Saigon környékén

Saigonon kívül is bőven találhatunk érdekességeket. Egyik utunk Son barátunk oldalán Cu Chiba vezetett, ahol a vietkong alagútrendszert felelevenítő múzeum található. Ennek lényegi része egy erdőben van kialakítva, ahol egy rövidfilm és egy kiselőadás után egyenruhás idegenvezető kalauzol minket végig az ösvényeken. Hogy megtapasztalhassuk az alagutakban való mozgást, több ponton leereszkedhetünk a járatokba, és így juthatunk el egy-egy földalatti vagy részlegesen földbe ásott helyiségbe. Akik ezt nem bírják, azok természetesen a felszínen is átsétálhatnak a következő látnivalóig. Eligazítóterem, kórházrészleg, raktár, van itt minden, némelyik élethű figurákkal kiegészítve. 

Természetesen az egyik legtöbbet emlegetett attrakció sem marad el, mikor kísérőnk leereszkedik az egyik ilyen járatba, a feje fölé tartott csapóajtót a helyére illeszti, majd lehet találgatni, hogy hol fog előbukkanni azon a néhány négyzetméteres részen. Aki pedig elég bátor és elég vékony a látogatók közül, az tehet egy próbát, hogy utánacsinálja… 

István harminc év alatt harmadszorra járt itt. A kilencvenes években még valóban kúszni lehetett csak ezekben az alagutakban (lásd az első képet), ráadásul sokkal hosszabb szakaszokon, később azonban kitágították és lerövidítették a járatokat (lásd a második és harmadik fotót). Én guggolva most egész jól elfértem, sőt haladni is tudtam ilyen testhelyzetben, de érdemes megjegyezni, hogy a valóságban eltért az egyes járatszakaszok mérete. Volt olyan menekülőalagút, amit direkt a lehető legszűkebbre hagytak, hogy az átlagos amerikai ne férjen be oda… 

Az alagútkomplexumtól pár száz méterre egyébként egy épület is található, ahol fotókiállítást tekinthetünk meg. Erre ezúttal nem volt időnk, viszont a fényképeket két közepes kötet formájában megvásároltuk a boltban. Egy-két harceszközt, köztük egy MiG–21-est és egy MiG–17-est is kiállítottak itt. Valamivel arrébb amerikai gyártású járművek sorakoznak a fák alatt, például egy UH–1, egy C–130, egy M–48, sőt még lövegek is akadnak. Legtöbbjük állapota sajnos siralmas, de egy részük eleve sérülten vagy kiberhelt állapotban kerülhetett ide. A kijárat felé is találunk egy boltot, ahol a helyi kézműipari remekek mellett releváns anyagokat is vásárolhatunk.

Cu Chit mindenképpen az erősen ajánlott látnivalók közé sorolom. Saigonból egynapos buszos utak keretében is ellátogathatunk ide, és részben interaktív jellege miatt tényleg felejthetetlen élményt nyújt.  

Egy másik célpontunk a tengerparti Vung Tau volt, amely már a régi időkben is üdülőként funkcionált, mind civilek, mind katonák számára (visszautalhatnék az ANZAC-kontingenst bemutató cikksorozat vonatkozó részére, hiszen katonáik sokszor itt, “Vungersben” kapcsolódtak ki). Saigonból nagyjából két óra alatt ki lehet ide érni autóval, és Son barátunk el is vitt minket. 

A város előtt nem sokkal beiktattunk egy megállót István ötletére, Chua Van Thongban. Itt egy buddhista központ található, ahova látogatóként is beléphetünk. A kerítésen belüli térségben sok mindent láthatunk, szentélyeket, templomot, monostort, szoborfaragó műhelyt, szobrokat... 

Vung Tauban először Körösi Csoma Sándor sztúpáját kerestük fel, amely egy hegy oldalában, egy kissé eldugott, de szerencsére gond nélkül megközelíthető helyen, közterületen, néhány pad és asztal szomszédságában áll. 1972-ben emelték, és nemrég újították fel, így jelenleg nagyon szép állapotban van. István vett néhány füstölőt, illetve egy csokor virágot, aminek elhelyezéséhez a közeli ház gazdája, egy hölgy hozott vázát. (Körösi egyébként nem járt itt.)

A közelben egy katonai magánmúzeum is található (Worldwide Arms Museum), amely egy Robert Taylor nevű gyűjtő hatalmas katonai kollekcióját mutatja be. A több épületen át húzódó kiállítás elsősorban az egyenruhás figurákra alapoz, a szamurájoktól a napóleoni háborúk katonáin át napjaink haderőiig, de jelenünk felé közelítve egyre több önálló tárgyi emléket (festményeket, plakátokat, kitüntetéseket stb.) is felvonultat. Nem törekszik a teljes képre vagy a történelmi háttér ismertetésére, de még így is elképesztő mennyiségű anyagot mutat be. A vietnámi háború viszonylatában kimondottan gazdag, még ANZAC- és dél-koreai egyenruhás alakokat is láthatunk. A pici boltban vásárolhatunk néhány eredeti relikviát, szóval akit a téma komolyan érdekel, itt is nézzen szét. 

A tengerpartot a magasba törő szállodaépületek uralják – szabadstrandot nem is találtunk. Vettünk hát napijegyet az egyik hotel strandrészlegére, hogy mégiscsak megmártózhassunk a Dél-kínai-tenger legalább 30 fokos vizében... Utána Sonékkal némi hideg frissítő fogyasztása következett, aztán visszaindultunk a városba. 

Mivel Saigonban és környékén most csak négy napot töltöttünk, nem juthatott idő mindenre. Így a Mekong-delta is későbbre marad, ahogy a város alaposabb felfedezése is. Ami viszont maradandó élményt jelentett, az egy véletlennek köszönhető. Egy reggel a recepción próbáltam pénzt váltani. A hölgy azt mondta, hogy nem tud segíteni, de a boy majd elvisz a legközelebbi pénzváltóig. Mint kiderült, robogóval kellett menni. Úgyhogy a srác a kezembe nyomott egy sisakot, felültem mögé, aztán neki a folyamatosan élénkülő saigoni forgalomnak! Magamról annyit, hogy azelőtt összesen kétszer ültem motorkerékpáron, de mivel a kellő tapasztalat lerítt a vezetőről, nem volt miért aggódni. Mindenesetre az is örök emlék marad, hogy Saigonban egyszer “motoroztam”… 

A kéthetes utazásból ennyit szerettem volna megosztani. Azt hiszem, minden olvasó számára egyértelmű, hogy Vietnám milyen élménybomba, különösen az Ázsiában először járó, illetve a történelmet kutató ember számára. Hatalmas köszönet jár mindenkinek, aki segítségünkre volt az előkészítés és az ottlét során, elsősorban Kiemnek, Dinh-nek, Sonnak és Giangnak. Ha rajtunk áll, nem most láttuk egymást utoljára. És persze Toperczer István barátomnak is jár a köszönet...