Norris bácsi Vietnámban

Évekig viccelődtem azon, hogy ha egyszer megérkezik majd Chuck Norris halálhíre, a fél világ nevetve fog legyinteni azzal, hogy Chuck Norris nem halhat meg, pontosabban már meghalt, csak a Halál nem mert érte jönni… meg a többi közismert tény, amiken olyan jókat derültünk, miközben századszorra is felidéztük őket. De mikor pár napja hirtelen befutott a hír, hogy 86 éves korában elhunyt a régi idők egyik oszlopos akciósztárja, mégiscsak elszontyolodtam. Egyben felvetődött bennem, hogy most már mindenképp elő kéne vennem a nevével fémjelzett, vietnámi vonatkozású trilógiát.

Norris életútja többé-kevésbé ismert és nem csak a vérbeli rajongók körében. Ami itt és most releváns, hogy katonai szolgálata az amerikai légierőnél 1958 és 1962 közé esett, így pont kifogta a hidegháború egyik békésebb időszakát. Egyik öccse, Wieland viszont nem kerülhette el a vietnámi háborút: a 101. légideszant katonájaként a Ripcord támaszpont védelmében esett el 1970-ben. Másik öccse, Aaron szintén azokban az években vonult be, utána kaszkadőr, rendező és producer lett, aki később bátyjával is dolgozott együtt. Ők ketten a vietnámi témával több filmjükben is foglalkoztak. Aaron például megrendezte a Szakaszvezetőt (Michael Dudikoff főszereplésével), később pedig Chuckkal együtt működtek közre az Ütközetben eltűnt-trilógia harmadik részénél. 

Maga az alaptörténet, vagyis az ütközetben eltűnt és állítólag továbbra is vietnámi fogságban sínylődő amerikai katonák sorsa a nyolcvanas évek elején visszatérő téma volt a sajtóban, ahogy azt a Különleges küldetés vagy a Rambo kapcsán már említettem. Állítólag a forgatókönyvnek is vannak közös gyökerei utóbbival, ugyanis James Cameron filmötletének első változata, amelyből végül a Rambo II született, több kézen és stúdión is átment, mire megvalósult, és mi tagadás, az Ütközetben eltűnt nem nagyon tudná letagadni a hasonlóságot, bár pár hónappal korábban sikerült bemutatni… Chuck Norris, részben öccse sorsa miatt vállalt szerepet a filmben, noha az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a vietnámi amerikai részvételt ő sem helyeselte. 

A történet szerint James Braddock ezredes, vietnámi veterán évekkel a háború befejezése után egy küldöttség tagjaként visszatér Saigonba. A helyi kormányzat és a néphadsereg képviselői természetesen tagadják, hogy továbbra is lennének amerikai hadifoglyok az országban, de Braddock, aki maga is megtapasztalta a fogságot, “vendéglátói” pedig háborús bűnösként akarják beállítani, érthető módon bizalmatlan. Végül saját szakállára információkat gyűjt, hogy aztán újra fegyvert ragadva elinduljon az őserdőbe és bebizonyítsa igazát… 

A forgatókönyv szerkezete sietős, mondhatnám alapszintű, a dialógusok nemkülönben, az egyes fordulatok és helyszínek pedig a hasonszőrű alkotások révén már túlontúl ismerősek lehetnek. A karakterek kapcsán mi mást is várhatnánk, mint a szokásos közhelyeket: a hallgatag, magányos, hajlíthatatlan, egyértelműen maszkulin, cowboyszerű hőst, egy modernizált John Wayne-t, aki a problémát erővel oldja meg és a küzdősportokban is otthon van – ez mondjuk Norrisnak jól is áll –, a tehetetlen és megbízhatatlan amerikai kormányzat akadékoskodó (értsd: hazafiatlan) munkatársait, illetve a másik oldalon a gonosz, sunyi és nem túl hatékony vietnámiakat. Ez utóbbi vonatkozásban már akkor is nagyon kilógott a lóláb, de az nemzeti önérzetében sértett, neadjisten militarista beállítottságú amerikai átlagnéző nyilván imádta, amit itt kapott. Ellenben a valóságot nem fekete-fehérben látó néző számára egyenesen sértő, sőt rasszista ez az ábrázolásmód. Ahogy Gaylin Studler és David Desser elemzésében olvasható, az egész hadifogoly-kérdés életben tartása utólagos bizonyítás volt a harciasabb amerikaiak számára arra nézvést, hogy egykori ellenségük milyen kegyetlen, ebből következően régen is az kellett hogy legyen, ergo jogos volt korábban velük háborúzni. Emellett a politikusok gerinctelenségét is alá lehetett húzni, akik anno “nem hagyták nyerni a katonákat”, évekkel később pedig képtelenek hazahozni a hadifoglyokat. Braddock mindkét oldalnak fityiszt mutat, egyszersmind szállítja a “megkésett győzelmet”. Ezáltal a készítők itt is átírják és leegyszerűsítik a történelmet, figyelmen kívül hagyva, hogy milyen összetett okok és események formálták a korszakot és a vietnámi szerepvállalást. De a reagani elnökség éveiben, amikor az amerikai öntudat újra erősödőben volt, ilyen filmekre is volt igény… 

Ami a részleteket illeti, az író, James Bruner vagy hanyag, vagy tudatlan volt. Például teljes mellényúlás volt “Vietnámi Népköztársaságot” említeni a film elején: Vietnám ilyen államformát sosem viselt; a történet idején, illetve mind a mai napig “szocialista köztársaság”. És az sem túl meggyőző, hogy pár vietnámi katona és katonai rendész jellegzetes dél-vietnámi stílusú egyenruhában látható (pl. amerikai mintájú, CQ feliratú sisakban vagy fekete barettben), amiket 1975 után már nem használtak. A megvalósítás más szempontból is egyértelműen a B-filmes vonalat követi, hiszen átlagos kameramunkát és vágást, közepes akciófilmes zenét, illetve többnyire olcsó színészeket kapunk. Az akciójelenetek a kor színvonalát tükrözik, jó sok robbanással, helikopterekkel és csónakokkal, csípőből tüzeléssel és persze látványosan összerogyó statisztákkal, mert úgy kell azt. A jelenetek többségét egyébként a Fülöp-szigeteken vették fel, ahogy sok más vietnámi film esetében, a rendező pedig Joseph Zito volt. 

Az első rész 1984-ben került az amerikai mozikba, és bár a kritikusok nagy része fanyalgott, a közönség igenis szerette, így komoly bevételt termelt a kasszáknál, illetve később a VHS-kölcsönzések révén. Egy évre rá pedig érkezett a folytatás – A kezdet alcímmel –, amely előzményfilm volt. Ezt az elsővel együtt forgatták le, de végül kronológiailag felcserélt sorrendben mutatták be őket, mivel a vezetőség úgy vélte, a második az ütösebb, ergo bevezető filmként jobban működik majd. 

Ebben Braddock hadifogságban töltött időszakát ismerhetjük meg, amelyet a fogolytábor kegyetlen parancsnoka, Yin ezredes keserít meg. Braddock nem hajlandó aláírni az újra és újra elé tett dokumentumokat, amelyekkel állítólagos háborús bűneit ismerné be, pedig életkörülményeik egyre sanyarúbbak, például nem kapnak elég gyógyszert, sőt azt sem tudhatják, hogy tart-e még a háború… 

A második film ugyanúgy kegyetlennek és barbárnak címkézi a vietnámiakat (mondjuk az tény, hogy a valóságban tényleg történtek kegyetlenségek a fogolytáborokban ) – tetézve ezt azzal, hogy a táborparancsnok stikában ópiummal kereskedik –, noha legalább annyival tompítja mindennek az élét, hogy barátságos parasztokat, illetve az egykori köztársasági hadsereg orvostisztjét is láthatjuk. Ezt leszámítva nincs sok különbség, bár az akció mennyiségét némileg korlátozza a fogolytábori létezés mint alaphelyzet, cserébe több a pusztakezes küzdelem, illetve az emberi dráma, amit a nem túl meggyőző alakítások mondjuk kissé lerontanak. A végére persze kiszámíthatóan beindul a kötelező darálás, és az igazságszolgáltatás sem maradhat el. 

Ez a rész is sikert hozott a nézők körében, viszont a harmadik filmre többet kellett várni, csak 1988-ban érkezett meg, Braddock alcímmel. 

A történet elején Saigon elestéig ugrunk vissza, amikor is az ezredes megpróbálja vietnámi feleségét, Lint kimenekíteni a dél-vietnámi fővárosból. Nem jár sikerrel, sőt halottnak véli az asszonyt. Több mint tíz évvel később azonban egy missziós atya keresi fel odahaza, és elárulja, hogy a nő nagyon is él, sőt egy fiuk is született, aki amerázsiaiként különösen nehéz sors elé néz Vietnámban. Az ezredes hiszi is, nem is a hallottakat, de végül elindul Délkelet-Ázsia felé…

Az amerázsiai – vagyis amerikai apától és vietnámi anyától született – gyerekek sorsa külön altéma a háború szomorú hagyatékán belül. Ahogy Saigon eleste kapcsán írtam, a háború utolsó szakaszában számos ilyen gyermeket menekítettek ki Dél-Vietnámból, de természetesen sokan voltak, akik ott maradtak, és el kellett szenvedniük a származásukkal járó megaláztatásokat. Egy részük később menedéket kapott Észak-Amerikában. Norrisék is olvastak erről akkoriban, és adta magát a lehetőség, hogy ez legyen a harmadik film egyik központi eleme. Maga a forgatókönyv mind közül a legérzelmesebb és legszemélyesebb – Chucknak ez volt a kedvence a háromból –, ugyanakkor a bevételek alapján ez lett a legkevésbé sikeres.

Akció terén most is elkényeztették a nézőt. Persze a szkriptben ott sorakoznak a “kötelező elemek”, így a szadista hajlamú vietnámi tábornokot sem kell nélkülöznünk, ahogy a megbízhatatlan amerikai kormányszervek motívuma is visszatért. Mit mondjak, a végére már örültem, hogy ezt az egészet itt lezárták, és szerintem a norrisi életműbe is bőven elég volt három film ebből a témából. 

A trilógia a mai napig közismert, és ebben természetesen Chuck Norris szereplésének is oroszlánrésze volt. Jelentőségét nem hitelessége vagy drámaisága hordozza, hiszen a fentiekből is kiderülhetett, hogy szemellenzős megközelítése, akcióorientált jellege és B-filmes kvalitásai miatt megrekedt az akciófilmek szintjén. Ez utóbbiak között viszont maradandó név, és a retrófanatikusok számára örökzöld cím. Hazánkban már a nyolcvanas évek végén közkézen forgott hangalámondásos VHS-kalózkópiákon (jómagam is így láttam először az első két részt). Idővel hivatalos, szinkronizált változatok is készültek, amik később DVD-n is elérhetők voltak nálunk (külön és egybe csomagolva is), illetve a tévécsatornák is sugározták őket (de amúgy a beszúrt videás linkeken is elérhetők). Külföldön ma már BD-változatban is elérhetők. 

Ütközetben eltűnt (Missing in Action)
Cannon / MGM 1984, 100 perc
Rendező: Joseph Zito
Főszereplők: Chuck Norris, M. Emmet Walsh
Zene: Jay Chattaway

Ütközetben eltűnt 2. – A kezdet (Missing in Action 2: The Beginning)
Cannon / MGM 1985, 95 perc
Rendező: Lance Hool
Főszereplők: Chuck Norris, Soon-Tek Oh, Steven Williams
Zene: Brian May

Ütközetben eltűnt 3. – Braddock (Braddock: Missing in Action III)
Cannon / MGM 1985, 103 perc
Rendező: Aaron Norris
Főszereplők: Chuck Norris, Aki Aleong, Yehuda Efroni
Zene: Jay Chattaway