Az első lépések az ingoványban

1965. április 20-án Honoluluban tartottak konferenciát amerikai részről, ahol megjelent William Westmoreland tábornok, Robert McNamara hadügyminiszter, Maxwell Taylor saigoni nagykövet, John McNaughton belbiztonsági államtitkár, Earl Wheeler tábornok, vezérkari titkár és Ulysses G. Sharp tengernagy. McNamara kifejtette, hogy a háború súlypontja délen van, az Észak-Vietnam elleni légi csapások másodlagos fontosságúak: a fő cél a gerillaerők és a Vietnami Néphadsereg visszaverése. Westmoreland bővítette műveleti koncepcióját is: a Vietkong csapatkoncentrációinak szétzúzására tisztogató akciókat javasolt a Vietnami Köztársasági Hadsereggel együttműködésben az I. hadtest területén, további támaszpontok kiépítését (Chu Lai és Phu Bai), illetve mélységi felderítők kiküldését az ellenséges beszivárgási útvonalak azonosítására. További 42 ezer fő vietnami bevetését javasolták. Mindeközben növekedett a gerillatámadások száma (az amerikai bázisok ellen is), de a VKH nem jeleskedett a csaták során, ráadásul havonta átlagosan egy zászlóaljnyi katonájuk dezertált. A dél-vietnami politikai helyzet ingatag maradt, Johnson elnök pedig nem látott más lehetőséget, mint további csapatokat küldeni. Ehhez május 4-én a Kongresszustól újabb 700 millió dollárt kért a védelmi költségvetésbe, melyet két nap múlva meg is kapott.

Megkezdődik a szárazföldi háború

1965. március 8-án, nem sokkal 9 óra után az amerikai 9. tengerészgyalogos expedíciós dandár első hulláma partot ért Da Nangtól északnyugatra, a Vörös Kettes partszakaszon. Ellenállást nem tapasztaltak, ha csak nem vesszük számításba a viharos tengert. A fövenyen Da Nang polgármestere és iskolás lányok várták őket, nyakukba virágfűzért akasztottak, transzparenseiken pedig olyan lelkesítőnek szánt feliratok sorakoztak, mint például „Vietnam üdvözli az amerikai tengerészgyalogosokat”. A sajtó jelen levő tudósítói pedig szorgalmasan kattogtatták a fényképezőgépeiket.

Teljes felszerelésben, de amúgy töltetlen puskával szállnak partra
a tengerészgyalogosok egy LCM rohamcsónakból.

Egy óra múlva már 1400 bőrnyakú sorakozott a parton, akiket teherautókon és LVTP kétéltűkön vittek később a Da Nang-i légitámaszpontra. Hozzájuk a bázison csatlakozott a dandár légi úton szállított maradéka. A partraszállásra azért volt szükség, mert ez volt a leggyorsabb módszer a lehető legtöbb ember odajuttatására: a légi bázis és a kikötő akkor még nem lett volna alkalmas ennyi ember és technika (köztük M-48-as harckocsik) egyidejű fogadására. A nap végére összesen 3500 főt számláltak.

A Rolling Thunder-hadművelet

A vietnami háború egyik legjellegzetesebb eseménysora a VDK megújuló amerikai bombázása volt, mely eredetileg 1964-ben, a Tonkini-öbölbeli incidens után indult meg, 1965 elején kapott új lendületet és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1973-ig tartott.

A USS Ranger A-4 Skyhawk könnyűbombázói a levegőben

Miután az amerikai vezetés lassan, de bizonytalanul elköteleződött a jelentősebb katonai beavatkozás mellett, az elnök McGeorge Bundyt küldte Saigonba a helyzet felmérésére. A nemzetbiztonsági tanácsadó és szakértői csapata 1965 februárjának elején utazott a dél-vietnami fővárosba. Ezzel egy időben a szovjet államfő, Alekszej Koszigin is ellátogatott Hanoiba, oldalán a szovjet légierő parancsnokával és a légügyi miniszterrel. A támogatásért folyamodó észak-vietnami vezetés kérését Moszkva teljesítette, ám azt a feltételt kötötték ki, hogy nem a kínai, hanem a szovjet útmutatásokat fogják követni. Ezzel párhuzamosan azonban ők is aggódtak amiatt, hogy szélesebb háborúvá fajul a konfliktus, ami a „békés egymás mellett élés” politikáját veszélyeztette volna, ezért sürgették szövetségesüket egy tárgyalásos rendezés felé. Ami Johnsonéknak nem sikerült, az a szovjet diplomatáknak sem: Hanoi elszánta magát a háborúra és nem kereste a békés megoldást, sőt, a Kínával való kapcsolatok terén is fenntartott magának minden jogot, hiszen onnan is számíthattak némi támogatásra.

Mélyülő konfliktus

Beköszöntött 1964 ősze és Lyndon Johnsonnak, aki elődje, Kennedy váratlan halála következtében kapta posztját, fel kellett készülnie a novemberi választásra, hogy ezúttal önerőből küzdjön meg az elnöki székért. A kampányban természetesen a vietnami kérdés is napirendre került. LBJ ezen a téren ekkor még kifejezetten békepártinak érződött fő riválisa, a republikánus Barry Goldwater mellett, aki a VDK-val szembeni nyílt háborútól, sőt, az atomfegyverek bevetésétől se riadt volna vissza. Johnson azonban továbbra is visszafogott maradt és szem előtt tartotta, hogy az amerikai szerepvállalással semmiképpen sem haragíthatják magukra Kínát vagy a Szovjetuniót. Saját kampányában, melynek középpontjában a belföldi reformok álltak, kifejtette:

„Egyesek szívesen kiszélesítenék a konfliktust. Azt javasolják, hogy amerikai fiúk végezzék el az ázsiai fiúk feladatát… Az ilyesféle akció azonban távolról sem jelente megoldást Vietnam valódi problémájára. […] A dél-vietnamiak felelőssége, hogy saját szabadságukat megvédjék.”

Elsöprő győzelem: Johnson a szavazatok 61 százalékát szerezte meg

Viharos vizeken a háború felé

A vietnami amerikai szerepvállalás már tíz éve tartott, de az általuk küldött tanácsadók, pilóták és zöldsapkások jelenléte ellenére az Egyesült Államok hivatalosan még mindig nem állt hadban. Egyes otthoniak, a külföldi sajtó bizonyos orgánumai, illetve a keleti blokk politikusai ennek ellenére már évek óta hangoztatták, hogy lényegében ez a helyzet. S mivel a dél-vietnami kormány képtelen volt önállóan megbirkózni a Vietkong egyre jobban terjedő befolyásával, Hanoi pedig egyre erélyesebb lépéseket tervezett, a Fehér Házban is egyre többször került napirendre a közvetlen katonai beavatkozás kérdése. Az eseményeket aztán a Tonkini-öbölben történt incidens gyorsította fel, mely a krónikákban az amerikai háború hivatalos kezdetét jelzi.

A USS Maddox romboló

Az előretolt helyőrség 

Az 1970-es évek végén több vietnami vonatkozású amerikai film is a mozikba került: Hal Ashbytől a Hazatérés, Michael Ciminótól A szarvasvadász, Francis Ford Coppolától az Apokalipszis most, Sidney J. Furie-tól pedig A fiúk a C századból. Ezek mellett háttérbe szorult cikkünk alanya, a Vidd hírül a spártaiaknak! – úgy hiszem, okkal.

1964-ben járunk. Egy eldugott kis dél-vietnami helyőrségben szolgáló amerikai tanácsadók új embereket kapnak, ami azért is jó hír, mert nemsokára egy elhagyott francia támaszpontot kell felderíteniük és megerősíteniük a helyi erők oldalán. A parancsnok, Barker őrnagy, akinek ez a harmadik háborúja, nem lelkesedik az ötletért, még ha a hírszerzés szerint a körzet viszonylag biztonságos is... Természetesen neki lesz igaza.

Erőszakos pacifikálás 

Miután a Nemzeti Felszabadítási Front, közismertebb nevén a Vietkong 1959-ben megkezdte a "népi háborút" Dél-Vietnamban, egyre égetőbb problémává vált a lakosság védelme és az ellenőrzés fenntartása ezeken a területeken. Ngo Dinh Diem miniszterelnök nem hagyhatta, hogy a gerillák fokozatosan befolyásuk alá vonják a parasztságot, lényegében faluról falura haladva. A megoldást szolgáló terv kívülről érkezett...

Árok, karók, bambuszkerítés: stratégiai falu Cu Chi mellett (1962)

Az ötlet Sir Robert Thompsontól, a britek gerillaellenes hadviselési szakértőjétől, egyben a dél-vietnami brit tanácsadó misszió vezetőjétől származott (bár hasonló tervvel a franciák is próbálkoztak az ötvenes évek elején). A malájföldi konfliktus (1948–1960) tapasztalataira támaszkodva terjesztett elő egy javaslatot Diemnek, ott ugyanis annak idején „új falvak” néven építettek településeket, ahol aztán biztonságba helyezték a vidéki lakosságot a kommunista gerillák elől, méghozzá megfelelő életszínvonal biztosítása mellett. Az elgondolás tehát másutt már bevált, ám a maláj viszonyok sok tekintetben eltértek: például a felkelők ott elszigetelten harcoltak, külső támogatásra nemigen számíthattak, a lakosság pedig, mely etnikailag különbözött tőlük, nem szimpatizált velük, ugyanakkor kevésbé kötődött a földhöz, vagyis könnyebben lehetett őket áttelepíteni. Vietnamban mindennek éppen az ellenkezője volt igaz.