A koreai háború a második világháború utáni történelem egyik legvéresebb konfliktusa, egyben a hidegháború első "forró" összecsapása volt.
Ma folytatjuk a háború történetét bemutató írásunkat annak második részével.
Az első rész itt olvasható.
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy váratlanul egy egész hadseregre való kínai katona jelent meg az Észak-Korea északi részén előrenyomuló ENSZ- (döntően amerikai és dél-koreai) csapatok előtt. A váratlanság azonban csak részben igaz, ugyanis az Egyesült Államok indiai nagykövetsége már 1950 októberének elején figyelmeztette Washingtont, hogy Mao Ce-tungék készülnek egy nagyszabású támadásra - Truman elnök és stábja ezt azonban blöffnek vélte, így nem foglalkoztak a csapatok megerősítésével...
...október végén aztán a kínai Népi Önkéntes Hadsereg (中国人民志愿军) mintegy 300 ezer katonája lendült támadásba. A szinte semennyire sem gépesített, csak korlátozott tüzérségi és légi támogatást élvező kínai erők a puszta tömegükkel késztették hátrálásra az ENSZ-erőket - az egyik legjelentősebb és legvéresebb összecsapásra a Csangdzsin-tóként (장진호) is ismert Csoszin-víztározónál került sor november-december folyamán; itt az amerikaiakat csúnyán megverték a négyszeres túlerőben lévő kínaiak.
Az "önkéntes" kifejezés egyébként ne tévesszen meg senkit: ezek a csapatok a Népi Felszabadító Hadsereg reguláris erői voltak, Pekingben azonban el akarták kerülni a látszatát annak, hogy Kína mint hadviselő fél vesz részt a háborúban.
A kínai offenzíva olyan jól haladt, hogy 1951 januárjára már újra a 38. szélességi kör mentén folytak a harcok, sőt, január első napjaiban a déli főváros, Szöul újra a kommunisták ellenőrzése alá került. Douglas MacArthur tábornokban és csapatában ekkor felmerült, hogy a kínai/észak-koreai utánpótlási vonalakra atombombákat kellene dobni, radioaktív sivataggá változtatva Korea északi részét és Mandzsúriát - szerencsére ebből nem lett semmi, ugyanis a harcokban résztvevő 8. amerikai hadsereg élére kinevezték Matthew Ridgway altábornagyot, akinek az irányításával az ENSZ-erők új lendületet vettek.
Habár a Szovjetunió 1949-ben végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, ekkor még nem igazán rendelkezett bevethető atomfegyverekkel, miközben az Egyesült Államoknak több száz állt rendelkezésére.
Az első részben leírtuk, hogy az amerikai légierő és tengerészeti légierő gyakorlatilag az első perctől kezdve fontos szerepet játszott az északiak utánpótlási vonalainak támadásával, a hátország fontos településeinek szőnyegbombázásával (amelyből leginkább a második világháborús veterán B-29-es bombázók vették ki részüket) a szárazföldi erők harcának támogatásában.
A háborút az amerikaiak még jobbára második világháborús típusokkal kezdték meg, de később ezeket a légcsavaros eszközöket fokozatosan kiegészítették a vadonatúj sugárhajtású típusok. Az észak-koreai légierő hasonló utat járt be, persze őket a szovjetek fegyverezték fel és képezték ki - majd miután lassan elfogytak a bevethető koreai pilóták, a szovjetek éles bevetéseket is repültek szép számmal az amerikaiak ellen a 64. vadászrepülő hadtest alárendeltségében. A legikonikusabb egyértelműen az amerikai F-86 Sabre és a szovjet MiG-15-ös vadászgépek összecsapása volt a háború időszakában.
A szovjetek persze titokban tartották, hogy saját pilótáik ülnek az észak-koreai felségjelzésű gépekben - cserébe az amerikaiak sem nagyon firtatták, amikor jól láthatóan nem ázsiai vonású pilótákkal futottak össze a levegőben (s a szovjetek sem csináltak belőle nagy ügyet, amikor amerikai repülőgépek tévedésből egy szovjet légi támaszpontot támadtak); nem hiányzott egyik félnek sem a harmadik világháború...
A nyomasztó amerikai légi fölényt azonban még a szovjeteknek (és kínaiaknak) sem sikerült megtörniük; az F-86-osok és a MiG-15-ösök légi párbajaiból jobbára előbbiek kerültek ki győztesen (nagyjából tíz az egyhez arányban).
MacArthur tábornok és vezérkara, amely egyre hangosabban követelte a nukleáris fegyverek bevetését a vörösök ellen, kezdett egyre kellemetlenebbé válni a Truman-kabinet számára; az amerikai kormány nem akart világméretű konfliktust a szovjetekkel, megelégedett azzal, ha a Koreai-félsziget nem esik el. Éppen ezért 1951 áprilisában MacArthurt leváltották, helyére pedig a 8. hadsereg éléről Ridgway-t tették meg az ENSZ-erők főparancsnokának.
Márciusban az ENSZ-erők egy újabb offenzívával ismét felszabadították Szöult, majd sikerrel állították meg a kínaiak nagy tavaszi támadását; május és június folyamán aztán sikerrel szorították észak felé a kínai-koreai erőket. 1951 júliusára a frontvonalak beálltak nagyjából a 38. szélességi kör mentén, s meg is merevedtek a következő két évre.
Ha már olyan sokszor használtuk az ENSZ-erők kifejezést, említsük meg, hogy az amerikaiak és britek mellett legnagyobb számban kanadaiak, törökök, ausztrálok, filippínók, thaiok, hollandok és kolumbiaiak vettek részt a harcokban, de megfordultak a Koreai-félszigeten etióp, görög, új-zélandi, belga, holland és luxemburgi katonák is.
1951 tavaszán és nyarán ugyan még sor került néhány kisebb összecsapásra, de a háború hátralevő időszakában az összecsapások jobbára már "csak" a tüzérségi párbajokra és légi ütközetekre korlátozódtak; az ENSZ-erők 1952 folyamán több, mint hárommillió tüzérségi gránátot lőttek ki a kommunistákra. Egyik félben sem volt meg az akarat egy mindent elsöprő támadásra, így a felek lassan kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
Az észak-koreaiakat pedig nem csak a szovjetek és kínaiak, hanem az egész kommunista blokk támogatták; így fordulhatott elő, hogy a harcok alatt és után magyar orvosi csapatok teljesítettek szolgálatot a Távol-Keleten, később egy egész kórházat üzemeltetve.
Mind Észak-, mind Dél-Korea vezetése először mereven elzárkózott a tárgyalások gondolatától, hiszen mind Kim Ir Szen, mind Li Szin Man a félsziget újraegyesítésére törekedett. Később aztán előbbiek a szovjetek és kínaiak, utóbbiak pedig az amerikaiak nyomására kénytelenek voltak engedni merevségükből: a felek először 1951 júliusában, az észak-koreai Keszong városában ültek asztalhoz...
Az ENSZ-erők delegációját Charles Turner Joy amerikai altengernagy, míg a kommunista szövetségesekét Nam Il tábornok (남일), észak-koreai vezérkari főnök irányította.
A kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó tárgyalások a következő két évben elhúzódtak; a kínaiak és az észak-koreaiak szerették volna elérni, hogy a két fél közötti majdani demilitarizált övezet az 1950 előtti, a 38. szélességi kört követő vonal legyen, az amerikaiak azonban nem akartak lemondani az ettől északra megszerzett és tartott pozícióikról. 1953. július 19-re végül a felek megállapodásra jutottak az összes vitás kérdésben, így július 27-én tíz órakor a frontvonal közelében fekvő Panmindzson (판문점리) faluban aláírták a fegyverszüneti megállapodást. A koreai háború három év után véget ért.
Az egyezmény értelmében nagyjából az aktuális frontvonal mentén alakították ki semleges megfigyelő nemzetek felügyelete alatt az Észak- és Dél-Korea közötti demilitarizált övezetet, amely hivatott volt elválasztani egymástól a harcoló feleket. Az egyezményt végül az észak-koreai Nam Il tábornok és az amerikai William Harrison tábornok írták alá.
Az aláírás helyéül szolgáló Panmindzson azóta is a két fél közötti közvetlen tárgyalások helyszíne: a fegyverszüneti vonal határán épített barakkokkal szemközt mindkét oldalon látogatóközpontot húztak fel, amiket évente több tízezer turista tekinthet meg személyesen.
Az azóta eltelt több, mint hetven évben a fegyverszüneti egyezménynél komolyabb szerződés aláírására nem került sor, így technikailag a két Korea a mai napig hadban áll egymással - s nem csak technikailag, ugyanis mindkét koreai állam a méretéhez képest nagy és erős haderőt tart fenn.
Az egyezmény aláírását követően néhány évvel a kínai önkéntesek elhagyták Észak-Koreát, az Egyesült Államok ugyanakkor a máig működő ENSZ-parancsnokság (United Nations Command) égisze alatt jelentős erőket állomásoztatott tovább a félszigeten; napjainkban közel harmincezer amerikai katona áll készen Dél-Koreában arra, hogy szükség esetén támogassa a dél-koreai erők harcát északi testvéreik ellen.
Békeszerződést nem kötöttek, de a több millió taposóaknával és megfigyelőposztokkal "ékesített" demilitarizált övezet határán az évtizedek alatt egyetlen esetet leszámítva - amelynek ürügyéül egy fa kivágása szolgált - nem került sor komolyabb konfrontációra (nem számítva a tengeri incidenseket), s reméljük, hogy ez így is marad annak ellenére, hogy az északi rezsim egyre militánsabb retorikáját immáron nukleáris fegyverekkel is megtámogatják.
A bevezetőben a második világháború utáni egyik legvéresebb konfliktusként hivatkoztunk a koreai háborúra, s ez nem véletlenül van így: a harcok három éve alatt nagyjából 2-3 millió (!) civil vesztette életét (többségük az első egy évben). Az összecsapásokban nagyjából 140 ezer dél-koreai, 40 ezer ENSZ- (ebből 37 ezer amerikai), valamint több százezer észak-koreai és kínai katona esett el azért, hogy a harcok három éve alatt a két Koreát elválasztó "határ" a gyakorlatban ne sokat változzon.
A civil áldozatok nagy számához hozzájárult, hogy mind az északiak, mind a déliek tízezerszámra gyilkoltak meg politikailag nem megbízható polgárokat - erre napjaink dél-koreai demokráciája sem lehet büszke.
A harcok során a felek több ezer foglyot ejtettek; habár a kommunista propaganda az ellenkezőjét állította, az észak-koreai (majd kínai) fogságba került ENSZ-katonák jóval rosszabb állapotban tértek haza, mint az ENSZ-fogságba esett harcosok (több tucatnyi amerikai hadifogoly pedig egyszerűen eltűnt); persze propagandacélokra mindkét oldal felhasználta a fogságába esett ellenséget, de a kínaiak például szabályos átnevelési programot indítottak az amerikai foglyok gondolkodásának megváltoztatására - inkább kevesebb, mint több sikerrel.