“Megölni mindent, ami mozog!”
Mi történt My Laiban?
1968. március 16-ának reggelén történt. A dél-vietnami Quang Ngai tartománybéli Son My falucsoporthoz tartozó My Lai kunyhóiban a parasztok többsége reggelijét készítette, amikor tüzérségi tűz csapott le a település szélén, majd amerikai helikopterek értek földet a rizsföldeken. A belőlük szétbontakozó gyalogság behatolt a faluba… Pár órán belül több száz vietnami civil hevert vérbe fagyva, állataik lemészárolva, épületeik felgyújtva, lerombolva. Mi történt pontosan és miért?
Kunyhó felégetése My Laiban
A 23. “Americal” gyaloghadosztályhoz tartozó 11. gyalogdandár 20. gyalogezredébe tartozó C század állománya 1967 decemberében érkezett Dél-Vietnamba. Többségük 18-22 éves, átlagos amerikai fiatalember volt. A hawaii dzsungel-harcászati kiképzésen kiváló eredményt mutattak fel és a zászlóalj legjobb alegységének tekintették őket. Quang Ngai tartományban állomásoztak, melyet nyugaton az Annami-hegyvonulat, keleten a Dél-Kínai-tenger felé kifutó keskeny parti síkság uralt. Gyönyörű, de veszélyes vidék volt. Lakosai híresek voltak elmaradottságukról és makacs kitartásukról: elszántan küzdöttek a franciák ellen is, akik az indokínai háború idején nem is tudták ezt a területet ellenőrzésük alá vonni. A Viet Minh, később a Vietkong befolyása itt mindig nagyon jelentős volt. Még a hadi jelentések is kiemelték, hogy itt a legkritikusabb a helyzet egész Dél-Vietnamban. Westmoreland tábornok aláhúzta, hogy “állandó nyomást kell gyakorolni az ellenségre, erőit és nagyszámú támaszpontját felszámolni, a lakosság és annak élelemtartalékai feletti befolyását pedig megtörni.” Ennek megfelelően a tartományban egymást követték a nagyarányú tisztogató műveletek, melyek jelentős tűzerő bevetésével, így számos település pusztulásával jártak együtt. Jonathan Schell, a New Yorker tudósítója szerint 1965 és 1967 között Quang Ngai falvainak 70 százaléka tűnt el a föld színéről.
A 23. gyaloghadosztályt 1967 szeptemberében reaktiválták dél-vietnami szolgálatra és állományát addig független alakulatokból szedték össze; ilyen volt a 11. dandár is. A csapatkohézió hiánya többek között a hullámzó harci teljesítményen is meglátszott.
Az első pár hétben a C század tagjai ismerkedtek a környezettel, barátkoztak a helyi lakossággal és készültek a küzdelemre; más nemigen történt. 1968 január elején viszont megváltozott a helyzet. A környéken a Nemzeti Felszabadítási Front helyi erőinek 48. zászlóalja tevékenykedett már évek óta, többször is borsot törve a dél-vietnami és velük szövetséges egységek orra alá. Az újonnan alakult, zászóaljerejű Barker-harccsoport feladata volt, hogy a Batangan-félszigetet átfésülje és megtalálja, majd semlegesítse az ottani vietkong erőket.
Gyönyörű, de veszélyes vidék: Quang Ngai tartomány
Január 30-án viszont megindult a kommunista erők országos Tet-offenzívája. Quang Ngai városát is súlyos támadás érte 31-én, de az “Americal” hadosztály Chu Lai-i támaszpontját is. A C század Nui Dong De mellett ásta be magát, a 102. dombon, és mikor a tartományi központot megtartani képtelen gerillaerők végül visszavonultak, az ő feladatuk lett volna az útjukat állni. Február 1-jén délután meg is pillantották a távolban a várost elhagyó partizánalakulatokat – tüzérségi tüzet azonban a dél-vietnami hatóságok engedélye nélkül itt nem kérhettek, és mire ezt megkapták, a vietkong zászlóalj maradéka eltűnt Son My, vagy ahogy az amerikaiak egymás közt nevezték, Pinkville felé.
Merre lehetnek?
A Tet-offenzíva kifulladásával az amerikai hadvezetés igyekezett kihasználni a súlyos ellenséges veszteségeket, egyben magához ragadni a kezdeményezést. A Barker-harccsoport három százada a következő hetekben tehát a vidéket járta: lesállásokat készítettek elő, de képtelenek voltak rátalálni a partizánokra. A hosszas őrjáratok, az eredménytelenség és az ellenség közelségének tudata lassan felőrölte a katonák kitartását. Ráadásul egyre több emberüket veszítették el aknák, csapdák, aknavetőtűz és orvlövészek miatt... Szinte sosem látták az ellenséget, de az ellenség nagyon is látta őket.
Újabb akna, újabb sebesült...
Aztán a gerillák február 13-án és 14-én My Lai 4 és My Lay 1 (az azonos nevű falvakat számozással különböztették meg) körzetében rajtaütöttek a járőröző amerikaiakon. Bár 80 halott partizánt és jelentős mennyiségű fegyverzetet, illetve lőszert találtak az akció után, az ellenséges tevékenység, a környéken található alagutak, csapdák és aknák rémálommá változtatták a háromnapos műveletet, melyben 5 amerikai esett el és 15 sebesült meg. Ilyen frusztráló körülmények között egyre többször került sor kínzásra, gyilkosságra vagy nemi erőszakra, valahányszor foglyot ejtettek, aki általában vietkong-gyanúsított volt, de sokszor egyszerű paraszt, aki az útjukba került.
“A kiképzés során elmagyarázták nekünk a genfi egyezmény tudnivalóit és eleinte tettük, amit helyesnek tartottunk, átadtuk a foglyokat. De idővel egyre nehezebben ment, mert láttad, megértetted, megtapasztaltad a valóságot. Olyan ellenséggel küzdesz, aki nem követi a genfi egyezményt, de neked muszáj. Mintha a te focicsapatodban szigorúan követnétek a játékszabályokat, az ellenfél viszont azt csinálna, amit csak akar.”
– Fred Widmer
A foglyok kivégzését sokan azért is támogatták, mert úgy látták, nincs értelme átadni őket a dél-vietnami hatóságoknak, remélve, hogy majd az átállást elősegítő Chieu Hoi-programban részt vesznek, mivel köztudott volt, hogy sokan közülük előbb-utóbb visszatérnek a gerillákhoz és akkor újra amerikaiakra fognak lőni. Innentől fogva a kivégzések megszaporodtak, de másra is volt példa, például akasztásra, csonkításra vagy kútba dobásra.
“Nem hittél senkinek, mert nem tudtak, ki kicsoda, ki az ellenség. Idővel egyre több foglyok végeztünk ki. Úgy fogalmaznék, hogy rendszeresen megtörtént. Egyszer én is durván bántam egy fogollyal – egy papa-szan volt [idős vietnami férfi]. Akkor szálltam be abba, ami már jó ideje műsoron volt. Levágtuk a szakállát – ez sértés volt. A szakállas papa-szant ugyanis bölcs embernek tartották, és a szakáll levágása tiszteletlenségnek számított.
Szóval körbepofoztad, összeverted, hogy szóra bírd őket. Senkit nem ütöttem meg a puskámmal. Inkább elővettem a késem. Sosem kínoztam senkit halálra, de valószínűleg ilyet is láttam.”
– Fred Widmer
A tisztek felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt ebben és a közelgő tragédiában, hiszen beleegyezésük, sőt részvételük erősítette azt az érzést, hogy ez az elfogadott eljárás. Közülük kettőt kell kiemelnünk, mivel nevükkel később is találkozunk.
Egyikük a mexikói származású Ernest L. Medina százados volt, a C század parancsnoka. Szigorú, de tisztességes embernek tartották, akit keménysége ellenére is kedveltek és tiszteltek, és aki gyakran leült katonái közé. Szegény sorból származott, egyszerű bakából emelkedett tiszti rangra, és akkor már tíz éve szolgált. Gyűlölte a vietnamiakat, az erőszakos vallatásokban nem egyszer maga is részt vett és nem nézett jó szemmel azokra a katonáira, akik vigyáztak a foglyokra.
A másik, az 1. szakasz parancsnoka, William L. Calley hadnagy, aki minden tekintetben távol állt egy ideális tiszt képétől. Jellegtelen, súlytalan figura volt, eleinte nem is akarták behívni, azonban a háború során fellépő ember- és tiszthiány révén őt is beszipkázták. A kiképzés és a tisztképző iskola elvégzése során semmivel sem emelkedett ki a többi közül – amúgy sem volt magas, alig 160 centiméter. Annak a kényszerűségből kialakított rendszernek volt a terméke, mely a háborús igények kielégítésére átállt a “tömeggyártásra” és ezzel sokszor felkészületlen, alkalmatlan, vezetésre képtelen tiszteket és altiszteket nyújtott a haderőknek. Calleyt se felettesei, se emberei nem tisztelték, őt pedig ugyanúgy nyomasztotta a láthatatlan ellenség, a gyanús civilek, a csapdák és az orvlövészek, miközben dicsőségre szomjazott. A kegyetlenkedésekből ő kivette a részét: egy ízben például belökött egy öregembert egy kútba, majd agyonlőtte, de nemi erőszakot is követett el.
“Mikor először láttam amerikai katonákat olyasmit elkövetni, amit más esetben atrocitásnak neveztek volna, először arra gondoltam, hogy talán én voltam egészen odáig naiv, és hogy mindig is ez volt a módja a dolgoknak. De lassanként rájöttem, hogy a csoport kontrollja odalesz. A fegyelem kezdett lazulni. Mindaz, amit hazulról és az iskoláikból hoztak, túl messze került tőlük és kezdett elhalványulni.”
– Michael Bernhardt
Nem mindenki vette ki a részét ezekből a szörnyűségekből, de sajnos egyre inkább csoportnorma vált belőle. Az állandó veszélyek és az azokkal szembeni tehetetlenség mellett pedig ott volt még az a tény is, hogy maga a háborús alaphelyzet túl sok hatalmat adott egyetlen embernek:
“Odaküldesz valami seggfejet, a kezébe nyomsz egy fegyvert, tilalom alig, ott van egy szabad tűz-zónában, ő pedig ki fogja élni magát olyan dolgokban, amiért az Államokban börtönbe kerülne.”
– Greg Olsen
Február 23-án újabb heves összecsapás történt My Lai 4 és My Lai 6 környékén. Mire a füst eloszlott, a 48. vietkong zászlóalj újra kereket oldott… Bár a hivatalos jelentésben 68 halott gerilla szerepelt, most sem tudtak végső csapást mérni az ellenséges alakulatra.
Őrjáraton
Február 25-e lett a század történetének egyik legmegrázóbb napja. Őrjárat közben egy aknamezőre tévedtek Lac Son mellett. Az első robbanás után többen is menekülni próbáltak, aminek a vége az lett, hogy nem csak egy ember veszett oda: három halott és tizenkét súlyos sebesült került a veszteséglistára egy olyan aknamező miatt, amit valószínűleg nem is a gerillák, hanem a korábban ott állomásozó dél-koreai erők telepítettek. Súlyos csapás volt mindez a harci szellemükre és csak fokozta a civilekkel szembeni gyanakvást. Amikor március 14-én robbanócsapda végzett George Cox őrmesterrel és sebesített meg más katonákat is, moráljuk sosem látott mélységekbe zuhant: aznap több mellettük elhaladó parasztot is megvertek, sőt egy, a földeken dolgozó nőre is rálőttek, miután valaki tévesen azt kiáltotta, hogy fegyver van nála. Ahogy megközelítették, látták, hogy fegyvertelen és még él: erre agyonlőtték és összerugdosták. Medina százados később mindezt eltussolta; neki a század harckészsége fontosabb volt, mint néhány halott civil. Létszámuk addigra 105 főre fogyatkozott: 28 emberüket veszítették el és vissza akartak vágni.
A március 15-én kinevezett új dandárparancsnok, Oran K. Henderson ezredes másnapra újabb műveletet tervezett a 48. zászlóalj csapdába ejtésére My Lai 4 térségében. Elégedetlen volt az elmúlt hetek történéseivel és bár harci tapasztalatokkal nem rendelkezett, egyértelműen kijelentette, hogy eredményeket akar és több agresszivitást a beosztottaitól. Ennek szellemében dolgozták ki a tervet. A harccsoport hírszerzőtisztje, Eugene Kotouc százados közölte, hogy információk szerint durván 250-280 gerilla lehet a faluban, a lakosság pedig aktívan támogatja a Vietkongot. Úgy számított, hogy reggel hét órára minden civil a piacon lesz már, vagyis mindenki, aki a településen marad, gerilla vagy gerillaszimpatizáns lesz. A lakosságot mindezek miatt nem tervezték röplapokkal vagy más módon előre figyelmeztetni (ezt az eljárást egyes műveletek előtt alkalmazták).
Frank Barker alezredes, a harccsoport parancsnoka a falu teljes lerombolását adta parancsba, ideértve a talált alagutak betemetését, az élelmiszer-készletek megsemmisítését és az állatok leölését vagy elkergetését. Ami a lakossággal kapcsolatos utasítását illeti, nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy szó szerint parancsot adott volna a megölésükre, viszont minden erre utal. A későbbi vizsgálat is rámutat arra, hogy “a civilek kezelésével kapcsolatos minimális vagy elmaradt utasítások tették lehetővé azokat a szándékaival kapcsolatos félreértéseket és parancsainak félreértelmezését, mely a célkörzetben talált személyekre való válogatás nélküli tüzelésnek utat adtak.”
Aznap este a C századnál megrázó megemlékezést tartottak Cox őrmesterről, utána pedig Medina százados szólt hozzájuk. Elmondta, hogy másnap “jó kis csatában” lesz részük és végre “kiegyenlíthetik a számlát”; bár létszámhátrányban lesznek, a csatahelikopterek támogatása révén nem kell aggódniuk, és civilek nem lesznek a közelben; a falut földig kell rombolniuk, mivel a Vietkong menedékhelye. Amikor valaki a nőkről és gyerekekről kérdezte, a százados saját bevallása szerint azt felelte: mindenki használja a józan eszét és nőre vagy gyerekre csak akkor nyissanak tüzet, ha annál fegyver van és használni akarja. Mások szerint viszont egyértelművé tette, hogy mindenki, aki a faluban lesz, gerilla vagy gerillaszimpatizáns, vagyis mindenkivel végezni kell. Egy katona később úgy idézte őt: “Megölni mindent, ami mozog!” Megint mások állítják, hogy nem mondta ki szó szerint ezt, de erre célzott. És olyan is akad Greg Olsen személyében, aki tagadja mindezt, mondván, ha erről lett volna szó, már akkor ellenszegült volna a parancsnak.
A C század első katonái földet érnek My Lai mellett
Március 16-án, kora reggel felsorakoztak a harccsoport katonái rájuk váró helikopterek mellett a Dottie támaszponton. Két lépcsőben szállították őket a célkörzetbe. A falu közelében kijelölt leszállóhelyre, a My Lai 4 melletti földekre és a település szélére fél nyolc előtt pár perccel négy 105 mm-es tarack előkészítő tüze zúdult le, mire a lakosok a kunyhóik mögött kiépített óvóhelyekre siettek. 7:35-kor értek földet az első helikopterek és alig húsz perc alatt a teljes C század felsorakozott. Ellenséges fegyvertűz nem zavarta a leszállást, viszont az akciót biztosító felderítő helikopterek kiszúrtak néhány menekülő fegyverest, akik egyértelműen gerillának tűntek és fedélzeti fegyvereikkel tüzet is nyitottak rájuk (később azonosították a holttesteket és valóban partizánok voltak). A környéken viszont olyan fegyvertelen civilek is tartózkodtak, akikre a harcra kiéhezett és heves ellenállásra számító amerikaiak szinte rögtön rálőttek: ilyen sorsra jutott az a bácsika, aki kinn, a földeken tartózkodott már és azért integetett, hogy lássák, nincs nála fegyver. A lakosság egy része a fegyverropogást hallva menekülőre fogta és elhagyta a falut, mások viszont az óvóhelyeken maradtak.
Az 1. és 2. szakasz előrenyomul a falu felé
Az 1. és 2. szakasz vonalba fejlődve behatolt a faluba, míg Medina parancsnoki részlege és a 3. szakasz hátramaradt a település nyugati szélén. Az alegységek hamarosan rajokra, félrajokra, majd kisebb csoportokra, párokra oszlottak. Ha menekülő civileket láttak, tüzet nyitottak rájuk, ahogy a háziállatokra is. A kunyhókból kiparancsolták a lakosokat, bár voltak, akik ezzel nem bajlódtak, egyszerűen csak bedobtak egy gránátot az ajtón. Azokat, akik előjöttek otthonaikból, vagy kisebb csoportokba terelték, vagy azonnal kivégezték. A tény, hogy rengeteg volt köztük a nő, a gyerek és az idős ember, a többséget nem zavarta. Még azokat a kisgyerekeket is habozás nélkül lekaszálták, akik bizakodva, karjukat nyújtogatva, cukorkát várva indultak feléjük.
Összeterelt nők és gyerekek. A fényképész, Ron Haeberlee szerint, amikor a fotót készítette, azt hitte még, hogy kikérdezésre gyűjtötték össze őket, de amint elsétált onnan, a csoportot a katonák lekaszálták. A kép szó szerint az utolsó másodperceiket rögzítette...
Az 1. szakasz legalább 60 lakost terelt össze menet közben. Medina százados viszont állandóan hívogatta Calley hadnagyot, tudakolván, hogy miért nem haladnak gyorsabban. Calley a begyűjtött foglyokra fogta, mire parancsnoka annyit mondott, hogy szabaduljon meg tőlük. A hadnagy ekkor odaszólt Conti és Meadlo közlegénynek: “Take care of them” – ami kétértelmű mondat, mivel jelentheti azt is, hogy “Ügyeljetek rájuk”, de azt is, hogy “Intézzétek el őket.” A katonák az előbbi értelemben fogadták az utasítást, és mikor Calley nemsokára visszatért, dühösen megismételte a parancsot. Meadlo közlegény az mondta erre: “Azt csináljuk. Vigyázunk rájuk.” A hadnagy ekkor tette egyértelművé, mit vár tőlük: “Nem! Azt akarom, hogy öljétek meg őket!” Conti nem akart részt venni ebben és rámutatott, hogy gránátvető van nála, nem karabély. Calley erre Meadlóval állt oda és az M-16-osaikkal tüzet nyitottak a lakosokra. Több tárnyi lőszert használtak el, míg a sikítozó nőket, gyerekeket és öregeket lemészárolták. Utána a szakasz folytatta az előrenyomulást.
Már nem tudtak elmenekülni
Mikor elérték a falun áthúzódó vízelvezető árkot, ott már több tucat lakost őriztek a többiek. Miközben az egyik idős szerzetest kikérdezték, Calley dührohamot kapott, agyonlőtt egy kétéves kisgyereket, majd a szerzetest is az árokba taszította és lelőtte, utána pedig parancsot adott, hogy mindenki mást is lökjenek be és végezzenek ki. Egyesek örömmel teljesítettek a parancsot és tüzet nyitottak a könyörgő falusiakra, de mások, például Robert Maples, az egyik géppuskás még úgy sem volt rá hajlandó, hogy a hadnagy fegyvert fogott rá.
Amerikai katona tüzel a menekülő civilekre
A helyiek számára leírhatatlan volt a sokk. Az amerikaiak eddig csak kétszer jártak a faluban. Első alkalommal cigarettát és cukorkát osztogattak, sőt, gyógyszert is adtak a betegeknek. A falu ráadásul egészen addig nem szenvedett kárt sem, ami Quang Ngai tartományban igen kivételes esetnek számított. Most, a szülők kétségbeesetten igyekeztek megvédeni gyerekeiket, sokszor saját testükkel megóvva őket – ilyen módon egyébként többen is megmenekültek, hiszen a tömeges kivégzések során jó páran voltak, akik sebet kaptak ugyan, de a lövedékek egy részét a többi áldozat teste fogta fel. Olyan is akadt, akinek sikerült elbújnia, de végig kellett néznie vagy hallgatnia, amint másokat legyilkolnak vagy megerőszakolnak. Az akkor tíz éves Pham Thi Trinh szemtanúja volt, ahogy egész családját megölik: nővérét, Muit egy amerikai megerőszakolta, majd agyonlőtte. A kislány később kimerészkedett a verandára, megtalálta héthónapos öccsét és haldokló édesanyját, aki arra kérte, meneküljön. Elrejtőzött hát és mikor órákkal később előjött, látta, hogy házuk teljesen leégett.
Fejlövést kapott vietnami asszony
"Mikor az amerikaiak először idejöttek, a gyerekek a nyomukba szegődtek. Cukorkákat osztogattak nekik. Mosolyogtak, aztán távoztak. Nem beszéltük a nyelvüket. Ők mosolyogtak és mondogatták, hogy "oké", így megtanultuk ezt a szót. Mikor másodszor jöttek, vizet öntöttünk nekik. De nem szóltak semmit. Mikor harmadszorra jöttek, mindenkit megöltek... Mindent elpusztítottak."
– Sa Thi Qui
Ahogy már említettem, a C század nem minden tagja volt hajlandó részt venni az öldöklésben. Thomas Partsch például egyetlen lövést sem adott le aznap; Leonard Gonzalez egy mellkasán sebesült kislányt talált a rizsföldön és jobb híján megitatta, viszont amint magára hagyta, egy bajtársa agyonlőtte; George Garza felcser szintén talált egy karján sebesült kisfiút, hát ellátta a sebét. Az egyik túlélő, az akkor 34 éves Pham Ky pedig beszámolt arról, hogy családjával elrejtőztek egy óvóhelyen, de három amerikai megtalálta őket: egyikük vietnami nyelven kihívta őket, majd átvezették őket a falu szélére, ahol elengedték és menekülésre sürgették őket; Son Hoi faluban találtak menedéket. Egy házaspár, Phong Ky és Nguyen Thi Meo hasonló módon menekült meg.
Az idősebb fiú testével próbálta védeni kisöccsét
8:45 körül Medina beküldte a faluba a 3. szakaszt is, hogy bevégezzék a feladatot. A katonák a másik két szakasz nyomában járva agyonlőtték a még élő embereket és állatokat. Velük tartott Ronald Haeberle fényképész és Jay Robert haditudósító. Haeberle számos felvételt készített az eseményekről, melyek később döntő bizonyítékokkal szolgáltak, de erről később. Ott volt még Dennis Johnson hírszerzőtiszt és tolmácsa, a dél-vietnami Duong Minh őrmester. Mindkettejüket megrázta a látvány és amikor Minh később Medinát kérdőre vonta, ő annyival intézte el, hogy parancsot teljesít. A százados addigra biztosan tudta, hogy ellenállás nincs és látnia kellett a fegyvertelen holttesteket is, mégsem tett egyelőre semmit az öldöklés megállítására. Sőt, ő maga is adott le lövéseket menekülő civilekre.
A C századhoz aznapra csatlakozott hírszerzőtiszt, Dennis Johnson hadnagy és tolmácsa, Duong Minh őrmester egy idős lakost kérdeznek ki My Laiban
A tömeges kivégzések tényét egyesek további brutális cselekedetekkel súlyosbították. Például nem egyszerűen megerőszakoltak lányokat és nőket (sokszor csoportosan), hanem utána brutális módon gyilkolták és csonkították meg őket. A végtagok levágása, az agyonszurkálás, a kibelezés, a skalpolás vagy a nyelv kivágása csak néhány a szörnyűségek leltárából.
"Aznap, My Laiban, úgy 25 embert öltem meg. Férfiakat, nőket. Lelőttem őket, elvágtam a torkukat, megskalpoltam őket... levágtam a kezüket, kivágtam a nyelvüket. Megtettem.
Egyszerűen csak csináltam. Az elmém ráállt. Nem csak én csináltam. Sokan mások is. Egyszerűen öltem. Miután belekezdtem, a kiképzés, az ölésre programozás előjött.
Fel tudja fogni, mit jelent ötszáz embert megölni 4-5 óra alatt? Olyan ez, mint a gázkamrák, mint amit Hitler csinált. Felsorakoztatsz ötven embert, nőket, öregeket, gyerekeket és egyszerűen lekaszálod őket."
– Varnado Simpson
Ron Haeberle aznap két fényképezőgépet vitt magával. A fekete-fehér tekercset később leadta, a színes tekercset azonban hazavitte magával. Ezek a fotók később döntő jelentőségűnek bizonyultak a mészárlás ügyében indított vizsgálat során.
Hugh Thompson zászlós egy OH-23 könnyű felderítő helikopter pilótája volt. A csatahelikopterek mellett az ő gépük is részt vett a környék biztosításában és megfigyelésében. Embereivel elhűlve látták, hogy a földön heverő, fegyvertelen, sebesült civileket a gyalogság megközelíti, majd agyonlövi. Mikor észrevették a vízelvezető árokban fekvő halottakat és haldoklókat, Thompson leszállt a közelben és megkérdezte az ott álló katonákat, hogy tud-e valahogy segíteni a sebesülteknek. Egy őrmester azt felelte, csak azzal, hogy ha megadja nekik a kegyelemlövést. A pilóta erre kérdőre vonta Calley hadnagyot, aki közölte, hogy a gyalogságért ő felel, úgyhogy semmi köze hozzá. Thompson dühösen otthagyta őket és újra felszállt, de nem hagyták nyugodni a látottak. Mikor egy óvóhely felé menekülő civileket látott meg, nyomukban a 2. szakasz tagjaival, letette a gépét a gyalogság orra előtt és parancsot adott géppuskásának, Colburnnek, hogy ha a bakák rálőnek a civilekre, nyisson tüzet rájuk. Kiszállva közölte a szakasz parancsnokával, Brooks hadnaggyal, hogy ki kell hozni a civileket a gödörből, aki viszont azt válaszolta, hogy csak kézigránáttal lehet. Erre Thompson személyesen állt neki a feladatnak és szép szóval csalogatta ki őket a rejtekhelyről, majd a lehívott csatahelikopterekkel szállíttatta el őket néhány kilométerrel odébb. Bátor közbelépésükkel életeket mentettek meg.
OH-23-as felderítő helikopter; a típust a koreai háborúban használták először. Vietnamban az OH-6 szélesebb elterjedéséig még alkalmazásban állt.
Ezután viszont vissza kellett térniük a bázisra üzemanyagért. Thompson mégis kitérőt tett, mert elrepülve a már említett vizesárok felett, másik embere, Andreotta mozgást látott odalent a halottak között. Újra leszálltak hát és Andreotta bemászott a durván száz holttest közé, míg meg nem találta a mozgás forrását: egy ránézésre hároméves kisgyereket. Vér borította, de csodával határos módon semmiféle sérülést nem szenvedett el. Azt sem tudták, fiú-e vagy lány, de később kiderült, hogy fiú és nyolcéves. A Quang Ngai-i katonai kórházba szállították. Thompson a bevetés után azonnal jelentést tett feletteseinek a civilek lemészárlásáról és az információ rövidesen el is jutott Barker ezredeshez. Charles Calhoun őrnagy, a harccsoport helyettes parancsnoka továbbadta Medinának az ezredes aggályait, mire a C század szakaszai is megkapták rádión a “gyilkolást befejezni” parancsot. Medina jelentette, hogy az ellenséges erők már elhagyták a körzetet, csak nők és gyerekek maradtak. A század 13 óra körül letelepedett, hogy megebédeljen…
A C század pihenőt tart a falut átszelő ösvény mellett,
néhány méterre a halomban álló holttestektől
A pihenő után Medina közölte, hogy több civilnek nem eshet bántódása. A katonák több faluba is behatoltak a Son My falukomplexumon belül; a parasztokat összegyűjtötték, a vietkong-gyanús férfiakat elkülönítették. Most, hogy a vérengzés véget ért, szinte mindenki elgondolkodott az eseményeken… De ekkor már nemcsak a résztvevők tudták, hogy valami nagyon komoly dolog történt: a rádióforgalmazást (benne Thompson hadnagy kétségbeesett fenyegetésével) többen is hallották, a helikopterek személyzete is beszélt a látottakról, és persze a szóbeszéd gyorsan terjedt. Medina is sejtette, hogy gondjai lesznek ebből, főleg, mikor parancsot kapott, hogy menjen vissza a század My Lay 4-be és számolják össze a holttesteket, illetve ellenőrizzék, hogy a civilek milyen módon vesztették életüket. A százados ellenkezett, mondván, a környék tele van csapdával és aknával. Korábban 90 ellenséges halottat jelentett le, bár tűzharc nem alakult ki, ezt mindenki tudta. Mikor Koster vezérőrnagy újra rákérdezett, azt hazudta, 20-28 civil esett áldozatul a tüzérségi tűznek. Koster nem forszírozta a dolgot és ez felülírta a parancsot: a C század tehát továbbhaladt, nemsokára csatlakozott a My Khe felől érkező B századhoz, akik 90-100 lakost öltek meg aznap délelőtt.
Romok és holttestek
A délután és az este folyamán a falvak túlélői előmerészkedtek a rejtekhelyeikről és kábultan járták végig szülőhelyük romjait. A Vietkong két szanitéce megjelent és szerény egészségügyi felszerelésükkel próbáltak segíteni a sebesülteken. A földeken dolgozó családapák közül sokan csak ekkortájt érkeztek vissza; elkezdték a halottak, köztük saját családtagjaik elföldelését. Tömegsírokat ástak azoknak, akiknek nem maradt rokona, aki azonosíthatta volna őket. Mivel a közeli piacon is híre ment az öldöklésnek, más településekről is feltünedeztek emberek, hogy segítsenek. A temetkezés napokig tartott…
Ezt láthatták a túlélők
A Barker-harccsoport estére beásta magát My Lai 1 közelében. A vietkong-gyanús foglyokat a helikopteren érkező dél-vietnami rendőrök és Calhoun őrnagy a katonák szeme láttára brutálisan kivallatták. Az éjszakai pihenést egy öregasszony távolból jövő gyászos jajgatása zavarta… Páran vaktában megeresztettek néhány sorozatot és gránátot a vélt irányban, de a hangos sírás egész éjjel tartott.
Az elkülönített vietkong-gyanúsítottak a vallatás előtt
A következő három napot eredménytelen járőrözéssel töltötte a Batangan-félszigeten. Többnyire csak elhagyott falvakat találtak, meg csapdákat és aknákat. Az ilyen településeket felégették, de My Khe 2 közelében három vietkong gerillát is foglyul ejtettek. Medina a rangidős foglyot fegyverrel vallatta ki és végül megtudta tőle az igazságot: a 48. vietkong zászlóalj 40 kilométerrel nyugatabbra állomásozik és hiába is keresik őket ezen a területen. A kimerült századokat végül helikopterrel vonták ki, de ez sem ment zökkenőmentesen: a leszállóhelyhez közeledve két ember is megsebesült egy aknától.
Kivonás előtt
Amint visszaértek a támaszpontra, Henderson ezredes kikérdezte a katonákat és Medinával is beszélt. Bár akkorra köztudott volt, hogy civilek is áldozatul estek a művelet során, Henderson egyelőre nem volt biztos abban, hogy milyen komoly incidensről van szó. A hivatalos jelentés 128 vietkong halottról és 3(!) zsákmányolt fegyverről szólt, és ez a durva aránytalanság már akkor sokaknak szemet szúrt. A történetnek tehát még korántsem volt vége, bár többen is voltak, akik szerették volna az egészet a szőnyeg alá söpörni... Hogy végül miképp került napvilágra a mészárlás és milyen következményekkel járt, a következő részből fog kiderülni.
A krónika következő részében:
Mészárlás a címoldalon
Forrásjegyzék:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• A Rumour of War (írta: Philip Caputo; Ballantine Books, 1977)
• Four Hours in My Lai (írta: Michael Bilton és Kevin Sim; Viking 1992)
• My Lai: Le massacre qui a tout changé (újságcikk; GeoHistoire folyóirat, francia kiadás; 2016. dec. - 2017. jan. szám)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• The Vietnam Experience: Combat Photographer (írta: Nick Mills; Boston Publishing Company 1983)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerk: C.G. Appy; Ebury 2008)