Harc a Citadelláért
A huéi csata
Saigontól eltérően a kommunista erők sikerrel elfoglalták Huét. A régi császárváros, Annam egykori tengerparti fővárosa, Vietnam harmadik legnagyobb települése a Song Huong, más néven Parfüm folyó két partján fekszik. A bal parton áll a Citadella, az annami császárok egykori rezidenciája, amely tulajdonképpen egy hatalmas erődítmény, körülötte az Óvárossal. Az Újváros a jobb parton található. A Tet előtt nem került sor incidensre Huéban (mindkét oldal afféle nyílt városként tartotta számon), sőt jelentős támaszpont sem állt a városon belül, történelmi jelentőségére való tekintettel. Ettől függetlenül katonailag igen jelentős volt, mivel az 1. számú főút és egy vasútvonal itt halad át, melyeken Da Nangból a demilitarizált övezet felé szállítottak utánpótlást.
Az NFF zászlaja leng Hué felett
Huét a Vietnami Köztársasági Hadsereg 1. hadosztálya védte, Ngo Quang Truong dandártábornok vezetésével, továbbá az elit Fekete Párduc század. Truong január 30-án már tudott a közelgő kommunista támadásról: vezérkarát a Citadellában vonta össze. A Vietkong erői közben beszivárogtak a városba, valamint két észak-vietnami ezred felkészült a behatolásra. Január 31-én hajnali két órakor az egyik meg is rohamozta a Citadellát. Bár kitűzték zászlajukat a Békepalota fölé, az erődítmény teljes egészét nem tudták elfoglalni: Truong főhadiszállása kitartott.
Hué térképe
Közben más kommunista alakulatok érkeztek és foglaltak állást a város számos pontján: az Óváros végül elesett. Az egyik hidat lerombolták, a vasúti hidat pedig megrongálták, emellett több mint 2000 politikai foglyot szabadítottak ki. A politikai tisztek elindultak, hogy minden egyes lakótömb lakosait összegyűjtsék és harcba hívják. Nem kevesen csatlakoztak is hozzájuk, bár a lakosság jelentős része inkább igyekezett elmenekülni a városból.
Észak-vietnami katonák Huéban. A fotókat a francia fényképész, Catherine Leroy készítette, aki rövid időre fogságukba esett, de kibeszélte magát a bajból.
Az amerikai X-Ray tengerészgyalogos különítmény Phu Baiból másnap reggel érkezett Huéba. Délután három órára elérték az amerikai főhadiszállást, amely most az Alamo becenevet viselte. Mivel a folyón már nem tudtak átkelni, Truong törzskarát végül az északról áttörő dél-vietnami gyalogos és légideszant-alakulatok mentették fel.
Amerikai tengerészgyalogosok Hué utcáin.
A háttérben egy Ontos harcjármű.
A dél-vietnami kormány nem nézte jó szemmel az amerikai erők itteni bevetését, mivel az egykori császárváros visszafoglalása presztízskérdés volt számukra, továbbá aggódtak, hogy az amerikai tűzerő komoly károkat okoz majd a műemlékekben. Ezért Lam altábornagy, az I. hadtest parancsnoka a tengerészgyalogosokat az Újváros megtisztítására kérte, a folyó déli partján, míg ő saját csapatait az Óváros ellen vezeti.
Civil tömegek menekülnek Huéból
Február 3-án megindultak az amerikai tengerészgyalogosok az Újváros ellen. Különösen nehéz dolguk volt, mivel tizenegy erődítménnyé változtatott háztömböt kellett megtisztítaniuk. A huéi küzdelem jellegét tekintve szokatlan volt a dzsungelharchoz szokott bőrnyakúak számára. Myron Harrington, akkori századparancsnok szerint:
"A helyzet számunkra még új volt. Őserdőhöz és nyílt rizsföldekhez szoktunk, most pedig egy városban harcoltunk, mint annak idején Európában, a második világháború idején. A tengerészgyalogosokban viszont éppen az az egyik legjobb dolog, hogy gyorsan képesek alkalmazkodni, de akkor is jó pár embert veszítettünk, mire elsajátítottuk a legalapvetőbb tudnivalókat."
Huéi csataképek
A borult eget és állandó esőt hozó időjárás gyakran akadályozta a légi és tüzérségi támogatást. A tengerészgyalogosok azonban más problémákkal is szembekerültek: egy történelmi városban jártak és kerülniük kellett a műemlékek megrongálását. Emellett a Tet-offenzíva az egész országban megkezdődött és a szövetségesek nem tudtak elég katonát küldeni Huéba.
Egy Ontos legénységének tagja pihen a jármű páncélzatán
Míg a dél-vietnami és amerikai csapatok heves harcokban próbálták kiverni az ellenséget, a kommunisták megkezdték a politikailag megbízhatatlan elemek – hivatalnokok, tanárok, értelmiségiek, katonatisztek, papok, apácák, üzletemberek és külföldiek – kivégzését, méghozzá előre összeállított lista alapján. Így halt meg Stephen Miller, az Amerikai Információs Szolgálat munkatársa, Dr. Horst Günther Krainick német orvos és felesége is. Egy helyi asszony, az egyik áldozat lánya, így idézi fel a történteket:
"A kommunisták eljöttek hozzánk és kikérdezték apámat, egy idős hivatalnokot. Aztán távoztak, később pedig visszatértek, mondván, apámnak el kell mennie egy tíznapos szemináriumra. Anyám és én aggódtunk, mivel a kommunisták ugyanígy tartóztatták le az ő apját 1946-ban. Hozzá hasonlóan az én apám sem tért vissza soha."
A kommunisták körülbelül 2800 embert gyilkoltak meg néhány hét alatt, és további 3000 ember tűnt el. Néhányukat lefejezték, másokat élve temettek el vagy agyonvertek, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel. Az észak-vietnamiak utóbb azt állították, hogy a halottak a másik oldal áldozatai voltak, részben vietkong káderek, részben szimpatizánsok, részben pedig az amerikai bombázások során életüket vesztett lakosok. A háború után Tran Do tábornok, az offenzíva egyik tervezője szintén tagadta, hogy ilyen kommunista atrocitásokra sor került volna Huéban a Tet idején, továbbá azt állította, hogy az erről szóló fényképek és filmfelvételek koholmányok. Stanley Karnow szerint viszont „a pártatlan beszámolók alapján egyértelmű, hogy a huéi kommunista mészárlás igenis megtörtént – talán még súlyosabb mértékben is, mint amiről akkoriban tudósítottak.” Eközben a másik oldal támogatói sem érezhették magukat biztonságban, mivel dél-vietnami titkos ügynökök szivárogtak be a városba: feladatuk a kollaboránsok felkutatása és kivégzése volt.
Huéi asszony siratja a kommunista vérengzések során kivégzett hozzátartozóját, akit a tengerparti dűnék között hantoltak ki hetekkel az offenzíva után. (A keleti blokkban ez a fotó természetesen egészen más képaláírással jelent meg…)
A dél-vietnami főparancsnokság végül engedély adott a Citadellát nem érintő tüzérségi és légitámadásokra. Az amerikai csapatok utcáról utcára és házról házra küzdöttek, M-48-as páncélosok, Ontos páncélozott járművek, 106 milliméteres hátrasiklás nélküli páncéltörők, aknavetők, könnygáz, bombák és rakéták támogatásával – még a 7. flotta hajóágyúi is lőtték a várost. Egy tengerészgyalogos meg is jegyezte: „Mindent bevetettünk, kivéve az atomfegyvereket.” Végül, február 11-én a tengerészgyalogosok elérték a folyót. Február 14-ére az Újvárost szinte teljes egészében megtisztították.
Képek a Citadelláért folyó harcokról
A dél-vietnami erők közben lassan tudtak csak előrehaladni. Végül az amerikaiak segítségét kérték. Február 12-én közös támadást indítottak az Óvárosban: az amerikai tengerészgyalogosok a balszárnyon, a VKH középen, a dél-vietnami tengerészgyalogosok pedig a jobbszárnyon harcoltak. Az Óváros utcái jóval szűkebbek voltak, így – bár az M-48-as páncélosok és az Ontos járművek továbbra is bevethetőek voltak – a katonák és tengerészgyalogosok többnyire kénytelenek voltak ember-ember elleni küzdelmet folytatni. Harci kedvük kezdett megcsappanni. Az amerikaiak végül február 22-én elérték a Citadella falát, de a Császárpalota visszafoglalását a Fekete Párduc századra hagyták. Az erődítményt február 24-én foglalták vissza – ez a nap jelzi a Tet-offenzíva hivatalos végét. Másnap Huét biztonságosnak nyilvánították – de ellenállási gócok városszerte előfordultak még.
Dél-vietnami katonák rohamozzák a Császárpalotát
és vonják fel a zászlót
A huéi csatában a dél-vietnami erők 357 halottat, 1830 sebesültet és 42 eltűntet vesztettek; 142 amerikai katona esett el, 857 sebesült meg. A kommunista alakulatok veszteségét a városban 5000 főre, a város környékén pedig 3000 főre becsülték. Körülbelül 5800 lakos halt meg, 10 ezer lakóépület elpusztult és 140 ezer emberből 116 ezer vált hajléktalanná. A vízhiány és az elégtelen higiéniai körülmények miatt kolerajárvány tört ki, amely megtizedelte a lakosságot. A gyönyörű város pedig romokban hevert, továbbá katonák fosztogattak mindenfelé. Myron Harrington szerint az ilyen mértékű pusztítás elkerülhetetlen volt:
"Nem hiszem, hogy az ellenség másképpen feladta volna, még úgy sem, ha bekerítjük a várost és megpróbáljuk őket kiéheztetni. Be kellett mennünk és elintéznünk őket. Nem volt más mód, ki kellett őket füstölni. […] Mindent elkövettünk, hogy elkerüljük a jelentős pusztítást. De ha le kellett rombolnunk egy házat, hát megtettük."
Véget ért a csata...
Az észak-vietnami erők megpróbálták visszafoglalni Huét egy hét múlva, de az 1. és 5. tengerészgyalogos ezred sikeresen visszaverte a támadást március 2-án, a Hue City-hadművelet keretében.
A krónika következő részében:
77 nap pergőtűzben
Forrásjegyzék:
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Marines (írta: E.H. Simmons Bantam 1987)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• Victory in Vietnam (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• Newsweek Magazine, 1968. márc. 11.