Elhanyagolt kitartás

„A sikerest csak az különbözteti meg a sikertelentől, hogy eggyel többször megpróbálta.” (Moldován András) 
A ne add fel mentalitás keltűnőben van. Nem divat kitartani. De miért is lenne az, hiszen oly sok minden megszerezhető pillanatok alatt. Ugyanakkor vannak dolgok, amelyek megszerzéséhez idő kell. Nem is kevés. 

Most azonnal! A rögtönök korában élünk. Most veszem meg, most birtoklom, most töltöm le, most nézem meg. Korábban minden időbe telt, mindenre várni kellett. Vannak, akik emlékeznek rá, milyen sokat kellett várni egy új autóra vagy a telefon bekötésére. Ma bemegyünk egy márkakereskedésbe és az új autónkkal vagy készülékünkkel lépünk (vagy gurulunk) ki az ajtón. Korábban, ha meg akartunk tudni valamit könyvtáraznunk kellett. Most előkapjuk a telefont és ráguglizunk. Egy kávé vagy leves lefőzését sem várjuk már meg, csak beleöntjük a kis porocskát a bögrénkbe és kész is vagyunk. Ez az instant mánia, az azonnaliság elvezetett oda, hogy sok másra is úgy tekintünk, mint ami haladéktalanul megkapható. Például a sikerre, pénzre, tudásra. Ám ezek nem kaphatók meg ilyen gyorsak. Például nem elég letölteni egy appot egy szakma elsajátításához. Nem aludhatjuk magunkat olimpiai bajnokká egy éjszaka alatt. És gazdagságra sem pár óra alatt teszünk szert. Legalábbis általában nem. Idő, energia, elszántság, tervezés és kitartás kell hozzájuk. Utóbbi főként azért, mert ritkán vezet egyenes út a sikerhez. 

Torzító médiák. A tömegtájékoztatás szereti a szenzációt. Minden hirtelen felkapott, zászlóként lobogtatható siker eladható, nézettséget generál és kattintásokat hoz. Leginkább az eredmény oldal kerül a címlapra, vagy ha elég nyomor van mögötte, akkor az. A közönség harap a jó sztorikra, az egyéniségekre, a felemelkedésekre, a semmiből jött ember történetére. És szeretik a happy end-et is. Csakhogy a siker bemutatása ugyanolyan felületes, mint a mélység megjelenítése. Érdekes a kettő közötti éles kontraszt. Mint a klasszikus fogyókúrás ilyen volt, ilyen lett fotókon. Látványos a különbség. De mi van közte? Közben, hogy nézett ki az illető? A vége mindenkinek tetszik, az eleje senkinek sem. Ami meg a kettő közt van, azt senki sem akarja. Pedig ez a rejtély kulcsa. A vér és a verejték. Ott van a munka, a munka, a munka. Meg további egyhangú munka, munka, és munka. Közben jöhet bukta, kudarc, akadály, de tovább kell dolgozni. Ezt a részét a média már nem igazán érzékelteti. Bár jó lenne. 

Gyakorlat teszi a mestert. Hosszú időszakon át tart a felkészülésünk, az egymást követő edzéseink keretében. Ez hozza a különbséget. Mert tehetségünk lehet, de ha lustasággal párosul akkor hiába az egész. Kiváló ellenpélda erre Benedek Tibor. Nem volt született vízilabda fenomén ám minden hátrányát ledolgozta a többlet energia és idő ráfordítással. Ha szükségét érezte maradt az edzések után és azokat a mozdulatokat, fogásokat gyakorolta, amelyekben gyengének vélte magát. A pluszban teljesített gyakorlatok tették őt háromszoros olimpiai bajnokká, a hazai vízipóló sport legendás alakjává. A hozzáállása és kitartása alapozta meg az eredményeit. Nem csupán sportolói körökben találunk olyanokat, akik csak a kötelezőt hozzák, épphogy teljesítenek, és olyanokat, akik jóval többet tesznek bele az adott tevékenységbe. Mert van egy erős céljuk, álmuk, és ezt meg akarják valósítani. Ebben az sem gátolja meg őket, ha kevésbé tehetségesek. Kiegyenlítik a mércét azzal, hogy kétszer annyit is hajlandók dolgozni, mint a többiek. 

A tapasztalat és idő köteléke. Az idő minden folyamatos trenírozás lényeges eleme, hiszen időbe telik a fejlődés. A másik ezzel szorosan összefüggő tényező, a tapasztalat, amely az eltelt idő alatt ránk ragad. Itt nem csak a szakmai képességben szerzett jártasság számít, hanem minden egyéb életterületen megélt élmény. Ezek mind érettebbé, felelősebbé, tájékozottabbá tesznek és nem hirtelen, hipp-hopp maguktól jönnek. Kell az idő. Gundel Takács Gábor beszélt arról, hogy az sem jó, ha túl fiatalok kerülnek a sportkommentátori székbe. Huszonévesen még hiányzik belőlük az elegendő emberismeret, a helyzetfelismerés, a tapasztalat. Kell a 30 éves kor környéke, hogy ezekkel rendelkezzenek és jobb kommentátorok legyenek. Az életből merített benyomások nagyon sokat tesznek hozzá a személyiségünkhöz, ezen belül is a hivatásunk profibb elvégzéséhez. 

A feladás művészete. Ebben sokan jók vagyunk. Könnyebb elengedni a dolgokat a nehézségek felbukkanásánál. Vagy még kihívás sem kell, egyszerűen kényelmesebb az erőfeszítés nélküliség. Mindent könnyebb nem csinálni, mint csinálni. De egyszer jön valami, ami ennél sokkal nehezebb. Elszámolni önmagunkkal. Hogy miért nem csináltuk meg? Miért nem csináltuk végig? Lehetőségünk volt rá, mégis megtorpantunk. Egy elutasítás, egy sérülés, egy eltérítő tényező elvitte a fókuszunkat, mint kiskutya az ajtó előtt hagyott papucsot. Azt szoktuk meg, hogy minden elérhető közelségben van, hogy nem kell nyújtózkodni érte. Pláne nem kell keresgélni. Ne dőljünk be a modern idők mentalitásának, ne mindenhol várjunk tüstént eredményeket! Mert a kitartás és becsületes, elkötelezett munka magasra juttathat minket. Amint azt Szilágyi Áron mondta: „Sok mindent lehet kompenzálni munkával, erre van ráhatásunk a mindennapokban, a munkától senki sincs eltiltva. Nincs meg mindenkinek a lehetősége arra, hogy olimpiai bajnok legyen, de az üzenet, hogy merjünk nagyok lenni, az munkával sikerülhet. És ez egy jobb üzenet, mint hogy a tehetségesek nyernek a versenyeken, a sportban.” 
Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor kicsivel több kitartással nézd a világodat. 

Fotók: freepik