Továbbra sincs béke

1973 tavaszán, a fegyverszünet megkötése és a külföldi erők távozásával sem ért véget a vietnámi háború. Bár a NEFB jelen volt, hogy a békés rendezést felügyelje, már hetekkel a tűzszünet kezdete után több ezer alkalommal sértették azt meg mindkét oldalról, így Észak- és Dél-Vietnám harca folytatódott. A déli rezsim túlélése most is az amerikai támogatástól függött, és jelentős, több mint egymillió fős haderejét csak így tudta volna fenntartani. Az amerikai segélyek azonban a kongresszus döntései folytán drasztikusan csökkentek. A déli országrész ráadásul az eddiginél is súlyosabb gazdasági helyzetbe került, hiszen az amerikai kontingens jelenléte egészen addig annyi munkahelyet és bevételt teremtett (évente nagyjából 400 millió dollárt), amelyek hiányában a munkanélküliség és az amúgy sem szerény infláció is megnőtt. A korrupció még inkább eluralkodott, a közelgő vég tudatában pedig folyamatosan áramlott ki az országból a tehetősek vagyona. A köztársasági haderő harci szelleme mélyponton volt: a dezertálások száma ismét nőtt, így az alakulatok létszáma jóval alacsonyabb volt, mint a hivatalos és szükséges keret. 

Dél-vietnámi katonák bevetés előtt 

Az év legnagyobb slágerei

A nyári szünet előtt ne feledkezzünk el a szokásos éves slágerparádéról, vagyis lássuk-halljuk, mit hallgattak a kortársak ötven évvel ezelőtt. Megint csak az összesített toplisták alapján, a teljesség igénye nélkül válogattam, nem megfeledkezve a legsikeresebb magyar dalokról sem.

Az év legnagyobb nemzetközi slágere Barbra Streisand nevéhez köthető, ez volt a The Way We Were. Kislemezen már ‘73 szeptemberében kiadták, de a művésznő következő nagylemezén is helyet kapott, sőt az azonos című romantikus filmben is elhangzott, amelyet Sydney Pollack rendezett, s főszereplője Streisand mellett Robert Redford volt. Több díjat (például egy Oscart) is kiérdemelt, és Kanadában, illetve az Egyesült Királyságban is tarolt, később pedig számos feldolgozása született (például Andy Williamstől). 

Két világ határán 

A tavaly beharangozott új HBO-széria idén tavasszal végre megérkezett, én pedig több okból is komoly reményekkel ültem neki. Egyfelől anno nagy hatással volt rám az eredeti regény (amely szerencsére magyarul is olvasható), másfelől az előzetesek is kimondottan erősre sikerültek, és nem csak Robert Downey többszörös és láthatóan nagyon karakteres szerepeltetése miatt: már itt kézzel fogható volt az az érzelmi töltet és az a feszültség, ami az eredeti regényt is jellemezte. 

Egy magyar légiós emlékei

Édesapám a hatvanas évek végén a győri kórházban dolgozott. Az egyik portásról beszélgetés közben kiderült, hogy idegenlégiós volt, és harcolt Dien Bien Phu-nál. Hogy akkoriban milyen részleteket árulhatott el erről, nem tudom (valószínűleg nem sokat), de erre már jóapám sem emlékezett. Szívesen leülnék vele interjúzni, de ki tudja, él-e még. Ha igen, kilencven felett járhat… Ehelyett egy másik emigráns magyar visszaemlékezését vettem elő.

Aparváry László a második világháborúban honvédként szolgált, s sebesültként esett amerikai fogságba. Bár tisztában volt azzal, hogy Magyarország az új szovjet érdekszférába esik, nem sokat töprengett a hazatérésen. Az itthoni viszonyok között kénytelen volt átértékelni a helyzetet, főleg miután egy rendőr ismerőse megsúgta neki, hogy egy bizonyos lista tetején látta a nevét...  Így hát 1948 júniusában kénytelen volt elhagyni Magyarországot, és Ausztriába szökött. Bár hugához szándékozott kijutni Brüsszelbe, egy “segítőkész” osztrák állampolgárnak hála a francia idegenlégió sorozótisztje előtt kötött ki. Akarata ellenére – több honfitársával egyetemben – nemsokára egy vonaton találta magát, útban Marseille felé. Miután nem sikerült útközben kereket oldania, úgy gondolta, lesz ami lesz, végigcsinálja. Önként jelentkezett ejtőernyősnek, és az észak-afrikai kiképzés után őt is útnak indították Indokína felé, ahol a franciák elleni háború még korántsem ért véget… 

A genfi megállapodás

Dien Bien Phu elestével sem csitult el a küzdelem Indokínában, azonban az ekkor már folyó genfi konferencia reményt adott a harcolóknak. Ezt eredetileg a koreai háború utáni rendezés elősegítése érdekében hívták össze, de 1954 elején úgy döntöttek, egyúttal Indokína további sorsáról is dönteni kellene. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások során a következő államok képviseltették magukat: a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (a későbbi Észak-Vietnám), a Vietnami Állam (a későbbi Dél-Vietnám), Laosz, Kambodzsa, Franciaország, a Kínai Népköztársaság, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió, illetve az Amerikai Egyesült Államok. 

Háború és béke egyazon képen. Vietnámi parasztok sétálnak el motorkerékpáros francia katonák mellett a Nam Dinh-i úton. Robert Capa felvétele 1954 májusában készült. A magyar származású fényképész utolsó megbízatása volt ez az indokínai út: május 25-én francia katonákat kísért Thai Binh környékén, amikor aknára lépett, amely halálosan megsebesítette. 

Út a dzsungelen át

A Dien Bien Phu ostromáról készült nagyszabású francia játékfilm kapcsán kitértem a rendezőre, Pierre Schoendoerfferre is, aki annak idején a francia kontingens tagjaként szolgált Indokínában, s később újságíróként is visszatért a térségbe. Direktorként először 1965-ben érintette a témát, mikor is a saját regényéből készült forgatókönyvet vitte filmre. Ezt Antony Beevor, elismert brit hadtörténész a legjobb háborús játékfilmként tartja számon (lásd a vonatkozó 2018-as cikket), én viszont vitába szállnék vele…

Egy szerelem, egy háború, egy gyilkosság

Ha már rátértem az 1950-es évek eseményeire, vétek lenne kihagyni a témák közül Graham Greene klasszikus regényét, illetve a belőle készült filmváltozatokat, már csak azért is, mert nemzetközi és magyar viszonylatban valószínűleg nincs még egy olyan irodalmi mű, amely ennyire egybeforrott volna az indokínai (és tágabban a vietnámi) háborúval… 

Egy történet két szemszögből 

A képregény sokféle feladatot elláthat: a szórakoztatáson kívül az ismeretterjesztést is elősegítheti, sőt megfelelő művészek közreműködésével társadalmi üzeneteket is célba juttathat, de a traumák feldolgozását is elősegítheti. Bizonyos politikai rendszerekben pedig sajnos a propaganda eszköze… A nemrég tárgyalt Dien Bien Phu-i csata története egyfelől felbukkant ebben a képes műfajban, nem is egyszer, másfelől többféle felhanggal. Jómagam két címet fogok most bemutatni ebben a témában.

A véráztatta völgy filmen 

Indokínát, a gyarmatosítást és a “szennyes háborút” a francia játékfilmekben is érintették, bár nem túl sokszor. A már említett 1954-es ostrom történetét azonban ilyen formában is feldolgozták a kilencvenes évek elején, méghozzá francia–vietnámi koprodukcióban, egy olyan ember rendezésében, aki maga is ott volt… 

Dien Bien Phu ostroma

Dien Bien Phu nemcsak az indokínai háború, hanem a hidegháború, sőt a 20. század egyik leghíresebb és legismertebb csatamezejét jelöli. Egy völgyet, ahol egy elbizakodott, technikai fölényében bízó nyugati ország katonái döntő vereséget szenvedtek a modern hadviselést fokozatosan elsajátító gyarmati nemzet harcosaival szemben – éppen 70 évvel ezelőtt. Hogy hogyan is jutott el idáig a konfliktus, azzal egy külön cikksorozatban foglalkozom, most lássuk részletesebben magának az ostromnak a történetét. 

Dien Bien Phu völgye a levegőből 

A francia háború vége

1952 januárjától ismét a Viet Minh-é volt a kezdeményezés. A Vörös-folyó deltájában újra súlyos harcok folytak, de ősztől már Laoszban is. Na San ostrománál Giap tábornok elszámította magát, és a megerősített védők komoly veszteségeket okoztak erőinek. Novemberben francia alakulatok nyomultak be északon a Viet Bac hegyvidékére egy újabb kombinált akció keretében (gépesített harccsoportok, folyami erők és légideszant bevetésével), hogy megsemmisítsék az ottani Viet Minh-támaszpontokat. Ellenfeleik utóvédharcokkal zavarták a támadást, majd a visszavonulást, és bár jelentős készleteket vesztettek, a nagyobb raktárbázisok érintetlenek maradtak, ráadásul a tartós kínai támogatásra (ebben az évben már havonta 3000 tonna hadianyagra) bizton számíthattak. 

Francia gyarmati alakulatok a vietnámi hegyek között 

Küzdelem a franciák ellen

1947 tavaszára a Viet Minh a vidéki területekre szorult vissza. Bár még folytak tárgyalások a békés rendezés érdekében, a franciák többek között a vietnámi fegyveres erők lefegyverzését követelték, ami elfogadhatatlan volt Ho Si Minhék számára. A Francia Expedíciós Hadtest közben megszállta Vietnám nagyobb településeit, ellenőrzésük alá vették az utakat, illetve a tengerparti sáv jelentős részét, továbbá támaszpontokat építettek ki. Fő céljuk a hagyományos katonai megközelítésnek megfelelően a nyílt ütközetek kikényszerítése volt. Októbertől decemberig súlyos harcok folytak Hanoitól északra, mikor is a Lea hadművelet keretében a vietnámi bázisok ellen indítottak támadást. Tíz francia zászlóaljat a földön, négyet vízi úton, kettőt pedig légi úton vetettek be. (Ho Si Minh-t ekkor kis híján sikerült is elfogniuk a meglepetésszerűen földet érő ejtőernyősöknek.) A Viet Minh veszteségei magasabbak voltak, mint a támadóké, de végül sikeresen el tudtak szakadni, ahogy túlerő esetén mindig is tették.

A francia erők sok esetben ki tudták használni technikai fölényüket, de az elhúzódó háború így is elkerülhetetlenül kikezdte harci szellemüket, létszámuk és logisztikai hátterük pedig sohasem volt olyan komoly, mint később az amerikai kontingensé.

A francia gyarmati uralom évtizedei

Régi adósságomnak teszek eleget most, hogy a 70. évforduló apropóján, legalább röviden és áttekintő jelleggel, de végre sort kerítek arra a konfliktusra, amely Délkelet-Ázsiában megágyazott a szélesebb amerikai beavatkozásnak, és amelyet a nyugati világ kissé tudatlanul első indokínai háborúnak, míg a vietnámi nép francia háborúnak nevez. Nem ígérhetek olyan részletességet, mint amihez a blog olvasói hozzászokhattak az amerikai háború története kapcsán, de arra mindenképpen törekszem, hogy az alapvető háttértudást átadjam, hiszen enélkül az 1954 utáni eseményeket sem lehet teljesen megérteni. 

Francia és spanyol hadihajók támadása Saigon ellen 1859-ben. 
Antoine Morel-Fatio festménye.

Pilótaként a csatatér felett

Ismét kilépve az ötvenedik évforduló keretéből egy nagyot lépünk visszafelé, a francia háborúig, ami bizony már hetven éves távlat. A terv szerint idén kicsit többet nyújtok majd az általunk leginkább első indokínai háborúként ismert konfliktusból – ami a Dien Bien Phu-i csata kerek évfordulója ismeretében persze nem meglepő, de a páncélos hadviselés kapcsán is szóba kerülnek majd. A témát viszont egy viszonylag könnyed címmel kezdem, egy képregénnyel. Persze a hozzáértők tudják, hogy egy képregény is lehet komoly, drámai vagy hiteles, így aggodalomra vagy érdektelenségre semmi ok, főleg, hogy a repülős vonal is jelen van. 

Mindent a haverokért!

Ismét rácsodálkoztam egy filmre, ami a radarom alatt érkezett, és a véletlenen múlt, hogy egyáltalán tudomást szereztem a létezéséről. Az biztos, hogy nem a címe alapján figyeltem fel rá (aminek magyar változatán azért lehetett volna még agyalni), de akkor lássuk, miről is szól.

Háború a háborúban

A Gold Book Kiadó tízegynéhány évvel ezelőtt minden esztendőben meglepett minket Charles Henderson egy-egy vietnámi vonatkozású kötetével (jómagam eddig a Hűen mindhalálig című darabot mutattam be). Ezek közül az egyik a modern katonaélet szürke foltjával foglalkozik, nevezetesen az igazságszolgáltatásban dolgozó tisztek világát mutatja be.

A Vietnámba frissen érkezett Terry O'Connor és jogászcsapata az itt szolgáló amerikai tengerészgyalogosok bírósági ügyeit intézi, ki-ki vérmérsékletének és igazságérzetének megfelelően. Az egyre erősödő ellenséges tevékenység – 1967-et írunk, a bőrnyakúak súlyos csatákat vívnak a demilitarizált övezetben, de lesz itt még más is – és a mindennapi munka mellett adnak elég bosszankodni valót a vaskalapos tisztek, illetve a dörzsölt dezertőrök is, akik ugyanúgy tevékeny szereplői a cselekménynek. Ez utóbbiról a szerző is elmondja a bevezetőben, hogy megtörtént jogi esetek dokumentumain alapul, bár a neveket – kivéve a történelmi személyiségekét – természetesen megváltoztatta. Magát a könyv megírását egy Vietnámban is szolgált államügyész, John Reynolds történetei ihlették, akivel Henderson egykoron jó barátságban volt. Amikor a sztorit először papírra vetette 1987 körül, még forgatókönyvnek szánta, de végül regényként adta ki 2006-ban, majdnem húsz év munka után. 

Tim O’Brien emlékezik 

Tim O’Brien amerikai oldalról az egyik legnevesebb, legismertebb veterán író, aki első kötetét nem sokkal hazaérkezése után máris írni kezdte. Legfontosabb könyveit pár évvel ezelőtt már bemutattam, de egy rövid és velős visszaemlékezést is találtam tőle Christian Appy sokat idézett memoárkötetében. 

„Sosem gondoltam úgy magamra, mint katonaíróra. Végső soron arról próbálok mesélni, hogy nyomás alatt mi történik a lélekkel. Nem hadmozdulatokról, bombázásról vagy fegyverek működéséről írok. Nem magyarázom el a lesállások vagy a járőrözés technikáját. Ezek untatnak. Már Vietnámban is untattak. Túlságosan lekötött az érzés hogy helytelen és gonosz, amit teszek, így a katonai részletek nem is foglalkoztattak. Emellett túlságosan rettegtem.

Bármit, bármikor, bárhová

Olvasói ráhatásra elővettem néhány, eddig kihagyott filmet. Ezek egyike az 1990-es Air America, amely annak idején hozzánk is gyorsan megérkezett, így a mozikban is látható volt, később pedig VHS-en és DVD-n is megvásárolhattuk. 

Dzsungelhárorú külső nézetből

Ismét egy régebbi játék következik a sorból, amely a felemás sikerű Conflict-széria harmadik tagjaként érkezett, és az Xbox, illetve a Playstation 2 mellett PC-re is kapható volt. Ezt a TPS-t a Pivotal Games adta ki, és egészen pontosan 2004 őszén került a boltokba, akkortájt, amikor a játékipar felfedezte magának a vietnámi háborút. (Brutális belegondolni, hogy ennek is lassan húsz éve már…) 

Harc a győzelem útján

Időnként olvasók irányítják rá a figyelmemet olyan könyvekre és filmekre, amik addig valahogy elkerültek… Most is ez történt, amikor Csaba barátunk révén hírét vettem egy régebbi kötetnek. Meglehetősen semleges címe magyarázza, hogy eddig miért nem tűnt fel a radaromon, de akkor lássuk bővebben, miről van szó.