz, de csak egy kis gurtni fogta át a derekunkat, a pilóták meg poénból jól bedöntötték a gépet, ide-oda cikáztak, hogy kicsit szívassanak minket, aztán nézegettek hátra, hogy na, hogy vagytok, fiúk?
Ma is van a régi bajtársak közül öt, akikkel ötévente szoktunk találkozni. Egyeseknek megvannak még a magnószalagjaik, amiket hazaküldtek hangos levélként. Ilyenkor meghallgatunk egyet-kettőt, és persze elmondjuk ugyanazokat a történeteket. Kicsit mindig más a sztori, de mi így is élvezzük.
Naplót is írtam, bár ez tilos volt, mert ha az ellenség megtalálja, elég sok mindent megtudhat belőle. Egy kis noteszt használtam. Ezt tíz évvel ezelőtt, a negyvenedik évfordulón olvastam utoljára, mert akkor visszautaztam a lányommal Vietnámba. Borzasztó nehéz volt megtalálni az egykori bázist Long Binh-ben. Taxival mentünk erre-arra, kerestük, de a dzsungel visszahódította a területet, vagy beépítették... Saigon pedig olyan volt, mint egy világváros. Mindenféle üzletek, éttermek, de Ho Si Minh arca és a piros-sárga propagandaszólamok is ott sorakoztak a falakon. Jártam Cu Chiben is, megnéztem az alagútmúzeumot, az hihetetlen volt. Olyan picik a járatok, hogy megfordulni nem is lehet, csak kúszni előre. Viszont a tengerparton is jártunk, és Vung Tauban megismertem azt a helyet, ahol annak idején fürödtem. Most van két fotó rólam, ugyanazon a strandon készültek, negyven év különbséggel!

Köszönöm az interjút!