“Karikatúrákat rajzoltam a tisztjeinkről...”
Interjú Phil Fehrenbacherrel
Phil Fehrenbacher vietnami témájú karikatúráival az interneten akadtam össze... Nem kellett sok, hogy személyes engedélyével és természetesen magyarosítva néhányat jelen blog Facebook-oldalán is megjelenítsek, de akkor már erősen gondolkodtam azon, hogy őt magát is meg kellene interjúvolnom. Phil az elejétől fogva nyitott volt az ötletre, így most a magyar olvasók is megismerhetik az ő történetét és munkásságát. (Az angol nyelvű változatot a jövő héten közlöm le.)
Phil Fehrenbacher napjainkban
Mikor kezdett rajzolni?
Egyke voltam, és többek között a rajzolással tudtam magam elszórakoztatni. Az általános iskolában mindig benne voltam a rajzszakkörben, a gimiben pedig állandóan báli, verseny- vagy egyéb transzparenseken és plakátokon ügyködtem. Több művészeti ösztöndíjat is elnyertem és utolsó nyári szünetemben még arra is felkértek, hogy illusztráljam a Portlandi Állami Egyetem egyik tankönyvét.
Hogyan lett ebből hivatás?
Két főiskolai félév után, 1965-ben három gimnáziumi barátommal együtt jelentkeztünk a hadseregbe. Az alapkiképzésen is volt időm a hobbimra és karikatúrákat rajzoltam a századparancsnokunkról meg két hadnagyról. Egyik délután jelentkeznem kellett az ütinél. Az említett három tiszt már várt, az asztalon meg ott hevertek a rajzaim. Körbevettek és jól leordították a fejemet, aztán röhögésben törtek ki. A parancsnok megkérdezte, nem akarok-e rajzoló lenni. Igennel válaszoltam, de erről többé szó sem esett. Az alapkiképzés után az alabamai Fort Ruckerbe vezényeltek, ahol helikopter-fedélzeti technikusokat képeztek. Épp egy előadásra vártam, mikor behívattak és közölték, hogy rajzoló beosztást kapok a kiképzési keretnél. Európai szolgálatra jelentkeztem, így pár hónappal később már a németországi Oberammaergauban voltam, mint az ottani NATO-iskola illusztrátora.
Egyenruhában
Phil nagyon jól érezte magát Németországban: eljárt az Oktoberfestre, játszott egy helyi kosárlabdacsapatban és sok új barátot szerzett. Tizennégy hónap múlva viszont átvezényeltek Vietnamba.
Kérem, meséljen vietnami élményeiről.
A parancs szerint a 6. lélektani hadviselési zászlóaljnál kellett volna jelentkeznem Bien Hoában, de épp az 1968-as Tet-offenzíva kezdetén érkeztem meg. Az ellenséges tevékenység és az általános zűrzavar miatt ebből tehát nem lett semmi. A 90. hadkiegészítő zászlóaljnál minden reggel egy csomó új katona gyűlt össze egy hatalmas sátorban, várva, hogy az ő nevüket is felolvassák és kiderüljön, hova osztották be őket. A nap többi részében mindenféle kisebb munkára osztottak be vagy ilyet kellett felügyelnünk. Mivel akkor már E-5, vagyis őrmester voltam, egy-egy munkabrigádot vezettem… és adódtak ott nagyon undorító vagy nehéz munkák is! Három vagy négy nap telt el, mire az én nevem is elhangzott. Az 525. katonai hírszerzői csoporthoz vezényeltek, Saigontól néhány kilométerre északkeletre. Itt is ugyanaz ment: a Newman-táborban maradtam, míg a pontos kinevezés meg nem jött. Napközben homokzsákokat töltöttünk, hogy megvédjük a jelentős rádióközpontot. A Newman felé vezető poros út áthaladt a vasútvonalon, mely a Binh Loi-hídon ment keresztül, és egészen a dzsungel széléig tartott. Február 18-án aknavető-támadást kaptunk, amit gyalogsági roham követett. A táborunk durván 140 x 140 méteres alapterületű volt és úgy 200 fő védte. Az 519. katonai hírszerző zászlóalj parancsnoka alig egy kilométerrel arrébb, a Parker-táborban tartózkodott, és később azt mondta, már azt hitték, le fognak minket rohanni. Három Huey csatahelikopter érkezett nemsokára és a peremsávunk felett körözve lőtték a dzsungelt néhány órán keresztül. Kora reggel már csak elszórt ellenséges tűz, főleg orvlövésztűz zavart minket. Aztán észrevettek egy nagyobb ellenséges csoportosulást, akik a híd felé nyomultak. Nem sokkal később két vadászbombázó csapott le rájuk, kétszer is. Napalmot dobtak le, alig száz méterre tőlünk. Ez volt a legfélelmetesebb lángtenger, amit valaha láttam. Mikor normalizálódott a helyzet, beosztottak az 519-esek S-2/3-as részlegébe, vagyis a hírszerző, illetve a műveleti csoportba, mely a már említett Parker-táborban kapott helyet. Minden reggel elindultunk különböző S-2-es vagy SOG-táborokba, információkat gyűjtöttünk a körzetbeli ellenséges tevékenységről, aztán visszatértünk a támaszpontra és összeállítottuk a napi hírszerzői jelentést. Néha felmentünk a folyón 30-40 kilométert más srácokkal és jártunk falvakban, hogy felmérjük az ottani helyzetet, illetve röpiratokat osztogattunk. Többször is elvágtak minket, ilyenkor utánpótlás nem érkezett és be kellett osztanunk a vizet, a sört meg az üdítőt. Mikor a rangidős őrmesterünket Tokióba vitték a sebesülése miatt, én lettem a zászlóalj műveleti altisztje.
A Newman-tábor; a február 18-i támadás során az ellenség
a jobb felső sarokban látható bozótos rész felől rohamozott.
Phil itt is rajzolgatott, bár nem mindig aratott egyértelmű sikert vele: egy ízben papírra vetett egy Ho Si Minh-fejű sárkányt megrohamozó lovagot, akinek láncige az amerikai zászló, nyeregtakarója pedig a dél-vietnami lobogó sárga-vörös színeiben pompázott. Az egyik dél-vietnami századosnak nagyon nem tetszett, panaszt tett, a művész viszont nem volt hajlandó bocsánatot kérni miatta, mivel nem rosszindulatból rajzolta. A rajz végül a helyi amerikai hírszerzési főnök helyettesénél kötött ki, akinek vietnami ezredes kollégája jót nevetett az egészen… Ezzel a dolog el volt intézve.
Vietnamban nem csak egy évet töltött…
Miután meghosszabbítottam a szolgálatomat, vagyis jelentkeztem egy újabb vietnami turnusra (előtte hazautaztam egy 30 napos eltávra), áthelyeztek az Összevont Anyagfeldolgozási Központba. Minden zsákmányolt dokumentumot hozzánk küldtek, hogy lefordítsuk, értelmezzük, aztán az információkat megosszuk az adott alakulatokkal. Saigon egészen más volt, mint a korábbi állomáshelyeim, de az igazat megvallva, legalább annyira veszélyes. Időnként egy-egy biciklis rálőtt a riksákon utazókra, vagy egy buszt, esetleg egy teherautót felrobbantottak, néha meg 122 millis rakéták csapódtak be a városban, csak hogy ne unatkozzunk. Egyszer egy bárban nekem kellett elsősegélyben részesíteni valakit, nem messze az A századunk saigoni szállásától. Aztán újra meghosszabbítottam a szolgálatomat ‘69 októberéig, hogy kihasználhassam a korai leszerelés lehetőségét (ugyanis ha kevesebb, mint öt hónapod maradt a szerződéses időszakodból, mikor Vietnamból hazatértél, akkor szélnek eresztettek).
"A humorérzékem Vietnamban fejlődött ki. Vagy nevettél, vagy megőrültél."
1969 októberében, négy év szolgálat után szerelt le és hazatért Portlandbe. Egy darabig főiskolára járt, de zokon vette, hogy egyes tanárai lenézik és másként kezelik őt, illetve katonaviselt társait. Kilépett és egy ideig az FBI-nál dolgozott, főleg adatbeviteli munkákon, ami nagyon unalmas melónak bizonyult, plusz nem volt az ottaniaknak humorérzéke sem, ezért ez sem tartott sokáig. Nemsokára azonban megismerte leendő feleségét, Julie-t, akivel egy évre rá összeházasodtak. Aztán visszatért az iskolapadba és kitanulta a reklámszakmát, közben egyre több megbízást kapott, úgyhogy megint rajzolhatott kedvére, többek között karikatúrákat és logókat. 1977-ben Salembe költözött családjával, azóta is ott él feleségével. Három gyermekük, Jenna, Kurt és Kristi idáig hat unokával ajándékozták meg őket. Phil szabadidejében szívesen főz, rejtvényeket fejt, sudokuzik, és persze festeget is.
A vietnami karikatúra-sorozat az In-Country címet viseli
A rajzai visszatükrözik a személyes katonaélményeit – valójában szinte mindegyik vietnami karikatúrája megvilágítja ennek a háborúnak valamilyen jellegzetességét –, ugyanakkor mindig van bennük egy kis humor, ami nélkül egészen mások lennének. Nehéz volt megtalálni a saját hangját ezekben az alkotásokban vagy ez jött rögtön magától?
Eredeti célom az volt, hogy olyan helyzeteket és állapotokat idézzek fel, amik megmutatják, milyen volt az amerikai katonák élete Vietnamban. A témák között ott van tehát a hőség, a pára, a monszun, az eltáv, az ellenség, az ottani állat- és rovarvilág, egy ismeretlen háborús ország minden kihívása. Az emlékezőtehetségem kiváló és próbáltam olyan apróságokat is belerajzolni, amit a veteránok észre fognak venni. Ugyanakkor nem akarom felszínre hozni a túlzottan fájdalmas emlékeket, mivel sokan a mai napig szenvedik ezeket. Miután elkezdtem ezeket a karikatúrákat kiposztolni a Facebookon, máris könnyebben ment a dolog, mert számos veterán reagált rájuk, akik vették a lapot. Sokuk írt nekem arról, hogy ezek a rajzok segítenek nekik megküzdeni a poszttraumás stresszel. Ahogy a lájkok száma nőtt, már azt is láttam, hogy jelenkori konfliktusok katonái is úgy érzik, ezek a karikatúrák nekik is szólnak, számukra is értelmezhetők.
Válogatás az In-Country szériából
Ha eszünkbe jutnak a veteránok, általában a veszteségekre és az áldozatokra gondolunk. Én viszont arra kérném, ossza meg velünk a legszívmelengetőbb vagy legpozitívabb háborús élményét.
Három vietnami is volt, akivel kapcsolatban álltam és maradandó benyomásokkal gazdagítottak. Az első egy falufőnök volt, aki mindig szólt nekünk, ha az ellenség feltűnt a közelben vagy megjelent a falujában. A második Kinh őrmester volt, az alakulatunkhoz beosztott, félelmetes kihallgató altiszt. Kedvencem egy 18 éves lány volt, aki teljesen elnyugatiasodott! Azt hiszem, Chaunak hívták, de mindenki Jo-Jónak nevezte. Blúzt és szoknyát viselt, Beatles-dalokat énekelgetett, úgy beszélt, mint egy amerikai kamaszlány és remek humorérzékkel volt megáldva. Állandóan cukkoltuk egymást skatulyába vagy borítékba dugott bogarakkal. Még azután is küldött nekem egy ilyet, miután már leszereltem és hazatértem Oregonba. Gyakran eltűnődöm, hogy mi történt velük Saigon eleste után.
Pár hete készült el az In-Country felvarró
Sok veterán bajtársával kapcsolatban maradt?
Tagja vagyok egy oldalnak, ahol a katonai hírszerzés veteránjai gyűlnek, akik a különböző hírszerző központokban dolgoztak a háború folyamán; az Összevont Vietnami Hírszerző Központban (CICV), az Összevont Anyagfeldolgozási Központban (CDEC) és így tovább. A Facebook jóvoltából legalább tíz egykori bajtársammal tudtam újra felvenni a kapcsolatot.
Néhány darab a rendelésre készült munkáiból
A vietnami karikatúrák mellett még mi mindent rajzol?
Van egy másik karikatúra-sorozatom, a Gray Area (Szürke zóna), amely az idősek mindennapjairól szól. Ezekből könyvet is szerkesztettem, mely elérhető az Amazon.com-on. Az utóbbi 15 évben többek között készítettem még pólómintákat a Harley-Davidsonnak, kisebb amerikai sörfőzdéknek, illetve mindenféle reklámábrát. Szeretek olajjal és vízfestékkel, illetve pasztellel dolgozni.
Mindenféle stílusban alkot...
Mennyi időt vesz igénybe egy-egy karikatúra elkészítése? Mennyiben változtatta meg a modern technológia a munkamódszereit? Úgy tudom, ma már táblagépet használ…
Egy karikatúra elkészítése úgy négy órát vesz el, de csak miután megszületik az ötlet. Mielőtt első számítógépemet megkaptam 1986-ban, 7. szériájú Windsor & Newton ecseteket, rotringceruzát és tintát, illetve vízfestéket használtam. Onnantól fogva ugyanúgy kézzel rajzoltam, de a rajzot aztán beszkenneltem és valamilyen szoftverrel, például Photohshoppal színeztem. Ma már szinte kizárólag az iPad Prót és a Procreatea alkalmazást használom.
Így készül egy karikatúra...
Honnan jött az ötlet, hogy ezeket a karikatúrákat könyvben is kiadja?
Nem is értem, miért vártam ezzel ilyen sokáig. Mikor még Oregon állam alkalmazásában álltam, kiegészítő keresetet jelentettek ezek az önálló megbízatások, amik a szabadidőmet teljesen felemésztették. Nyugdíjba vonulásom után eltartott egy darabig, míg hozzászoktam ahhoz, hogy van elég időm és meggyőztem magam, hogy leüljek dolgozni. Hosszú ideig gondolkoztam a könyvön. Nem a pénzcsinálás volt a lényeg, hanem hogy alkossak valamit, amin ott szerepel a nevem. Mivel csak annyit példányt nyomtattatok, amennyit megrendelnek, maga a kiadás nem került sokba, az Amazon.com pedig elvégzi helyettem a munka javát. Ha a könyvet fekete-fehérben nyomtattatnám, olcsóbb lenne, de szükség volt a színekre a hangulat miatt.
Két karikatúra-sorozata már könyv alakban is megrendelhető
Hogyan változtatta meg a Facebook a rajongókkal való kapcsolatát? És mi a helyzet a külföldi rajongókkal?
Alapvetően befelé forduló ember vagyok, de a posztolgatás révén több száz veteránhoz és az ő barátaikhoz, rokonaikhoz beszélhetek az élményeinkről. Az In-Country oldalának alig két év alatt több mint 14 ezer követője lett majdnem 50 országból. Több csoportosulás is megkeresett azzal, hogy szeretnék ezeket a képeket felhasználni. Egyikkel, az angliai Rolling Thunder hagyományőrző egyesülettel igazi partnerkapcsolat alakult ki.
Egyes olvasók naponta írnak nekem. A különböző fegyvernemek veteránjai ötleteket javasolnak, amiket szívesen viszontlátnának a karikatúrákon. Szeretnék a kedvükre tenni, de nem akarok olyasmit lerajzolni, amit nem ismerek vagy nem éltem át. Sok olyan ötletem van, ami némi utánajárást igényel, hogy például a megfelelő felszerelést vagy egyenruhát vessem papírra.
Nagyon jó a kapcsolatom a követőimmel. Több olyan vietnami témájú oldalt ismerek, ahol 3-4 adminisztrátor kell ahhoz, hogy rendet tartsanak a tagok és a posztok között. Én egyedüliként felügyelem ezt a bő 14 ezres oldalt és – lekopogom – eddig szinte semmi gondom nem akadt. A csoport tagjai nagyon tisztelettudók.
Köszönöm az interjút és további jó munkát kívánok.
A munkaeszközök és KC, a dobermann társaságában
HA TETSZETT A CIKK, KÉRLEK, LÁJKOLD A POSZTOT,
ILLETVE HA ÉRDEKEL A TÉMA, A BLOGOT. KÖSZÖNÖM.