“Az egyetlen ajándék, amit abban a háborúban kaptam, az ébredés volt. Hírnök lettem, élő jelkép, egy ember, aki rájött, hogy a szeretet és a megbocsátás erősebb, mint a gyűlölet; aki megtanult minden férfit és nőt testvérként magához ölelni. Soha senki nem lesz már az ellenségem; nem lesz kormány, aki arra tanít majd, hogy egy másik embert gyűlöljek. Azt a feladatot kaptam, hogy meggyújtsak egy lámpást, megkondítsak egy harangot, a legmagasabb háztetőkről kiáltsak szét, hogy figyelmeztessem az amerikaiakat és mindenki mást…” 

Kedves Joe!
Ma, szeptember nyolcadikán, reggel 9:18-kor elindultunk Vietnámba. Most egy buszon ülök, útban El Toro felé. Végre elindultunk! 11-kor érkeztünk El Toróba, azt mondták, egy civil Continental géppel szállunk fel este Los Angelesből, újratankolunk a Wake-szigeten (10 órás repülőút), harapunk valamit, aztán négy óra Okinaváig. Két napot töltünk ott, a “Sziklán”, aztán irány Vietnám. Ma kezet ráztam az összes emberemmel. Ma voltunk együtt utoljára mint szakasz. Elképesztő legények, harcias tengerészgyalogosok, kiváló csapat! Ma a hírekben olvastam, hogy a Vietkong harci gázt vetett be egy támadásban. A tengerészgyalogosok kézitusában verték őket vissza. Pokoli egy háború ez, és hamarosan ott leszek én is.
Ron

“Ahogy végignéztem a megtört embereken, eltűnődtem, mit szólnának az elnökeink, ha még élnének, és besétálnának ide. Íme az Új Határvidék, elnök úr, itt fekszünk felnyársalva azokra a reményekre és álmokra, itt vizeljük össze az ágyunkat, itt sírjuk ki azt a gyászt, ami máshogy nem tudunk kifejezni. Íme a kommunizmus elleni háború, a vörösök elleni keresztes hadjárat. Íme a hamvába holt Nagy Társadalom. Íme a »nemes győzelem« és a »tisztességes béke«, amit a nyugtatók ködén át látunk. »Hát ők is vakok voltak?« – suttogja egy vak ember a sarokban.
Vajon mi vagyunk itt a rabok, vagy mi vagyunk a szabadok, az a kevés, aki elég bátor, hogy megvallja fájdalmát, gyászát, a kevesek, akik hajlandóak kisírni magukból mindezt, mint Eddie, aki még mindig zokogva bámul kifelé a pszichiátriai osztály rácsos ablakán át. Talán nem is vagyunk őrültek, nem tőlünk kell félni, jut eszembe. Talán mi vagyunk a szerencsések, minket megvédenek az igazi veszélytől, és ez a hely átmeneti pihenést jelent, távol attól az őrülettől. 
Mindenki tudja, mi történik itt. Senki nem mondja ki, sem a nővérek, sem az orvosok. Mintha tisztelnének minket, mert mi kimondjuk, amit más nem akar. Ahogy Hopkins, Tom és Marty és Max meg a többiek. Folytattuk tovább mint bajtársak az őrületben, a butaság áldozatai, árnyékszerű szellemek, ahogy eljátszottuk a színdarabot, amit sosem fognak megírni. 
Bár megalázó és szégyenteljes volt, hogy be kellett ide utaltatnom magam, valahogy mégis úgy éreztem, végre hazatértem. Ugyanígy éreztem magam a washingtoni vietnámi emlékműnél. Ott ültem a halottak nevei előtt, néztem a kőbe vésett halált. A Falon helyet kellene szorítani a pszichiátriai áldozatoknak is, az olyanoknak, mint Tony és Jim és a többiek, akik meghaltak és akiket eltemettek itt, a kulcsra zárt acélajtók és rácsos ablakok mögött.
[...]
Hát itt voltam azon a helyen, amitől annyi ideig rettegtem. Hát csak bekerültem a gyogyóba, a manhattani veteránkórház pszichiátriai zártosztályára. Csendes hely volt, megtévesztően csendes, fertőtlenítőszagú,  fakózöld falakkal. Néhány veterán tekintete teljesen másvilági volt, míg egyeseket láthatóan egy mélyen eltemetett trauma nyomasztott, amiről talán sosem tudnak majd beszélni. Éjszaka néha ment a sikítozás, és pár beteg még nappal is üvöltözött, sosem tudtam meg, miért. Egy veterán könnyes arccal járt-kelt, azt suttogta, »Fedezékbe! Fedezékbe!«, és úgy tűnt, teljesen felszippantotta egy távoli helyszín, ahonnan talán sosem fog visszatérni. 
A látogatóteremben mindenféle beszélgetés foszlányait hallottam. Valaki arról beszélt, hogy mennyire szeretne hazamenni. Mások egészen jól elvoltak az osztályon, mintha itt lett volna a világon a legjobb. Tony azt mondogatta az anyjának, hogy meg akar halni. Jimmy úgy ült a barátnőjét bámulva, mintha a lány nem is lett volna ott. Eddie azt mondta az édesanyjának, hogy már bánja, amiért felcsapott a tengerészgyalogsághoz, és ha újrakezdhetné, pap lenne, meg hogy a második turnusán a haldokló bajtársát tartotta a karjában, és azóta is bűnösnek érzi magát, amiért túlélte. »Néha úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy itt legyek, anya« – motyogta. »Mármint örülök, hogy hazajöhettem, de kicsit úgy érzem, már meg is haltam.« Az anyja felzokogott.
Ahogy teltek az órák, egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek az emberek, a testvéreim valójában milliónyi másik vietnámi veteránt is megtestesítenek. És hogy hány meg hány pszichiátriai osztály van még az országban, ahol a háború lélektani áldozatait kezelik. És mi van a családokkal, az anyákkal, az apákkal, a testvérekkel, például az én anyámmal, aki az alkoholizmusba menekült, miután hazatértem? Sosem beszélt erről. Én is csak évekkel később tudtam meg, mikor végre megmagyarázta, hogyan kezdett inni, míg én a bronxi hadirokkant-kórházban feküdtem, mert bűntudata volt a bénulásom miatt, és hogy ezt a saját hibájának érezte, mert annak idején bátorított arra, hogy menjek harcolni a kommunizmus ellen.”

“Ez az én kifejezési módom, itt és most, ezzel a vászonnal és ezzel a tubus festékkel. Ez az én életem, az én szívdobbanásom, amit nem tudnak tönkretenni. Így látom én a világot. Számomra ez az élet, ezek a színek, ezek az ecsetvonások, ezek a zakkant formák és élénk színű absztrakt ábrák, amik a kezemből és a szívemből jönnek. Így látom én ezt a napot, ezt a pillanatot saját életemben. Csak úgy repültek az órák, nem volt más, csak a kifejezés és a szín és az az erő, energia, ami a kezemet hajtotta, ami a tubusból kinyomta a festéket, és néha ráfröccsentette a vászonra. A műveim néha kezdetlegesek, szinte gyerekiek voltak: egy hatalmas fa, ami durva barna és zöld vonásokból állt össze, mellette egy hatalmas sárga nap, amit vad örvényként festettem fel, mintha el akarna szállni. Boldogabb voltam, mint jó ideje bármikor. Megkönnyebbülést jelentett, hogy nem Vietnámról írok, és úgy gondoltam, nem is írok többet róla életem végéig, és úgy nekem teljesen megfelel majd. Azok a tubusok annyira felszabadítóan hatottak rám, mintha a túlélésem függött volna tőlük. Valahányszor festéket kentem a vászonra, távolabb kerültem a háború szörnyűségeitől. Erről szól a művészet, ezt írtam a naplómba.” 

“Ha az őszinteség önmagunkkal, a társadalommal és a történelemmel szemben bátorságot követel, akkor Ron a Kongresszusi Becsületrend irodalmi megfelelőjét érdemli. Levetett magáról mindenféle metaforikus védőmellényt, szembefordult az őt felnevelő társadalommal, nekiment a hazafias amerikai történetírásnak, hogy megörökítse az igazságot a vietnámi háborúról és valamennyi háborúról. Magam is megpróbáltam elmondani a saját történetemet barátoknak, családtagoknak, kutatóknak, de sosem voltam képes erre olyan őszinteséggel, mint ami ebben a könyvben tapintható. Büszke vagyok arra, hogy tolhattam a kerekesszékét ennek a katonának.”