"A dalom nem a katonákat vádolta..."
Egy énekes visszaemlékezése
Az 50 évvel ezelőtti woodstocki fesztivál egyik fellépői között szerepelt Country Joe McDonald is, aki egy korábban írt dalával itt tudta leginkább megérinteni a közönséget. Ez volt a Fixin’-to-Die-Rag, mely a mai napig a korszak egyik legismertebb háborúellenes száma. (Címe nagyjából annyit tesz, hogy „Hamarosan kipurcanok”, a „rag” utótag pedig arra utal, hogy zeneileg az évtizedekkel korábban népszerű ragtime stílusát követi.) A zenész egyébként 1942-ben született és Kaliforniában nőtt fel. 17 évesen lépett be a haditengerészethez, három évig szolgált, zenei karrierje pedig csak a hatvanas években kezdődött meg. Együttesével, majd később önállóan dolgozott, és a mai napig aktív.
„A belvárosban flangáltam és kiszúrtam egy plakátot, amitől hirtelen kedvem támadt egyenruhába bújni. Azt gondoltam, akkor biztosan tapadnának rám a csajok. Viszont úgy hiszem, tudat alatt a családom hazaszeretetét próbáltam bizonyítani, mivel akkorra a szüleimet a balos tevékenységükért már átvilágította az FBI és az Amerika-ellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottság.
Anyám tizenhat évesen lépett be a kommunista pártba. A szülei orosz emigránsok voltak, az anyja részt vett az 1905-ös orosz forradalomban. Apám Oklahomában nőtt fel és sok más emberhez hasonlóan a válság idején került kapcsolatba a kommunista párttal. A negyvenes években, nem sokkal a születésem után, kiábrándultak belőle és kiléptek. A régi elvtársaik örökre kiközösítették őket. Mire az ötvenes években szaglászni kezdtek utánuk, már liberális érzelmű demokraták voltak. A baj 1954-ben érte őket utol, mikor apámat „elbocsátották” a Pacific Bell Telefontársaságtól. Az FBI negyven évig aktív aktát tartott fenn róluk.
Woody Guthrie, Pete Seeger és a Weaver együttes dalain nőttem fel. Korán gitározni kezdtem, még bandám is volt, de az iskolában harsonán játszottam. A gimiben én voltam a rezesbanda elnöke, karmestere. Tizenhat évesen nagyon megfogott a rhythm-and-blues, meg a rock’n’roll és elkezdtem dalokat írni.
Míg a flottánál voltam, Japánban állomásoztam, de azt sem tudtam, hogy Vietnamban háború készül. Miután ’62-ben leszereltem, anyám beállt a Nők Békesztrájkja nevű csoporthoz, apám pedig munkát vállalt mint gondnok az Első Unitárius Egyháznál, Los Angelesben. Ennek a lelkipásztora igen aktívan közreműködött a háborúellenes mozgalomban. Ekkor már tudomásom volt a vietnami háborúról, de az én életemet nem befolyásolta. Beiratkoztam a Los Angeles-i Állami Egyetemre. Benne voltam a zenei klubban és a polgárjogi mozgalom is érdekelni kezdett. Részt vettem pár beülős demonstráción Los Angelesben, amelyeken az éttermek integrációját követeltük. ’63–64-ben még ez volt a téma, nem pedig a vietnami háború.
1965 nyarán érkeztem Berkeleybe. Ekkor csengett le a Szólásszabadság Mozgalom és ekkor kapott úgy igazán erőre a háborúellenes mozgalom. Nagyon élénk kulturális és politikai színtér volt ez, én pedig Nina Serrano Vietnam-ellenes színdarabjához kezdtem dalokat írni. Egyik nap ücsörögtem és a gitáromat pengettem, ez a dal pedig csak úgy beugrott nekem.
Összehoztam egy együttest és pár hónap múlva, 1965 októberében fel is vettük a Fixin’-to-Die-Rag című dalt. Haverom, Ed Denson a bandát úgy akarta hívni, hogy »Country Mao és a Hal«, méghozzá Mao Ce-Tung híres mondása után, amely szerint a forradalmár úgy mozogjon az emberek között, mint hal a vízben. Azt mondtam, ez hülye név, mire azt válaszolta, akkor legyen »Country Joe és a Hal« Joszip Sztálin után. Úgy voltam vele, hogy legalább a Country Joe-nak van hangzása. Fura dolog, de csak később tudtam meg, hogy a lelkes kommunista szüleim tényleg Sztálin után adták nekem a Joseph nevet. Száz lemezt nyomattunk ebből a dalból és darabját 50 centért sóztuk el. Párat a második berkeley-i háborúellenes beülős demonstráció idején adtam el.
A Vanguard Records lemezcég szerződtetett minket és nem akarták ezt a dalt rátenni az első lemezre, ezért hivatalosan csak 1968-ban jelent meg. Pénzügyileg sosem volt sikeres, sosem került fel a toplistákra. Ahogy most a dalszöveget látom, rájövök, hogy »vöröspelenkás« gyerekkoromból nőtt ki a szemszög, amivel megírtam. Nem kedveltem semmilyen szervezett politikai csoportot, mert úgy éreztem, elárulják az egyszerű tagokat. Ez vonatkozott a kommunista pártra és a katonaságra is. A katonákat a munkásosztályba soroltam, a tábornokokat és az üzletembereket meg a fejesekhez, akik kihasználják a munkásokat, a katonákat és a matrózokat. A szüleimtől már gyerekkoromban tudomást szereztem arról, hogy a Krupp-család vagy Rockefellerék hogyan csináltak vagyont a háborúból, ezért lenéztem ezeket. Nagyon büszke voltam a munkás származásomra és a dalom nem a katonákat vádolta.
Well come on all of you big strong men, Uncle Sam needs your help again.
He got himself in a terrible jam, way down yonder in Vietnam,
Put down your books and pick up a gun, we’re gonna have a whole lotta funHát rajta, ti erős férfiak, Samu bácsi megint számít rátok
Nagy bajba keveredett odát, Vietnamban
Tedd le a könyvet, fegyvert a kézbe, istenien fogunk szórakozni.And its 1,2,3 … what are we fighting for?
Don’t ask me I don’t give a damn, the next stop is Vietnam.
And its 5,6,7 … open up the pearly gates
Well there ain’t no time to wonder why, whoopee, we’re all gonna die.Egy-két-há, miért harcolunk?
Ne kérdezd, leszarom, a következő megálló már Vietnam.
És öt-hat-hét, kapukat kinyitni
Időnk sincs elgondolkodni, mert mindannyian ki fogunk purcanni.Well come on Wall Street, don’t be slow, why man this is war au-go-go.
There’s plenty good money to be made
Supplying the army with the tools of the trade,
Just hope and pray that if they drop the bomb, they drop it on the Viet Cong.
And its 1,2,3 …Hát rajta, üzletemberek, ébresztő, a háború már folyik
Jó nagy pénzt lehet keresni,
Ha a sereget ellátod fegyverrel,
Csak reméljük és imádkozzunk, hogy mikor a bombát dobják, a Vietkongra dobják.
Egy-két-há…Well come on generals let’s move fast – your big chance is here at last.
Gotta go and get those reds, ’cause the only good commie is one that’s dead
And you know that peace can only be won when you blow them all to kingdom come
And its 1,2,3 …Hát rajta, tábornok urak, siessetek,
Végre itt a nagy lehetőségetek.
Menni kell és elintézni a vörösöket, mert csak a holt komcsi a jó komcsi.
És csak akkor jöhet el a béke, ha mindenkit szarrá bombáztok.
Egy-két-há…Well come on mothers across the land. Pack your boys off to Vietnam.
Come on fathers don’t hesitate, send your sons off before it’s too late,
Be the first one on your block to have your boy come home in a box
And its 1,2,3 …Hát rajta, édesanyák, küldjétek a fiaitokat Vietnamba
Rajta, édesapák, ne habozzatok, küldjétek őket, míg nem késő.
Legyetek a környéken az elsők, akiknek a fia koporsóban tér haza.
Egy-két-há…
Azt is meg kell említenem, hogy huszonhárom éves voltam akkor, bennem volt még a fiatalok szarkasztikus humorérzéke. És azok, akik akkor hatással voltak rám, Woody Guthrie, Will Rogers és Langston Hughes, nekik nagyon kifinomult iróniájuk volt. És mivel akkorra én letöltöttem a katonaidőmet, tudtam, hogy a »miért nem teszed le a fegyvert és mész haza?«-hozzáállás nem egyéb, mint civil képzelgés. Nagyon jól tudtam, hogy ilyesmiért bekasztliznak vagy árulásért agyonlőnek. És bár senki sem mondta ki azelőtt ezt a »mind megdöglünk«-dolgot, szerintem ez mindenkire jellemző, aki szorult és kilátástalan helyzetbe kerül, ahol nincs mit tennie, leszámítva, hogy jó képet vág a dologhoz.
A Fixin’-to-Die több szinten is sértette a status quót. Azért is sértő volt, mert a dal előadása előtt eljátszottam a F-U-C-K-köszöntést. Eredetileg ez F-I-S-H lett volna: »Kérek egy F-et, kérek egy I-t…« Az ötlet még a gimiből jött, mikor a rezesbandával mindig kibetűztük a sportcsapatunk nevét. Gondoltam, most szóljon a bandának, ami buta ötlet, de egy este a dobosunknak az az ötlete támadt, hogy helyette legyen inkább F-U-C-K. Ez a tabu szavak élén állt. Manapság már nem tűnik komolynak, de 1969-ben kirúgtak embereket rádióállomásoktól, ha ezt a köszöntést bejátszották. Ezzel átkerült a zenénk a finomkodó tiltakozó dalok közül a szalonképtelen tiltakozó dalok közé, mert úgy kezdődik, hogy mindenki ezt a szót üvölti.
A biztonságot élvező vezérkar és a háborúpárti emberek gyűlölték a dalt. A katonák egy része is, de ahogy teltek az évek, és a háború folytatódott, úgy hittem, nem lehet köztük sok olyan, aki utálná. De azért meglepődtem, amikor kisült, hogy a katonáink Vietnamban is énekelték és hallgatták. És pár évvel később találkoztam Phil Butlerrel, aki hét évig raboskodott Észak-Vietnamban. Azt mesélte, hogy Hanoi Hannah [a Hanoi Rádió angol nyelvű műsorának bemondója] ezt a számot többször is lejátszotta a Hanoi Hilton [a Hoa Lo börtön] foglyainak. Az észak-vietnamiak úgy vélték, ez a zene passzol a propagandájukhoz. Phil szerint, mikor ezt a dalt hallották, a rabok mosolyogva dúdolgatták. Valójában feldobta őket. A vietnamiak ezt sosem értették meg. A kommunista párt vezetői, a francia uralom alatt iskolázott idősebb vietnamiak tanulmányozták ugyan a jeffersoni demokráciát, de a dal olyasmivel dolgozik, ami egyedülálló a világon: az amerikai humorérzékkel.
A dal egyes részei bizonyos baloldaliakat is sértettek. Úgy gondolták, malackodó és szentségtörő. Az ő politikai elveikhez nem idomult. A békemozgalomban ugyanis sokan szentként tisztelték az észak-vietnami vezetői garnitúrát, de én nem zártam ki teljesen, hogy az észak-vietnami kommunisták ugyanúgy közveszélyes vadállatok.
Woodstock, akárcsak a dal megírása, szeszélyes, sorsszerű fordulatnak tűnik. Az utolsó pillanatban kerültünk be a programba. Bár csak két nappal későbbre voltunk beütemezve, pénteken korán keltem, és elücsörögtem a színpadon, hallgattam a többi előadót. Az egész napom ilyennek ígérkezett. Mikor Richie Havens végzett, nem akadt épp senki, aki színpadra állhatott volna, ő meg már ki volt dögölve. Odajöttek és megkérdezték, nem akarnám-e szólóban szórakoztatni az egybegyűlteket. Nem volt nálam a gitárom, úgyhogy kerítettek egyet, rákötöztek egy darab spárgát pántnak, és kilöktek a tömeg elé. Mindenféle dalt eljátszottam, úgy ötöt, de nem figyelt rám a kutya sem. Lesétáltam, és észre se vették. Megkérdeztem valakit a vezetők közül, hogy eljátszhatnám-e a Fixin’-to-Die-t. Vasárnapra volt ugyan beütemezve, de azt válaszolták, úgyse figyel senki, szóval tökmindegy. Visszamentem a színpadra és ez lett a dal igazi debütje, az egész koncert egyik csúcspontja.
Olyanok lettünk, mint a USO-fellépések, jártunk mindenfelé és játszottunk a katonáknak. Aztán a feleségem, Robin Menkin összetalálkozott Jane Fondával, aki épp az FTA-fellépéseket szervezte [az FTA a F*ck The Army vagy a Free The Army rövidítése, és ezek a turnék valóban a USO műsorainak szellemében folytak, de háborúellenes felhanggal]. Megkértek, hogy csatlakozzak és játsszam el a dalt velük is. Addigra több hasonló számom volt, például a »Nyald ki a seggem« vagy a »Trükkös Dick«. Donald Sutherland és Ben Vereen, a táncos is benne volt. És csinálták ezeket a háborúellenes agitprop paródiákat. Katonáknak fenntartott kávéházakban léptünk fel, amelyeket a támaszpontokon kívül különböző balos vagy vallásos csoportok működtettek. Egy-egy ilyenen úgy száz katona lehetett ott.
Aztán összekaptam Jane Fondával és otthagytam őket. Éppen a műsorról beszélgettünk, és azt javasoltam, hogy az egyik kolléganőnk eljátszhatná Johnson elnököt. Jane azt mondta, ez túl meredek lenne, hogy nem játszathatunk el férfit nővel, mert a közönség egyszerű katonákból áll, munkásosztálybéliekből, akik még olvasni is alig tudnak. Én is munkás származású voltam és büszke rá. Jane pedig nagyon adott a PR-ra, azt akarta, hogy viselkedjek rendesen, én viszont sajtókonferenciákon rendszeresen kikottyantottam ezt-azt, harcias voltam, mikor neki kellett volna beszélnie, mert ő volt a szupersztár, én meg csak egy a sok előadó közül. Úgy éreztem, leereszkedően viselkedik velem, ezért leléptem.
A Fixin’-to-Die sok szempontból javamra vált, de ellenem is dolgozott. Páran azt hitték, csak úgy rögtönöztem, egyszeri dolognak tartották, ami nem része az életművemnek. Ami velem történt, nagyon hasonlít ahhoz, ami másokkal háború idején esik meg. Csinálsz valamit, ami onnantól az egész életedet meghatározza. Egy nap leültem és húsz perc alatt megírtam egy dalt, erről akarnak állandóan beszélgetni velem, és ez elhomályosított minden mást, amit csak csináltam."
A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.