Betörés Laoszba

Mérlegen a vietnamizálás

Ahogy a vietnámi amerikai kontingens létszáma csökkent, úgy vált egyre sürgetőbbé a köztársasági erők bővítése és felkészítése a nagyobb hadműveletekre. A kambodzsai behatolás során már szerephez jutottak, de nem sokkal később egy másik jelentős akcióban már önállóan is bizonyítaniuk kellett. Mielőtt azonban erről szó esne, ugorjunk kicsit vissza, és tekintsük át, mi történt 1970 utolsó hónapjaiban. 

101_ab_trooper_jefferson_glenn.jpg

Tényleg az utolsó menet?
101-es ejtőernyős a Jefferson Glenn-hadművelet során

Az év végén a kommunista erők nagyobb akciókat már nem indítottak Dél-Vietnám területén, viszont több helyen is kezdeményeztek a pacifikált területeken. Az ellenük irányuló utolsó olyan támadó hadművelet, amelyben még amerikai erők is részt vettek, szeptember 5-én indult. A Jefferson Glenn során tehát amerikai és dél-vietnámi alakulatok kutattak ellenséges támaszpontok után Thua Thien tartományban. Előbbiek október elejéig, míg a helyi egységek még egy teljes éven át folytatták az akciót. A végső mérleg több mint 2000 észak-vietnámi és vietkong, 29 dél-vietnámi, illetve 31 amerikai halott volt. 

freedom_bird_1971.jpg

Ők már hazafele tartanak...

Október elején döntés született az amerikai csapatkivonások következő üteméről. Ennek értelmében az év végéig még 40 ezer katona térhet haza, ezzel párhuzamosan 344 ezren maradnak Vietnámban (ez a létszám nagyjából az 1966 véginek felelt meg). Nixon elnök ugyanebben a hónapban jelentette be, hogy az amerikai erők mostantól csak védelmi jellegű műveletekben vesznek részt. Ennek megfelelően az emberveszteség is csökkenni kezdett: a MACV például november elején jelentette, hogy az október 25–31-i héten az amerikai veszteség olyan alacsony volt, mint 1965 óta soha, 24 halott és 431 sebesült.

son_tay_raid_green_berets_aboard.jpg

Bevetésre készen: a Különleges Erők rohamcsapata
a Son Tay-i támadás előtt

November 19-én került sor a háború egyik legmerészebb akciójára. Az amerikai Különleges Erők helikopteren érkező katonái ezúttal észak-vietnámi területen, Hanoitól 32 kilométerre nyugatra csaptak le a Son Tay-i hadifogolytáborra, hogy kiszabadítsák az ott raboskodó, korábban lelőtt 70 pilótát. A rabokat azonban már hónapokkal korábban elszállították onnan, méghozzá a körzetet sújtó áradások miatt. Az amerikai hírszerzés ezt csúfos kudarcként könyvelhette el, az elit katonákat és a pilótákat viszont dicséri, hogy a kialakult tűzharc ellenére veszteség nélkül térhettek haza. Négy nappal később Melvin Laird hadügyminiszter minderről tájékoztatta a sajtót is, egyes résztvevők pedig kitüntetést vehettek át az elnöktől. Később arra is fény derült, hogy a hírszerzés pár órával az akció megindítása előtt információt kapott a tábor korábbi kiürítéséről, ez azonban vagy nem ért el időben a döntéshozókhoz, vagy ennek ellenére sem akarták lefújni a bevetést. Az észak-vietnámi vezetést a történtek mindenesetre felrázták, hiszen mintha a hátsó kertjükben szálltak volna le. Ennek hatására az összes, vidéken raboskodó amerikai foglyot a hanoi börtönbe szállították át. Érdekes fordulat volt, hogy emiatt, illetve mert a béketárgyalások összefüggésében politikai értékük megnőtt, összességében javultak az életkörülményeik és a velük való bánásmód, ugyanis az azelőtt külön tartott foglyok ezután többedmagukkal voltak egy cellában, de  innentől fogva tanórákat és találkozókat, illetve misét is tarthattak.  

Az év végén a Fehér Ház stábjának sok minden miatt fájhatott a feje: a párizsi béketárgyalások továbbra sem hoztak eredményt, és a Nemzetbiztonsági Tanács véleménye szerint az elnöknek nem is volt eszköze arra, hogy Hanoira nyomást gyakorolhasson, vagy hogy a délen állomásozó északi csapatok távozását kierőszakolhassa. A katonai akciókat egyre jobban korlátozni kívánó kongresszus, az újra erőre kapott háborúellenes mozgalom, illetve a sajtó is jelentős problémát jelentett. Nixon és Kissinger 1971 őszére, illetve 1972-re jelentős észak-vietnámi offenzívát vizionált – utóbbiból ellenfelük az elnökválasztás évében előnyt kovácsolhatott volna, befolyásolva az amerikai választókat (csakúgy, mint 1968-ban a Tet-offenzívával). Ez azonban komoly felkészülést és hadianyag-felhalmozást igényelt, amit az ekkoriban fokozódó kínai és szovjet támogatás lehetővé is tett. A Pentagon véleménye így az volt, hogy újból csapást kell mérni a határ túloldalán húzódó Ho Si Minh-ösvényre. Célterületnek ezúttal Dél-Laoszt jelölték meg, hiszen pár hónappal korábban a kambodzsai határsávban már lecsaptak, és jelentős mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak vagy semmisítettek meg, illetve a Market Time-hadművelet ellehetetlenítette a Kambodzsa felől vízi úton érkező ellenséges utánpótlást.

nixon_w_kissinger.jpg

Nixon és Kissinger

Mivel a kambodzsai behatolás utáni Cooper-Church-féle kongresszusi törvénymódosítás megtiltotta amerikai szárazföldi erők bevetését Vietnámon kívül, a feladat a dél-vietnámi haderőre, illetve az amerikai légierőre várt. Úgy gondolták, hogy egy sikeres akcióval jelentős csapást mérnek az ellenség utánpótlási rendszerére, ezzel időt nyernek Saigon számára, ugyanakkor a déli hadsereg harci szellemét is fel tudják tornászni, és képesek lesznek előnyösebb helyzetet teremteni a béketárgyalásokon. Utasították tehát Abrams tábornokot, a helyi amerikai főparancsnokot, aki a dél-vietnámi vezérkari főnökhöz, Cao Van Vien tábornokhoz fordult. Ő helyeselte a tervet, majd értesítette Thieu elnököt. Egyértelmű volt, hogy az egyre csökkenő amerikai kontingens és támogatás mellett, illetve a közelgő esős évszak miatt minél előbb meg kell indítani az akciót.  

Így tehát gyors döntés született, ennek következtében viszont Hoang Xuam Lam tábornoknak, az I. katonai körzet (a korábbi és nemrég átnevezett I. hadtest) parancsnokának és vezérkarának mindössze három hét jutott a művelet előkészítésére. Más szempontból is hátrányt szenvedtek. Például az ilyen volumenű, önálló tervezés új volt számukra, nem is beszélve arról, hogy a laoszi határsáv viszonylag ismeretlen területnek és nehéz terepnek számított, míg az ellenség már évek óta használta, és jelentősége miatt erősen védte is. Az amerikaiak által javasolt 60 ezer fő helyett alig harmadennyit sorakoztattak fel, igaz, ezek túlnyomórészt elit alakulatok voltak: az 1. hadosztály, a légideszant-hadosztály és a tengerészgyalogos hadosztály, az 1. és 3. könnyűpáncélos dandár, illetve az ezrederejű 1. rangercsoport, továbbá két műszaki zászlóalj és tüzérségi alakulatok (a bevetésre szánt helikopterek egy részét pedig már dél-vietnámi pilóták vezették). A támadás fő csapásiránya, a 9. főút nem volt jó állapotban, keskeny volt, ráadásul a környező hegyek, a sűrű őserdő és a Xepon folyó, miatt manőverezni sem nagyon lehetett, ami kiszámíthatóvá tette a köztársasági erők hadmozdulatait. A szigorú titoktartás működött is, nem is: a résztvevő alakulatokhoz csak napokkal az akció előtt jutottak el a létfontosságú információk, viszont a városokban, a civilek és riporterek körében már köztudott volt, mi készül. Az amerikai sajtóban is megszellőztették a küszöbön álló hadműveletet. Nem csoda, hogy ellenfeleik is jó előre tudtak róla...

gen_lam.jpg

Hoang Xuam Lam tábornok

Elfogott észak-vietnámi rádióüzenetek alapján az amerikaiak már december közepén tudomást szereztek arról (bár ezt csak évekkel később ismerték be), hogy ellenfelük nemcsak a készülő műveletről tud, de arról is, hogy amerikai erők nem kelhetnek át Laoszba a dél-vietnámi hadsereg oldalán. A néphadsereg vezetése ezért azt tervezte hogy hagyják benyomulni a köztársasági alakulatokat, aztán bekerítik és felmorzsolják őket, s közben természetesen saját utánpótlási vonalaikat is megvédik. Dél-Laoszban ennek megfelelően 60 ezer észak-vietnámi katona várta a támadást, öt hadosztály, illetve egyéb gyalog-,  tüzér-, utász, harckocsizó, légvédelmi és támogató ezredek tagjai. Harcállásokat építettek ki, gyakorlatoztak, illetve felderítést végeztek a körzetben. Ez ígérkezett a Vietnámi Néphadsereg addigi legnagyobb szabású kombinált műveletének, miközben a déli hadvezetés abban bízott, hogy ellenfeleik 22 ezer főnél többet nem állíthatnak csatasorba, illetve, hogy a kambodzsai behatoláshoz hasonlóan ezek az egységek is visszahúzódnak és kitérnek majd a harc elől. Washingtonban tudatában voltak annak, hogy a néphadsereg mekkora erőket állomásoztat a kérdéses területen, és hogy kemény küzdelem várható, ennek ellenére nem volt egyetértés a siker valószínűségét illetően. Január végén egy újabb elfogott rádióüzenetet olvashattak, amelyben az észak-vietnámi főparancsnokság figyelmeztette katonáit arra, hogy ellenfelük nemsokára valószínűleg támadást intéz utánpótlási rendszerük ellen. Az is kiderült, hogy Hanoiban nagy a bizonytalanság, éppen ezért még a VDK déli tartományaiban is riadóztattak, továbbá nem zárták ki a tengeri és légi invázió lehetőségét sem.  

A művelet fedőneve Lam Son 719 lett (egy kínaiakon aratott 1427-es vietnámi győzelem tiszteletére). Az első fázisban, amely 1971. január 30-án kezdődött, amerikai és dél-vietnámi erők indultak meg, hogy újra birtokba vegyék Khe Sanh körzetét, és előretolt műveleti bázist alakítsanak ki az egykori támaszponton, illetve megnyissák a 9. főutat, majd elterelő hadmozdulatba kezdjenek a hírhedt Ashau-völgy irányában, miközben a tényleges támadóerők felvonulnak a határ közelében. Ez volt a Dewey Canyon II-hadművelet, amely csekély ellenállásba ütközött. 

uh-1_over_khe_sanh.jpg

Utánpótlást szállító UH-1 érkezik Khe Sanh-ba

A második fázis, a tényleges behatolás február 8-án vette kezdetét. Először B-52-es bombázók mértek csapást a kijelölt célkörzetekre, majd a dél-vietnámi légideszant-hadosztály és az 1. könnyűpáncélos dandár egységei benyomultak a 9. főúton Laoszba. A támadási sáv nagyjából 30 kilométer széles volt. Az út két oldalán, a környező magaslatokon helikopterek tették le a szárnybiztosító egységeket: az északi oldalon ejtőernyősök és rangerek alakítottak ki leszállóhelyeket, illetve tűztámogató bázisokat, délre, a Co Roc-fennsíkon pedig az 1. hadosztály két ezrede. Tüzérségi és légi csapások, illetve csatahelikopterek segítették őket, a tengerészgyalogos hadosztály pedig a tartalékot képezte. A déli oldalon viszonylag gyenge volt az ellenállás, míg az északin keményebb, hét helikopter oda is veszett. 

lam_son_map_hun.jpg

A hadművelet térképe

Mivel egyik interjúalanyom, Kondor László haditudósítóként ott volt a művelet megindításakor, megkértem, beszéljen arról, mit látott akkor Khe Sanh-ban.

"A DASPO-nál általában egy teammel mozogtunk, egy magasabb rangú őrmester vezette, volt benne egy operatőr, egy hangtechnikus, egy fotós meg még valaki. Khe Sanh-ba viszont egyedül küldtek, mondván én frontkatona vagyok, ha érdekel, menjek oda egy hétre, és csináljak, amit akarok. Szóval az egész nem volt kiemelt téma. Az ottani képeim többsége a dél-vietnámiakat mutatja, ahogy ott állnak sorban helikopterre szállás előtt, némelyiknek a hátizsákján élő csirke utazott. Egy magas, nagydarab amerikai százados pakolta fel őket a gépre. Megkérdeztem, hogy mit gondol erről a hadműveletről. Azt válaszolta: "Ne is kérdezze. Esélyük sincs. Én meg utálok katonákat a halálba küldeni." És a Ho Si Minh-ösvény akkorra már komoly úthálózat volt, légvédelmi rakétákkal, és akkoriban már nem biciklikkel jöttek rajta az észak-vietnámiak, hanem páncélosokkal."

Az úton haladó alakulatok elsődleges célpontja Xepon városa volt (a határtól nagyjából 45 kilométeres távolságra), a Ho Si Minh-ösvény úthálózatának egyik csomópontja, de az út állapota és keskenysége miatt az első napon alig kilenc kilométert tudtak megtenni. Másnap főleg az időjárás lassította őket, amely a légi támogatást is ellehetetlenítette. Február 10-én már jobbak voltak a körülmények, és a szárnyakon is jól ment az előrenyomulás. A határtól 20 kilométerre fekvő Alouit este már meg is rohamozta a támadóék, méghozzá egy légideszant-zászlóalj légimozgékonyságú támadásával egybekötve. Ugyanakkor aznap két magas rangú dél-vietnámi tiszt is áldozatul esett, amikor helikopterüket lelőtte az ellenség, s mivel rendelkeztek a műveleti terv másolatával, valószínű volt, hogy az a néphadsereg kezébe kerül. Közben a laoszi miniszterelnök, Szuvanna Phuma hivatalosan is, bár elég lagymatagon tiltakozott a hadművelet ellen, kihangsúlyozva országa semlegességét, és a felelősséget elsősorban az észak-vietnámiakra hárítva, akik folyamatosan megsértik a királyság területét. Thieu elnök két nappal korábbi bejelentése ugyanezt említette, ahogy azt is, hogy a hadművelettel nem Laosz semlegességét akarja veszélybe sodorni, hanem az onnan operáló ellenséges erőkre csapást mérni. 

arvn_convoy_at_lang_vei_at_laos_border.jpg

A határ felé vonuló dél-vietnámi hadoszlop Lang Vei mellett

Február 12-én az előrenyomulás megakadt: az út állapota miatt a járművek nem tudtak továbbhaladni, műszaki alakulatok pedig nem érkeztek. A déli erők nagyja így nappal az ellenséges raktárak felkutatásával és felszámolásával, éjjel saját bázisaik védelmével foglalkozott, miközben fenn kellett volna tartani az előrenyomulást és megtartani a kezdeményezést. Thieu elnök azonban reszketett attól, hogy hűséges légideszant-hadosztályát súlyos veszteségek érik, és az őszi választásokra is gondolva titokban már korábban közölte parancsnokaival, hogy maximálisan 3000 ezer fős veszteséget fogad el. Így Abrams tábornok csak nagy nehezen tudta meggyőzni Vien és Lam tábornokot arról, hogy folytassák a haladást, máskülönben az ellenfél fog előnyös helyzetbe kerülni. Egyhetes késlekedés után, február 17-én, a rossz időjárás ellenére is folytatódott az előrenyomulás Xepon felé, de már későn. Addigra a Vietnámi Néphadsereg 304., 308. és 320. hadosztálya a főúttól északra, a 2. és a 324. hadosztály attól délre vette támadás alá az elszigeteltebb dél-vietnámi bázisokat. Először szorosan körülzárták őket, aztán tüzérségi tüzet vezettek rájuk, miközben légvédelmük igyekezett visszaverni a légi támogatást biztosító amerikai gépeket. Némelyik támaszpont gyorsan elesett, másutt viszont a védők kitartottak, így elkeseredett harcok következtek, amelyek során az északi és déli hadseregek páncélosai első ízben csaptak össze.

1st_armored_brigade_toward_lz_alpha.jpg

Az 1. könnyűpáncélos dandár járművei a 9. főúton

Thieu elnök ezt hallva megint az előrenyomulás leállítását javasolta, és inkább a terület átfésülését erőltette, ezzel újra lelassítva a műveletet. Abrams tábornok viszont alapvetően örült a fejleményeknek, úgy látta, hogy a néphadsereg alakulatai most kénytelenek megmutatni magukat, a légierő pedig besegíthet a felmorzsolásukba egy olyan vidéken, ami nem korlátozza a légi támogatást úgy, mint annak idején Saigon vagy Hué. A bombázás valóban súlyos veszteségeket okozott az észak-vietnámi oldalon, ettől függetlenül a köztársasági alakulatoknak súlyos harcokat kellett vívniuk, és sokat szenvedtek ellenfeleik tüzérségi tűzétől, miközben nyelvi hiányosságok miatt állandó gondjuk volt a légi támogatás koordinálásával.

us_firebase_near_laos_border.jpg

Amerikai tüzérek pihenőben egy határközeli tűztámogató bázison

Az utánpótlást a 9. főút gyatra állapota miatt a helikopterek szállították, ám a karbantartási igények és az erős légelhárító tűz miatt nem állt rendelkezésre elég amerikai forgószárnyas. Abrams tábornok őrjöngött, amikor megtudta ezt, és keményen ledorongolta James Sutherland altábornagyot, az amerikai 24. hadtest parancsnokát, aki a hadművelet amerikai részének koordinálásáért felelt, majd beszélt az 1. csapatrepülő dandár parancsnokával, Sam Cockerham ezredessel is, aki tett róla, hogy két napon belül elérhető legyen a szükséges helikopterállomány. Sid Berry dandártábornok, a 101. hadosztály parancsnokhelyettese pedig átvette a művelet légi támogatásának vezetését, és az életveszélyt is vállalva megmentette a helyzetet. 

pt_76_w_pavn_infantry_laos.jpg

Egy PT-76-os támogatja a támadó észak-vietnámi gyalogságot

Február 25-én a néphadsereg megint támadott. Az északi oldalon folytak a hevesebb harcok: a 31. számú leszállóhelyet az északiak körülzárták, és az amerikai légi támogatás sem jelentett megoldást a védőknek, mivel a támadók itt is komoly légvédelmi tüzérséget vonultattak fel. A felmentőként küldött páncélos oszlopot pedig nemcsak az ellenséges lesállások ritkították, hanem a déli parancsnoki láncolatra általában jellemző, egymásnak ellentmondó utasítások is lassították. A támaszpontot végül heves harc után lerohanták a harckocsikkal megerősített észak-vietnámi egységek: 135 foglyot ejtettek, de nekik is több száz katonájuk esett el és 11 páncélost is elveszítettek. A Ranger-dél leszállóhelyet és a 30. magaslatot ezután ki kellett üríteni, ezzel a művelet északi szárnya lényegében megszűnt létezni. 

pavn_arty_in_laos.jpg

A néphadsereg tüzérsége akcióban

A déli oldalon az 1. hadosztály 2/3. zászlóalja szintén bekerítésbe került, de a túlerő ellenében is sikerült kitörniük, és észak felé vették az irányt. Közben, február 28-án Lam tábornok és Thieu elnök megegyezett abban, hogy a hadosztály egységeit helikoptereken, “békaugrásszerűen” küldik tovább Xepon felé. A város felé tartó egységek komoly ellenállásba ütköztek útközben, a Lolo és a Liz kódnevű leszállóhelyen. Az észak-vietnámiak az amerikai légi csapások ellenére is keményen harcoltak, és tovább folytatták támadásaikat.

arvn_receiving_supplies_in_laos.jpg

Utánpótlás érkezik egy déli tűztámogató bázisra

Pham Van Phu vezérőrnagy, az 1. hadosztály parancsnoka arra számított, hogy a néphadsereg csapdába csalja majd őket Xepon körzetében, ezért a villámgyors helikopteres bevetésre alapozott. A 2/2. és a 2/3. zászlóaljat március 6-án 120 helikopter 276 felszállással szállította Khe Sanh-ból a város mellett kijelölt Hope leszállóhelyre (ez volt állítólag a konfliktus legnagyobb szabású és legnagyobb távolságot átívelő légimozgékonyságú akciója). A támadás váratlansága, illetve az ezt megelőző légi csapás folytán a manőver sikerrel járt, mindössze egyetlen forgószárnyas veszett oda. A következő három napban a katonák átfésülték a környéket, és számos raktárat felszámolták. Az itt talált ellenséges hadianyag mennyisége azonban csalódáskeltő volt a várakozásokhoz képest – a néphadseregnek ugyanis még volt ideje az itteni lerakatok egy részének áthelyezésére. A város elfoglalása így szimbolikus tett maradt. 

fsb_lolo_overrun.jpg

Észak-vietnámi gyalogság a Lolo bázison

Thieu elnök a város elfoglalását mindenesetre ragyogó győzelemnek és az ellenség “Dien Bien Phújának” titulálta katonai, politikai és erkölcsi szempontból egyaránt. S bár az eredeti terv szerint a köztársasági erők még két hónapot töltöttek volna el Xepon tágabb környékének átvizsgálásával, ő, illetve Vien és Lam tábornok megelégedett az eddigiekkel – ráadásul a tapasztalataik nyomán féltek volna még tovább nyomulni az ellenségtől hemzsegő határsávba, emellett aggódtak a közelgő áprilisi esőzések miatt is. Parancsot adtak tehát a Laoszban ragadt erők visszavonására. Thieu az amerikaiak tanácsai ellenére sem akart több embert feláldozni (holott volt még tartalékja, a 2. hadosztály), esetleg döntő összecsapást kierőszakolni, amire jó alkalmat biztosított a Vietnámi Néphadsereg több hadosztályának közelsége és eddigi veszteségei, illetve az elérhető amerikai légi támogatás. A gyors visszavonulás helyett lépcsőzetes kivonást terveztek, eközben is folytatva a dzsungel átkutatását. Ez nem a legjobb taktika volt, tekintve, hogy a szorongatott köztársasági alakulatok a fenti feladat miatt még jobban elszigetelődtek egymástól, miközben a néphadsereg továbbra is jelentős erőkkel volt jelen és agresszíven támadott. A Hope és a Sophia leszállóhelyeket március 11–12-én hagyták el. A Lolo esetében azonban nem ment olyan könnyen mindez: március 16-án az 1. gyalogezred három zászlóalja is távozott, és mikor már csak a negyedik volt hátra, a néphadsereg heves támadást indított. Kétnapos küzdelem következett, és a védők létszáma a negyedére, 88 főre csökkent. Közülük az amerikai helikopterek mindössze harminchatot tudtak kimenteni és biztonságba repíteni. 

cobras_over_laos.jpg

Cobra csatahelikopterek Laosz felett

Ahogy az eddigiekből is kiolvasható, az amerikai helikopterpilóták ismét kitettek magukért. Több esetben is életük kockáztatásával próbálták megvédeni vagy kiemelni az átmeneti bázisokat védő dél-vietnámi katonákat. Ilyen volt Keith Brandt százados, aki Cobra helikopterén a Lolo tűztámogató bázison rekedt dél-vietnámi gyalogságot oltalmazta. Bár üzemanyaga fogytával távozhatott volna, nem tette, hanem addig maradt, amíg lőszere ki nem fogyott és gépét le nem lőtték. Rich Johnson százados pedig ezután huszonöt sebesült dél-vietnámit vett fel UH-1-esére, igaz, négyet nemsokára ki kellett lökni, máskülönben a helikopter lezuhant volna. A pilóta később nehezményezte, hogy a világsajtó a menekülőkkel teli gépeket ábrázoló képeket hangsúlyozta, és nem mutatták meg, hogy adott esetben milyen elszántan ellenálltak ezek a katonák a túlerővel szemben. A helikopterek megtömése egyébként az egyik forrás szerint nem elsősorban a pánik következménye volt: a már említett Berry dandártábornok adott utasítást arra, hogy egyetlen fordulóval minél több embert hozzanak vissza Laoszból, a dél-vietnámi katonák egy része viszont éppen ezt látva esett kétségbe, és egyesek ezért próbáltak akár csak a gépek csúszótalpára kapaszkodva is, de kijutni a csataövezetből. A hanoi propaganda ezt és a túlsúlyt képező menekülőket kényszerből lerúgdosó amerikaiakat emelte ki mint a vietnamizálás igazi arcát, hozzátéve, hogy egyes leszállóhelyek nyugati filmsztárokról kapták a nevüket (a Lolo Gina Lollobrigidáról, a Liz Elizabeth Taylorról, a Sophie pedig Sophia Lorenről), amivel szerintük az amerikaiak verbálisan is elárulták a vietnamizálást. 

Híradófelvételek a kivont erők visszaérkezéséről

A főúton visszafele tartó dél-vietnámi páncélos alakulatokat is támadások érték március 19-én, a legénység pedig számos harcjárművet hátrahagyott. Ezzel nemcsak értékes haditechnikát vesztettek, de a mögöttük jövő más egységek mozgását is akadályozták, akiknek három órába telt, míg sikerült megtisztítani az utat. A hátrahagyott járműveket később a Cobra csatahelikopterek pusztították el, nehogy ellenséges kézbe kerüljenek. A néphadsereg egyes egységei eközben átszivárogtak vietnámi területre, így a visszavonulókat még ott is érték lesállások. 

arvn_prisoners_in_laos.jpg

Dél-vietnámi hadifoglyok

Március 25-re az utolsó déli alakulatok is elhagyták Laoszt, a művelet pedig hivatalosan április 6-án ért véget. Bár mindkét fél győzelmet hirdetett, a déliek számára a Lam Son 719 inkább volt félsikerekkel tarkított kudarc. Ennek több oka is volt. Először is, a tizenöt éve tartó amerikai asszisztencia ellenére és miatt a harctéri parancsnokok nagy részének új volt még a jelentős volumenű, hadosztály-szintű vezetés. Lam tábornok sem állt a helyzet magaslatán, és nemcsak tapasztalatlansága okozott gondot, hanem felelőtlen, esetenként politikai lojalitásából fakadó bátortalan hozzáállása. A hadosztály-parancsnokok rendfokozati különbségekre és elitizmusra visszavezethető vonakodása és parancsmegtagadása is rontott a helyzeten, illetve néha nem is tudták, hogy mi történik a csatatéren, egyes egységek így önállóan voltak kénytelenek cselekedni, sok katona pedig emiatt esett el. Az alakulatok összességében helytálltak, noha teljesítményük vegyes volt (a páncéloserőket például sok kritika érte a kezdeményezés hiányáért, illetve a jelentős számú jármű hátrahagyásáért), és a művelet vége felé egyes alegységek teljes pánikban menekültek. Majdnem 8000 (egyes források szerint viszont legalább tízezer) fő került a veszteséglistára, a bevetett páncélosok több mint fele (54 darab), a PSZH-k kétharmada (87) pedig odaveszett, ahogy több mint 200 teherautó és majdnem száz tüzérségi eszköz is. 

"A Lam Son 719 kudarcai és sikerei az eltérő amerikai és dél-vietnámi harci tapasztalatok eredményeinek tekinthetők. A VKH-t, amely megtervezte és végrehajtotta az 1971-es laoszi behatolást, amerikaiak állították fel, és déliek tartották fenn. Ezt a hadsereget hibásan amerikai, és nem dél-vietnámi mintára szervezték. A VKH-t úgy formálták, hogy az amerikai háborús erőfeszítésekhez asszisztáljon, és mint ilyen, helyi ellenséges alakulatokkal szemben vívott harcot kisebb egységek bevetésével, míg az amerikaiak a hadosztály-szintű műveleteket végezték. Ez a hadsereg a szövetségesük tanácsadóitól és a tűzerejétől függött..."
– Andrew Wiest

no_us_pers_beyond_this_point_laos_border.jpg

Amerikai figyelmeztető tábla a laoszi határnál

Erősen befolyásolta az akció végkimenetelét az is, hogy a megszokott amerikai asszisztencia ezúttal csak a légi szállításra és légi, tüzérségi, illetve logisztikai támogatásra korlátozódott. Még amerikai tanácsadók és előretolt légi irányítók sem tarthattak az előrenyomuló erőkkel, ami pedig a nyelvi nehézségek miatt a kommunikációt és a támogatás koordinálását is jelentősen megnehezítette (a vietnámiak között ugyanis kevesen beszéltek elvárható szinten angolul). Az amerikai légierő így is jócskán kivette a részét a műveletből: a B-52-esek 1280 bevetést repültek, a vadászbombázók több mint nyolcezret, a helikopterpilóták pedig állandó jelleggel szállították és támogatták a szárazföldi alakulatokat. Összesen 107 helikoptert és hét merevszárnyas gépet vesztettek, és megrongálódott 544 további forgószárnyas. Az amerikai emberveszteség 219 halottra és 1529 sebesültre tehető. 

dead_arvn_laos.jpg

Halott dél-vietnámi katona

Más szóval a Lam Son 719 költséges kalandnak bizonyult, amely megmutatta, hogy még sokat kell tanulnia a déli hadvezetésnek – ugyanakkor egyre többen úgy vélték, hogy erre már nem lesz ideje és lehetősége. Az I. katonai körzet alakulatai, illetve az ott élő lakosság egy része súlyos vereségként értékelték az akciót, keserűségüket pedig csak fokozta, hogy a legtöbb elesett holttestét nem hozhatták haza, így nem temethették el őket tisztességgel, ami pedig fontos része a vietnámi tradíciónak. A Khe Sanh-ból visszainduló katonai konvojokat több településen fehér gyászruhába öltözött lakosok (sok esetben a katonák hozzátartozói) fogadták. A hadműveletről egyébként beszámoltak a dél-vietnámi híradásokban, így a lakossághoz eljutott némi információ. Thieu még győzelmi felvonulást is szerveztetett Saigonban, és a diadalittas kijelentéseket megkérdőjelező újságok aktuális számait bezúzatta.  

"A hatalmas győzelemről szóló hivatalos kijelentések és a dél-laoszi győzelmet ünneplő felvonulások ellenére a súlyos veszteségek megrázták az embereket. Talán a legsúlyosabb csapást az a példátlan eset jelentette, hogy jelentős számú halottat és sebesültet kellett hátrahagyni. A hagyományok és a családi kegyelet olyan fokú megsértése volt ez, amit a vietnámi közemlékezet sosem tud elfelejteni vagy megbocsátani. Szörnyű trauma volt ez azoknak a szerencsétlen családoknak, akik örökös gyászban és kétségek között élték tovább az életüket."
– Nguyen Duy Hinh vezérőrnagy

mourning_vietnamese_after_laos.jpg

Gyászoló civilek

A Vietnámi Néphadsereg veszteségei sem voltak csekélyek, sőt egyes források szerint meghaladták a déliekét: a szövetséges oldalon durván 13–19 ezer főre becsülték; egy elfogott észak-vietnámi jelentés bő 16 ezer főt említett; Max Hastings történész szerint a háború utáni hivatalos álláspontjuk szerint nagyjából 8400 fő lehetett (ennek egynegyede halott). Emellett 88 páncélos járművet, 600 teherautót, 670 légvédelmi eszközt és 2000 nehézfegyvert is le kellett írniuk, továbbá logisztikai hátterüket is csapás érte: Abrams tábornok adatai szerint a művelet során összesen több mint 720 ezer tonna lőszert, 8–9 zászlóaljnak elegendő könnyű és nehézfegyverzetet semmisítettek meg, nem is beszélve a jelentős rizskészletekről. A Ho Si Minh-ösvényt viszont ezúttal sem sikerült elvágni; néhány hónapon belül ugyanolyan forgalom zajlott arrafelé, mint korábban. Ennek ellenére abban az évben valóban elmaradt a néphadsereg tavaszi offenzívája, de az akció az egy év múlva megindított – és a Nixonék által is vizionált – észak-vietnámi támadást, az úgynevezett húsvéti offenzívát láthatóan nem hiúsította meg, sőt az is elképzelhető, hogy Hanoi amúgy is kivárta volna az amerikai csapatkivonás következő lépcsőit, hiszen az idő már nekik dolgozott. Alakulataik megint helytálltak, és bár harctéri parancsnokaik jó részének ugyanúgy újdonságot jelentett az összfegyvernemi harcászati megoldások gyakorlatba helyezése és a hadosztály-szintű vezetés, összességében jól ki tudták használni légvédelmi eszközeiket és páncélos támogatásukat, illetve a már ismerős terep előnyeit, emellett jelentős számú harceszközt zsákmányoltak.

pavn_infantry_assault_laos.jpg

A néphadsereg gyalogsága támadásban

A néphadsereg februárban és márciusban egyébként Észak-Laoszban is tevékeny volt. A Kőedény-síkságtól nyugatra kezdett támadásuk Luangprabang városa ellen irányult, attól délre pedig Long Tieng támaszpontját vették ostrom alá. Az erősítést kapott laoszi alakulatok végül kitartottak. Washingtonban eközben döntés született arról, hogy jelentősen lecsökkentik a laosziaknak nyújtott katonai segítségnyújtást. Ennek értelmében az odairányuló amerikai légi támogatást is korlátozták, illetve inkább Dél-Laoszba irányították, hogy akadályozzák az észak-vietnámi újjáépítési tevékenységet a Lam Son 719 után. A helyi kormányerők és a Vietnámi Néphadsereg, illetve a Pathet Lao az esős évszakban is súlyos harcokat folytattak. Az év végére utóbbiak megerősítették állásaikat a hegyvidéken, a laoszi alakulatok pedig a nyugati alföldet uralták. 

 Nixon beszéde 1971. április 7-én

A Fehér Házban is tisztában voltak a tényekkel. A történtekért részben a dél-vietnámiakat, részben az amerikai hadvezetést vádolták (Abrams tábornokot Nixon haragjában állítólag ekkor le is akarta váltani). Az elnök április 7-i televíziós beszédében mindenesetre kijelentette, hogy a vietnamizálás sikerrel járt, és ennek hála 100 ezer további amerikai katona térhet nemsokára haza. Az otthoni közhangulat nem forrongott annyira, mint a kambodzsai behatolás után, de így sem volt kedvező. Az sem segített a helyzetén, hogy közzétették az 1970-es jelentéseket az amerikai katonaságban egyre jobban elharapódzó droghasználatról (a statisztikák szerint a megkérdezettek harminc százaléka már kipróbálta az illegális kábítószerek valamelyikét) és a harci szellem rohamos romlásáról. Az elnök népszerűsége megingott: az 1971. márciusi kutatások szerint csak a megkérdezettek fele bízott meg benne – ez megválasztása óta negatív rekord volt –, és mindössze 34 százalékuk helyeselte háborús intézkedéseit. Ismét megkezdődtek az utcai demonstrációk, de a képviselőházban és a szenátusban is egyre forrósodott a hangulat. Hogy mi minden történt ezek következtében, már egy másik cikk témája lesz.

Ha tetszett, és szívesen olvasnál hasonló tartalmakat, kérlek, nyomj egy lájkot, és kövesd a blogot
a Facebookon. Köszönöm.

Forrásjegyzék:

26 Minutes at Son Tay (cikk a Vietnam Magazine 2020 decemberi számából; írta Eileen Bjorkman)
A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
Fehér házi éveim (írta: Henry Kissinger; Antall József Tudásközpont 2019)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Steel and Blood: South Vietnamese Armor and the War for Southeast Asia (írta: Hai Mai Viet; Naval Institute Press 2008) 460 o.
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
Vietnam’s Forgotten Army: Heroism and Betrayal in the ARVN (írta: Andrew Wiest; New York University Press 2008)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• Kondor László szóbeli közlése, 2020. jan. 18.