Az első csapatkivonástól Woodstockig

1969  nyara kapcsán nemcsak a politikai és hadi fejleményeket kell felidéznünk, hanem a korszak meghatározó kulturális és társadalmi történéseit, melyekben ez a pár hónap ugyancsak bővelkedett.

A 9. gyaloghadosztály hazainduló tagjai, kezükben a helyiektől kapott hivatalos ajándékcsomagokkal

A vietnamizálás értelmében ekkor kezdték meg az első 25 ezer amerikai katona kivonását. Az első magasabbegység, a Mekong-deltában szolgált 9. gyaloghadosztály hazaszállítása július elejétől augusztus végéig tartott. Érdemes megjegyezni, hogy az ekkor hazaindulók jelentős része nem a fenti alakulat eredeti tagja volt, hanem olyan amerikaiak, akiknek ekkor ért véget a turnusuk és átsorolták őket. A kilencesek közül azok, akiknek még leszolgálandó hónapjaik maradtak, más hadosztályokhoz lettek beosztva.

 Immár hazai földön: a 9. hadosztály katonái Seattle utcáin

A 9. hadosztály egyik zászlóalját a vietnami háborúra nem jellemző módon rezesbanda, kiscserkészek, Miss Tacoma és maga Westmoreland tábornok várta a Washington állambeli McChord légi támaszponton július 19-én. A hazatérők ezután végigmasíroztak Seattle központján, ahol több ezer ember fogadta őket. Bár háborúellenes demonstrálók most is felbukkantak, erőszakos összetűzésre nem került sor, és a tömeg nagy része szeretettel fogadta a katonákat, akiket az sem zavart, hogy szakadt az eső. “Még havazásban is felvonultunk volna!” – mondta lelkesen egyik századosuk.

Így is lehet fogadni a hazatérő katonákat

Emellett azonban hadműveletek is zajlottak, például a Utah Mesa, melynek keretében az amerikai hadsereg és tengerészgyalogság, illetve dél-vietnami erők a demilitarizált övezet közelében, Quang Tri tartományban nagyobb tisztogató akciót hajtottak végre. Durván három hét alatt 309 ellenséges halottat számoltak el, 14 fő saját veszteség mellett. Augusztusban aztán újabb koordinált észak-vietnami támadássorozatra került sor délen. A dél-vietnami és az amerikai haderő több mint száz támaszpontját aknavetőkkel lőtték, némelyiket támadás alá is vették. Ez is azt mutatta, hogy a hanoi vezetés nem vette komolyan az amerikai diplomáciai tapogatózásokat, vagy inkább nem ijedt meg Nixon és Kissinger burkolt fenyegetéseitől: az elnök a Ho Si Minh-nek írt július 15-i levelében, a nemzetbiztonsági tanácsadó pedig a titkos párizsi megbeszéléseken tette egyértelművé, hogy készek tenni a békéért, de fogytán a türelmük. Ho Si Minh augusztus 30-án válaszolt. Levelében többek között kifejtette, hogy az amerikai csapatok kivonulása és a szabad választások megtartása nélkül elképzelhetetlen a béke Vietnamban. Továbbra sem alkudozott.

Ho Si Minh számára élete utolsó heteiben sem a megegyezés, hanem az országegyesítés volt a legfontosabb cél

Július 20-án valóra vált az emberiség – de leginkább a NASA – régóta dédelgetett álma: ember lépett a holdra, egészen pontosan az Apollo 11 három űrhajósa közül kettő, Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A történelmi jelentőségű utazás egyrészt az amerikaiak győzelmét jelentette az űrversenyben, másrészt a hat évvel korábban meggyilkolt Kennedy elnök ígéretének beteljesülését (aki kijelentette, hogy még az évtized vége előtt eljutnak a holdra), ráadásul ideig-óráig képes volt a nemzet nagyobb részével elfeledtetni a társadalmat továbbra is megosztó egyéb ellentéteket. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy az űrprogram a maga idejében ugyanúgy kapott kritikákat és támadásokat, mint a vietnami beavatkozás, hiszen tetemes költségeket igényelt, miközben számos hazai probléma megoldására nem volt keret. Bár a háború jóval többet, durván 158 milliárd dollárt emésztett fel, az Apollo-program is komoly forrásokat igényelt, 1961 és 1973 között 25,4 milliárd dollárt (mai árfolyamon 153 milliárdot). S bár e tevékenység tudományos eredményei kétségkívül jelentősek, nem feledkezhetünk el arról a tényről, hogy mindez elsősorban kőkemény presztízskérdés volt az amerikaiak számára.

Amerikai katonák a holdra szállásról szóló cikket olvassák

Míg a nyugati világ, sőt a keleti blokk számos országa élőben, vagy legalábbis kis késéssel láthatta a holdra lépést, a Vietnamban harcolóknak várniuk kellett pár napot, hiszen akkoriban még nem sugárzott műhold Délkelet-Ázsia felett. Az AFVN, vagyis a Vietnamban állomásozó amerikai erők műsorszóró szolgálata egy-két nap múlva kapta csak kézhez a filmfelvételeket, melyekről másolatokat készítettek és kiküldték ezeket az országrészben található állomásaiknak. A kivétel a Tuy Hoa-i állomás volt, ott ugyanis a kezelők az Egyesült Államok-béli civil rádiók műsorát élőben tudták közvetíteni. Így tehát a hangot élőben közreadták a tévében, a képernyőn pedig eközben az űrkutatással kapcsolatos állóképek váltották egymást, Bob Young műsorvezető narrálása mellett.

Bob Young a stúdióban

Vagyis azon katonák, akik tévé közelében voltak azokban a napokban, fekete-fehérben és elég gyenge képminőségben láthatták a huszadik század egyik legfontosabb pillanatát. A hatás így sem maradt el. Egy névtelen veterán így emlékezik: 

“Fiatal katonaként alig egy hónapja voltam Vietnamban, mikor a holdra szállás történt. Bár nem tudnék túl sok kellemes emléket felidézni, élénken bennem él, ahogy bementünk a legénységi klubba és a tévé képernyőjén láthattuk a holdra szállást. Legalább ötven másik sráccal bámultuk, ahogy a holdkomp leereszkedik a hold felszínére, aztán türelmetlenül vártuk, hogy Neil Armstrong kimásszon és rálépjen. Az éljenzés fülsiketítő volt, mindenki őrjöngött. Csodálatos érzés volt akkor amerikainak lenni és látni ezeket az eseményeket.
Amilyen mázlista voltam, másnap este őrszolgálatba kellett mennem. Emlékszem, ahogy ott ültünk a töksötében a peremsávon, felnéztem a holdra és arra gondoltam, hogy most emberek vannak odafent, mi meg idelent. Egy harci övezet zűrzavarából is el tudtam képzelni, milyen lehet a nyugodt holdfelszín, több ezer kilométerrel arrébb.”

Amerikai hadifoglyok Hanoiban

A vietnami lakosok közül, akikkel megosztották az élményt, viszont nem mindannyian értették meg vagy hitték el, mi történt a holdon. Még érdekesebb, hogy az Észak-Vietnamban raboskodó, korábban lelőtt amerikai pilóták hogy és milyen körülmények között szereztek tudomást a dologról. John Borling hadnagynak például egy vallatás után véletlenül került a kezébe néhány foglyoknak küldött, de visszatartott levél, mielőtt fogvatartói kitépték volna a kezéből: az egyik bélyegen még megláthatta “Az első ember a holdon” feliratot. Miután visszavitték a cellájába, a falhoz guggolt és a csöveket megütögetve adta hírül sorstársainak a felemelő hírt: “Miénk a hold.” A történethez az is hozzátartozik, hogy mindez 1970 júniusában történt, majdnem egy évvel az Apollo 11 küldetése után. Charles Plumb hadnagy ezzel szemben egy szovjet propagandacikkből tudta meg, mely az 1970 novemberében fellőtt, pilóta nélküli szovjet holdszonda sikeréről szólt, s ebben azzal dicsekedett a szerző, hogy bezzeg nekik nem volt szükség emberre ahhoz, hogy egy járművet eljuttassanak a holdra, ennek révén körülnézzenek ott, talajmintákat gyűjtsenek, majd visszatérjenek. A börtönökben egyébként időnként angol nyelvű propagandaműsorokat is lejátszottak a hangosbemondókon a foglyoknak, s bár ezekben is tettek utalásokat a holdra szállásra (pl. “Elküldtök egy embert a holdra és vissza, de nem tudjátok hazavinni a katonáitokat 15 ezer kilométerről.”), az ilyen megnyilvánulásokat a rabok mindig fenntartással kezelték. Mindenesetre egy hasonló műsorból tudta meg a hírt Richard Stratton, haditengerészeti pilóta, aki három évvel korábban került fogságba. Számos bajtársától eltérően őt nem villanyozta fel a hír: már egyetemista korában úgy vélte, az egész holdprogram csak egy politikai húzás. A mai napig az a véleménye, hogy az egész mindössze arra volt jó, hogy elmondhassák, erre is képesek, bár azt beismeri, hogy a NASA eredményei a haditechnikai fejlesztésekben is szerephez jutottak.

Az a bizonyos bélyeg...

Az egyik legszokatlanabb ide kívánkozó anekdota mégis Larry J. Wine egykori haditengerészé: 

“Fiatal tengerésztiszt voltam és szigorúan titkos hírszerző bevetést teljesítettem Délkelet-Ázsia közelében. A nyílt tengeren hajóztunk, és egy szovjet »halászhajó« [így emlegették a nemzetközi vizekre kiküldött, civil járműnek álcázott szovjet hajókat, melyek megfigyelést és lehallgatást végeztek] követett minket – szokás szerint. Nyolc-kilenc kilométerre lehettek mögöttünk. Egész nap a holdra szállással kapcsolatos híreket hallgattuk. Mikor Neil Armstrong végre kilépett a holdra és kimondta azokat a bizonyos szavakat, elöntött minket a büszkeség.
Ez a büszkeség csak tovább dagadt pár perc múlva, mikor észrevettük, hogy a szovjet hajó régimódi fényjeleket villant felénk. Mi már rég túlléptünk ezen az eljáráson, és idő kellett, míg kerítettünk egy veterán rádióst, aki tudta ezeket a jeleket értelmezni. Ő se volt már formában, de miután néhányszor elismételtette velük, végre összeállt az üzenet:
»Gratulálunk, amcsik.«
Sosem felejtem el ezt a pillanatot.”

A holdra szállással majdnem egy időben egy tragikus összetűzésre is sor került. Az észak-karolinai Camp Lejeune támaszpont altiszti klubjában legalább kétszázötvenen szórakoztak, mikor fehér és fekete bőrű tengerészgyalogosok összeverekedtek. Tizenöten megsérültek, egyikük pedig, a Vietnamot megjárt Edward Blankston tizedes egy héttel később belehalt fejsérüléseibe. Az incidenst alapos vizsgálat követte, mely többek között megállapította, hogy a tisztek és altisztek nem ragaszkodnak eléggé a lefektetett elvekhez, ezzel pedig utat engednek a fajgyűlöletnek a testületen belül, illetve, hogy általánosságban véve a fegyelem és a biztonság egyre csapnivalóbb a bázison. A fegyveres erőknél ezek után még nagyobb hangsúlyt fektettek a faji integrációra.

Nixon elnök az 1. gyaloghadosztály katonái körében,
Di Anban, Saigon mellett

Július 30-án Nixon elnök és felesége megszakította világkörüli útját és villámlátogatást tett Saigonban. Thieu elnökkel a vietnamizálás menetéről, tábornokaival a taktikai változtatásokról tárgyalt, emellett pedig amerikai katonákkal is találkozott. Még így is kevesebb mint hat órát töltött itt mint az első és utolsó olyan amerikai elnök, aki tiszteletét tette a dél-vietnami fővárosban, ahol korábban, más funkciójában már hét alkalommal járt.

 Egykori híradás az elnöki látogatásról

Augusztus 15. és 18. között egy másik jelentős esemény zajlott a New York állambéli Woodstocktól alig 70 kilométerre. A "Három nap béke és zene" jelmondattal hirdetett, ingyenes könnyűzenei fesztivál a változékony időjárás és a hatalmas dugók ellenére is több mint 400 ezer nézőt vonzott, ezzel kategóriájában a legnagyobbnak is nevezhető, egyben az ellenkultúra talán legjelentősebb fegyverténye volt. Fellépett többek között Janis Joplin, Joan Baez, Santana, Jimi Hendrix, Country Joe McDonald, a Who, a Grateful Dead és a Creedence Clearwater Revival.

Woodstock, 1969

A fesztiválról nemsokára egy Oscar-díjat is elnyerő dokumentumfilm is készült, sőt, lemezeket is kiadtak az itt rögzített hanganyagok felhasználásával, bár kulturális hatása ettől függetlenül is igen komoly volt. A sajtó eleinte elítélően fogalmazott a “hippifesztiválról”, ám a hangvétel fokozatosan megváltozott, ami annak is köszönhető, hogy egy viszonylag spontán tömegrendezvényen ennyi ember nagyobb incidens nélkül képes volt együtt szórakozni, ellentmondva a várakozásoknak. Michael Lang, a fesztivál egyik főszervezője úgy fogalmazott: 

“Woodstock az ifjúság reakciója volt a korszakra és a körülményekre. Bebizonyítottuk, hogy lehetséges harmóniában együtt élni úgy, hogy magunkból a legjobbat adjuk. Woodstock az egész világon reményt nyújtott az embereknek, éppen ezért fontos a mai napig.”

Ugyancsak bevonult a hatvankilences történelembe egy jóval tragikusabb esemény is: augusztus 9-én a Manson-szekta négy tagja brutális gyilkosságot követett el Hollywoodban, az öt áldozat között pedig ott volt Sharon Tate színésznő (Roman Polanski rendező felesége) is. Nem ők voltak az egyedüliek, ugyanis ebben az időszakban még négy másik embert is megöltek. Közösségük vezetője a zilált előéletű, de komoly személyes vonzerővel rendelkező Charles Manson volt, aki sajátos szabályok szerint működő, kábítószerekkel is élő, nagyjából százfős kommunáját egy közelgő apokaliptikus faji háborúra igyekezett felkészíteni (melyet a Beatles egyik dalszövegéből vett szóval Helter Skelternek nevezett), s mindennek előjátéka lett volna az általuk elkövetett sorozatgyilkosság. A férfit és a négy elkövetőt végül elítélték. Mason börtönbe került, s 2017-ben ott is halt meg.  

A krónika következő részében:
Koporsók a Fehér Ház előtt

Forrásjegyzék:
•  A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
•  The Moonglow of Apollo 11 (Rick Fredericksen cikke a Vietname Magazine 2019. augusztusi számából)
•  The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
•  www.aavw.org/served/racetensions_riots_abstract03_full.html
•  www.wherewereyou.com/frames/war.html
•  www.woodstock.com/history
•  www.esquire.com/news-politics/a28452621/moon-landing-stories/